2011. április 26., kedd
27.
2011. április 17., vasárnap
26.
Halványan tudatában voltam annak, hogy pánikszerűen elhagytuk a kávézót, de ezt alighanem csak abból fogtam fel, hogy a nehézkes, kávéaromájú fojtó légtömeget finom, borzongatóan hűs légáramlat váltotta fel. A talpam alatt egyszeriben elfogyott a rideg beton, helyébe lábfejemet lágyan körülölelő homoktenger kúszott. Mindebből viszont vajmi keveset fogtam fel, mivel elmém még a kávézóban takaréklángra tette magát – csakhogy elkerülje a drasztikusabb feldolgozási metódusokat. Még másik felem is csak ernyedten motoszkált elmém leghátsóbb zugában – mindaddig, amíg fel nem fedezte: szabad a vásár! Éreztem, hogy eltökélten, mégis óvatosan mindinkább utat tör magának az általam oly’ nagy erőkkel emelt gátakon át.
Egy ponton azonban megragadt – bár már ígyis elég magasra jutott ahhoz, hogy lassanként képtelen legyek éles határvonalat húzni kettőnk közt; jóformán már eggyé váltunk! Egy öntudatosabb pillanatban viszont ki tudtam tapogatni, mi gátolja őt a további térhódításban: egy hatalmas, szinte éjfekete, de még éppen lila, izzó ametisztszín tekintetű kígyó terpeszkedett végestelen-végig az elmémben. Noha már méreteinél fogva is rémisztőnek hatott – nem beszélve hátborzongatóan emberi vonású szemeiről, melyek mintha a vesémbe láttak volna! –, mégis fékezhetetlen vágy fogott el, hogy megérintsem! Legnagyobb meglepetésemre közel sem volt olyan száraz és finoman érdes, ahogy azt – talán némi joggal – elvárnánk egy kígyószerű teremtménytől, inkább olyan érzés volt, mintha finomszemű láncinget simogatnék.
Érintésemre az addig háborítatlanul nyugvó test felélénkült, szédítő gyorsasággal tekerte maga köré testét, s a következő pillanatban már farkasszemet néztünk. Szabályosan fájt a pillantása, mintha centiről-centire haladva elevenen nyúzott volna meg! Épp mikor már azt hittem, meghalok a kínzó fájdalomtól, látóterembe egy izzó, aranyszínű lángfolyam kúszott be, ami a következő pillanatban már teljesen elnyelt, védelmezőn körülölelt, s egy másodperccel később hosszú, a lobogó tűz minden szemkápráztató gyönyörű színében, hosszú tolltakaróként omlott le rólam, valószerűtlen madárlény képében tűntetve fel engem a rám meredő ametiszt-szempárban.
Fojtogató légszomj közepette tértem magamhoz a homokban fekve. Gondolkodás nélkül nyitottam számat, hogy hatalmas kortyokban nyelve a levegőt csillapítsam szomjúságom, de ahogy a friss levegő végigégette a légcsövemet, menten átgondoltam a légzésre vonatkozó elképzeléseimet. Végül legjobb meggyőződésem ellenére is kénytelen voltam eltűrni ezt a szemernyi fájdalmat, máskülönben elájultam volna. Ahogy szabályosabbra váltott a légvételem, egyszeriben a fejem is kitisztult – alighanem a megfelelő oxigénellátottság miatt. Miután úgy ítéltem, magamhoz tértem, odaevickéltem a homokban az eddig szó nélkül szemlélődő Bruno mellé.
– Az ember azt hinné, aki ennyire nem tudja álcázni magát, az már túl van az ébredés minden nyűgén-baján – mormolta maga elé, huncut mosollyal a szája szegletében. – De ahogy a kávézóban egyszeriben elsápadtál és kifejezéstelenné vált a tekinteted, menten tudtam, távoznunk kell, a lehető leggyorsabban. – Rám nézett, és megmosolyogta – alighanem – bárgyú arckifejezésemet.
– Egészen pontosan miről beszélsz? – kérdeztem még mindig reszelős, el-elfúló hangon.
– Ja, persze, ezt nem volt időm elmondani, mert illegalitásba vonultál – jegyezte meg nevetve, olyan hangon, mint ahogy a szenilis öregapók veszik fel újra a nagy hévvel mesélt, de időközben elfeledett mese fonalát. – Ettől a perctől teljesen egy vagy vele. Többé nem tudod elhatárolni magad tőle, minden gondolatotok, érzésetek, vágyatok egy és ugyanaz, mégis jól meghatározható, melyiket milyen mértékben melyiktek kívánja – de tenni ellene nem áll majd módodban!
– Ez elég skizoidul hangzik – nyögtem keserűen nevetve.
– Miért, eddig nem érezted skizofrénnek magad? – kérdezte hasonló stílusban nevetve. – Hidd el, egy többszörös személyiségzavaros hozzánk képest kész mázlista!
Ez végre nem szorult magyarázatra, pontosan tudtam, mire gondol!
Sokáig egy szót sem szóltunk, némán ültünk és meredtünk magunk elé. Csak néztem, ahogy a tajték kifut a partra, majd azonnal – már-már szemérmesen – vissza is szalad a tengerbe, mintha csak azért vonulna vissza, mert tudja, leplezetlenül lessük őt.
Mindenegyes sejtemen újra eluralkodott a forró, lángoló bizsergés, erősebben, mint bármikor azelőtt, úgy éreztem, bármelyik pillanatban atomjaimra hullhatok, megannyi szikrázva cikázó részecskére, melyek fáradhatatlanul és vadul kergetik-öklelik egymást! Most azonban nem akartam küzdeni ellene, élveztem, ahogy soha nem tapasztalt mélységekig beleremegek a lényemet kitöltő zabolátlan erőbe.
Elnyújtóztam a homokban, lehunytam a szemem és élveztem, ahogy a mind magasabbra emelkedő nap bársonyosan cirógató sugarai egyre feljebb táncolnak az arcomon. Az a különös, lángoló madárlény rögvest előttem termett! Megbűvölve, mozdulatlanná dermedve vártam, hogy a büszke tartású, peckes járású lény mind közelebb és közelebb jöjjön. Nem tudnám megmondani, az alakot öltött lángok melegét, vagy netán a fizikai valóm süldögélését éreztem-e egyre jobban, de tény, ahogy közeledett felém, körvonalazódni kezdett bennem, mit érezhetne egy szerencsétlen malac, ha élve húznák nyársra, és ennek tetejébe még volna olyan peches, hogy a karóba húzástól nem nyuvadna ki azonnal! De erről az apró kellemetlenségről is hamar megfeledkeztem, mikor a sötét indigókék, szikrázó szemek magukba szippantottak. Emlékképek ostromolták szemem, harmatosak és rég elfeledettnek hittek egyaránt, szabályosan beleszédültem, olyan gyorsan váltották egymást.
Úgy eszméltem fel, mintha csak rémálomból ébredtem volna: zihálva – épp csak a víz nem szakadt rólam, bár meglehet, ha erőszakot vettem volna magamon, s még egy pár pillanatig kiszolgáltatom magam a sodró emlékáradatnak, akkor annyira levert volna a veríték, mintha legalábbis megmártóztam volna az előttem zúgó-morajló óceánban.
Igyekeztem hosszabb légvételekkel normalizálni a légzésemet, s mire eljutottam volna odáig, hogy képes lettem volna lihegés nélkül feltenni a kérdést, ami a nyelvem hegyén vesztegelt, Bruno már meg is válaszolta azt:
– Az esetek döntő többségében csak rajtad áll, miként jelenik meg – bár mindannyiunk lényének vannak olyan állandó aspektusai, amiken ha meggebedünk, se tudunk változtatni.
– Mint például? – firtattam tovább, ugyanis valamiért teljesen összeegyeztethetetlennek tűnt a teljes körű morfológiai szabadság a megváltoztathatatlan jellemvonásokkal.
– Az, hogy miként képződik le más elméjében, csak azon múlik, mit akarsz láttatni vele – de általában egy alakot használunk, mert ahogy elsőként meglátjuk magunkat, az annyira belénk ég, hogy nehezen tudunk csak elvonatkoztatni tőle. Mindemellett mindannyiunknak vannak levetkőzhetetlen vonásai, amik nagyban meghatározzák a megjelenésünket mások elméjében. Én például az érzelmekre vagyok különösen fogékony. Ha a közelemben valaki túlfűtött érzelmi állapotba kerül, az olyan nekem, mint a buta kis bogaraknak a bogár-grill-lámpa: tudom, hogy veszélyes, de akkor is muszáj „rárepülnöm”. Éppen ennek elkerülése végett, inkább én gerjesztek bizonyos érzéseket másokban, mert azt könnyebb úgy befolyásolni, hogy még azon a szinten maradjon, ami egyikünknek sem veszélyes.
– Ezért teszed a szépet minden lánynak!
Így hirtelenjében minden értelmet nyert: Bruno egyáltalán nem a szokásos értelemben kezeli tárgyként a nőket! Az ő célja nem a skalpvadászat, hanem megszerezni a számára nélkülözhetetlen napi érzelem-adagot. A kérdés csak az, mennyiben jobb ez a felállás, mint a szokásos – nincs mese, emberi! – szédítés? Mert hisz mindkettőnek az a vége, hogy egy érzelmileg teljesen kizsigerelt lányt hagyunk magunk mögött – igaz, a Bruno-féle kihasználásnak nem természetes velejárója a lány erényén esett sérelem.
– Elítélheted az életformámat, de mint barátod és sorstársad kötelességemnek érzem elmondani: előbb-utóbb mind eljutunk arra a szintre, hogy legszentebb meggyőződésünk ellenére is kénytelenek leszünk berendezkedni erre az életstílusra! Hidd el nekem, jobb, ha tudatában vagy annak, kivel és mit teszel, mintha tehetetlenül vagy kénytelen végignézni, ahogy a szükségleteid kiszolgálják magukat.
Egy percig újra némán meredtem magam elé. Megpróbáltam megemészteni a hallottakat, majd erőt gyűjtöttem a kérdéshez, ami mér rég óta birizgálta a fantáziámat – épp úgy, mintha belülről smirglivel simogatnák a koponyámat –, de igyekeztem elodázni a feltevés pillanatát, félvén, az életemet meghatározó válasz egyáltalán nem olyan lesz, amilyet várok: – Hogy fogok tudni parancsolni magamnak Lacey közelében?
– Lehetek veled maradéktalanul őszinte?
– Kérlek – nyögtem kétségbeesve.
– Én már azt sem értem, eddig hogy parancsoltál magadnak!?