Adél

A szívem hevesen kalapált mellkasomban, akár egy megtébolyult, rácsait szétzúzni kívánó rab, mikor beléptem a táncstúdió ajtaján. A – hajdan alighanem gyárépület – falai az évek során magukba itták megannyi ember illatát: rózsa, levendula, cédrus, pézsma, ánizs, pacsuli, s még számtalan más illat immáron a helyiség saját egyedi, semmihez sem fogható parfümjeként szolgált, s menten elbódított bárkit, aki belépett.

Ahogy haladtam fölfelé a lépcsőn, duruzsoló latin dallamok csapták meg a fülem, s mikor felértem a recepcióhoz, akkor sem szólt hangosabban annál, mint mikor a buszon, metrón vagy villamoson egy fülhallgatós ember zenéje szólt volna, ha a delikvens azzal a feltett szándékkal maximális hangerőre állítja, hogy egyidejűleg lassan, de biztosan süketítse meg magát, és részesítse a többi utazót a zenehallgatás – sokszor nem kívánt – kegyében.

Külön tetszett, hogy a belsőépítész nem vette a fáradtságot, hogy mindenféle rafinált trükkökkel megpróbálja elfedni és „megszépíteni” az idő által már ígyis gyönyörűre munkált téglafalakat; s ügyelt rá, milyen illúziórombolóan hatnának egy ilyen ódon épületben a műanyag nyílászárók: a hatalmas, ólomüvegszerű ablakok mindegyikét nemesacél keretek fogták szolidan körül.

A kétperces terepfelmérés után határozottan szándékomban állt a recepciós pulthoz lépni és bejelenteni, hogy egyelőre egy alkalmat vásárolnék – ha van rá mód, kezdő csoportba –, mikor a szemem sarkából észrevettem egy lányt. Nem csinált semmi különöset, éppen a tükör előtt melegített csupán, mégis volt benne valami, ami teljességgel megbabonázott, s épp csak annyi racionalitást tűrt meg maga mellett, hogy – elkerülendő a méltatlankodást – még sikerült kiadnom a parancsot, hogy előhalásszak némi pénzt, és letegyem a pultra.

A lány észrevett, ehhez kétség sem fért – ami nem meglepő, tekintve a tükör nyújtotta előnyöket –, s alighanem ő volt az egyetlen, aki nem könyvelt el azonnal sült bolondnak, miközben én a megszállottak lassú, de céltudatos módján közeledtem felé.

Mikor nem egészen kartávolságon belülre értem, felém fordult. A zene elhallgatott. A fülsüketítő csend közepette egy-egy tétova lépést tettünk egymás felé. Úgy méregettük egymást, akár ragadozó és prédája – S egyhamar nyilvánvalóvá vált, ki a vadász! –, majd mikor felharsant az első taktus az El tango de Roxanne-ből, jóformán egymásnak estünk a parketten!

Szerfelett letaglózónak, mégis teljesen magától értetődőnek éreztem, hogy ennyire ismerjük és kívánjuk egymást, annak dacára, hogy egymás nevét sem tudtuk. Nem létezett számomra más, csak bódító illata, testének melege, és gyönyörű, olvadó csokoládéhoz hasonlatos szeme, még a ritmus is teljesen hidegen hagyott – immáron szívünk egyre gyorsuló üteme vezette minden mozdulatomat.

Még inkább magamhoz vontam, mire ő kitört karjaim közül. Nem tudtam eldönteni, ez vajon még mindig a „színjáték” része-e vagy pedig már túlléptem ama bizonyos határt, amely minden nőnél másutt van meghúzva, de reakcióm szempontjából ez mindegy is volt: gondolkodás nélkül kaptam utána. Vadul megpördült, s még pörgés közben felém rúgott. Mire meg tudta fogni a forgást, én egyik kezemmel bokájánál fogva finoman tartottam lábát a levegőben, míg másik kezemmel a derekánál fogva próbáltam közel húzni őt magamhoz.

– Bravó! Bravó! – harsogta egy mélyebb női hang, miközben finom kezeivel súlyosan – már-már mennydörgően – tapsolt.

– Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő partnert – mondta kissé félreérthető hangsúllyal, miközben tetőtől-talpig elismerően végigmért.

– Nagyon úgy fest! – mondta hasonló, valamivel kimértebb stílusban a másik nő. – De most már lássunk munkához! – S azzal belejtett a terem közepére, mire a terem szerte három-négyfős csoportokba verődött embertömeg is a parkettre özönlött, valamint partnerem is visszarántotta szépséges lábfejét.

Két lépéssel kissé eltávolodott tőlem – melynek során, minden valószínűség szerint teljesen szándékosan, olyan ingerlőn csavarta a csípőjét, hogy komolyan félni kezdtem a spontán öngyulladástól! Ahogy ismét körbejárt, akár egy fenséges oroszlán, mozdulatai arról árulkodtak, ez alkalommal inkább meghagyja nekem a vadász szerepét – én pedig készséggel éltem a lehetőséggel!

Nem tudom, minek nevezzem, ha nem isteni közbenjárásnak, hogy a tanár pont a tangó mellett tette le a voksát – alighanem csak a mi legnagyobb örömünkre. A többiek lépései ugyan kissé bizonytalanok voltak, arra mégis jók voltak, hogy megállapíthassam, sikerült feltett szándékom ellenére egy középhaladó csoporthoz csatlakoznom.

– Ne haragudj, de lehetek olyan pofátlan, hogy megkérdezzem: ilyen képzettséggel mit keresel itt?

– Tehetségeket. – Kacsintott rám.

– Amúgy Máté vagyok – hebegtem zavaromban.

– Adél – mosolyodott el.

Az alélt gyönyör és a jóleső fáradtság remegésével, ruhástul estem be aznap este az ágyamba. Ha egy röpke másodpercig merő szórakozottságból nem vettem levegőt, szabályosan éreztem a latin ritmusok lüktetését a testemben.

Kora nyári este volt, s mint ahogy azt egyre inkább kénytelenek voltunk megszokni az évek során: indokolatlanul meleg! Éppen ezért nem is volt meglepő, hogy melegtől felhevült testem igyekezett maximalizálni a párologtatást – aminek normál körülmények között nem örültem volna, de aznap este kifejezetten ínyemre volt, így ugyanis a bőröm, s így a ruháim is intenzívebben ontották magukból Adél és a stúdió lehengerlő illatának egyvelegét. Az erotika fülledt-fanyar alapillatát leheletnyi rózsa és narancsvirág tompította, míg a fahéj becéző cirógatása lassanként édes álomba ringatott.

Arcomon rég nem látott mosollyal merültem el egysíkú, mégis csodálatos álmaim tengerében: karjaimban Adéllal, térdig a smaragdzöld fűben gázolva táncoltunk, egy csak számunkra érezhető-hallható dalra. Lágy dallamok szálltak fel lelkünk húrjairól, melyekre lassú, érzéki rumbát jártunk. Őrjítően csodás, mindent elemésztő lángok lobbantak fel, valahányszor egymáshoz értünk, csakhogy utána lassanként, centiről-centire, megfontolt folyású lávafolyamként árassza el mindenegyes porcikánkat, hogy már-már ájulásig hevítse testünket. Mikor elértünk erre a pontra, merő élni akarásból szétrebbentünk – de csak egy pillanatra, hogy mérsékeljük lázunkat –, és pillanattal később a másik érintésének vágyától űzve újra egymásra leljünk.

Végtelennek tetsző táncunknak végül olyan hajnali négy magasságában szakadt vége – régi szokások által vezérelve ugyanis kipattant a szemem, csakhogy ellenőrizzem, van még nem egészen egy órám heverészni, mielőtt elkezdem az első hasizomgyakorlat-sorozatot, mindenki (de legalábbis Péter öcsém) legnagyobb örömére.

Ez alkalommal azonban szó sem volt jól eső, fél kába hánykolódásról: egyszerűen képtelen voltam legalább tíz-húsz percecskékre visszaszenderedni, ahogy máskor – az agyam egyre csak azon zakatolt: tényleg én voltam az az állat, aki, ösztöneinek nem tudván parancsolni, gyakorlatilag letepert egy nőt nagy közönség előtt? És egyáltalán, tényleg kölcsönösen vonzódunk egymáshoz – vagy újfent sikerült első látásra belehabarodnom valakibe, és ismét csak megpróbálom ennek a tévhitnek megfelelő megvilágításban feltűntetni a dolgokat?

Nem egészen egy óra nemhogy kevés egy ilyen eszmecsere lefolytatására magammal, még az önámításig eljutni is kész művészet ennyi idő alatt! Ennek fényében ez a periódus az edzés idejére tolódott – ami csak abból a szempontból volt hasznos, hogy így észre sem vettem, hogy a négyperces számokból rendre letelik az az idő, amit az intenzív edzésnek tartottam fenn, és fütyülve a hosszú idők alatt kifülelt fordulópontokra, következetesen átcsúsztam a közel egyperces pihenő időszakokba, és rendületlenül hajszoltam magam tovább.

Ennek fejében, ötven perccel később, égő hasizmokkal és még több kétséggel tápászkodtam fel a földről. Öröm az ürömben azonban, hogy legalább azt tudtam, miképp fogok tudni végső konszenzusra jutni magammal a kérdésben!

Még aznapra megbeszéltem egy randevút Izával. Ha valaki, hát ő képes teljességgel átlátni a dolgokat, ugyanúgy fel tud sorolni minimum egy tucat pozitívumot, mint negatívumot, és – mintegy nem mellékesen – mindezt minimális mennyiségű információból!

Természetesen már meg sem lepődtem, mikor Iza tíz perccel a megbeszélt időpont után sem volt még a láthatáron sem… Azt mondják, egy kapcsolatban mindig a késő fél a dominánsabb – amiben, ha csak egy percre is végiggondoljuk, van valami: nyílván a domináns fél megengedheti magának a késés luxusát, míg a behódoló már a puszta gondolattól is földig süllyed szégyenében.

Mikor Iza végre beesett – természetesen ronggyá ázva, köszönhetően az utóbbi időben egyre kiszámíthatatlanabb és hisztisebb időjárásnak –, az italainkat már réges-régen kihozták, én pedig éppen az ötödik szalvéta-daru hajtogatásában voltam mélységesen elmerülve.

– Na, milyen volt? – vágott a közepébe.

Sosem fecséreltük az időt holmi formaságokra. A köszönést én tartottam eleve feleslegesnek, szerintem ugyanis a partner arckifejezése bőven elég üdvözlő gesztus: látod, ha örül neked, ha éppen marhára szégyelli magát, esetleg a háta közepére nem kívánja a veled való bájcsevejt; a többi udvariassági formulát pedig mindketten jobb szerettük kihagyni, elvégre az időjárás, és egyéb, hasonlóan mélyenszántó és megindító semmiségek csak az értékes beszélgetés idejének időtartamát csökkentik drámaian! Ha nagyon szépen akarnánk fogalmazni, akár azt is mondhatnánk: beszélgetéseinket az ókori görög eposzok ihlették – in medias res!

– Mint egy vérátömlesztés. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki majdnem két évig? – motyogtam.

–És, sikerült partnert találni?

– Így is mondhatjuk – válaszoltam félszegen, alighanem bárgyú mosollyal az arcomon.

– Miért, te hogy mondanád? – kérdezte szemöldök felvonva, kajánul vigyorogva.

– Hát, ha nagyon vulgáris akarok lenni: egymásnak estünk a parketten.

– És parketten kívül?

– Tudhatnád, hogy pusztán a vonzalom nekem kevés, ahhoz.

– Ugye tudod, hogy kicsi a különbség erkölcs és orbitális baromság közt?

– Igen.

– És ugye azt is tudod, hogy most az utóbbi esete áll fent? Az, hogy két ember ennyire ismerje és akarja a másikat, messze túlmutat a csak vonzalom-kérdéskörön – ráadásul irtó ritka! Ha eldobod magadtól a kínálkozó lehetőséget, pusztán a kis lelked megnyugtatása végett, esküszöm, kegyetlenül seggbe rúglak!

Más körülmények között még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy ilyen jellegű fenyegetést félvállról vegyek, de ha egy hét éves kora óta rockyzó lány fenyít meg ilyesmivel, akkor azért elgondolkozik az ember!

A következő szombaton azzal a határozott céllal léptem át a stúdió küszöbét, hogy Iza tanácsát megfogadva, életemben először, minden belső késztetés ellenére megpróbálom nem csípőből elutasítani a lehetőséget, melyet a sors ezüst tálcán nyújtott át nekem – ugyanakkor megpróbáltam megmaradni az elveim mellett, mert új dolgokat kipróbálni szigorúan csak tartással lehet!

Felbaktattam a lépcsőn, kínosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se lessek be a terembe – szándékomban állt ugyanis egy épelméjű táncőrült képét felállítani magamról, ami alighanem kemény munka lesz, tekintettel a múlt heti megbabonázott bevonulásomra.

A recepciónál ugyanaz a hölgy ült, akihez a múltkor is volt szerencsém – közel két másodperc erejéig. Kedvesen mosolygott, melyet – zavarom ellenére – igyekeztem lelkesen viszonozni.

Egy pár pillanatig méregettem a pultra kihelyezett, lelaminált árlistát, végül egy négy alkalmas havibérlet mellett döntöttem, majd előzékeny vásárlóként már számoltam is le az ötezer-ötszáz forintot.

Eltettem a színes kis kartonlapot a személyim egyik üres fülecskéjébe, majd – csak a hőn áhított élvezet elodázása végett – bevetettem magam a férfi öltözőbe. Azonban minden igyekezetem ellenére sem sikerült a teljes hadifelszerelés-cserét két percnél tovább húzni, így szinte percre pontosan ugyanabban a pillanatban, ugyanolyan igézve álltam a terem ajtajában, akár egy hete.

Adél most a terem másik sarkában melegített. Ahogy megláttam, csak két szó jutott az eszembe: Uram, irgalmazz! A ruha felső része semmit sem bízott a fantáziára, és a helyzet deréktól lefelé is épp csak egy hangyányit bővült.

Észrevett, és szélesen mosolyogva elindult felém. Csakhogy ne tűnjek olyan bambának, bizonytalan léptekkel én is elindultam irányába.

– Örülök, hogy újra látlak – mondta üdvözlésképpen, ahogy karnyújtásnyi távolságon belülre értünk.

– Szintén – válaszoltam mosolyogva.

– Az igazat megvallva, féltem, hogy esetleg elriasztottalak a rámenősségemmel.

– Ami azt illeti, a hét folyamán többször is vitába keveredtem magammal azt illetően, mit is akarok – dacára egy meggyőző beszélgetésnek.

– Végül mi szólt mellettem?

– A szemed – suttogtam.

2 megjegyzés:

Árnika írta...

Szia,
Hosszú, érdekes és nagy témát fogtál meg a novellában, nekem kissé ... rövid volt. Ráadásul Adélt a elejétől kezdve álomnőként fogtam fel, nem mint egy valóságos személyt Máté szemében. Ez picit zavaró volt. Számomra a táncos jelenet is kissé álomszerű volt. A valóságos rész a barátnőjével (?) való találkozás volt. Szóval az egész novella alatt vártam, hogy mikor ébred fel a srác.
De nagyon tetszett a rád jellemző saját stílus, főként az elején, ahol bemutattad a stúdiót. :D Az ötlet is nagyon jó, eredeti, de mégsem érzem teljesen kiforrottnak. Picit jobban kidolgoznám magát, Adélt is, és valahogy megoldanám, hogy valóságosnak lássa az olvasó a történteket.
És tisztáznám a helyzetet. Minden olyan gyorsan történt, a pergő ritmustól alig bírtam összekapni hol is tartunk.
Szóval, jó novellának indul, de nem árt némi csiszolás még rajta. De, megtarthatod akár így is, bár akkor kimondatlanul is egy szép álomként könyvelem el.
Gratulálok, nem volt kicsi terjedelem, de végigolvastam együltő helyemben, s mindezt a srác stílusa és a Te fogalmazásod miatt! ;) Le a kalappal, a főszereplőd, akinek a testét magadra öltöd, teljesen készen van.
(A vége pedig ütős, bár nem beszéltél korábban a lány szeméről. Így meglepett, hogy a srác mégis azt emelte ki.)

Matt írta...

Árnika! :)
Köszönöm, hogy végül időtszakítottál az építő kritika megírására :) Az a helyzet, hogy maximálisan egyet kell értsek minden "vádponttal", abszolút igazad van, hogy nagyrészt még kiforratlan. De a teljesség kedvéért azért hozzátenném, hogy ez fülig szerelmes állapotban íródott, és ilyenkor az ember ugye minden, csak nem logikus és az olvasó fejével gondolkodó :)
Viszont, úgy látszik, a legnagyobb probléma esetemben a félreérthetőség (a gond az, hogy az Ulpius-házzal kötött szerződés értelmében további részéket nem rakhatok fel, mert 6 évig övék a jog, erre a részletre is, illetve bármi egyébre, ami kapcsolódik hozzá, pedig a folytatásban már tisztázódnak a dolgok, és egyébiránt a gépemen már van egy majdnem letisztázott példány, de ugye ezzel sem rendelkezhetek egyelőre... ^^).
De megígérem, ha egyszer eljutunk odáig, hogy megírom az egészet, és (ha Isten is úgy akarja :3) kiadják, akkor mindenki mindent érteni fog! :) Azt már nem merem bevállalni, hogy senkinek semmi kifogása nem lesz ellene, mert ez vállalhatatlan, olyan nincs, hogy valami mindenkinek tetszik (meg az nem is lenne jó, szerintem. kellenek azok az "ellenlábasok", akik a kákán is csomót keresnek, mert az ő kekeckedésük végső soron oda fog vezetni, hogy az ember legközelebb igyekszik majd kielégíteni az ő igényeiket is – ami remélhetőleg, egy következő könyvben sikerül :) )
Ja, meg ha már őszinték vagyunk, a helyzet az, hogy mostanában inkább a tanulásba ástam bele magam, különös tekintettel a történelemre és a biológiára (utóbbiból emelt érettségit fogok tenni, előbbi pedig egyszerűen a gyengém, így nem árt nekifeküdni :) ) De reményeim szerint a nyár csak az enyém és az írásé lesz (no meg a táncé! :) és üsse kő, ha valami lánynak is sikerül elcsavarnia a fejemet, akkor rá is áldozok némi időt! :) )