Átkozott liliom - KILENCEDIK FEJEZETTEL!!!

9.

Természetesen Mia tapintatossága sem tartott sokáig: mihelyst hallótávolságon kívül értünk, szinte azonnal a „torkomnak esett” – meg is lepett volna, ha nem így tesz, lévén, hogy sosem volt a türelem vagy épp a tapintat bajnoka: – Na, jó, minek után hallótávolságon kívül vagyunk, megkérdezem: mi a kénköves ménkő volt ez az imént?!

– Semmi – vágtam rá még mindig kissé durcásan, ám Mia arckifejezését látva egy pillanat alatt elillant minden mérgem, s helyébe inkább kérlelhetetlen szégyenérzet lépett. – Liviusszal megyek a bálba – nyögtem ki végül az elmúlt napokban gyakorlatilag minősíthetetlen viselkedésem magyarázatát.

– Na, ezt örömmel hallom! De mégis mikor terveztél szólni erről?! – folytatta tovább, lassan már a legmagasabb C-t is elhagyva.

– Hát, leghamarabb holnap – válaszoltam megsemmisülten, és egy kicsit félvén is attól, mire számíthatok mindezek fényében Miától.

– Mesés! De kétlem, hogy újabban ezért lennél ennyire...

– Ambivalens – segítettem ki a számomra még legelfogadhatóbb jelzővel.

– Igen, az – hagyta rám a dolgot. – Lilith, ezek után hogy a pokolba bízhatnék meg benned, ha mint legjobb barátnődet nem tájékoztatsz ilyesmikről?

– Sajnálom, oké? És kérlek, most érd be ennyivel, mert pillanatnyilag nem tudok többet kipréselni magamból, ugyanis most másra sem tudok gondolni, mint hogy megfojtsam Liviust egy kanál vízben!

– Na, most megint miért?

– Mert épp most erőszakolta ki, hogy bevalljam, hogy igazából tetszik, és ez egyrészt sérti a büszkeségem, mert nehogy már nekem kelljen kajtatnom egy srác után, másrészt meg, ha már mégis rákényszerülök, ne legyen ilyen arrogáns és önhitt, hogy addig zrikál, míg megteszem! – hadartam el egyetlen levegővel.

Amíg én lihegve igyekeztem kiegyenlíteni az időközben összeszedett oxigénadósságomat, Mia vette át a stafétát: – Figyelj, teljesen igazad van, de neked kéne tudnod a legjobban – mint az emancipációs mozgalom legnagyobb csodálójának –, hogy ma már ez bizony csak így megy. Elkényelmesedtek a hajdan nagy kanok, és ha hapsit akarunk, akkor bizony már nekünk kell cserkelni!

– Azt hiszem, igazad van. A rendszer sajnos még nem tökéletes – ismertem el fancsali fintorral az arcomon.

– De te majd helyre rakod, nem igaz? – Bökött oldalba, s még egy kedélyes, heccelő mosolyt is megeresztett mellé, amitől – ha csak egy kicsit is, de – menten jobb kedvem lett.

– Minden erőmmel azon leszek, elvtársnő! – válaszoltam vigyorogva. Persze tudtam, hogy az elvtársnő megszólítás nem okvetlen passzol a céljainkhoz, de úgy gondoltam, ezt a jelzőt még nyugodtan kölcsönözhetjük a csúnya, régi, szocialista időkből – legalábbis, amíg nem találunk jobbat.

A második emeleten már kimondottan jó hangulatban váltunk el. Mia a végletekig gyűlölt kémia órájára sietett, míg engem a fizikai csodái vártak tárt karokkal.

A fizika egyike volt azon tantárgyaknak, amit nálunk csak töltelék tantárgy néven emlegettek a tömegek – azok legalábbis mindenképpen, akik, hozzám hasonlóan Mr. Chadricktől tanulták a tárgyat. Az órák nagyjából a következőképpen teltek: Mr. Chadrick mindig legalább tíz, de inkább tizenöt perc késéssel állított be, ami persze minket különösebben nem érintett érzékenyen, mivel ez idő alatt legalább módunkban állt megírni azokat a házi feladatokat, amiket idő – vagy sokkal inkább érdeklődés vagy kedv – hiányában otthon nem csináltunk meg. S miután Mr. Chadrick is beesett, még akkor sem szakadtunk meg a tanulásban: minden alkalommal elmondta, hogy akit ne adj Isten érdekel az éppen aktuális anyag, az legyen szíves előrefáradni az első padokba, akit meg hidegen hagy, az lesz szíves hátra hordani a kis fenekét, csöndben elfoglalni magát. Egyébként még kilencedikben, nagyjából az első hónap után rájöttünk, hogy minden óránk így fog lezajlani, így a második hónapban már mindenki ennek megfelelően esett be, majd helyezkedett el, amíg a tanár urat vártuk.

Én természetesen mindig előre ültem, mert, noha semmi affinitásom nem volt a fizikához, ettől függetlenül érdekelt, és elhatároztam, hogy legalább alapműveltségre szert teszek fizikából (is). Aznapra ráadásul a mechanikai hullámok voltak beígérve, s miután én még otthon belelestem a könyvbe, dokumentáltam, hogy ehhez nem okvetlen leszek annyira debil, mint a többi témakörhöz, mert ennek – számomra – több köze volt a matekhoz, mint a többi témakörnek. A könyvben található rengeteg sinus- és cosinus függvényhez hasonló ábra legalábbis ilyesmit ígért.

Hála az égnek nem is kellett csalatkoznom ebbéli feltevésemben, így kivételesen úgy jöttem ki fizikáról, hogy úgy éreztem, a következő témazáróra nem kell majd éjt-nappallá téve magolnom, hogy a hármasra valót összevakarjam majd. Sőt, komoly esélyt láttam rá, hogy – ha esetleg időközben is írnánk kisdolgozatokat – javítsak is egyelőre kimondottan kiegyensúlyozott hármas átlagomon.

– Hé, na, ki kapott négyest kémiából?

– Nem tudom, talán Mike? Esetleg Brandon? – húztam Mia agyát.

– Kac-kac. Amúgy ők is, de, ami még fontosabb, én! – Lobogtatta meg előttem nagyban mosolyogva a hetvennyolc százalékos dolgozatát.  

– Nahát, majdnem ötös! – lelkendeztem együtt vele. És... egy kicsit irigy is voltam. Én maximum csak hetvenöt százalékot tudtam kipréselni magamból, ezért Mr. Mosesnál én csak harmatos négyesként voltam számon tartva. – Tudod, mit? Ezt megünnepeljük! Délutánra gyorsan megbékülök, és kijárom Liviusnál, hogy a te kávédat is állja. Ha nagyon jó vagyok, talán egy-egy szelet sütit is ki tudok sírni.

– Tekintve, hogy milyen képet vágott kémián, szerintem lesz az két-két szelet is!

– Várj! Nem mondtad, hogy együtt jártok kémiára.

– Hát, mivel a múlthéten intézte a tantárgyfelvételt, eddig én se tudtam. A velünk közös óráit is csak úgy tudtam meglesni, hogy reggel besunnyogtam a titkárságra, amikor a szőke ciklon kitipegett bagózni.

– Na, de, a tanulók adatait nem védi jelszó, vagy ilyesmi? – értetlenkedtem tovább.

– Dehogynem! De az a mesüge titkárnő a pasija nevét használja jelszóként.

– És te azt honnan tudod, miféle szerencsétlennel jár éppen?

– Tudod, van ez a csodás találmány, úgy hívják, Facebook. Aki ott éli a magánéletet, az magára vessen!

– Nem azért, de te sem nagyon titkolod, hogy kivel jársz – vagy éppen nem jársz.

– De én nem „Tommy-maci”-zok orrba-szájba, nagy nyilvánosság előtt! – dörrent rám. Alighanem sértőnek találta, hogy párhuzamot próbáltam vonni közte és Ms. Trudy „Szőke Ciklon” Jenkins, az iskolatitkár közt.

– Oké, bocs – emeltem fel megadóan a kezem.

– Túl van tárgyalva. Akkor kettő körül a parkolóban? – nyergeltünk könnyedebb vizekre.

– Nekem megfelel. Nem emlékszel, nincs esetleg Liviusnak olyan órája, ami csak velem közös? Azt hiszem, mihamarabb szerét kéne ejteni annak a békülésnek, ha komolyan gondoljuk ezt az ünneplősdit.

– Uh, passz. Talán rajz, de nem biztos. Van ma rajzod?

– Van. Ami azt illeti, az a következő – mondtam mosolyogva. Na, nem mintha annak örültem volna, hogy két másodpercen belül láthatom is Liviust; sokkal inkább az elkövetkező negyvenöt perc kiemelten művészi vonatkozása töltött el ekkora lelkesedéssel.

– Na, klassz, akkor leellenőrizhetsz. Hol ültél fizikán?

– Az első padban, rögtön az ajtó mellett, mint mindig.

– Remek! Nem akarok hideg széken ülni.

– Újabban ennyire érdekel a fizika, hogy elől akarsz ülni? – kérdeztem vissza nem kissé elképedve. Én se voltam egy fizika zseni, de Mia még annyit sem értett hozzá, mint én!

– Nem, de ez a kémia négyes belelkesített! – mondta mosolyogva.

– Vagy úgy! Ebben az esetben sok sikert – titeket rövidebb pórázon fognak, mint minket.

– Na, ja... Lehet, átgondolom még ezt a szék-kérdést – mondta, s azzal búcsút intettünk egymásnak.

Lebaktattam a rajzterembe, ledobtam a táskámat és a nálam maradt fizika cuccomat az utolsó padba, és csöndben vártam, amíg mindenki más is beszivárgott, illetve, hogy kezdődjön az óra. Természetesen nem ért meglepetésként, hogy ily’ mértékben kihalt volt a terem, mivel aznapra művészettörténet órát helyeztek kilátásba – azért pedig még én sem ugrottam különösebben, hát még a többiek!

Livius rögtön utánam esett be. Mikor meglátott, egy pillanatig tétovázott a küszöbön, de végül belépett, és egyenesen felém vette az irányt.

A rajzterem, úgy szólván, hazai terepnek számított számomra, éppen ezért határtalan önbizalom dúlt bennem. És talán ezért is fordulhatott elő az, hogy kivételesen ön köszöntem előre, nem pedig ő köszöntött engem: – Szia.

– Szia – viszonozta szinte már kedvetlenül a gesztust.

– Örülök, hogy látlak – folytattam tovább a sablon dumák sorát.

– Ezt most komolyan mondtad, vagy csak cukkolni akarsz? – Ez volt talán élete első őszinte kérdése. Még a bizonytalanság is teljesen őszintének tűnt a szemében!

– Egy kicsit mindkettő – ismertem be gonoszkás mosollyal az arcomon, majd, látva, hogy ezzel sem sikerült javítani a kedélyállapotán, kicsit pontosítottam: – De, talán, inkább az előbbi.

– Értem. Ez esetben tartozom egy bocsánatkéréssel. Megint.

– Csakugyan? Miért, ha inkább cukkolni akartalak volna, nem érdemelném meg, hogy bocsánatot kérj tőlem?

– Inkább felejtsük el, hogy bármit is mondtam, oké, Blanc?

– Mi van, most már hirtelen Blanc lettem, Zwavel?

– Honnan tudod a vezetéknevem?!

– Tudok olvasni – böktem nyelv kidugva a művészettörténelem könyve felé. – Ami a kis incidensünket illeti...

– Már bocsánatot kértem, vagy nem?

– És én meg is bocsájtok, amennyiben ma leszel olyan bűbáj, és állsz Miának és nekem egy-egy kávét meg egy-egy szelet sütit. Mondjuk karamellásat.

– Ez zsarolás akar lenni?

– Ne légy hülye! Ha zsarolnálak, ajánlottam valami alternatívát, aminek tükrében a „követeléseim” teljesítése kívánatossá válik a számodra. Ez csak egy nem annyira udvarias kérés akart lenni – mondtam, és újfent elmosolyodtam. Talán kifogásolható dolog, de kissé mulattatott, hogy pillanatnyilag én tartom a kezemben a gyeplőt.

– Te mindig ennyire tankönyvszerű vagy? – kérdezte, és láttam, hogy lassanként visszakúszik a tekintetébe a régi Livius. És, ezzel egyidejűleg, a régi Livius el kezdett könyökölve közelebb csúszni hozzám a padon.

– Az esetek közel nyolcvanöt százalékában – válaszoltam, és igyekeztem továbbra is nagyon-nagyon tárgyilagos hangot megütni. Egyrészt, mert késztetést éreztem, hogy ezután a minősítés után hozzam a formát, másrészt, mert különben garantáltan elcsuklik a hangom – és ezt abban a pillanatban nem engedhettem meg magamnak!

– Megint csinálod – mormogta, s ekkor már nem volt köztünk tíz centi sem.

– De a maradék tizenöt százalékban kimondottan spontán vagyok. – S mindeközben elkezdtem lassan hátrafelé araszolni, teljességgel rácáfolva a mondottakra. Mindenegyes idegszálamban éreztem, mire készül, és nem akartam esélyt adni rá, hogy megint megcsókoljon. Még nem.

Ebben az órában csak a megenyhülést engedhetem meg magamnak, abba pedig nem fér bele a gyerekes dacom azonnali feladása, és az, hogy fenntartás nélkül hagyjam, hogy megcsókoljon, pláne nem!

– Hm, spontán, mi? – Kúszott tovább, immáron félig-meddig rajtam.

– Mielőtt lelöksz és rám veted magad, jobb, ha tudod, most épp nyolcvanöt százalékos üzemmódban vagyok – mondtam reszketeg hangon; részint a kényszeredett testhelyzet okozta erőlködés végett – ha híd lettem volna, már egészen nyugodtan felavathattak volna! –, részint pedig azért, mert Livius már deréktól lefelé rajtam feküdt, és, mi tagadást, egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy átállítsam magam a maradék tizenöt százalékos üzemmódra.

– Szomorúan hallom – mondta, azzal lemászott rólam.

Visszaverekedtem magam vízszintesbe, s azzal a lendülettel, teljesen szándékosan, nyomtam egy puszit az arcára.

– Ezt miért kaptam? – kérdezte, ahogy reflexszerűen az puszi helyére kapta a kezét.

– Mert most felismerted, meddig mehetsz el, és nem forszíroztad a dolgot minden áron. És mielőtt megkérdezed, nem tudom, mi lesz a „bérezésed”, ha leszel olyan drága, és megvendégelsz minket Miával.

– Nem azért, de ez így nem valami nagy biznisz. Nekem legalábbis.

– Tudom. De csak rajtad áll, hogy végül mit hozol ki belőle – mondtam, s a végén szándékosan vittem el kétértelmű irányba a hangsúlyomat.

– Te egy...

Mielőtt még folytathatta volna, gyorsan a szájára tettem a mutatóujjamat. – Ne cseszd el a kínálkozó lehetőséget, légyszi’! – suttogtam.

– Oké, befogtam – mondta mosolyogva, ahogy finoman lefejtette a kezemet a szájáról, majd, mielőtt észbe kaphattam volna, kezet csókolt nekem.

Szinte rögtön ezután a „fogadalom” után libbent be Mrs. Harris – és utána még néhány nagyon lelkes nebuló –, és azonnal bele is fogott az avantgárd művészettörténeti vonatkozásainak taglalásába. Én igyekeztem figyelni, tényleg, szinte kivétel nélkül minden erőmmel azon voltam, hogy legalább az érdeklődés látszatát magamra tudjam erőltetni, de egyrészt, én meg voltam győződve arról, hogy a művészetet és a művészi látásmódot nem lehet tanítani. Ezzel születni kell. Olyan, mint az énekhang: vagy van, vagy nincs – fejleszteni persze mindkettőt lehet, de lássuk be, hozott anyagból dolgozunk, és aranyat a tudomány mai állása szerint csak aranyból tudunk csinálni. És másrészt pedig nehéz figyelni, ha az ember ehhez nem talál partnert – márpedig az osztályteremben nem akadt olyan szempár, amiből nem a halálos unalmat lehetett volna kiolvasni.

Nos, leszámítva Liviusét, de ő meg elég feltűnően másnak szentelte a figyelmét. Egészen konkrétan nekem. Éppen ezért az első adódó alkalommal – mikor Mrs. Harris hátat fordított nekünk, hogy valamit nagy elánnal felfirkantson a táblára, megfogtam Livius fejét, és egyenesen a tábla irányába csavartam.

– Legalább próbálj meg úgy tenni, mint akit egy fikarcnyit is érdekel! – suttogtam.

– De ha egyszer nem...

– Ms. Blanc, Mr. Zwavel, van valami mondani valójuk az osztály számára is? – dörrent ránk Mrs. Harris, azzal a klasszikus tanáros nézéssel, ami nagyon jól kódolja azt az egyetemes üzenetet, miszerint „Ebből te már nem jössz ki jól, kispajtás!”

– Nincs tanárnő – vágtam rá reflexszerűen, s mielőtt még Livius bármi egyebet hozzáfűzhetett volna, figyelmeztetőleg bokán rúgtam, hogy eszébe se jusson megnyikkanni. Nem akartam, hogy egy frappáns megjegyzésével, mondjuk, belegyalogoljon a tanárnő lelkébe, és mindkettőnket azonnal elvágjon nála – pláne úgy, hogy nekem már két év munkája feküdt ebben a felemás kapcsolatban a tanárnővel!

– Ez esetben, kérem, ne zavarják az órát a pusmogásukkal!

– Igenis, tanárnő, elnézést – válaszolta Livius mézes-mázosan, és én abban a minutumban szentül meg voltam róla győződve, hogy két másodperc alatt megnyílik alattunk a föld! Az ilyen bocsánatkéréseket követően szokták páros lábbal kirúgni a diákokat az órákról, és nekem nagyon nem volt kedvem Livius miatt kipenderülni!

Végül megúsztuk annyival, hogy a tanárnő, kimondottan szarkasztikusan, megköszönte, hogy vesszük a fáradtságot, hogy visszafogjuk magunkat, és folytatta tovább az órát.

Te nem vagy normális, remélem, tisztában vagy vele! – róttam fel a füzetembe lóbetűkkel, és Livius orra alá toltam.

Elhúzta, majd ő is felírt rá valamit, s visszatolta elém.

Persze, hogy nem – hisz’ teljesen magadba bolondítottál! – állt rajta Livius macskakaparásával.

Te tényleg nem vagy normális – formáltam a szavakat némán, félig el is takarva a számat, hogy csak és kizárólag Livius láthassa, mit mondok. Ő mindezt csak egy konszolidált kuncogással fogadta, és nagyjából ennyiben is maradtunk.

A partra mosott egyhónapos vízi hullák a csoporthoz képest egy szépségversenyen éremesélyeseknek mondhatták volna magukat! Úgy vonszoltuk ki unalomtól zsibbadt tagjainkat a teremből, mint egy jobb napokat látott zombi hadsereg, és még jó öt percig valószínűleg az elmeállapotunk sem lehetett jobb – én szabályosan hallani véltem, hogy valaki mögöttem hörögve jön ki az óráról.

– Kész szerencse, hogy havonta csak egyszer tartunk művtörit. – Csapódott mellém Livius, aki hozzánk képest még egészen üdének és frissnek tűnt, bár az elmúlt negyvenöt perc őt sem kímélte: alig észrevehetően, de előre görnyedt és csoszogott, csakúgy, mint mi többiek.

– Ja – summáztam egy szóban a máskor szokásos „Hála a Magasságosnak!”–felkiáltásomat. – De te azt honnan tudod, ha ez volt az első rajz-művtörid?

– Nem veszek fel úgy órát, hogy előtte nem érdeklődöm körbe, mire számíthatok. Mit gondolsz, miért van annyi közös óránk?

– Nem tudom. Eddig azt hittem, azért, mert az agyamra akarsz menni.

– Köszönöm a feltételezést, de nem – mondta túljátszott sértődöttséggel; még az orrát is dacosan feljebb emelte, ahogy a kevésbé nívós filmekben – meg egyébként a való életben is – a vérig sértett arisztokrácia szokta. – Azért járok azokra az órákra, mert csupa jót hallottam, a tanárokról.

– Ms. Lambertről ti mi jót hallottál?! – vertem gyökeret a folyosó kellős közepén a meglepetéstől, és alighanem mindezt sikerült majdnem ordítva előadnom, szóval, ha Ms. Lambert véletlenül arra ólálkodott volna, garantáltan végem.

– Az ő diákjai érettségiznek a legjobb eredményekkel. Még emelten is.

– Én, ha meglesz a kettesem, már akkor a földhöz fogom verni a seggem örömömben!

– Alig várom, hogy lássam! – mondta nagy vigyorogva.

Válaszképpen csak rávetettem messze földön híres gyilkos pillantásomat – de ő állta a sarat; még a mosoly se hervadt le a képéről, egy picikét se!

– Halihó! – Tört utat kettőnk között magának Mia, majd azzal a lendülettel szembe is fordult velünk, és a továbbiakban menetiránynak háttal lépdelt, tartva velünk a lépést. – Na...?

– Örömmel közölhetem, hogy úgy fest, ma a vendégeim vagytok – csillogtatta meg Livius ismételten kifinomult és tapintatos oldalát. Egyedül annak örültem, hogy Miában minden bizonnyal partnerre talál e téren, mert, hogy ő nem fogja túl körmönfontan megköszönni és elfogadni a „meghívást”, az is ziher!

– Zsír! Mit ajánlsz?

Na, nem megmondtam?

– Úgy hallottam, a karamell tortánk párját ritkítja.

– Nagyszerű! Akkor én mindjárt kettőt kérek. Csak hogy biztosan objektív véleményt tudjak alkotni.

– Ti nagyon egymásra találtatok... – mormogtam magam elé olyan hangerővel, hogy biztosan mindketten meghallják, és, ha úgy tartja kedvük, magukra vegyék és meg is sértődjenek egy kicsit.

– Mikor végeztek? – engedte el végülis a füle mellett a megjegyzésemet Livius. A kérdést egyébiránt még csak nem is hozzám, hanem Miához intézte!

– Kettő körülre beszéltük meg a randevúnkat a parkolóba. A tegnapiak alapján nem hiszem, hogy problémát jelentene számodra megtalálni minket – válaszolta a vége felé kissé már pikírt stílusban – Csakhogy egy klasszikust idézzek. – Mia.

– Rendben. Bár az én kocsimmal is mehetnénk. De, akkor majd követlek titeket.

– Nahát, semmi macsó „Én vagyok a férfi, én vezetem a sort!”–dolog? – Állt meg Mia hirtelen, karba font kézzel, Livius előtt. – Normális is, nem csak szexi. Egyre jobban tetszel nekem, fiú! – tette még hozzá alig hallhatóan, de azért kajánul végigmérve a „nem csak szexi” Liviust.

– Mia! – csattantam fel, és egyáltalán nem a plátói féltékenység késztetett erre: Mia ez utóbbi megjegyzés-sorozata szerintem messze túlment azon a határon, amit még normálisnak, nemhogy tolerálhatónak lehetne titulálni.

– Ne, Lilith, hagyd csak – intett le olyan nyugodt hangon Livius, hogy a pulzusom ettől önkénytelenül is olyan kétszáz közelébe ugrott a méregtől, az eddigi százhatvanról. – Akkor kettőkor, ugye?

Mia válaszul csak bólintott, Livius pedig a megerősítést követően ott hagyott minket, mint eb a szaharát, nekem pedig több se kellett, hogy menten Mia nyakának ugorjak: – Erre tényleg okvetlen szükség volt?!

– Ne hőzöngj itt nekem! Livius már nagyfiú, ha megsértettem volna az önérzetét, szóvá tette volna, efelől nyugodt lehetsz. Amúgy meg, szerintem még élvezte is.

Ha ezt az utolsó kis szösszenetet nem csapja hozzá, talán még ennyiben is hagytam volna – de így képtelen voltam: – Persze, elvégre minden fiúnak az a leghőbb vágyálma, hogy egyszer hasonlóan szép szavakkal illesd!

– Ez szarkazmus volt, ugye?

– Á, nem, dehogy! 

8.

A matekot úgy, ahogy túléltem. Szerencsére Liviusnak ez alkalommal nem volt feltett szándéka közvetlenül mellettem az agyamra mennie, beérte azzal, hogy tisztes távolságból figyelte, ahogy én magamban fortyogtam. Fura, de hálás voltam ezért. Ez a maga bosszantóan gyerekes módján kedves gesztus volt részéről.

Matekot követően, mondhatni, felszabadultam, mert nem volt több közös órám Liviusszal, ellenben Miával még volt egy bioszunk, ahol, régi, jó szokásaimmal szakítva, nem adóztam minden figyelmemmel Mrs. Jonesnak – aki egyébiránt arról zengett litániát, hogy újfent hatalmasat csalódott az osztályban, mert egyszerűen nonszensz, hogy két diákon kívül mindenkinek sikerült egyest írnia a fehérjeszintézis és enzimműködés csodálatos témaköréből, és kössük fel a textilt, mert innen csak nehezebb lesz, úgyhogy minden kevésbé értelmes nebulóját szeretettel várja a szombati felzárkóztatókon, kilenc és tizenkét óra között. Ehelyett inkább Miának sírtam el panaszaimat Liviusszal kapcsolatban, kilométeres levelekben. Ő természetesen a végletekig szolidáris volt velem, és ketten együtt jól elhordtuk Liviust mindennek, csak szép embernek nem. És igen, sajnos a minden kétségen felül állóan szívdöglesztő is szóba került – ugyan Mia vetette fel, de most már legjobb meggyőződésem ellenére is kénytelen voltam egyet érteni. Livius még akkor is átlagon felül jóképű és kívánatos marad, ha ennek elismerése ellen erőnek-erejével küzdök, úgyhogy végülis meg adtam magam.

Azt persze nem kötöttem Mia orrára, hogy ez az újonnan jött engedékenység mivel áll összefüggésben, illetőleg, hogy azért Livius lassanként nekem is kezdett bejönni. Más sem hiányzott volna, minthogy Mia egyszeriben kerítőnővé nevezze ki magát, és tűzön-vízen keresztülvigye, hogy a Lilith-Livius páros megszülessen.  

Mikor végeztünk, szabályosan el is feledkeztem arról, milyen pocsékul is indult a napom – egészen addig, míg Mia kocsija felé baktatva meg nem láttuk, hogy éppen az támaszkodik hanyagul a kis Micrának, akit ezt megelőzően negyvenöt percen keresztül – kis megszakítással – szapultunk. Egy pillanatra összenéztünk Miával, aztán némán megegyeztünk abban, hogy Mia gyorsan elintéz valami halaszthatatlan dolgot, amíg én lerázom Liviust.

– Mit akarsz? – kérdeztem egészen disztingvált stílusban ahhoz képest, ahogy elsőre terveztem.

– Miért vagy ilyen pikírt? – kérdezett vissza, látszólag megbántódva, de annyira látszott rajta, hogy hihetetlenül mulattatja, hogy lépte-nyomon képes az agyamra menni. Nem volt ő megbántva, nagyon is elégedett volt a helyzettel – na meg önmagával és az eredményeivel!

– Mert tele van veled a hócipőm, azért! – Gondoltam, ha már az imént pikírtnek titulált, akkor hozom a formát, majd még gyorsan hozzátettem: – És mert szemmel láthatóan örömöd leled abban, hogy állandóan egzecíroztatsz. És mert ellehetetleníted, hogy hazafurikázzunk – csaptam gyorsan még hozzá egy biztosan megkerülhetetlen okot.

– Azzal, hogy itt állok ártatlanul? – kérdezte mosolyogva.

– Te? Ártatlan? Ugyan, kérlek! – tört ki belőlem egy keserű kacaj. – De ettől a kis képzavartól eltekintve igen, ezzel.

Megvallom őszintén, mindenre számítottam válaszreakcióként, csak arra nem, ami végül valóban megtörtént: Livius egy hang nélkül közelebb lépett hozzám és kapkodva megcsókolt! Csak pillogni tudtam, illetve lelkiekben toporzékolni, hogy mégis, hogy képzeli ezt, de ennyi, ezzel kifújt a repertoárom.

Mikor ellépett mellőlem, hogy szemrevételezze az eredményt, láthatóan ismét marha elégedett volt. Én továbbra is csak hápogtam, de az eddigi „reakciók” mellett most már szédülni is képes voltam, és apró toporgások közepette az mutatóujjammal kalimpálni.

– Nagyon gyorsan hordd el magad! – nyögtem végül, fél kézzel az autó szélvédőjének támaszkodva, másikkal pedig erőtlenül a semmibe intve.

Kivételesen egy hang nélkül eleget tett a kérésemnek, pofavágás vagy sejtelmes hümmögés nélkül, szinte azonnal eloldalgott, míg én továbbra is a szélvédőbe kapaszkodva próbáltam úrra lenni a lassanként az egész testemen végigfutó remegésen.

– Jól láttam, amit láttam? – Került elő hirtelen Mia. Nem tudtam eldönteni, hogy Mia hangját csak a pillanatnyi lelkiállapotomnak köszönhetően hallom-e ennyire nyomottnak és távolinak, vagy pedig valódi, méterekben mérhető oka volt-e a dolognak, de abban a szent percben nem érdekelt. Ilyen volt és kész!

– Attól tartok – mondtam, miközben egyidejűleg mindjárt három dologért (vagy dologgal, a megfogalmazás esetünkben tényleg tetszőleges) küzdöttem. Egy: legyűrni a torkomban hirtelen ott termett gombócot, hogy beszélni tudjak. Kettő: minden erőmmel azon lenni, hogy megtartsam az egyensúlyom és ne vágjam azonnal hanyatt magam az egyre csak fokozódó szédüléstől. És három: mindeközben igyekezni nem lefeszíteni a szélvédő lime zöld fémszegélyét, amibe immáron olyan erővel kapaszkodtam, hogy belefehéredtek az ujjaim.

– Tudom, hogy nem tehetsz róla – vagy legalábbis onnan, ahol én álltam, úgy tűnt, hogy letámadott –, de megmagyaráznád, mi volt ez? – forszírozta tovább a témát Mia.

– Vagy a „Hogyan basszunk ki Lilith-tel”–nap megkoronázása, vagy fogadás. És melegen ajánlom neki, hogy inkább fogadás legyen! – mondtam, miközben régi erőmet, hangomat és mentalitásomat megtalálva bevágtam magam az utas oldali ülésre.

– A fogadás mennyiben jobb? – kérdezte Mia, miután ő is beült és gázt adott.

– Neki annyiban, hogy akkor van rá mentsége.

– És...?

– És akkor nem csak őt verem agyon!

– Nem azért, de a fejedet elnézve szerintem téged jobban boldogítana a tudat, hogy ezért mindjárt több embert is leveretsz, semmint őt, hogy nem csak ő bűnhődik érte – vetett rám egy cinkos pillantást.

– Nem mondtam, hogy hidegen hagyna a járulékos haszon – tettem hozzá, kicsit már oldottabban.

– Te, figyelj, ha gondolod, holnapra hozhatok neked egy levél Xanaxot – mondta nyelv kidugva, ahogy előbb körbetekintett, majd a rájellemző virtuozitással még épp sikerült berántania a járgányt a Westbourne Grove-ra a nagyon igyekvő kék Ford Astra elé. Az Astra tulaja persze közel sem értékelte annyira ezt a mutatványt, mint amennyire engem minduntalan ámulatba ejtett, hogy Mia hogy tud ennyire félelemérzet nélkül, a leglehetetlenebb pillanatokban úgy dönteni, hogy ő még így is lazán befér bárhova. Az más tészta, hogy egyébként mindig sikerült is megcsinálnia, ha így hitte, de hogy épeszű sofőr sosem vetemedett volna olyan mutatványokra, mint ő, az is ziher!  

– Köszi. Azt hiszem, nem mondok nemet. – Valamiért biztos voltam benne, hogy Livius mai kis játéka nem az utolsó volt, és sem a távlati, de a közeljövőre vonatkozó terveim közt meg pláne nem szerepelt miatta agyvérzést kapni! Ellenben azon már komolyan elgondolkodtam, hogy a ma történtek tükrében talán okosabb lenne még most, a hét elején visszamondani a partnerséget – akármennyire suttyó dolog is lenne a részemről. Van egy pont, ahol már én is a toleránsság végére érek, és Livius ma legalább százzal repesztett e pont irányába.

Miután Mia kitett otthon, nem volt más vágyam, csak a lehető leghamarabb felmászni a szobámba, elnyúlni az ágyamon, és a nap hátralévő részében mást sem csinálni, csak dögleni – esetleg, ha nagyon elfáradnék a megerőltetéstől, elaludni, s ezzel végre véget vetni ennek a borzalmas napnak!

Ebbéli tervemben azonban már a küszöbön megakadályoztak: – Lilith, te vagy az? – kurjantott ki Lance, Isten tudja, honnan.

– Ha azt mondom, hogy a dalai Láma...? – próbálkoztam, bár tudtam, hogy ha tényleg a dalai Láma volnék, akkor sem úsznám meg, bármi volt is az, amiért már mindjárt az ajtóban meg kellett állítani engem.

– Akkor megkérnélek, hogy kezdj valamit a húgommal, mert néha nagyon nehezen bírok vele – bújt elő mosolyogva a konyhából. – De a dalai Láma híján csak annyit, hogy látogatód van – bökött a nappali irányába, azzal vissza is vonult.

Lance-nek meg volt az a jó tulajdonsága, hogy annyi személyes teret biztosít az embernek – nekem legalábbis mindenképpen –, amennyire az illetőnek csak szüksége van, jelesül: ilyen esetekben egy hang nélkül távozik az alvégen, és hagyja, hogy a magánéletemet úgy, ahogy privátban éljem. Mindig szemmel – vagy sokkal inkább füllel – tart, de sosem látványosan. Na, hát erről a szokásáról a mai napra – de legalább erre az egy alkalomra – igazán lemondhatott volna, mert komolyan voltak kétségeim azt illetően, hogy ember módjára leszek képes lereagálni, hogy Liviust a nappalinkban látom!

– Nem egészen erre gondoltam, mikor azt mondtam, hordd el magad – mondtam a lehető legtöbb önuralmat tanúsítva.

– Ez a tiéd – nyújtott át egy papírpoharat, pont olyat, mint reggel. – Csak bocsánatot akartam kérni. Azt hiszem, egy kicsit túllőttem a célon azzal a...

– Nem kicsit – szúrtam közbe. – És jobb, ha tőlem tudod, egy kávéval messze nem tudod jóvá tenni!

– Igen, tudom – mondta, szinte már őszintének tetsző megbánással a hangjában. – És nem szeretném, hogy a következőt is egy rossz viccnek tartsd, de arra gondoltam, hogy a kiengesztelésedet talán kezdhetném azzal, hogy ezen a héten én állom a kávé adagod.

– Kezdetnek nem rossz – válaszoltam kissé megélénkülve a gyakorlatilag korlátlan fogyasztást ígérő ajánlat hallatán. – És mik a további terveid? – húztam még egy kicsit, holott, ha nem utalt volna rá konkrétan, hogy ez csak a lista eleje, szinte biztos, hogy ott helyben elengedtem volna, hogy menjen Isten hírivel, részemről rendeztünk a számlát, de ha már ilyen készségesnek mutatkozott, gondoltam, lenyúzok róla még egy pár bőrt.

– Töredelmesen megvallom, ezen még nem gondolkoztam – mondta mosolyogva, de ez most nem az a „Két perc alatt a plafonon leszek tőle!”–jellegű mosolya volt, sokkal inkább olyan aranyos, kisfiús.

Na, akkor és ott, abban a pillanatban nem okvetlen hajtottam volna el, ha valami olyasmire vetemedik, mint nem egészen tíz perce a parkolóban.

– Annyi baj legyen, én nagyon kreatív vagyok – válaszoltam szintén mosolyogva, bár az enyém közel sem volt annyira ártatlan, pláne nem olyan kisfiús, mint az övé az imént.

– Efelől nincs kétségem – mormogta, ahogy egy lépéssel közelebb lépett.

Láttam a szemében, hogy ha a gondolataimban nem is olvasott, de legalábbis egy rugóra járt az agyunk – ám mielőtt még megtehette volna, amire készült, a mellkasára tettem a kezem, és finoman, de határozottan ellentartottam. – Nem akarlak elkeseríteni, de kétlem, hogy különösebben jó ötlet lenne – mondtam épphogy nem suttogva.

– Ugyan miért? – Próbált meg közelebb nyomakodni hozzám, de balszerencséjére erősebb voltam, mint amilyennek látszottam, továbbra is gond nélkül sikerült tartanom köztünk a karnyújtásnyi távolságot.

– Azért, mert a bátyám nem egészen háromméternyire van tőlünk, és nekem elhiheted, az ipari kémeket megszégyenítő lányos apák hozzá képest sehol sincsenek. Arról nem is beszélve, hogy ma már szereztél nekem egy nem kimondottan kellemes élményt – tettem hozzá halovány fintorral az arcomon, csakhogy ráerősítsek az elhangzottakra.

Na jó, egy kicsit talán túlóztam...

Attól eltekintve, hogy váratlanul ért, és akkor éppen meg tudtam volna fojtani őt egy kanál vízben, tulajdonképpen még élveztem is azt a nagyjából két tized másodpercet, amíg az ajka az enyémen időzött. De ettől függetlenül mégis jobbnak találtam, ha nem bízza el magát.

A’ tekintetben azonban nem túloztam, hogy Lance – amellett, hogy ugyebár mérhetetlenül tapintatos – bármekkora embert képes úgy kivágni az ajtón, mint a macskát szarni, mivel alkalmanként, egyebek mellett, biztonsági őrként is dolgozik. Mindezt a méretei ellenére, úgyhogy alighanem elkönyvelhetjük, hogy a Blanc családot egyfelől nem érdemes alábecsülni, másrészt, ha már valaki elköveti ezt a hibát, jobb, ha legalább nem teszi próbára a béketűrésünket és a tényleges testi erőnket.

– Ebben az esetben holnap a szokott helyünkön várlak a kávéddal – mondta, kissé nekikeseredve az egyértelmű, és többrendbelileg alátámasztott elutasítástól, azzal már ki is vágtatott, mielőtt még egyáltalán megfordulhatott volna a fejemben, hogy megkérdezzem, mi is a mi „szokott helyünk”.

Furcsa, de ahogy kilépett az ajtón, kicsit megszédültem. Mintha egészen addig egy kegyetlenül fülledt szobában lettem volna, ahol még hírből sem ismerik a szellőztetést, és most hirtelen arcul csapott volna a friss levegő. Ezzel egy időben ráadásul rám is tört a tudat, hogy tulajdonképpen mit is műveltem én valójában olyan két másodperccel ezelőtt, és legszívesebben felképeltem volna magam ezért. Azért meg pláne, hogy ennyire könnyen kaphatónak sikerült beállítanom magam, és ennek nyomán némi hasonlóságot véltem felfedezni saját magam és Jillian közt, amitől még a hányinger is elkapott, szóval összességében elmondhatjuk, hogy tényleg elég pocsék napot tudhattam magam mögött.

– Na, mit akart? – Lesett be nagyjából három másodperc múlva Lance, és ha huzamosabb ideje nem laktunk volna együtt, talán még komolyan el is hittem volna, hogy egészen eddig nem az ajtónak lapulva hallgatózott. Vagy ha nem is az ajtónak lapulva, de az biztos, hogy fél füllel itt volt – talán még rá is léphettünk volna arra a félre, ha kicsit dinamikusabban beszélgettünk volna Liviusszal.

– Kicsit túlzásba vitte ma a heccelésemet, és most feltett szándéka kiengesztelni – összegeztem az általa is nagyon jól hallottakat, s mivel mindketten nagyon jól tudtuk, hogy ennek a beszélgetésnek gyakorlatilag itt a vége, nem lehet mivel megtoldani, én már indultam is fel a szobámba, hogy elhatározásomhoz híven bevessem magam az ágyba.

A terv mindössze csak annyiban módosult, hogy nem vetődtem, sokkal inkább elfészkeltem magam az ágyban, mikor felértem, mert nem kívántam sem az ágyneműt, sem pedig magamat kávéval beborítani. Kár lett volna azért az isteni csokis-fahéjas cappuccinoért. S noha önmagában a koffein vajmi kevés lett volna, hogy eltántorítson abbéli szándékomtól, hogy akkor én holnap reggelig ki sem dugom az orrom az ágyból, maga a tény, hogy iszom, és hogy fekve én képtelen vagyok inni, már elégnek bizonyult! Így kénytelen voltam valami más elfoglaltságot is találni, legalább az ivászat erejéig, úgyhogy lekaptam az éjjeli szekrényen sorakozó kötelezőolvasmányok egyikét, és elkezdtem olvasni.

Balszerencsémre pont Shakespeare akadt a kezembe. Félreértés ne essék, szeretem Shakespeare-t, mindössze két problémám van csak vele: íróként messze nem olyan jó, mint költőként; illetőleg, hogy szerintem túlértékelik az írói munkásságát. Na jó, három problémám van vele, ha azt is figyelembe vesszük, hogy eredeti óangolban kell olvasnunk a szentemet, és így a lábjegyzet gyakorta többet tesz ki az oldalból, mint maga a szöveg. Hogy miért kellett Shakespeare-t olvastatni velünk, ha egyszer már a romantikát tanuljuk, az már csak hab volt a tortán!

Hálát adtam az égnek, hogy kávéivásban minden valószínűség szerint olimpiai rekordidőt tudhatok magaménak, így Shakespeare nem egészen három bekezdés utána visszakerült jól megszokott helyére, az üres pohár pedig közvetlenül rá Shakespeare-re.

Elvackoltam magam, és szinte abban a pillanatban már aludtam is, mint a bunda – vagy sokkal inkább: mint akit agyon vágtak. Legközelebb csak hajnali négykor tértem magamhoz, akkor is valószínűleg csak azért, hogy megállapíthassam, még van két órám aludni!

Végül nem aludtam két órát, a gyomrom pontban hajnali ötkor felkeltett. Alighanem kevesellte az előzőnapi két szendvics-három kávé kombót, így kénytelen-kelletlen, lecsörtettem a földszintre, hogy valami elemózsia után nézzek.

Zabpehelyhez kimondottan nem volt gusztusom, valami sokkal, de sokkal tartalmasabbra vágytam! A szombati ebédről megmaradt fasírt épp megfelelőnek tűnt. Gyorsan kikaptam vagy ötöt, mellé egy kis paradicsom és uborka – csakhogy megteremtsük az egészséges táplálkozás illúzióját –, végül főtt tojás és kenyér.

Sose voltam az a kisétkű típus, pláne, hogy a mosogatás kegyét az esetek döntő hányadában én nyertem meg magamnak, így, ha már tányért koszoltam, akkor azt mindig is tisztességgel tettem!

Közvetlenül ezután következett volna a kötelező, az úgy mond, önindító kávé elfogyasztása, amire általában azért volt szükségem, hogy viszonylag emberi módon és állapotban vonszoljam el magam a legközelebbi kávézóba és onnan a suliba, de, Livius ajánlatának értelmében, kénytelen voltam türelmet erőltetni magamra. A reggeli kávé majdnem ugyanolyan, mint maga a reggeli: ha úgy jön ki a lépés, még vacsora közben is találkozhatsz az ízével, és aznapra feltett szándékom volt, hogy ez a lépés biztosan csokis-fahéjas ízű legyen. Ez viszont óhatatlanul maga után vonta azt a problémát, hogy nem volt biztos, hogy képes leszek eljutni az iskolába – vagy egyáltalán ébren maradni egészen az indulás időpontjáig.

Végül csak sikerült kibírnom valahogy, ám amikor elérkezett a csodálatos pillanat, mikor bevergődtem az iskolakerítés kapuján és megpillantottam Liviust a zászlórúdnál – s így egyúttal megfejtettem a „szokott helyünk” mibenlétét – holdkóros zombi módjára vágtattam a papírpohár irányába!

– Szia – nyögte Livius leplezetlen döbbenettel a hangjában. Hogy ez a minden kétséget kizáróan toprongyos külsőmnek, vagy pedig a láthatóan súlyos függőségemnek szólt-e, pillanatnyilag hidegen hagyott.

Elmartam tőle a pohárkát, és szinte már rituális kifinomultsággal kezdtem nyakalni a frissítő nedűt: két marokra fogott pohár, ivás közben hátravetett fej, majd egy halk, elégedett nyögés kíséretében visszatérni kiinduló pózba, és a következő korty előtt a poharat kissé eltartva magamtól átszellemülten bámulni azt.

– Újra kell gondolni ezt a koncepciót – mormogtam magam elé a harmadik korty után.

– Ezt most nekem mondtad? – kérdezte, kissé még mindig megrökönyödve.

– Igen. Figyelj, mondd, hogy nem lenne nagyon megterhelő, ha minden reggel elém jönnél ezzel, amíg engesztelődök! – vetettem rá a leghitelesebb nagy boci szemek–pillantásomat.

– Nem lenne – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb.

– Biztos? – kérdeztem vissza, s rögtön újra húztam egy hatalmas kortyot a kávémból, mert ha álmodtam, még most keljek fel, de ha nem, akkor öntudatom teljes birtokában akartam hallani, hogy tényleg nem megterhelő a számára.

– Biztos – erősítette meg.

– Imádlak! – S mielőtt még komolyabban belegondolhattam volna, mit mondtam, illetőleg, hogy ezzel párhuzamosan mit teszek, már a nyakába is ugrottam. – Bocsánat – másztam le róla, miután eljutott a tudatomig, mit csinálok.

– Nekem tetszett – mondta nagy vigyorogva. – Megismételhetnénk.

– Koffeinfüggő vagyok, nem a személyi szeretetszolgálatod! – böktem felé a kávét tartó kezem mutatóujjával.

– Ó, tehát most már azt is elismered, hogy szeretsz?

Hápogva hadonásztam egy sort, mielőtt képes lettem volna kinyögni: – Nem kicsit vagy hangulatgyilkos, remélem, tudsz róla!

     – És ezért szeretsz? – kontrázott rá, és ekkor már a nyelve is kikandikált, úgy mosolygott.

– Felejtsd el, inkább utállak – egyszerűbb, mint megpróbálni kedvelni téged. De azért kösz a kávét! – mondtam, s azzal elindultam befelé, természetesen Liviusszal a nyomomban.

– Most miért vagy ilyen? – értetlenkedett.

Ezek szerint nem vette észre, hogy megint túlzásokba esett.

– Mert lehetetlen vagy, azért! – Vágtattam tovább, a fáradtságot se véve, hogy akár egy pillanatra is hátranézzek, és úgy vágjam a szemébe.

– Ezt fejtsd ki bővebben, kérlek. – Vágott be elém, mikor már csak kétlépésnyire lettem volna attól, hogy bevessem magam az iskolakapun.

Megpróbáltam megkerülni, de nem hagyta magát, úgyhogy végül engedtem: – Valahányszor eljutok oda, hogy túltenném magam az ellenérzéseimen veled szemben, mindig eléred, hogy végül ismét okom legyen rá, hogy ne szívleljelek. Pedig, őszinte leszek, már az első nap – mikor eltaknyoltam előtted, és te segítettél összeszednem magam – kicsit beléd zúgtam, csak aztán igyekeztem gyorsan leállítani magam, elkerülni téged, és magam előtt is tagadni, hogy akár egy kicsit is tetszel.

– Miért?

Az öntudatosságom és az évek folyamán tökélyre fejlesztett női gőgöm ekkor hágott a tetőfokára: – Mert erős a gyanúm, hogy nem vagy különb a többi skalpvadásznál, és én többre tartom magam egy strigulánál. – S a kimért hangvételt még megfejeltem egy szinte már sértődöttnek mondható lobonc-hátravetéssel.

– Halihó! – termett ott a semmiből Mia. – Talán megzavartam valamit? – pillogott zavartan egyikünkről a másikunkra. Alighanem egyáltalán nem esett nehezére leszűrni, hogy valamibe nagyon belegyalogolt, de hála az égnek nem állt neki sem engem, sem pedig Liviust nyúzni, hogy márpedig valaki azonnal világosítsa fel, mert ő nem hülye, látja, hogy valami nem kerek, úgyhogy valaki mondjon valamit!

– Nem – válaszoltam, s azzal a lendülettel karon is ragadtam Miát és berángattam magam mögött, hátra hagyva Liviust, hadd emésztgesse csak a hallottakat.

7.

A hétvége teljesen eseménytelenül telt el, gyakorlatilag egyetlen hosszú, szürke, unalmas napnak tűnt az egész. Még számomra is furcsa volt ezt beismerni, de alig vártam a hétfőt!

Mikor reggel felkeltem, azt hittem, egy újabb teljesen szokványos hétfő reggelnek nézünk majd elébe – és ebbéli elképzelésem egész szépen tartotta is magát, egészen addig, amíg Lance ki nem tett a suli előtt: már a kocsiból láttam, hogy Livius nagyon látványosan vár valakire az iskolakapuban, s mikor kiszálltam, nagy elánnal elindult felém.

El se tudtam képzelni, mit akarhat tőlem, éppen ezért megpróbáltam úgy tenni, mintha észre se vettem volna, és észrevétlenül besunnyogni a suliba, de persze nem sikerült: – Szia, Lilith! – köszöntött arcán hatalmas mosollyal. – Ezt neked hoztam, remélem, nem baj. – S azzal a háta mögül elővarázsolt egy Starbucksos papír poharat.

– Köszönöm – vettem el a gőzölgő poharat, és beleszürcsöltem.

Csokis-fahéjas cappuccino – konstatáltam magamban egy halvány mosoly kíséretében, és átszellemültem újra belekortyoltam az éltető nedűbe.

– Minek köszönhetem ezt? – kérdeztem

– A pénteki kis randevúnk után, gondoltam...

– Mi nem randiztunk – vetettem közbe ellentmondást nem tűrő hangon. – A randizás meg az, hogy egy kis kávéért gyakorlatilag bármire kapható vagyok, az nem ugyanaz!

– Bármire? – kérdezett vissza kajánul vigyorogva.

– Ne forgasd ki a szavaimat! – dörrentem rá.

– Sajnálom, de nehéz nem kiforgatni a szavaidat, ha a számba adod őket – mondta nevetve.

Szemmel láthatóan marhára mulattatta, hogy fél perc alatt sikerül felhúznia, és mintha ez még önmagában nem lett volna elég, miközben ezt csinálta, egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, míg végül már öt centi sem volt köztünk. Én persze igyekeztem kitérni a „támadás” elől, de valahogy sikerült úgy helyezkednie, hogy végül a zászlórúdhoz legyek kénytelen préselődni, hacsak nem akartam hanyatt vágni magam.

– Hjaj, Lilith, miért látom azt a szemedben, hogy életveszélyes fenyegetésként tekintesz rám?

– Mert még nem adtál okot rá, hogy az ellenkezőjét gondoljam rólad.

– Még a kávéval sem?

– Nem.

– Egy kicsit sem?

– Talán egy kicsit – ismertem el kelletlenül.

Utáltam beismerni még magam előtt is, nem hogy Livius előtt, de a kávéval tényleg megtalálta a kiskaput, amin keresztül gyakorlatilag gond nélkül belophatja magát a szívembe. A kávé – kis túlzással – életem nagy szerelme, és akinél kávé van, az sajnos meg tud fogni. És a fenébe is, akármennyire is próbáltam tagadni, Livius vitán felül jó pasi!

Livius persze végig fölébem magasodott és elszántan tanulmányozta az arcom, miközben én ezt így szép sorban végigvettem magamban, s mintha legalábbis hangosan mondtam volna ki, belecsimpaszkodott az utolsó „mondatba”: – Ennyire nehezedre esne beismerni, hogy vonzónak találsz? – A hangja undorítóan magabiztosan csengett, gyakorlatilag már arrogánsan.

Na, abban a pillanatban gond nélkül le tudtam volna tagadni, hogy akár egy kicsit is vonzónak találom! De csak abban a pillanatban. Mire eljutottam odáig, hogy megszólaljak, már képtelen voltam rá. Ettől függetlenül nem voltam hajlandó egy az egyben kimondani: – Igen. Nehezemre esik – vágtam az arcába.

– Pedig nekem úgy tűnik, nem volt olyan nehéz – húzta száját féloldalas mosolyra.

– Tudod, mit? Gebedj meg!

– Neked bármit – búgta a fülembe.

Összerezzentem, ahogy forró lehelete végigszántott a nyakamon. Szerettem volna kitörni abból a groteszk, élő-szuszogó börtönből, amit Livius és a hátamnak feszülő zászlórúd alkotott, de egyszerűen képtelen voltam rá – kivéve, ha nem akartam a hátamat a rúdnak vetve a lába között kislisszolni, márpedig ezt az élvezetet határozottan nem állt szándékomban megadni neki. Ha valamit, hát azt tutira élvezte volna, és nagy tétben mertem volna fogadni rá, hogy felhasználta volna ellenem a helyzetet úgy, hogy a végén még kínosabban jöjjek ki belőle, márpedig jó szántamból nem voltam hajlandó eljátszani az ő különbejáratú go-go táncosát!

– Megbocsájtasz? – tettem előrefelé egy határozott lépést, de, ahogy arra számítottam, nem volt hajlandó arrébb lépni. Tulajdonképpen még hálás is voltam ezért, mert így felcsúsztathattam a lábam a lába mentén, egész addig, amíg a térdem két centire nem volt a tökétől. – Nem teszem fel még egyszer a kérdést – mormogtam a mellkasába, és kivételesen én néztem fel rá önelégült vigyorral. Az egész testemet hozzápréseltem, miközben egy kicsit lejjebb csúsztattam a térdem a combján, csakhogy lendületet vehessek, ha okvetlen szükség lenne rá.

Végre odébb állt.

Nekem se kellett több, azonnal a lehető legmesszebb vágtattam tőle.

– Most mondd, hogy nem élvezted! – kiáltott utánam. Ugyan nem láttam, de szinte biztos voltam benne, hogy a legkajánabb vigyora ül az arcán. Kajánabb, mint eddig bármelyik, amit ma reggel már volt szerencsém látni.

Annyira, de annyira szerettem volna azt mondani, hogy nem élveztem! De sajnos élveztem.

Magamnak se akartam bevallani, de kezdve a potya kávétól, a parttalan vagdalkozásokon át, egészen kettőnk összefeszüléséig marhára élveztem! Jó, a kiszolgáltatott helyeztet nem, de ettől eltekintve nagyon is a kedvemre volt ez az egész.

A szekrényemnek dőlve végre szusszanhattam egy kicsit. Miután kifújtam magam, kilapátoltam az irodalom cuccom, és már indultam is Ms. Lambert terme felé.  

– Hé, na, mit hallottam? – csapott le rám félúton Mia.

– Na, mit? – kérdeztem vissza erőltetett érdeklődéssel, ami még engem sem tudott meggyőzni, de nem érdekelt. A Liviusszal vívott presztízsharc után valahogy nagyon nem tudott érdekelni, mit akarhat Mia.

Ő persze mindebből semmit sem vett észre: – Találd ki, kivel fogunk együtt járni matekra, irodalomra és törire?

– Nem tudom, Mia, nem vagyok gondolatolvasó, sem pedig az iskolatitkár.

– Liviusszal! – visította, és komolyan féltem, hogy le kell fognom, mert neki áll tapsikolni és ugrándozni.

– Remélem, jól mulatsz! – dörmögtem az orrom alatt, tekintetemet valahová messze a mennyezet mögé szegezve.

– Ugyan, Lilith, ennyire nem utálhatod, pláne nem a semmiért! – korholt meg Mia.

– Mia, én nem utálom Liviust – mondtam fáradtan. – Liviusnak igaza volt. Tetszik nekem, nem is kicsit – ismertem el kelletlenül – és ezt marha nehéz 0-24-ben tagadni, akár csak önmagam előtt is. De ettől még nem lesz kevésbé unszimpatikus, és semmivel sem érzem magam kellemesebben a közelében, mint eddig! – tettem hozzá gyorsan, csakhogy hű legyek magamhoz, és hogy kicsit meg is nyugtassam magam, hogy egy extra kávé még nem elég a teljes pálforduláshoz.

– Várj, én leragadtam ott, hogy ti egyáltalán beszéltetek egymással! Úgy értem, a Starbuckson kívül. És pláne arról, hogy ő tetszik neked!

Basszus, Lilith, ebbe jól belefutottál! – veregettem vállba magam képzeletben.

Egyelőre kimondottan nem terveztem beavatni Miát abba, hogy a pénteken elintézett párom egészen konkrétan Livius. Előttem állt még az egész hét, miért rontanám el mindjárt hétfőn, annak biztos tudatában, hogy Mia kitekeri a nyakam? Bőven ráérek, mondjuk, szerda magaslatában kinyíratni magam.

– Pedig beszéltünk, és többek közt erről is beszéltünk – foglaltam össze végül nagyon sejtelmesen az elmúlt napok eseményeit a mai kis incidensükkel bezárólag.

– Jól van, tudtam én, hogy a koszon kívül némi jó ízlés is ragadt rád mellettem – mondta nagy elégedetten, szelíden oldalba bökve engem a könyökével.

Valahogy nem ért meglepetésként, hogy mire mi Miával kettecskén beandalogtunk irodalomra, Livius már benn ült, ráadásul közvetlen az én padom mellett. És amennyire nem ért váratlanul, legalább annyira – ha nem jobban – el tudtam képzelni, hogy ez egyáltalán nem merő véletlen.

– Szia. – Intett felém a fejével, arcán szerintem pont ugyanazzal a kaján vigyorral, amivel nagyjából öt perce magára hagytam.

– Szia. – Rogytam le a padomba.

– Látom, majd szétvet az öröm, hogy csoporttársak lettünk – húzta tovább az agyam.

– Idebent repesek – válaszoltam annyi szarkazmust sűrítve a hangomba, hogy gyakorlatilag kész csoda, hogy nem folyt még a fülemből meg az orromból is.

– Nagyon jól titkolod. – Hajolt egy leheletnyit közelebb hozzám. Szerintem szándékosan provokálni akart. Alighanem bele akart vinni egy újabb zászlórudas esetbe, csak most paddal.

– Köszönöm – fordultam felé, és még csak erőlködnöm sem kellett, hogy a legnegédesebb mosolyomat vegyem elő. Ráadásul még el se húzódtam tőle!

Bevéstem magamnak egy hatalmas piros pontot, amiért most kivételesen ilyen higgadt fejjel, már-már profi módon kezeltem a helyzetet.

Épp farkasszemet néztünk, mikor belibbent az ajtón Ms. Lambert: – Uramisten, Ms. Blanc, Ms. Rodgers, jól vannak? – intézte a kérdést Ms. Lambert Miához és hozzám.

– Persze, tanárnő, miért kérdi? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Mert, ha önök ketten még bőven becsöngő előtt a teremben vannak, akkor valami nyilvánvalóan nagyon nincs rendben! – mondta fahangon, de a szemével csak úgy vigyorgott.

Nem hazudok, bármelyik vadalma belesárgulhatott volna az irigységbe!

Más esetben alighanem szóvá tettem volna, hogy nem okvetlen értékelem, ha ilyen hülye viccek tárgyává tesz – És mindenki nyugodt lehet felőle, hogy pontosan ugyanezekkel a szavakat használtam volna! –, de most valahogy még arra se volt energiám, hogy a háta mögött Miával összesandítva pofákat vágjak. Ehelyett inkább némán elővettem a füzetem, hogy abban a naiv hiszemben tartsam a tanárnőt, hogy marha mulatságosnak találtam ezt a kis beszólását – de azért, biztos, ami biztos, csak hogy ne bízza el magát, kellő hangerővel vágtam ki a padra a füzetet, és kellően flegma képpel meredtem rá, amikor hátra pillantott a válla fölött. Egy pillanatra összenéztünk, majd ő visszafordult a táblához, és elkezdte felírni az első irodalmi napirendi pontot.

Amíg a tanárnő ezzel volt elfoglalva, addig Livius mellettem lázasan felfirkált valamit egy cetlire, amit aztán odacsúsztatott nekem. Nagyon jól láttam, és először nem is akartam kinyitni a háromrét hajtott kis fecnit, de, mint egy rossz kutya, mind közelebb és közelebb tuszkolta hozzám – igaz nem az orrával –, egészen addig, amíg nem voltam hajlandó tudomást venni róla és elolvasni. A következő állt rajta:

Csodásnak tartasz... csókomra vágyódsz, karodba zárnál, csak értem lángolsz, megőrülsz értem...!

Természetesen felismertem a sorokat. A Beépített szépségből idézett. Rendes körülmények között alighanem még viccesnek is találtam volna, pláne azt, hogy egy fiú idézi Gracie Hart szövegét, de most sokkal inkább bosszantónak találtam. Válaszul átfirkáltam az utolsó „értem”-et „tőlem”-re, összegyűrtem, és hozzávágtam a galacsinná gyűrt papírdarabot, ami persze úgy süvített el mellette, ahogy a nagy könyvben meg van írva!

Pocsékul célzok, ha ezt eddig még nem említettem volna.

Livius a klasszikus toll-leseprős trükkhöz folyamodott, hogy viszonylagos feltűnés nélkül felvehesse a célt tévesztett labdacsot, s miután sikeresen végrehajtotta az akciót, buzgón kibontotta, és mikor elolvasta, látszott rajta, hogy istenien mulat – csakúgy, ahogy percekkel ezelőtt Ms. Lambert is.

Attól, hogy záros – és elég rövid – határidőn belül mindjárt kétszer váltam rosszindulatú vicc célpontjává, az az érzésem támadt, hogy a mai napot a tudtom nélkül „Hogyan basszunk ki Lilith-tel”–nappá nyilvánították, és valamiért hirtelen mindenkinek megfelelési kényszere támadt e nap irányába.

Alig vártam, hogy kicsöngessenek! Ahogy megszólalt a mennyei hang, azonnal felpattantam és kivágtattam a teremből. Tudtam, hogy ezzel nagy eséllyel ismételten kivívom magamnak Ms. Lambert ellenszenvét, mert az ő órájáról ugyebár a diákok általában csak akkor merészeltek távozni, ha erre külön engedélyt kaptak, de én úgy döntöttem, megszavazom magamnak azt az előjogot, hogy én e nélkül is nyugodtan ott hagyhatok csapot-papot.

– Hé, mi van ma veled? – Loholt utánam Mia, lélekszakadva, ami azt jelentette, hogy ma nem csak én önkényeskedtem.

– Elegem, Mia! Nagyon elegem! – vetettem oda csakúgy, még arra se véve a fáradtságot, hogy lelassítsak.

– Ms. Lambert hülye vicce miatt? Nem reagálod túl egy kicsit?

– Mia, magasról teszek Ms. Lambertre! Liviusszal van bajom, mégpedig nem is kevés!

– Érdekes, az előző szünetben még nem egészen ezt mondtad.

– Tudom, de azóta fáradhatatlanul azon igyekszik, hogy az agyamra menjen, és, mit ne mondjak, nagyon jól megy neki – mondtam, még mindig vágtatva. Hiába, ha felnyomják az agyvizemet, kilométer-hiányom lesz – és pillanatnyilag úgy éreztem, a marathoni táv meg se kottyanna!

– Jól van, csak nyugi, tigrisem! – csitított Mia. – Akarod, hogy szétrúgjam a seggét?

– Igen, attól jobban érezném magam, köszönöm.

– Ó – kerekedett el a szeme, csakúgy, mint a szája. Döbbenet és szomorúság egyszerre játszott az arcán. – Nem hittem, hogy szavamon fogsz – ismerte el kelletlenül. – Kár lenne azért a gyönyörű seggért, nem gondolod?

Erre válaszul csak hörögve bevágtam a szekrényem ajtaját és folytattam a vágtámat a következő órám helyszínére: történelem Mr. Jacksonnal, a 206-os teremben.

Normális körülmények közt majd’ kiugrottam volna a bőrömből, hogy egy kis szinte már kötelező, hétfő reggeli megaláztatás után mindjárt a kedvenc tanárommal és a kedvenc tantárgyammal folytathatom a hétfőt... de most valahogy egyáltalán nem volt röpködhetnékem örömömben. Ahogy emlékezetembe idéztem Mia kora reggeli köszöntőjét arról, hogy irodalomra, törire és matekra is együtt fogunk járni Liviusszal, a „Hogyan basszunk ki Lilith-tel”–nap egyre valóságosabbá kezdett válni számomra – pláne úgy, hogy töri után, mit tesz Isten, pont matek következik az órarendemben!

Egyszemélyes, viharvert hadseregként léptem át a 206-os terem ajtaját. Az már a múlthéten sem ért meglepetésként, hogy Liviusszal csoporttársak leszünk törin, hisz volt már szerencsém ebben a megtiszteltetésben múlt pénteken, így az arcomra kiülő méla undor nem ennek a ténynek szólt; sokkal inkább annak, hogy Livius már ott terpeszkedett a padomban, bűbájosan mosolyogva.

– Te mindig ilyen erőszakos vagy? – Dobtam le a cuccom a pad mellé, és félreérthetetlen célzást tettem rá, hogy húzza odébb a seggét, mert akármennyire is nem tetszik a viselkedése, én le fogok ülni a helyemre, kerül, amibe kerül. Ha ezért el kell viselnem őt mint padtársat, ám legyen!

– Csak, ha nagyon akarok valamit – mondta miközben leplezetlenül végigmért, az alsó ajkába harapva.

– Ha légy lennél, már rég lecsaptalak volna – próbáltam elereszteni a fülem mellett a megjegyzését, továbbra is az erőszakosságán lovagolva.

– Keríts egy hatalmas újságpapírt, és lássuk, ki nyer. – Ahogy ezt mondta, egyre közelebb és közelebb húzódott hozzám, míg végül már messze túllépte az intim zóna határát. Persze, egy padban eleve nehéz nem belelógni a másik intim zónájába, de ő még a fáradtságot sem vette arra, hogy erre kísérletet tegyen.

Az ötlet, amit felvetett, azonban kimondottan tetszett, mi több, kihívásnak tekintettem – és kihívások elől a legritkább esetben szoktam megfutamodni! Azzal a lendülettel fel is nyaláboltam a táskámat, és ügyelvén, hogy még véletlenül se vágjam tarkón, de azért kellően nagyot csattanjon, lendületből hozzávágtam a táskámat.

– Hé! – mordult fel.

– Vagy ne adj ötleteket, vagy utána ne hézz nekem! – hurrogtam le.

– De én újságot mondtam! – méltatlankodott.

– Én meg azzal dolgozom, amim van – vágtam vissza. – De szemmel láthatóan kénytelen leszek keríteni valakit, aki hatalmas újságokat gyárt, mert ez – kanyarítottam vissza a táskámat a feje felett az őt megillető helyére – láthatóan nem vált be. És mielőtt megismételnéd az udvaron feltett kérdésed, ezt kimondottan élveztem – tettem hozzá gyorsan, azzal az ajtóra szögeztem a tekintetem. Gyerekes dolog volt, ez tagadhatatlan, de hihetetlenül jól esett!

– Ezt örömmel hallom. De az udvari incidensükről még mindig nem nyilatkoztál. – Ismételten megkísértette a sorsot, megint belemászott az arcomba. Igaz, nem a szó szoros értelmében, mivel testhelyzetemből adódóan csak a fülemmel tudott szemezni, de akkor is sokkal, de sokkal közelebb volt hozzám, mint szerettem volna

– Ne feszítsd túl a húrt! – szűrtem a fogaim közt, felé sem fordulva.

– Ezt most úgy veszem, hogy az sem volt ellenedre – mormogta, miközben elhúzódott tőlem, és biztos voltam benne, hogy a szája ismételten önelégült mosolyra húzódik. Nem tudom, mennyiben volt szándékos, minden esetre a kelleténél hangosabbra sikerült a mormogás, semhogy magán megjegyzés legyen, úgyhogy bokán rúgtam. Egyrészt azért, mert igaza volt, másrészt azért, mert ezt csak félhangon merte vállalni.

Félre értés ne essék, ha normál hangerővel vágta volna az arcomba, akkor is bokán rúgom, de a mormogással kellett beérnem második érvként.

6.

Miután letudtuk a kötelező merre jártam kört, Mia azonnal karon ragadott és felrángatott, egyenesen a szobámba.

       Egy dologban biztos voltam: nekünk soha az életben nem volt próbababánk, még a nagyinál is csak a padláson láttam hasonlót, éppen ezért kissé meglepődtem, mikor belépvén az ajtón szembetaláltam magam egy ilyennel.  Nem tudom, hogy, de Miának sikerült úgy elhelyezni falatnyi kis szobámban, hogy továbbra is probléma nélkül lehessen benne közlekedni, s minek után tisztában vagyok vele, hogy ez nem kis feladat, ezért – mielőtt még komolyabban szemrevételeztem volna a ruhát – tekintetem gyorsan még egyszer körbejárattam a szobán, ugyanis szinte teljességgel biztos voltam benne, hogy Miának át kellett rendeznie azt! És valóban, az ágyam jó harminc centivel közelebb került a tőle balra álló szekrényhez, így az ágy jobbján éppen elég hely volt az egyébként az ajtó mögötti sarokban árválkodó íróasztalomnak. Miután konstatáltam a változásokat – illetőleg azt, hogy Miának szemmel láthatóan szándékában állt majd visszarendezni a bútorokat, végre végigmérhettem a ruhát, amiben, ha minden igaz, két nap múlva parádézom majd Livius oldalán.

       Elsőként hihetetlen megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, ahogy megpillantottam a mellrészt: pont ott volt, ahol lennie kellett, egy centivel sem lejjebb! Persze, nem kerülte el a figyelmemet az az apró átalakítás, hogy mind a ruha pántja, mind pedig a vékonyka kis válla lekerült, s így Mia nyugodtan kiélhette a szív alakú mellkivágás iránti mérhetetlen vonzalmát, de egyáltalán nem bántam, sőt, a félig felhímzett csipke rátét valahogy kimondottan kívánta ezt a formát, csakúgy, mint az elvégzett átalakításokat. Mi több, ez az apró, de kétség kívül igen macerás díszítés mutatta csak meg igazán, Mia mekkora géniusz, ha tűről és cérnáról van szó!

       Mikor Mia elmondta az ötletét, azt hittem, az egészet rávarrja, de nem, a virágoknak inkább csak a széleit rögzítette az anyaghoz, illetőleg a közepükbe kis arany bibécskéket varázsolt, így összességében a ruha mindjárt három réteggel büszkélkedhetett, és még így sem tűnt túlzsúfoltnak.

       Még egyszer, csak a rend kedvéért, Mia egy zseni!

       Óvatosan megfordítottam a babát, hogy a hátát is megnézhessem. Természetesen a hátrész sem úszta meg átalakítás nélkül, amennyire lekorlátoztam a dekoltázs mértékét, a háta annyival nyitottabbra sikerült, de még így is sikerült valahova a derék tájékra szorítani a kilátást, szóval összességében még ízléses benyomást keltett. A rátét itt még csak nyomokban látszott, de így se volt felőle kétségem, hogy valami káprázatos lesz a végeredmény: a hátkivágás mentén is ott sorakozott pár sornyi virág, egyelőre még sápatag fehéren, csak oda gombostűzve, finoman követve előbb a kivágást, majd kecsesen elvékonyodva ért véget a csípő vonalában, ahol egyébiránt még egy vékonyka sor virág futott körbe, ezzel mintegy zárva a felsőrészt.

       Az alsó rész, ahogy az egy ilyen mozgalmas felsőrész esetében illik, sokkal szolidabb, mondhatni puritánabb volt: kizárólag a szoknya alján láttam ismét egy sor aranyos csipkevirágot, és ezen felül semmi. Semmi beszegés, semmi redőzés, csak maga a hófehér anyag – ami sokkal, de sokkal fehérebb volt, mint ahogy én emlékeztem rá.

       – Mia, te csodát alkottál...! – adtam végül hangot elismerésemnek, bár elég halkra sikeredett, mivel még mindig bele voltam pistulva az ámuldozásba.

       – Köszönöm – mondta mosolyogva, és szinte éreztem, ahogy legbelül ujjongva ugrál örömében, hogy sikerült elnyernie a tetszésemet.

       – De félek, hogy én sehogy se fogok mutatni benne, és inkább a ruha fog viselni engem... – vallottam be mindjárt újonnan támadt félelmemet.

       A ruha tényleg mesés volt, már így, félig kész állapotban is, és tudtam, ha egyszer teljesen kész lesz, akkor minden erőfeszítésem ellenére én sehogy sem leszek képes felérni a fényéhez.

       Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, Mia rögvest az önbizalmam pátyolgatásába kezdett: – Ugyan, Lilith, ennyire nem lehetsz kishitű! Nem azért, de nézz magadra, ma sem akárhogy nézel ki – pedig kétségem sincs felőle, hogy ma sem fordítottál különösebb gondot az egészre, biztos megint az utolsó két percben estél neki készülődni...

       – Öt. Az utolsó öt percben – javítottam ki, mert bár hízelgőnek találtam, hogy szerinte két perc alatt emberszerűvé tudom varázsolni magam, azért úgy gondoltam, jobb, ha megmaradunk a realitás talaján.

       – Mindegy – hagyta rám. – A lényeg az, hogy neked minimális ráfordítás is bőven elég ahhoz, hogy hasonló eredményt érjél el. – Kalimpált mellettem bőszen fel s alá, mintegy ráerősítve a mondandójára. – Ha kicsit több figyelemmel adózunk az eleve kivételes szépségednek, akkor akár lehengerlő is lehetsz!

       – Kötve hiszem – mondtam nevetve. – De látván a ruhát, maximálisan bízom a tehetségedben, minden téren.

       – Miért, eddig voltak kétségeid a zsenialitásom felől? – kérdezett vissza eltúlzott, dívás stílusban, amitől mindketten óhatatlanul artikulálatlan röhögésben törtünk ki; nekem még a könnyem is kicsordult.

       – Afelől nem – lihegtem végül. – Őszintén szólva, az alkalmi süketséged miatt aggódtam egy kicsit.

       – Hé, tudod, hogy csak akkor élek vele, ha tudom, hogy igazam van, és rád kell erőszakolnom valamit, ami neked is jó lenne, ha hagynád!

       – Igen, tudom – ismertem el kelletlenül. – De azért néha nem árt, ha emlékeztetsz rá...

       – Hát nem. Na jó, most, hogy áldásod adtad a ruhára, rendezzük vissza a szobádat, utána én megyek is, és befejezem!

       – Apropó, mi van a te ruháddal? – tettem fel a kérdést, amire valahol mélyen végülis sejtettem a választ, de minek után eddig még nem kaptam semmiféle visszajelzést, így kezdtem félni, hogy az én báli szerelésem megalkotása Mia minden idejét elveszi, és nem marad elég a sajátjára.

       Mielőtt még verbális megerősítést kaptam volna, hogy teljességgel felesleges, mi több, ostoba kérdést tettem fel, Mia egyszerűen csak rám emelte gyönyörű zöld szemét, ami most inkább tűnt méregzöldnek, a belevegyült hitetlenkedéstől: – Benned komolyan, akár egy percig is felmerült, hogy az enyém már nincs meg szeptember óta? – Hangja már-már feddő volt, mintha maga a feltételezés is eredendő bűn lenne a részemről, de legalábbis sértő ránézve.

       – Hát, egy őrült, kósza pillanatig igen – vallottam be szégyenkezve.

       – Jó, mondjuk az igaz, hogy valószínűleg a bál előtti este fogom magamra igazítani, ha szükséges, de nem hiszem, hogy ilyesmivel kéne majd vesződnöm – mondta nagy magabiztosan. – Már a nyáron komoly diétába kezdtem, hogy a bálon majd mindenki utánam bomoljon, és azóta egy dekát sem híztam! – folytatta tovább, már-már hencegőre véve a hangsúlyt. Egy pillanatra még azt is komolyan látni véltem magam előtt, hogy valahogy kilép a saját testéből, és vállon veregeti magát!

       Végül úgy döntöttem, szó nélkül hagyom ez utóbbi felszólalását, mert egyrészt, el kellett ismernem, hogy Mia diétája igencsak sikeres volt – noha így télvíz idején ennek nem volt túl sok látszatja –, másrészt meg nem akartam feszegetni, hogy ki után fognak bomlani a srácok a bálon. Mindenki nagyon jól tudta ugyanis, hogy a megtisztelő össznépi nyálcsorgatás minden körülmények között csak Jillian Masterst illeti! Már kilencedikben is kenterbe verte az összes felsőbb éves, hidrogén szőke, nagymellű, sekélyes libát, és az évek folyamán egy lánynak sem sikerült felvennie vele a versenyt e téren. Ez persze Miának sem állt szándékában, de kimondva- kimondatlanul nagyon hízelgőnek találta volna, ha a fiúknak akárcsak a fele is olyan hévvel fordul utána és méri végig, mint Jilliant.

       – Azt amúgy megálmodtad már, miképp fogsz engem, illetőleg magadat kimázolni? – tereltem végül más mederbe a beszélgetést, miközben neki estem az íróasztalomnak, Mia pedig az ágyammal vívott elkeseredett harcot.

       – Hát persze! – nyögte, ahogy sikerült jó öt centivel előreszuszakolnia az ágyat. – Tessék, nézd meg! – kapott elő a farzsebéből egy négyrét hajtogatott lapot.

       Széthajtogattam, és a lap egyik felén rögvest szembe találtam magam a saját képmásommal, olyan jó két-háromszáz évvel ezelőttről. Dacára annak, hogy a szemhéjam a napjainkban oly’ divatosnak számító füstös módon volt kifestve óarannyal és ébenfeketével, az egész mégis olyan barokkosan hatott, pláne a frizurával együtt! Kisebb-nagyobb csigatornyok és művészi loknik, amik mintha teljesen maguktól szabadultak volna el a precízen feltűzött hajkoronából... Kissé túlzónak találtam, de ahogy ismét a ruhára néztem, szinte elengedhetetlennek tűnt, hogy frizura és smink terén is ennyire a végletekig merészkedjünk.

       A lap másik felén Mia sminkje sem sokban különbözött, mindössze csak annyiban, hogy arany-fekete helyett fehér-ezüst színekkel dolgozott. A fehér-ezüst kombináció bennem valahogy sokkal inkább visszafogottabb benyomást keltett, és innen már nem kellett sok ész ahhoz, hogy kikövetkeztessem, Mia kreativitásának nem kevés maradékát a saját ruháján élte ki.  Szinte láttam magam előtt a hihetetlenül merész, testéből alig valamit takaró, még éppen hogy nem közönséges „ruhát”.

       – Te, Mia, nem azért, de a te ruhád hogy fog kinézni? – szögeztem neki a kérdést, miután végeztünk a rendezkedéssel. – Nem sokat bízol majd a képzeletre, igaz? – pontosítottam a kérdést, mielőtt még módjában állt volna válaszolni.

       – Nem, valóban nem! – válaszolta szélesen mosolyogva, ahogy elnyúlt az ágyamon. – Az átlapolós megoldást választottam, merész dekoltázzsal és hátkivágással. Elől nagyjából térdközépig ér majd a szoknyarész, hátul egészen le a földig, és a mellrésznél meg lesz egy amolyan ezüst melltartóféleség.

       – Magyarázd már el, milyen az a „melltartóféleség”? – ízlelgettem a szót, miközben kuncogva próbáltam valami egzakt jelentést társítani hozzá.

       – Hát tudod, elég sok anyagot hagytam elől, mondhatni, szellősre szabtam, úgyhogy kell valami, ami lefogja a lányokat és védi őket a kukkolóktól – mondta, miközben szolidan végigtaperolta melle tájékát.

       – Ugyan, mire fel ez az álszemérem? – ugrattam.

       – Hé, ha szedsz külön belépti díjat, én szívesen csinálok egy kis műsort, de máskülönben nem szajhulok! – replikázott.

       Ettől persze ismét kitört belőlünk a nevethetnék, és alighanem hangosabbra sikeredett, mint ez előző kör, mert erre már Lance is feltámolygott: – Minden rendben, lányok? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha legalábbis az elmegyógyintézet zárt osztályán tört volna ki egy kisebb lázadás.

       – Persze, épp csak azt latolgatjuk, hogy kissé más vizekre tereljük a bált – visította válaszképpen Mia, nevetéstől egércincogássá vékonyodott hangján.

       – Jól van, de csak ésszel! – mondta Lance, szinte már valódi szülői szigorral a hangjában. – Ja, Mia, amúgy káprázatos munkát végeztél – vetette oda a dicséretet, mintegy mellékesen, azzal az egyszerűen csak Lance-esnek titulálható mosollyal az arcán, amitől a korabéli húsz-huszonöt éves lányok, de még a korombeli kamasz fruskák is menten elaléltak. Egy időben még Mia is bele volt habarodva a bátyámba, de amint közelebb kerültünk egymáshoz, és szinte testvérekké váltunk, hála Istennek kihunyt belőle ez az imádat.

       – Jaj, na jól van. – Pattant fel egyszeriben hihetetlen tettre készen a mindeddig az ágyon hentergő Mia. – Kellőképpen kiröhögtük magunkat, úgyhogy nekem tényleg ideje haza mennem és munkához látnom! – Azzal ki is robogott a szobából, és a próbababát csökevényes nyakánál megragadva le is vágtatott a lépcsőn. Csodával határos módon nem rántotta magára mindjárt a második lépésnél szerencsétlent, és nem bucskáztak le a lépcsőn, inkább lelebegtek a lépcsőfokokon.

       Hiába, Mia tényleg szárnyra kap, ha elkapja az alkotószellem!

       – Sziasztok, és kösz a vendéglátást! – kurjantott még vissza az ajtóból, mielőtt bevágta volna maga után.

       Gyorsan leszaladtam és az ablakból még egy pár percig figyeltem, ahogy Mia átvergődik az úton az időközben a hóna alá csapott babával. Nem lakott messze tőlünk, de ha elkapja a hév, veszélyesebb, mint egy hősszerelmes! Akkor oda neki az oroszlánt is, mindezt úgy, hogy nem lát, nem hall, úgyhogy ilyenkor még egy olyan csenevész kis utacska is életveszélyes, mint ami köztünk és a szemben álló ház között húzódik.

       Miután átért, megkönnyebbülten léptem el az ablaktól, annak biztos tudatában, hogy a járdán már maximum ő jelenhet fenyegetést a vétlen gyalogosokra.

       Épp lehuppantam volna kanapéra, hogy belefeledkezzek valamelyik teljesen agylohasztó műsorba, amit ilyentájt adni szoktak, mikor megszólalt a csengő.

       – Nyitom! – kiáltásom sokkal inkább Lance-nek szólt, semmint az ajtóban várakozónak.

       Az igazat megvallva arra számítottam, hogy Mia botorkált vissza, mert itt hagyott valamit, de mikor kinyitottam az ajtót, és ott álltam szemtől-szembe az „idegennel”, nem kicsit meglepődtem:

       – Te meg mit keresel itt? – nyitottam a kissé talán taplóra sikeredett kérdéssel, ahogy megláttam Liviust.

       – Szia, neked is! – válaszolta mosolyogva. Nem úgy tűnt, hogy különösebben magára vette volna a kérdésem stílusát. – Valahogy a kocsimban maradt a pénztárcád. – Nyújtotta át az említett darabot. – Visszahoztam volna hamarabb is, de láttam, hogy társaságod van, gondoltam, nem zavarnék, ha nem okvetlenül szükséges.

       – Kösz. De tényleg – mondtam zavartan. Egyáltalán nem emlékeztem, hogy bármikor is előkerült volna a pénztárcám a nap folyamán. Még a kávézóban sem, elvégre zsebből kotortam elő a huszast, úgyhogy egész egyszerűen nem fért a fejembe, egyáltalán hogy hagyhattam el, ha egész nap a táskám mélyén gubbasztott, pláne hogy hagyhattam Livius kocsijában...?

       – Ja, amúgy meseszép a ruhád. – Sandított abba az irányba, ahol nemrégiben még Mia botladozott hű társával, és ezzel sikerült egy kicsit kizökkentenie nagy mélázásomból. – És akkor pénteken, nyolckor, ugye?

       – I-igen – válaszoltam sután.

       – Rendben – bólintott. Egy kóbor pillanat erejéig még valami mosolyfélét is látni véltem az arcán, mintha legalábbis eleddig nem hitte volna el, hogy tényleg igen mondtam, és most egyszeriben megkönnyebbült-megörült annak, hogy lám, mégsem csak álmodta az egészet. De ez persze teljességgel lehetetlen volt – mármint nem a mosoly, hanem az okfejtés –, mert Livius egyáltalán nem tűnt annak a feszengős fajtának, ráadásul, ha én valami apropóból mégis meggondoltam volna magam, ő péntekig még akkor is legalább tíz lányt leakaszthatott volna, különösebb erőlködés nélkül.

       – Akkor pénteken – mondta még egyszer, búcsúzásképpen, azzal magamra hagyott a gondolataimmal. Bevágta magát a szemközt parkoló kocsijába, s indulás előtt még odaintett nekem.

       Csak miután becsuktam az ajtót, jutott el egyáltalán a tudatomig, mit mondott!

       „Visszahoztam volna hamarabb is, de...”

       Tudom, hogy a paranoiának is vannak határai, de egy pillanat erejéig komolyan felötlött bennem, hogy egészen Mia távoztáig ő itt várt, és adja Isten, hogy csak a környéken, és nem a konkrétan a ház előtt, mert akkor az már kicsit furcsa lenne! De mikor kinéztem az ablakon, hogy ellenőrizzem, Mia épségben átér-e az úton, még hírét sem láttam sehol. Az ajtótól a kanapéig pedig, ha kómásan vánszorgok, se tart tovább eljutni egy percnél! Bár, azt is el kellett ismernem, hogy sem a Westborough Roadról, sem pedig a Fairfax Drive-ról nem ment teljesítmény számba ennyi idő alatt beérni a házunk elé kocsival. 

       Végül kénytelen voltam visszavonulót fújni, hacsak nem akartam az őrületbe kergetni magam mindenféle egyszemélyes összeesküvés-elméletek gyártásával. Inkább elnyúltam a kanapén, ahogy azt már előzőleg is terveztem, és bekapcsoltam a tévét, hogy keressek valami agyzsibbasztót. S noha ennek éppen az lett volna a célja, hogy megpróbáljam figyelmemet valami teljesen más felé fordítani, mégsem jártam teljes sikerrel: Elhagytam a tárcámat, és Livius visszahozta. Pont. Mindenkivel megesik, hogy kiesik egy-két dolog. Akár képletesen, akár kevésé képletesen. S minek után én is a „mindenki” része vagyok, nálam is belefér, nem igaz? – mantráztam egészen addig, míg saját, monoton hangomtól elszenderültem.

5.

A nap hátralévő részében egyetlen célt tűztem ki magam elé: kerülni Miát! Ugyanis teljességgel biztos voltam benne, ha megtudja, hogy Livius elhívott, kitér a hitéből – és az is teljességgel biztos volt, hogy annak én nem akarok tanúja lenni, mert féltem a kitérés kimenetelétől! Éppen ezért hálás voltam a sorsnak, hogy a pénteki órarendünk – az első, illetve az utolsó óra kivételével– mindig az iskola két teljesen átellenes pontjára száműz minket – így már csak a minden szünetben kötelezőjellegű szekrényhez való zarándoklattal kellett bűvészkednem, valamint kifundálni, miképp fogok beesni az utolsó pillanatban, majd távozni elsőként történelemről.

       A negyedik óra táján ugyan felötlött bennem, hogy kivehetném azokat a cuccokat, amikre a még fennmaradó két órában szükségem lesz, de akkor szembe kellett volna néznem az egóm lekicsinylő magatartásával, így ez az ötlet – merő büszkeségből – elvétetett.

       Ettől függetlenül, az utolsó óra tartogatta kihívások mellet, előttem állt még az ebédszünet! Ha az ebédlőben egymásba botlunk – és Murphyt ismerve ez elkerülhetetlenül így lesz! –, akkor minden eddigi erőfeszítésemet lehúzhatnám a WC-n, így kénytelen voltam lemondani a törzshelyemen való étkezés szentségéről. De mivel én megrögzött optimista vagyok – a még megrögzöttebb pesszimizmusom ellenére is –, igyekeztem úgy felfogni a dolgot, hogy így a Willéhez hasonló megjegyzéseket gyakorlatilag nullára redukáltam.  Elvégre, ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy sem fog különösebb ingerenciát érezni arra, hogy felkeresse Mohamedet!

       Végül – ápolandó a kilencedikes tradíciókat – a pedellusi szobába zárkózva fogyasztottam el a kis rántott húsos szendvicsemet – szigorúan majonéz nélkül, mert én szárazon szeretem!

       Miután sikerült a hagyományokkal ellentétben egy darab morzsa nélkül a ruhámon elfogyasztani a szendvicsemet, még mindig volt hátra tizenöt perc a szünetből, és mivel személyes tapasztalataim során a világnak két másodperc is bőven elég, hogy a feje tetejére álljon, neki álltam átnézni a történelem jegyzetem.

       Jelzőcsengőkor azonban, kénytelen-kelletlen, összekaptam magam – ugyanis pillanatnyi tartózkodási helyemről még normális cipőben is művészet lett volna elrongyolni az előadóig, nemhogy magas sarkúban, három perc alatt! – majd kirontottam az ajtón, és szem leszegve törtettem egyenesen a lépcső irányába.

       – Lilith! – Mia hangja úgy mart a hátamba, akár egy kiéhezett puma.

       – Hát még neked is angol humorod van!? – mormogtam az ég felé.

       – Egész nap téged kajtattalak! Ha nem ismernélek jobban, azt mondanám: direkt kerültél ma.

       Nem merészeltem megkockáztatni, hogy válaszoljak erre az – egyébiránt teljesen helytálló – elméletre. Feszült mosolyom – mely érzésem szerint egyébként közelebb állt a vicsorgáshoz – szerintem bőven elég válasz volt.

       – Mindegy, csak szólni akartam, hogy ne nagyon tervezz programot mára, mert át kell jönnöd hozzánk!

       – Miért? – Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a hangomból eltüntessem – de legalábbis alaposan kilúgozzam – a „mi a nyavalyának?!”-színezetet.

       – Mert a rátét félénél tartok, és esetleges nem tetszés esetén inkább most fejtem le, mint akkor, amikor már kész van!

       – Jó – válaszoltam kurtán, s ezzel egyidejűleg nekivágtam a lépcsőknek.

       Nem volt mit szépíteni, az óráról már így is menthetetlenül elkéstünk – az egyetlen szerencsénk az volt, hogy valamelyik fontoskodó diáknak éppen becsöngetés előtt két perccel jutott eszébe lecsapni az éppen a tanárijába igyekvő Mr. Jacksonra a témazáró dolgozata ürügyén, így még éppen beslisszolhattunk, különösebb letolás nélkül.

       A szavak alapján, melyekre hébe-hóba rásandítottam a füzetemben, valószínűleg a polgárháborúkat megélő Amerika volt éppen terítéken, de nem mernék rá megesküdni. A legégetőbb kérdés per pillanat az volt számomra, hogy fogom kijátszani Miát! Ha hihetetlen mázlim van, ma kihagyja a szokásos zarándoklatot a Starbucksba – ellenkező esetben végem, mint a botnak!

       Mikor kicsöngettek, úgy kaptam össze magam, mintha legalábbis az életem múlna rajta, hogy mihamarabb lelépjek. A villámgyors távozásnak azonban az ajtó előtt várakozó Livius állt az útjába – akibe én, annak rendje és módja szerint, teljes erővel beleütköztem!

       – Tán a tatárok üldöznek? – kérdezte nevetve, ahogy az indokoltnál szorosabban magához ölelt, megóvván esendőségemet attól, hogy szinte ugyanazzal a lendülettel hanyatt vágjam magam.

       – Majdnem. Mia elől menekülök – hadartam, s amint kicsit összeszedtem magam, már törtettem is a kijárat felé.

       – Miért? – kérdezte még mindig mosolyogva. Kicsit bosszantott, hogy egyáltalán semmi erőfeszítést nem jelent neki tartani velem a távgyalogló tempót.

       – Nem bánod, ha ezt inkább a kocsiban fejtem ki?

       Válaszul szánt kurta bólintása épp úgy lehetett helyeslés, mint a hitetlenkedés megnyilvánulása – szinte hallottam, ahogy azt mondja „Micsoda flúgos egy tyúk!”. Mikor kiértünk a parkolóhoz, egy pillanatra lemerevedtem, mikor az én kocsimmal richtig átellenes irányba indult meg.

       – Tudod, „a kocsiban” alatt a saját kocsimat értettem – makogtam kissé bizonytalanul, ahogy behajoltam az utas oldali ablakon.

       – Sajnálom, nem vagyok gondolatolvasó – ellenben rém lusta igen, szóval ülj be, kérlek! – Noha odabiggyesztette a „kérlek”-et, a hangvétele ettől azonban szemernyivel sem lett kedvesebb. Egy kicsit megütköztem ezen a hirtelen kedélyváltozáson és hirtelen hatalmába kerített egy furcsa érzés, amolyan félelemmel vegyes felismerés, ami alighanem minden potenciális áldozatban fel szokott sejleni, még közvetlenül azelőtt, hogy gyakorlatilag ezüsttálcán nyújtaná át életét a rejtélyes idegennek – de elhessegettem ezt a gondolatot és – kissé remegve ugyan, de – beszálltam Livius mellé.

       – Oké, szóval – törte meg a csendet Livius –, miért is menekültél Mia elől?

       – Khm, hát… csak azért, mert… – Jézus, Lilith, szedd össze magad kislány, ez így nem oké! – ő úgy tudja, hogy partner nélkül megyek a bálra – hadartam el végül, csak hogy elejét vegyem még egy sor makogásnak.

       – És?

       – Tudod, a lányok érzékenyebbek arra, ha valaki nem tartja a szavát.

       – Ezek szerint zöld utat kaptam? – kérdezte ismét mosolyogva.

       – Hé, én ilyet nem mondtam! – csattantam fel.

       – Oké, értem! – nevette. – Ígéretet kaptál egy ingyen kávéra, és csak annak ellenében vagy hajlandó te is ígéretet tenni.

       Mikor beléptünk a kávézóba, az első dolgom volt gyorsan körbe pillantani. Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy sem Mia, sem lepcses szájú évfolyamtársak nincsenek sehol. Eközben Livius egy furcsa – alighanem kifejezetten Starbucksos – jelbeszéddel leadta a rendelést a pultban lévő társának, majd leültünk az egyik ablak melletti boxba – nem a törzshelyemre, de ez alkalommal ezt valahogy nem is bántam. Furcsán bűnös érzés kerített hatalmába már csak a feltételezéstől is, hogy a Miával közös boxban szervezkedjek a háta mögött!

       – Egy csokis-fahéjas és egy bivaly erős fekete – termett ott a semmiből, kitűzője tanúsága alapján, Bradt. Miután kihozta a rendelésünket, még egy tört másodperc erejéig ott álldogált az asztalunknál, s ahogy lopva felpillantottam rá, rájöttem, hogy a szinte kötelező széles, szívélyes kiszolgálói mosoly miatt – ami az ő arcán, sokakkal ellentétben, egyáltalán nem tűnt erőltetettnek –, mely alighanem benne foglaltatott a munkaköri leírásban – és elmulasztása, ha fővesztéssel nem is, némi vezetői kiosztással biztosan járt.

       – Kedves fiú – mondta Livius, majd hörpintett egyet a kávéjából. – Az összes itt dolgozó közül őt bírom a legjobban.

       – Kösz a kávét. – Emeltem meg a poharam, mint ha csak tósztot mondanék, majd én is belekortyoltam a kávémba. – Amúgy, megmutatnád azt az izét? – Próbáltam utánozni, a kézmozdulatát, de leginkább egy Parkinson-kóros eleve elvetélt ujjgyakorlatait sikerült produkálnom.

       Egy percig némán nevetett ügyetlenségemen, aztán a kezemért nyúlt, és ki-be hajlítgatta, miközben a másik kezével elmutogatta, hogy is kéne ennek igazándiból kinéznie.

       – Oké, most próbáld meg egyedül – mondta, mikor már harmadjára próbáltuk el szinkronban. Megpróbáltam ugyanolyan gyorsan, ahogy ő is, de nekem úgy tűnt, van még mit gyakorolni. – Elsőre nem is rossz! – biztatott.

       – Nos, mindezek után, azt hiszem, tényleg kolosszális tahó lennék, ha visszautasítanám a felkérésedet. Úgyhogy pénteken, nyolckor.

       – De hová? – kérdezte nevetve.

       – Azt majd megtudod, ha hazaviszel. – Felálltam és levágtam egy húszast. Livius arcát látva gyorsan hozzátettem: – Vita nincs, én fizetek! Bradtnek is jár annyi borravaló, mint neked!

       – Nem hiszed, hogy adtam volna neki? – kérdezte némi megjátszott sértődöttséggel a hangjában, ami nem igazán érvényesült csibészes mosolya mellett.

       – Nem, afelől vannak kétségeim, hogy tőled, mint munkatárstól, elfogadta-e volna.

       – Jogos – hümmögte, miközben kitárta előttem a bejárati ajtót.

       A csend, ami közénk ereszkedett, amíg átbaktattunk a parkolón Livius kocsijáig, egyáltalán nem tetszett kínosnak – sőt, ami azt illeti, kezdett szükségszerűvé válni, nekem ugyanis egyre inkább szükségem volt egy kis időre, amíg azon rágódhatok, tulajdonképpen mit találhattam olyan ellenszenvesnek benne. Elvégre – mint kiderült – Livius egy kedves, jó humorú – és nem utolsó sorban jó modorú! – fiú, s ez, a mai világban, elég ritka együttállás.

       – Tudod, tegnap valamiért az volt a benyomásom, hogy nem igazán loptam be magam a szívedbe – furakodott be ismét a gondolataim közé. Ami kiváltképp feszélyezett – Már azon túl menően, hogy ma valahogy mindenki előszeretettel téblábol bele kényes részletekbe... –, hogy ezt olyan hihetetlenül magabiztosan mondta, hogy azt éreztem, még ha nem is így lenne, akkor is kénytelen lennék beismerni! Néma tipródásomon felbátorodva még inkább nekibátorodott a témának: – Megkérdezhetem, azóta mi változott?

       – Meghívtál egy kávéra – válaszoltam sután nevetve.

       – Ha tudom, hogy a kávé ilyen hatással van rád, még tegnap rád borítok egy bögrével! – Nevetése telt volt, ugyanakkor karcos – mint mikor az ember csokoládépudingot a keverget: az érzékien puha puding elnyomja ugyan a lábas aljából feltörő karistolást, mégis összerezzenünk, ahogy az ujjainkon keresztül feltáncol egészen a fejünkig. – Na, jó, mondd, hová vihetlek?

       – Southview Drive 71.

       A hazafelé vezető úton ismét kívánatos csend ereszkedett közénk – Arról már nem is szólva, hogy általában jobb szeretem nem elterelni azok figyelmét, akiknek a kormánykerék mellett pillanatnyilag az életem is a kezükben van – azt hiszem, eléggé érthető okokból kifolyólag.

       Mikor befordultunk a sarkon és megláttam Mia Nissanját, már tudtam, hogy pácban vagyok! Csak reménykedni mertem abban, hogy nem a ház előtt fog rám várni, azzal a jellegzetes Miát-szétveti-az-ideg!-testartással- és nézéssel, máskülönben nincs az a mennyiségű kávé, amivel kiengesztelhetném.

       – Megtennéd, hogy kiteszel itt? – szuszakoltam át a szavakat a torkomban növekedő egyre hatalmasabb gombócon.

       A következő pillanatban a motor halk dorombolása elhalt. Szívesen rebegtem volna valami köszönetfélét, de ahogy e célból Liviusra pillantottam és a találkozott a tekintetünk, egyszerűen képtelen voltam megmukkanni – mintha két kávészínű örvénybe meredtem volna: szabályosan éreztem, ahogy menthetetlenül mind lejjebb és lejjebb húz a végtelen, éjfekete mélységbe. Nem mernék rá megesküdni, de egy kósza másodperc erejéig mintha még arra is késztetést éreztem volna, hogy megcsókoljam…

       Végül erőt vettem magamon: kiszálltam és hátra sem nézve megindultam egyenesen előre! Miközben iszonyatosan koncentráltam, hogy a lábaim még véletlenül se akadjanak össze és mindig a jó sorrendben tegyem őket egymás elé, imádkoztam, hogy minél hamarabb meghalljam, ahogy a motor újra felbúg – utóbbi azonban csak akkor következett be, amikor már az ajtónkban álltam.

       – Na, végre, hol voltál?! – esett nekem Mia, ahogy beléptem az ajtón.

       – Partnert intéztem – nyögtem erőtlenül.

       – Ó! Ez esetben eltekintek a nyaktilótól. És, milyen? – kérdezte kaján vigyorral, miközben könyökét a felkaromba mélyesztette.

       – Az agyad is eldobod majd tőle! – válaszoltam kurtán.

       De még hogy!

4.

Aznap éjszaka nem aludtam valami sokat. Ha csak lehunytam a szemem, az a látvány tárult elém, hogy a Mia által készített ruhában próbálom meghúzni magam, gyakorlatilag esélytelenül, ugyanis a valamivel a köldököm felett véget érő dekoltázsom mindenkit odavonzott! De legalább egy gramm tüll sem volt rajta. Hiába, a mazochizmusnak is vannak határai!

       A harmadik próbálkozás után végül feladtam, és felkeltem. Azzal a kevés koordinációs készségemmel – ami reggelente gyakorlatilag a nullával vetekszik – a lehető legnagyobb csendben lecsörtettem a konyhába, és nagyon, de nagyon erősen reméltem, hogy van legalább egy bögrére való kávé lefőzve! Gyakorlatilag vakon töltöttem ki magamnak egy adagot, és minden flanc – például cukor, tejszín, vagy akár melegítés – nélkül beküldtem, elvégre nincs is jobb, mint egy tömény kávé ízű pofon hajnali kettőkor. Tagadhatatlanul pocsék volt így, de legalább ébren voltam.

       A baj csak az volt, hogy a szervezetem már annyira hozzászokott a Lance-féle atomerős kávéhoz is, hogy gyakorlatilag már csak a napi folyadékszükségletem miatt ittam kávét. Elvégre a víz annyira snassz! Ennek tudatában eldöntöttem, főzök egy olyan erős kávét, amitől legalább kibírom addig, amíg felkel Lance és beindul a nap, így a szokásos kis kávéfőzőbe való adagolás helyett előkaptam a gyorsforralót, raktam bele öt púpos evőkanálnyi kávét, majd felöntöttem szűk egy bögre tej és tejszín egy az egyhez arányú keverékével. Zuttyintottam utána még egy csapott evőkanál cukrot is, és reménykedtem benne, hogy ezzel a kis ízesítéssel a végeredmény nem fog kiosztani még egy pofont.

       Nagyjából tíz perc kevergetés után már-már puding jellege lett, úgyhogy gyorsan lehúztam a tűzről, és csak próbaképpen töltöttem magamnak egy adagot. Az, hogy már az első korty felért egy lórúgással, elég konszolidált megfogalmazása lett volna annak, hogy gyakorlatilag csillaglátósan erősre sikerült – és nem mellékesen jó íze is volt, bár ha nem lett volna ennyire reggel, valószínűleg törtem volna bele egy rúd fahéjat is, de utólag könnyű okosnak lenni!

       Kibotorkáltam a nappaliba, és ahogy levetettem magam a kanapéra, megpróbáltam ráfeküdni a távkapcsolóra is, csakhogy ne teljesen egyedül szürcsölgessem a kávémat így éjnek évadján. Éppen valami természet film ment az Animal Planeten. Keresve sem találhattam volna jobb műsort, ugyanis az összes többi adón – legjobb esetben is! – valamelyik idióta sorozat ismétlése ment, én pedig eddig még nem találtam olyat, amiből akár két percet végig tudtam volna nézni – öngyilkosság tervezgetése nélkül. A másik két alternatíva a monoszkóp vagy a teleshop volt – utóbbit, ha Miánál voltam vagy ő volt nálunk, kötelező volt nézni. Én már az összes reklámot betéve tudtam, Miát azonban még a mai napig el-el tudta kápráztatni egy-egy ajánlat, és csak az embertelenül rövid reakcióidőmnek köszönhető, hogy egyikünk háza sem lett még teleshop-lerakat.

       Példátlan éberséggel figyeltem, ahogy – az általam időközben Barney névre keresztelt – oroszlán elkapta és fél másodperc alatt szétmarcangolta szerencsétlen antilopot.

       Három óra múlva, mikor Lance is felébredt és lebotorkált a földszintre, én még mindig simán rávertem volna a legesleggyorsabb búgócsigára is.

       – Mi a bánatot ittál? – ásította Lance a nyitott hűtő előtt állva. Egy partra vetett hal sebességével szedte ki a tojásokat, a szalonnát és a paradicsomot, úgyhogy miután végzett a kirámolással, átvettem a reggeli készítés hálás feladat körét. És itt kell, elkeserítsem azokat, akik ezt a kedvesség szikrányi jelének tekintenék, ugyanis elsősorban farkaséhségem motivált a főzés kormánykerekének magamhoz ragadására! Hanyag kontyba fogtam a hajam, aztán neki álltam sütni.

       – Lilith? – mondta türelmetlenül, mire elé löktem egy kis adagot az időközben jéghidegre hűlt fekete nedűből.

       – Ezt.

       Olyan ellenszenvvel méregette, mint kisgyerekek a spenótot, de végül győzött a kíváncsiság és belekortyolt: – Szent ég, ezt elefántoknak főzted?! – harsant fel, miközben megrázta magát, mintha egy csatakos bernáthegyi lenne. Ha mindenfelé nyál röpködött volna hosszú, nyúlós csíkokban, teljes lett volna az összkép.

       – Nagyon vicces! Csak megjegyezném, ebből elég volt egy bögre hajnali kettő óta – mondtam a kelleténél valamivel tagoltabban, ezzel mintegy nyomatékosítva és világossá téve, hogy Lance kávéja ennek a nyomába sem érhet – pedig mások már attól is csillagokat szoktak látni!

       – Oké, és mihez kezdesz, ha kiürül a szervezetedből?

       – Mivel neked láthatólag nem nyerte el a tetszésedet, erről is le van a gond – mondtam mosolyogva, miközben kitálaltam a meglehetősen ínycsiklandozó, a paradicsom belesütésével immár egytálétellé avanzsált ham and eggs-et.

       Mivel mindketten tudtuk, hogy eleve vesztett harc lenne engem meggyőzni arról, hogy ne vigyem el magammal, így csak annyit mondott: – Csak másnak ne adj belőle, légy szíves!

       – Igenis, apu.

       Reggeli után fontossági sorrendben – azaz, az illemmel ellentétben, előbb Lance, aztán én – birtokba vettük a fürdőszobát, hogy valami elfogadhatót és emberit alkossunk magunkból. Amíg Lance a borotválkozás, -fogmosás, -fésülködés szent tíz percét töltötte a fürdőben – ha annyira lenne stílusérzékem, mint ahogy nincs –, kitalálhattam volna, hogy mi az, ami ugyanúgy illik a nyaklánc kifinomultságához, mint az én hebrencs természetemhez, de miután a fürdő felszabadult én még ugyanolyan tanácstalanul álltam a szekrényem előtt. Végül találomra kivettem egy felsőt és egy nadrágot, és elégedetten konstatáltam, hogy sikerült egy piros pulcsiruhát és egy barna, csőfarmer-szabású pamutnadrágot kikapnom.

       A sürgető időhiány teljes tudatában álltam neki a fogmosásnak.

       Miután a fogaim gyönyörűen ragyogtak, nekiállhattam a sminknek. Noha nem volt olyan komoly gyakorlatom, mint Miának, de közel öt perc alatt még én is képes voltam alapozni, lefedni, pirosítót és szemhéjpúdert – viszonylag ízlésesen, úgy mond a vonalon belül – felvinni, spirállal pedig kilencedik óta verhetetlen vagyok, így végül sikerült egy meglepően szexi Lilithet rittyentenem! Már csak a frizurám lett volna hátra, az órámra pillantva azonban szomorúan konstatáltam, hogy haj-fronton nem fogom tudni tartani a színvonalat, így csak reménykedni mertem abban, hogy a gyors, hanyag konty, amibe még reggeli készítés előtt fogtam a hajam, szexi hullámokba fog átcsapni, ha leengedem, és akkor már csak egy kis hajlakk, és startra kész vagyok. Hála az égnek nem kellett csalódnom!

       Átszáguldottam a szobámba, és amilyen finoman csak tudtam, kirántottam az éjjeliszekrényem azon fiókját, amiben a véletlenül hazakerült tankönyveimet tartottam, belapátoltam a táskámba a művészettörténet és nyelvtan cuccomat, aztán le a földszintre!

       – Lilith, te vagy az? – kérdezte megrökönyödve Lance, ahogy elhúztam mellette.

       – Miért, ki szokott még nálunk százhússzal leszáguldani a lépcsőn? – kérdeztem kissé idegesen, ahogy magamra kaptam a kedvenc, még éppen elviselhetően magas sarkú bőrcsizmámat, majd a feltápászkodás közepette felkaptam a kocsi kulcsot, hogy egy másodperccel később már bevágjam magam az anyósülésre.

       – Tudod, szívem, felismernélek, ha hasonlítanál önmagadra! – kiáltotta hátra a válla felett, miközben bezárta a bejárati ajtót, majd kényelmes tempóban odabaktatott és beszállt a kocsiba. – De, ha másról nem, erről tudtam, hogy csak te lehetsz az – mondta mosolyogva, ahogy átnyújtotta a kulcscsomómat.

       – Jézus, kösz! Lehet, a nyakamban kéne hordanom, mint a kisgyerekeknek.

       – Lehet – mondta nevetve. – Mindenesetre ne ma teszteld az ötletet. Tönkre tenné az összképet – kacsintott rám.

       Mikor az iskolánál kiszálltam, a legtöbben nem akartak rám ismerni. A büszke kevesek egyike volt Will, aki alpári stílusban részesített a megismerés kegyében:

       – Hé, Blanc, azt hittem, a szexi nem szerepel a szótáradban! – kiáltott utánam, miután építőmunkás módjára füttyentett egyet.

       Egy ilyen degradáló megjegyzés után nem tehettem mást: amilyen elegánsan csak tudtam, odalejtettem elé és mélyen a szemébe néztem – ami közel sem sikerült olyan drámaira, mint terveztem, tekintve, hogy tíz centivel fölébem magasodott –, majd a körénk csoportosultak kedvéért jól hallhatóan megkérdeztem: – Will, mondd, emlékszel még, hány hétig volt gipszben az orrod a legutóbbi „frappáns” megjegyzésed után?

       Afféle kettős megerősítésként egyszerre bólintott és hümmögött is egyet.

       – Na, ha javasolhatom, ezt még az elkövetkezendő másfél évben se felejtsd el – mondtam a legszebb gyilkos mosolyommal zárva a mondatot. – És ez vonatkozik a többi „na-ki-a-Jani-ha-én-nem?!”-típusú idiótára is! – harsogtam, miközben nagy hévvel megindultam befelé.

       Igyekeztem nem veszíteni a hevességemből, miközben a szekrényem felé igyekezetem – egy ilyen entrée után ugyanis elég hülyén vette volna ki magát, ha a tőlem megszokott „itt-se-vagyok!”-stílusban lopakodtam volna végig a folyosón.

       – Te szent Isten, menten lehidalok! – sikította Mia, ahogy, becsukván a szekrénye ajtaját, meglátott. – Úristen, biztos álmodom! Senki se csípjen meg!

       – Befejezted? – vetettem rá a legbűbájosabb cinikus mosolyomat.

       – Ha lefényképezhetlek, igen.

       – Minek?!

       – Arra az esetre, ha ne adj Isten gyereked lesz, megmutathassam neki, és azt mondhassam: igen, Anyád így is ki tudna nézni, ha akarna!

       Vállal neki dőltem Mike szekrényének – mert tudtam, ha nem teszem meg, majd Mia csavar pózba –, kicsit megráztam a hajam. Én késznek ítéltem magam – és hála Istennek Mia is!

       Miután már alig láttam valamit a ködlámpa erősségű vakutól – ugyanis Miának minden szögből feltétlen felvételt kellett készítenie –, kénytelen voltam Miára hagyatkozni, és csak reméltem, hogy nem leszek a klasszikus vakvezetős vicc áldozata.

       A rajzteremben már épp csak annyira káprázott a szemem, hogy gond nélkül neki állhattam festeni, s mivel én már a múlthéten letudtam a hónapra kiadott feladatot, szabad kezet kaptam. Úgy döntöttem, a kedvenc technikámmal fogok festeni: vakon, kizárólag a megérzéseimre hagyatkozva. Ennek ugyan meg van az a veszélye, hogy magamat is tetőtől-talpig lemázolom, de a művészetért mindent!

       Amikor kilencedikben, az első rajzórámon nekiálltam csukott szemmel festeni, rögtön kivívtam magamnak a tanár – nem túl hízelgő – figyelmét. Szinte sütött belőle a szent meggyőződés, hogy bolond vagyok, esetleg nagyon el vagyok szállva a képességeimtől – és e két véglet között mindmáig rapszodikusan vergődik, noha kezd elismerni. Aztán, ahogy megszólalt a csengő s én magamhoz tértem alkotói révületemből, a szemem sarkából láttam, hogy a tanárnő teljességgel letaglózva nézi az alkotásomat, nem tudván eldönteni: őrült módjára ugrándozva táncolja körbe a termet, hogy talált egy ilyen – minden szerénytelenség nélkül – nem mindennapi tehetséget, vagy pedig itt helyben kerítsen kést, villát és kalapot – meg valami mártást, csakhogy jobban csússzon.

       A kezdet-kezdetén végtelennek érzett alkotói negyvenöt percem úgy tűnt, két másodperc alatt tovaszállt! Erre a tévhitre egyedül az elkészült festmény volt képes rácáfolni – melyet meglátva kivételesen nem kerített hatalmába az alkotói büszkeség: a hideg futkosott a hátamon attól, ahogy az éjsötétből sejtelemesen, mégis határozottan kivilágló mély kávébarna szempár egyszerre fenyegetően és kacéran méregetett!

       A lehető legkevesebb feltűnéssel, az egész testemet átjáró remegő félelmem ellenére igyekeztem a lehető legösszeszedettebben elsuvasztani valahova a képet – ahonnét remélhetőleg az életben többé elő nem kerül! – elszánt törekvésemet azonban Mrs. Harris már a kezdet-kezdetén derékba törte, ahogy a hátam mögött termett, szemében már-már gyermeki izgatottsággal – amiről még két év után sem tudtam biztosan kijelenteni: az elismerés szikrája-e vagy esetleg a reményé, hogy a nagyszámok törvénye alapján egyszer én is belebukok a művészetembe? 

       – Nahát, Lilith, kedvesem, alkottál már fergetegeset, de ettől az ész megáll! – mondta határozottan elismerő hangon, de erre egy fél perc alatt rá is cáfolt azzal, ahogy odébb söpört az útjából, ahogy az ember egy cöccögés kíséretében bekapcsolja az ablaktörlőt a buta kis légy miatt – ami, egyébiránt szinte teljesen biztos, nem nótás jókedvében pihent meg végleg száguldó szélvédőnkön. – A durva, mégis határozott vonalak, a színkezelés, a fényjáték… – Itt azért már gondolkozóba estem, ne adjak-e egy kis savlekötőt a tanárnőnek, nehogy az irigy epe szétmarja. – Feltétlen ki kell tennünk! – S már repült is a vászonnal, megfelelő helyet keresve neki.

       – Ha már feltétlen muszáj, akkor inkább arccal a fal felé – motyogtam.

       – Hogy mondtad? – Lesett vissza a válla felett, szinte meglepve, hogy még mindig ott talál.

       – Nem lényeges, viszont látásra! – És azzal kivetettem magam a teremből, egyenesen bele az utolsó öt percben észbekapottak forgalmi dugójába.

       Előretörtem a szekrényemhez: ajtó kivág, fizika kivesz, ajtó bevág, és gyerünk! Mivel a leckét valamilyen csoda folytán nem csináltam meg az elmúlt három napban, ezért előttem állt a mesés feladat, hogy futás közben elektromágneses indukciót számoljak – egyébiránt meglepően eredményesen!

       Épp felnéztem, hogy két példa közt ellenőrizzem, jó irányba száguldok-e még, és azzal a lendülettel kis híján állon fejeltem Liviust – a szerencséje csak az volt, hogy megszédültem.

       – Dejá vu – suttogta, ahogy esendő lényem után kapott. – Ugye ebből nem csinálunk rendszert? – kérdezte mosolyogva.

       – Hidd el, nem áll szándékomban – mormoltam, ahogy ernyedten lógtam karjai közt, akár egy kókadt virág.

       – Apropó szándék. Úgy hallom, nem áll szándékodban elmenni a bálra?

       – Nem állt, de erőszak áldozata lettem – bukott ki belőlem, holott nem kívántam bizalmas részleteket megosztani Liviusszal.

       – Ebben az esetben megtisztelnél azzal, hogy a partnerem leszel?

       – Hogy mi van?! – Nem tagadom, kifejezetten érzékenyen érintette az egómat, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben szegezik nekem a kérdést. – Figyelj, erre visszatérhetnénk később? – kérdeztem kétségbeesetten ellesve mellette, nem jön-e a tanár.

       – Mondjuk egy csokis-fahéjas cappuccino mellett?

       Egy percre gondolkozóba estem. Egészen a cappuccino említéséig ugyanis eltántoríthatatlanul vissza akartam utasítani az ajánlatát, de a csokis-fahéjas cappuccinoval lehetetlen helyzetbe kényszerített: ha igent mondok a kávéra, az automatikusan maga után vonja azt, hogy nem lehetek olyan bunkó, hogy lerázzam – és alighanem mindketten tudtuk, az gyakorlatilag a lehetetlennel határos, hogy nemet mondjak a kávéra, dacára annak, hogy ma kivételesen volt nálam. 

       – Mondjuk – mondtam végül beleegyezően.

3.

Miután Mia kedélyesen elszürcsölte a kávéját – és én is lenyugodtam annyira, hogy végül nem tudtam ellenállni az előttem álló, termoszba száműzött kávénak és felhörpintettem –, elindultunk hazafelé.

       – Hello, itt vagy? – Integetett fél kezével a szemem előtt.

       – Először is, kezeket a kormányra és előre nézz! – kiáltottam. Bőven elég volt az az autóbaleset, aminek kicsi koromban szemtanúja voltam – és amit rejtélyes körülmények között túléltem –, nem akartam kísérteni a sorsot, pláne nem Mia vezetési képességeivel!

       – Elnézést, vizsgabiztos asszonyság – motyogta.

       – Másodszor, bocs, csak elbambultam.

       – Ki nem találtam volna azok után, hogy már tizedszer voltam kénytelen megkérdezni: mit veszel fel a bálra?

       – Semmit.

       Mia füttyentett egyet, majd így szólt: – Nem azért, de ha feltűnést akarsz, bőven elég egy jól szabott estélyi!

       – Én úgy értettem: nem megyek – magyaráztam

       – Háhá, olyan nincs! – vágta rá, ellentmondást nem tűrő hangon.

       Én azért megpróbáltam: – Mia, vedd tudomásul, nem vagyok hajlandó egy rakás pattanásos képű, zsíros hajú kretén előtt illegetni magam, annak biztos tudatában, hogy valamelyik majd rám startol!

       – Nem csak ilyenek vannak a suliban – dünnyögte, miközben – nyelvét kidugva a nagy koncentrálás közepette – bevett egy kanyart.

       – Nem, tényleg nem, ott vannak még az üresfejű izomagyúak és az introvertált középosztály. Ezzel az erővel a pszichiátriára is elmehetnék báli ruhában!

       – Azért kár lenne ruhát felvenni. Ott aztán tényleg senkinek sem szúrna szemet, ha egy szál semmiben lejtenél be!

       – Lényegtelen, nem megyek, ezzel téma lezárva! – mondtam durcás hangon. Kiszálltam a kocsiból, intettem Miának, hogy megköszönjem a fuvart, de legnagyobb meglepetésemre már nem volt a kocsiban, mikor visszafordultam!

       – Gyere! – ragadott karon. – Keresünk neked valami ruhát!

       – Mi a bánatért?! – Kapaszkodtam meg az ajtófélfában.

       – Miért, miért, hát a bálra! – Rántott be a csöpp kis előszobánkba.

       – Rossz a füled? – kérdeztem fennhangon.

       – Nincs azzal semmi baj, leszámítva az alkalmi süketségemet. – Azzal maga után rángatott.

       – Lányok, örülök, hogy összefutottunk! – köszöntött Lance a lépcső tetején. – Hová siettek ennyire? – tudakolta, mosolyogva.

       – Lilith szobájába! – jelentette ki Mia.

       Vetettem egy kétségbeesett pillantást Lance felé, amolyan „segíts, vagy lőj le, nekem mindegy!”–félét.

       – Mia, elrabolhatnám a húgomat egy pár percre? – reagált gyorsan.

       – Amennyiben két percnél nem tart tovább – mondta nyomatékosan.

       – Nem fog! – mondta széles mosollyal az arcán, majd kézen fogott és levezetett a földszintre.

       – Isten vagy! – Borultam a nyakába, mikor már a nappaliban álltunk, csendes magányunkban.

       – Köszi, bár ezúttal valóban volt okom rá, hogy kisajátítsalak magamnak pár percre. – Három nagy lépéssel ott is termett az apró bárszekrény mellett – ami már akkor itt volt, amikor beköltöztünk –, elfordította a zárban lévő apró kulcsot és kivett egy apró kis bársonydobozt.

       – Tudod, ha nem a bátyám lennél, most nem tudom, mit csinálnék: fejvesztve loholnék az ajtó felé, vagy sikoltozva a nyakadba ugranék-e?

       – Muszáj mindent elviccelned? – próbálta elmélyíteni úgy a hangját, hogy ne halljam ki belőle az elfojtott nevetés ízét, de ez sose ment neki. – Parancsolj, te kis szülinapos! – nyújtotta felém a dobozt.

       Felnyitottam a fedelet, és nem sokon múlt, hogy meglepetésemben nem dobtam el azzal a lendülettel! A dobozban egy gyönyörű, apró virág medál ült bársony párnácskán, olyan finom aranylánccal, hogy attól féltem, egy hosszabb pillantásomtól aranyfüstté foszlik.

       – Remélem, tetszik? – suttogta alig hallhatóan, miközben úgy mosolygott rám, ahogy csak ő tudott: egyszerre angyalian és csibészesen.

       Kérdésére azonban nem tudtam szavakkal válaszolni, könnyek közt vetettem magam a karjaiba.

       – Nagyon szépen köszönöm – nyögtem végül, még mindig könnyektől elfúló hangon.

       – Tudod, mit mondanak, virágot a virágnak! – Láttam rajta, hogy neki se hiányzik sok, hogy beszálljon az egéritatásban, de mindent megtett, hogy palástolja ezt, így továbbra is mosolygott. – Hadd lássam rajtad! – mondta, s azzal mögém került, óvatosan kiemelte a dobozból a nyakláncot. Meleg ujjai csiklandozták a nyakam, ahogy a csattal ügyetlenkedett a hátam mögött. Besegítettem a műveletbe, s így, négy kézzel már sikerült kijátszanunk a ravasz kis csatot.

       – Lance, két percről volt szó, lassan szakállam nő! – kiáltotta le Mia. A hangja minden egyes szóval hangosabb lett, így tudtam, meg se várja, a választ, lecsörtet értem, hogy aztán láncra verve vonszoljon fel! – Hoppá! – nyögte, mikor a lépcsőaljba érve megpillantott minket – Hány bankrablásból futotta erre a szépségre, Lance? – kérdezte, miközben kimérten lépett felénk hármat, majd keresztbe tett karral az ajtófélfának támaszkodott és kajánul elmosolyodott.

       – Ha mindjárt a széfből lopod, ingyen van! – adta alá a lovat.

       – Értem. Én egy gyöngysort kérek szülinapomra! – kacsintott rá, miközben engem karon ragadott. – Na, vegyetek könnyes búcsút, gyerekek, estig minimum nem látjátok egymást!

       Utolsó elkeseredett kísérletet címén még egyszer megpróbáltam kivergődni magam Mia szorításából, de ahogy arra számítani lehetett, vasmarokkal tartott. Lance mellém lépett, végigsimított a hajamon, homlokon csókolt, bátorítólag rám mosolyogott és azt tátogta „szerettelek”, majd elsétált a konyha irányába. Elkerülhetetlen sorsom teljes tudatában vonszoltam fel magam az emeletre.

       Szoba szerte ruhák hevertek! Az ágyamat csak az alapján tudtam betájolni, hogy a szoba közepén egy természetellenesen magas ruha-halom emelkedett.

       – Ezt nem csinálhattad két perc alatt! – mondtam sokkosan.

       – Ezt most úgy mondtad, mintha még nem ismernél. Amúgy meg, három percet voltál lenn, még ejtőzni is volt időm! Na, állj oda – mutatott arra a talpalatnyi foltra, amit valami csoda folytán nem fedett ruha –, had aggassam rád az elődöntősöket!

       Nagyjából tizenöt perc után zsibbadni kezdett a lábam, de sikerült kiválasztani azt a ruhát, amiben én hajlandó voltam megjelenni és még Mia szerint is viselhető volt.

       – Elegáns vagy extravagáns? – kérdezte, miközben rám húzta édesanyám régi selyemruháját.

       – Ha elegánst mondok, akkor is térdig dekoltálod? – kérdeztem vissza.

       – Nagyon vicces! Ne mocorogj – motyogta, és már el is kezdte rám igazítani a ruhát. Egy perc alatt már készen is volt, így komolyan kezdtem kételkedni benne, hogy igazából nem varrógép-e – meg abban, hogy az ilyen szinten passzentosra igazított ruhából egyáltalán sikerül-e majd kihámoznom magam, vagy jobban teszem, ha megbarátkozom a gondolattal, hogy ezentúl bőröm nagy része szatén lesz. Végül Miának valahogy sikerült kivarázsolnia belőle.

       – Szerinted Lancenek ellenére lenne, ha befoglalnám a dolgozószobáját? – kérdezte, de már fel is nyalábolt minden szükséges holmit és már indult is a szobámmal átellenben lévő szoba felé.

       – Azt hiszem, nem merné megkockáztatni, hogy ellenére legyen – jegyeztem meg szarkasztikusan nevetve, ahogy gyorsan elébe kerültem, hogy kinyissam neki az ajtót. Minden cuccát ledobta Lance székébe, majd óvatosan rendezkedni kezdett az asztalon. Abban a reményben, hogy fél perc múlva nem azt hallom majd, ahogy Lance irat-tornyai alábuknak az asztalról, magára hagytam Miát, visszavonultam privát zugomba, ami pillanatnyilag inkább tűnt kuplerájnak, egy túlzsúfolt nap után. Összeszedtem a ruháimat, majd újra – a mások számára követhetetlen rendszerem szerint – berámoltam őket a szekrényembe. Miután az utolsó darab is a helyére került, elégedetten néztem a szekrényajtó belsőfalára erősített tükörben a szobámat, majd tekintetem önmagamon nyugodott meg. Először csak felületesen néztem meg magam, majd négyzetcentiméterről-négyzetcentiméterre újra átvizsgáltam a képet. Nem tudom, talán önértékelési problémáim vannak, de én nem találom olyan szépnek magam, hogy a fiúk hasra vágják magukat tőlem, vagy Pavlov kutyájára percenként hét literrel verjenek rá a nyáltermelésben, mikor meglátnak – pedig már nem egyszer volt példa, mindkettőre.

       Aztán, ahogy sikerül végre megtisztítanom az elmémet ezektől az emlékektől, tekintetem a nyakamban függő medálra vándorol. Hirtelen újra felszínre tör belőlem a kislány, mindenféle óvatosság nélkül kapnék a kis virághoz, de érettebb énemnek még idejében sikerül visszafognia. Óvatosan alácsúsztatom a tenyerem, először csak a tükörben szemrevételezem, majd finoman megemelem, hogy jobban lássam. Ahogy nézem, egyre inkább tudatosul bennem, hogy ez bizony nem tegnap készült – túlságosan finom megmunkálású! Eszembe jut, hogy tavaly, amikor a tizenhat-tizenhetedik századot veséztük ki, valamelyik történelem órán Mr. Jackson egy kisebb lexikonra való képet adott körbe, és egyik-másikon olyan arany ékszerek voltak, hogy komolyan elgondolkoztam rajta, vajon nem lenne-e katasztrofális kimenetelű egy nagyobb sóhaj a közelükben?

       Finoman visszaengedtem a medált valamivel a szegycsontom fölé, még egy pillanatig csodálom a tükörben, majd becsukom a szekrényt. Mi éppen abban a pillanatban oson be a szobámba, elég félreérthetetlenül a szekrényem felé véve az irányt.

       – Ne, állj meg ott, ahol vagy! – szólok rá erélyesen. – Mit szeretnél?

       – Láttam itt valahol egy pulcsiszerű csipke-rettenetet, amit remekül tudnék hasznosítani – mondta a hátam mögé leskelődve.

       – Bármi egyebet, mielőtt bezár a bazár? – kérdeztem hátat fordítva neki, hogy óvatosan elővegyem az éppen csak elrendezett ruháim közül az említett darabot.

       – Van még itt a vész- tüll-tartalékomból?

       – Ha egy gramm tüllt is meglátok azon a ruhán, feldarabollak és a folyóba szórom a darabkáidat, ahogy azt Seth is tette, Ozirisszal! – rivallok rá, feltehetőleg villámló szemekkel.

       – Oké, semmi tüll – mondta, hátrálva pár lépést. – Amúgy, kikről volt szó az imént?

       Hozzávágtam, amit kért, és azzal a lendülettel szó nélkül, minden erőmet a padló bámulásába fektetve – egyéb, drasztikus dolgok helyet! – intek neki, hogy meneküljön, ha még kedves az élete.

       Levetem magam az ágyamra, és pár percig azt mantrázom: „Nem vagyok ideges, fő a nyugalom. Száz évig élek én, ha így folytatom!” Végül sikerül annyira lecsillapodnom, hogy már nem érzem az apró kis ér lüktetését a halántékomon. Lehet, Mia nem is a fenyítés miatt lett hirtelen olyan kis kezes bárány… Ezt a feltételezést pusztán arra alapozom, hogy egyszer, még kilencedikben, néhány idiótának elsült az agya: mekkora poén lenni a mindig a sarokban gubbasztó Lilith-tel szórakozni! A vége az lett, hogy – a már ismert előjelet követően – két másodperc alatt nekem a kezem sült el, amit három orr bánt meg keservesen. Ezt követően senki sem mert szórakozni velem, sőt, sokáig csak a legbátrabbak szóltak hozzám! Ekkor találtunk egymásra Miával. Ő kilencedik osztály második félévében iratkozott be hozzánk, s mint új lány, nem örvendett túl nagy népszerűségnek, ráadásul a fogszabályzója miatt még inkább az ízléstelen viccek és ostoba megjegyzések kedvelt alanya volt. Mivel azt sem tűrtem jobban, ha mást zrikálnak, mintha engem, egyhamar sorkerült az ő becsületének védelmére is.

       Azóta valahogy mi lettünk a suli leginkább körülrajongott lányai. Valószínűleg volt némi köze hozzá, hogy megkésve bár, de megnőiesedtünk! Nekem még a mai napig furcsa, hogy a hormonok okozta változások következtében az emberek egyszeriben elfogadtak, de Mia igen hamar megbékélt az új helyzettel.

       – Kopp-kopp. – Szakítja félbe Lance az elmélkedésemet. Néhány lépéssel át is szeli a szobám, és beveti magát mellém az ágyba. – Na, hogy haladtok?

       – Miától függően, én egyenes úton a diliházba, vagy az állami börtönbe – nyögöm erőtlenül, az orrnyergemet összeszorítva.

       – Amennyiben az megnyugtat, a legtöbb börtönben már van alapfokú mentálhigiéniai ellátás – mondja a röhögéstől fuldokolva.

       Hirtelen megszólalt a csengő, s mivel rém váratlanul ért, majdnem le is estem az ágyról meglepettségemben.

       – Csengettek! – kurjantott át Mia.

       – Köszi! – kiáltottam vissza, majd, mivel úgy is csak centikre voltam az ágyszélétől, lehemperedtem az ágyról és lecsörtettem a lépcsőn. Ahogy leértem, hirtelen minden elsötétült egy percre, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget – régebben ugyanis megesett, hogy napokig eszembe se jutott enni, mivel kisebb gondom is nagyobb volt annál, sem mint kielégítsem az alapvető szükségleteimet, és ennek következményei még a mai napig is hasonló kis meglepetésekkel örvendeztetnek meg. Az utolsó lépteim közben azonban olyan elemi erővel vett rajtam erőt a szédülés, hogy tudtam, ez most nem a régi szép napok ajándéka. Mire végre elvánszorogtam az ajtóig és kinyitottam, már úgy éreztem magam, mint egy átstrandolt nap után szokta magát az ember, amikor egész nap a hullámmedencében pancsolt, s mikor lefekszik a puha ágyba, szabályosan tengeri beteg lesz. Éppen lenyomtam a kilincset – és közben erősen az ajtóba kapaszkodtam – mikor a kint szobrozó Livius újra megnyomta a csengőt, majd ahogy meglátott, hirtelen elkapta az ujját róla, és a háta mögé rejtette, mintha csak rajta kaptam volna valami sunyiságon.

       – Szia – mosolygott rám. Egy pillanatra minden ellenszenvem ellenére megremegett a térdem porcelánbabaszerű tökéletességétől. De szerencsére a velem mindjobban sürgő-forgó világ nem engedte, hogy ilyesfajta képzetek hosszabb időre befészkeljék magukat a fejembe – kegyetlenül kicentrifugált onnan mindent. 

       – Szia – motyogtam.

       – Ezt ott hagytad a kávézóban – kapta elő a matek füzetemet, majd egy hosszú másodpercnyi vizslatás után átnyújtotta.

       Fél kezemet a füzetért nyújtottam, s azzal a lendülettel össze is csuklottam, dacára annak, hogy úgy markoltam másik kezemmel az ajtógombot, hogy attól féltem, letépem – esendő lényemet pedig egy hosszú pillantás múlva Livius karjai közt találtam. A semmiből füst szag csapta meg az orromat, s mire feleszméltem volna, Livius már talpra is állított.

       – Minden rendben? – kérdezte félszeg, már-már zavart mosollyal, miközben alig észrevehetően fél centit hátrált eredeti helyéhez képest.

       – Fogjuk rá. A füzetem…

       – Ja, igen! – Ahogy átnyújtotta szinte szabályosan nekem szegezte, mintha csak kard lett volna.

       Miután egy percig néma csendben álltunk, és ez kezdett egyre inkább feszélyezni, végül erőszakot vettem magamon, és megkérdeztem Liviust, nem lenne-e kedve bejönni egy kávéra, vagy ilyesmi – Ami elég nagy hülyeség volt, lássuk be, tekintve, hogy ki tudja, hány délutánját húzza le a mai mellett a Starbucksban! –, de szerencsémre udvariasan elutasította, arra hivatkozva, hogy sietnie kell vissza, dolgozni.

       Úgy éreztem magam, mint felszínre bukó fuldokló, miután végre kulcsra zárva tudhattam magam mögött az ajtót. Erőtlenül, hátamat az ajtónak vetve leereszkedtem a padlóra, s matekfüzetemet szorosan magamhoz ölelve, homlokomat a térdeim közt pihentetve fújtattam párat, majd hirtelen újra fény gyúlt kis agyamban: Én ma a szekrényemben hagytam a matek cuccomat!

2.

A történelem egyike volt azon tárgyaknak, amiket imádtam, ezért makacsul kizártam minden zavaró tényezőt. Ennek ellenére, szemem sarkából láttam, ahogy Mia kígyókat megszégyenítve tekeredett hátra a padon. Újra erőt vett rajtam az a furcsa, édes borzongás, amit Livius közelében éreztem a minap, így kétségem sem lehetett felőle, miért vesz erőszakot a testén.

       Úgy jegyzeteltem, hogy kezdtem attól félni, a papír lassan lángra kap – bár ilyen csak a rajzfilmekben van, de kezdtem úgy érezni, lehet, van némi valóságalapja, amennyiben minden rajzoló ismeri Mr. Jacksont.

       – Mia! – elégelte meg az óra közepén Mr. Jackson Mia produkcióját. – Megkérhetnélek, hogy a hátralévő tíz percben rajtam legeltesd gyönyörű szemeidet? – villantott rá olyan mosolyt, ami inkább egy fogpaszta reklám végére dukált volna.

       – Ha okvetlen muszáj – dünnyögte, miközben újra emberre jellemző testtartást vett fel. – Hány oldalt hagyjak ki? – kérdezte tőlem alig hallhatóan.

       Mivel éppen bele voltam merülve a könyvben lévő ábra tanulmányozásába, belelapoztam a füzetembe és összefogtam a jegyzetemet válaszképpen. Mia halkan felnyögött, majd leszámolt a saját füzetébe hat oldalt – neki kétszer annyi kell, mert nagyobb betűkkel ír, ráadásul még a könyvből is ki szokta egészíteni, mert neki nem minden olyan egyértelmű, mint nekem.

       Ahogy megszólalt a csengő, mindenki söpört kifelé, nyomukban kisebb tornádó kerekedett. Én, a magam új, kényelmes tempójában távoztam a teremből. Miát a mosdók elől sikerült elráncigálnom, ebédelni.

       – Na, hogy ment, Miss Lehengerlő? – igyekezetem minél több érdeklődést sűríteni a hangomba. Még egy mosolyt is magamra erőltettem, pedig a hideg is kirázott a gondolatra, hogy Mia, ne adj isten, közelebbi kapcsolatba kerüljön Liviusszal! Kedvetlen arcától – lőjetek le érte, de – felderült a kicsi szívem.

       – Livius rád sem bagózott! – próbáltam együtt érző hangot megütni, de örömömet csak nagyon nehezen tudtam palástolni.

       – Ha ennél élesebb lenne az eszed, már borotva lennél! – mondta, leplezetlen sértődöttséggel. Nem tudtam, kinek szól a java, nekem, vagy Liviusnak?

       – Ezért csorbítod olyan ökörségekkel, mint ez a hasonlat? – próbáltam viccesre venni a figurát.

       – Pontosan! Tudod, aggódom a testi épséged miatt. – Mia kedvessége határtalan, ha eddig még nem említettem volna.

       – De rendes vagy! – Löktem be az ebédlő ajtaját.

       – Tudod, eszembe jutott valami! – mondta, olyan ábrázattal, amitől a levert a veríték.

       – Édes Istenem, most segíts meg! – mormoltam, valamivel hangosabban, mint kellett volna.

       – Ha-ha! Ez most nem olyan! Tudod, miért nem foglalkozott velem Livius?

       – Na, miért nem?

       – Mert egész végig téged stírölt – mondta úgy, mintha ez magától értetődő lenne. Ahogy halálra válva ránéztem, szeme csillanásából már a többit is kitaláltam.

       – Hé, álljunk meg egy nyamvadt pillanatra! – törtem ki heves tiltakozásban. Ledobtam a táskám a törzshelyünkhöz, és az asztalra támaszkodva mélyen Mia szemébe néztem. – Nem óhajtok a kicsinyes bosszúhadjáratod főszereplője lenni. Van Liviusban valami, amitől ha választhatnék a bitófa és közte, inkább a kötelet választanám! – mondtam egyre elhaló hangon, közben leereszkedve a székemre.

       – Hé, az én bosszúhadjárataimra mindent lehetne mondani, csak azt nem, hogy kicsinyesek!

       – Láttad te már a szemét? – tereltem ismét a témát Liviusra, mert be akartam bizonyítani, nem az a lehengerlően gyönyörű pasi, akinek Mia hiszi.

       – Ugye milyen gyönyörű?! – Hát, ez nem egészen a tervek szerint sikerült! Úgy belecsimpaszkodott a karomba, hogy nem sokon múlott, hogy ne megint a földön fetrengjek.

       – Ja, főleg, ha bírod, hogy úgy mustrál, mint egy darab húst, amire mindjárt ráveti magát.

       – Nem dramatizálod túl ezt, csak egy icipicit? – Széttárta mind két karját, ezzel tökéletesen érthetővé téve, mit ért „icipici” alatt.

       – Nem, szerintem éppen hogy aluldramatizálom! Amúgy, tiszta szerencse, hogy éppen vérig vagy sértve, amiért rád sem hederített!

       – Ilyen létezik? – Másik mondatomat teljesen figyelmen kívül hagyta.

       – Muszáj neki. Az „alul” is csak egy fokmérték-határozó, csakúgy, mint a „túl”.

       – Tudod, imádom, hogy ilyen okos vagy, de sokszor rémesen zsibbasztó eszmefuttatásaid vannak!

       – Hogy tudsz úgy megsérteni, hogy a végén úgy érzem, nekem bocsánatot kell kérnem? – kérdeztem nem kevés felháborodottsággal a hangomban, miközben előkotortam egy szendvicset a táskámból.

       – Istenadta tehetség vagyok! – Rebegtette meg pilláit egy hatalmas mosoly kíséretében. – Nekem is hoztál szendvicset?

       – Igen – vágtam hozzá egy rántott húsosat. Hatalmasat harapott belőle, majd elhúzta a száját.

       – Nincs benne majonéz – motyogta teli szájjal. Kotorásztam még egy sort a táskámban, és odadobtam elé egy kis tasak majonézt. – Te hordasz magaddal?! – kérdezte fulákolva.

       – Sőt, ketcupot és mustárt is! – lengettem meg a kis csomagokat.

       – Te nem vagy normális!

       Vettem egy mély levegőt, hogy visszanyeljem az epés megjegyzést, miszerint pont azért hordok magamnál, mert egyszer már kifogásolta a túl száraz szendvicseimet, csendben elmajszolgattuk az ebédünket.

       Miután végeztünk, visszabaktattunk a szekrényeinkhez, kivettük a szükséges cuccokat biológiára, majd felmásztunk az előadóba. Biológián is egymás mellett ültünk, azon egyszerű oknál fogva, hogy Mia nem az a finnyáskodó fajta – ellentétben velem, aki ha egy hangyát meglát a padon grasszálni, a világ minden létező módszerével megpróbálja agyon csapni szerencsétlent! –, aminek komoly hasznát vettem, gyakorlatok alkalmával; cserébe én a dolgozatoknál segítettem ki. Mrs. Jones nem sokkal utánunk csörtetett be a terembe, kezében egy halom papírral. Szinte egyszerre szisszent fel mindenki a gondolatra, hogy újabb dolgozatot akar íratni velünk – vagy ami még rosszabb, már ki is javította a régieket! –, mire így szólt:

       – Semmi pánik, drágáim, ez nem az, aminek látszik! Ezen az órán, mivel ki akarom javítani a dolgozataitokat – kacsintott ránk, csak hogy ne lehessünk annyira nyugodtak –, ti csendben áttanulmányozzátok és kijegyzetelitek ezt – mondta, miközben elindult és minden padra tett egy-egy lapot, amin nagyjából tízes betűmérettel voltak szedve a betűk, és volt rajta egy miniatűr kép, csak hogy jobban el tudjuk képzelni, miről szól a két oldalas rettenet.

       Én csendben hozzá kezdtem, s miután már leírtam nagyjából öt sort, Mia oldalba könyökölt, majd odasúgta:

       – Hé, mi a terved mára?

       – Haza megyek és kitakarítok – motyogtam, miközben egy újabb mondatot firkantottam a füzetembe.

       – Felejtsd el! Megyünk és jelenlétünkkel bearanyozzuk a Starbucksosok napját!

       – Hölgyeim! – nézett ránk villámló szemekkel Mrs. Jones – Még ha a feladatról tárgyalnak is, amit mélységesen kétlek, akkor is lesznek szívesek felfüggeszteni a susmust!

       – Bocsánat – mondtuk egyszerre.

       Én újra a feladatba temetkeztem – mivel tudtam, ha én nem csinálom meg, akkor egyikünknek sem lesz meg –, mert volt egy olyan érzésem, amit ebből kimazsolázunk, az szerves részét fogja alkotni a következő dolgozatnak. Szemem sarkából láttam, hogy Mia kitép egy lapot a füzetéből, majd kevésbé feltűnő cafatkákra aprítja fel és az egyikre lázasan leírt valamit. Odatolta az orrom alá a fecnit, amin olvashatatlan írásával az állt „Vita nincs, még akkor is elmegyünk, ha láncra verve kell elvonszolnom téged!”. Válaszul ráfirkantottam egy „Oké”-t, majd folytattam tovább a jegyzetelést a másik oldallal.

       Éppen kicsöngettek, és még sikerült az utolsó bekezdést összefoglaló mondatot a füzetembe véstem, mikor Mrs. Jones visszaszedte a lapokat.

       A táskámba suvasztottam a cuccaimat és felálltam, hogy – régi, jó szokásomhoz híven – a kengyelfutó gyalogkakukkot megszégyenítő sebességgel távozzak, de Mia elkapta a jobb kezemet és belém karolt, ahogy a régi filmekben szokás.

       – Ugye nem gondoltad komolyan? – mosolygott rám kedvesen, de szemével más érzelmeket tükrözött.

       – Azért egy próbát megért – viszonoztam a mosolyát. Lecaplattunk a lépcsőn, és egészen a szekrényemig kísért – felteszem, elejét akarta venni a szökési kísérletemnek.

       – Öt perc múlva, a bejáratnál. Ne késs! – kacsintott rám úgy, hogy egy pillanatra elgondolkoztam azon a láncra verésen. Egészen eddig csak viccnek – vagy maximum nyomatékosításnak – gondoltam, de most már kezdtem komolyan venni. Gyorsan belebújtam a kabátomba, hátamra kaptam a táskámat, aztán kapkodtam a lábaimat a bejárthoz. Félúton Mia belém karolt és így kiáltott:

       – Rettegj Starbucks, jövünk!

       – Az ám, rettegj – motyogtam.

       Mia lime színű Nissan Micrája minden volt, csak hétköznapi nem – legalábbis itt Soutend-on-Sea-n. Nem tudom, Charlie hogy csinálta, de immunis volt Mia minden trükkjére, amiket ingyen kávé reményében szokott bevetni – valószínűleg ezért is szokták mindig őt odatuszkolni ahhoz a kasszához, ahol mi állunk sorba. Mia ennek ellenére rendíthetetlenül próbálkozni szokott nála, mert, ahogy ő mondja „Minden férfit rá lehet venni mindenre, csak egyeseket tovább kell puhítani!”. Amennyiben van bárminemű igazság ebben, úgy az lenne a legcélszerűbb, ha Mia húsklopfolóval a zsebében térne be, ha ingyen kávét akar.

       – Azt nézd, friss hús! – súgta oda nekem, ahogy karonfogva beléptünk. – Tudod, mit? Ő az én szülinapi ajándékom neked!

       – Felteszem, most határtalanul hálásnak kéne lennem? – próbáltam a lehető legkedvesebb hangon kérdezni.

       – Teljes mértékben! Ha nem lenne szülinapod, rég nem itt beszélgetnék veled a csávóról!

       – Vettem a lapot. Akkor két csokis-fahéjas?

       – Aha. Tessék, csak hogy még formabontóbb legyek! – Azzal a kezembe adott kétszáz dollárt.

       – Nem lesz ez sok? – méregettem furcsán a kezemben tartott százasokat.

       – Borravaló is kell a szépfiúnak! – kacsintott rám, majd elvonult az egyik ablak melletti boxhoz.

       Miközben odasétáltam a pulthoz, egyre inkább úgy éreztem, nem vagyok képes megállni a lábamon. Végül már a pultba voltam kénytelen kapaszkodni, annyira szédültem! Akkor forogott velem utoljára ennyire a világ, mikor hetedikben fixa ideámmá vált, hogy kövér vagyok, és ezért napokon keresztül nem ettem.

       – Két csokis-fahéjasast, légyszi – nyögtem erőtlenül.

       – Azonnal – mondta halkan a pultos fiú, még arra sem méltatva, hogy a válla felett rám nézzen, és ez egy csöppet sértette az egómat. Másfél perc múlva még mindig görcsösen a pultba kapaszkodtam, mikor a fiú szívélyes mosollyal az arcán felém fordult, és elém tolta a két bögre kávét. Kővé dermedtem, mikor eljutott az agyamig a felismerés, hogy ki is ő! – Parancsolj, szíves egészségedre! – mondta mély, dallamos hangján, s kávébarna szemeit végig az enyémbe fúrta.

       – Köszi – mondtam remegő hangon, miközben igyekeztem úgy tenni, mintha nem lett volna feltett szándékom azonnal elrohanni onnan, amilyen gyorsan és messzire csak lehet – bár, nem hiszem, remegő lábakkal ez nem lett volna egy túl sikeres hadművelet; arról nem is beszélve, mennyire esetlennek tűntem volna, ahogy egyik elgyengült lábamat kapkodom a másik elé. Így végül csak leejtettem a pénzt az asztalra, belekapaszkodtam a két bögrébe, és amilyen egyenesen csak tudtam, megindultam Mia felé.

       – Lilith, ez még hat kávéra is elég lenne! – mondta nevetve, ahogy a karom után nyúlt. Óvatosan kitértem az érintése elől, ügyelve, hogy ne lögyböljem ki a tűzforró kávét.

       – A maradék a borravaló! – vetettem oda a vállam felett.

       – Hé, ez nem…? – kérdezte elnézve mellettem, mikor odaimbolyogtam a boxhoz, ahová levetette magát.

       – De, és vedd tudomásul, hogy iszonyatosan pipa vagyok most rád! – mondtam, szinte kiabálva, miközben levágtam elé a kávéját.

       – Fogalmam sem volt róla, hogy itt dolgozik! – emelte védekezőleg maga elé a karjait. – Amúgy meg, az imént előadott színjáték alapján éppenséggel nekem lenne jogom hőzöngeni! – Na, ez nem semmi! Hogy lettem én a bűnbak?!

       – Khm, parancsolsz? – Minden erőmre szükségem volt, hogy ezt mondjam a nyelvem hegyén lévő „Te normális vagy?!” helyett!

       – Semmi, nem lényeges – legyintett, majd beleszürcsölt a kávéjába. Nekem viszont, hirtelen elment a kedvem a kávétól. A bennem dúló érzelmek éppen eléggé felpörgettek, semmi szükségem nem volt még mesterséges serkentőkre. Szerencsére – mivel nincs olyan, amire én nem lenné felkészülve! – volt nálam egy kis termosz, amibe átönthettem a sajátomat, amennyiben a későbbiekben mégis szükségem lenne rá. Oké, nyílván kicsit elvetettem a sulykot az iménti kirohanásommal, mert elég nyilvánvalónak tűnik, hogy Mia tényleg nem tudta, hogy Livius itt dolgozik, máskülönben nem lepődött meg volna ugyanúgy, mint én, de akkor is, a véletlenek kezdenek túl sokan lenni ahhoz, hogy valóban véletlenekről legyen szó!

       – Figyelj, bocs, hogy úgy neked estem.

       – Hagyjuk, megesik! De, ha szeretnél tenni valamit, hogy jobb legyen a kis lelkemnek, hoznál egy tasak cukrot? – rebegtette meg úgy a pilláit, ahogy akkor is szokta, mikor Charlie-t próbálja puhítani.

       – Ezek szerint Liviust nem értesítették róla, hogy Miss Törzsvásárló hogy issza a kávéját? – kérdeztem nevetve.

       – Nagyon úgy fest – tolta kicsit odébb a bögréjét. Kotorásztam egy sort a táskámba, és még éppen találtam egy tasak cukrot, amit odadobtam neki. – Jézus, mi van abban a táskában? – kérdezte elszörnyedve, miközben feltépte és beleöntötte a tasak tartalmát a kávéjába

       – Egy kisebb tér-időszakadék, aminek a konyhánkban van a másik vége – mondtam a nevetéstől fulladozva.

       – Tudod, az a félelmetes, hogy én ezt simán el tudom képzelni! – motyogta a bögréjébe.

1.

Üvöltve ugrottam fel az ágyamban! Még mindig az álom hatása alatt, elkezdtem a párnámmal vadul csapkodni a karomat. A bátyám feltépte a szobám ajtaját, felkapcsolta a villanyt és letérdelt elém.

       – Lilith! Lilith, szívem, mi a baj? – Egy pillanatra elkaptam kétségbeesett tekintetét.

       – Égek! – üvöltöttem artikulálatlanul, majd tovább püföltem a karomat, hogy eloltsam a lángokat.

       – Csak rosszat álmodtál drágám, nyugodj meg, nincs semmi baj! – Ölébe vont, elkezdett ringatni, és halkan dúdolni kezdett. Azt az altatót dúdolta, amit kiskoromban gyakran énekelt nekem. Akkoriban egy ágyban aludtunk, és én minden este az ő ölelő karjai között merültem álomba. Ennek már lassan tíz éve, Lance azóta igazi férfivá érett, én pedig kamaszlánnyá cseperedtem.

       A légzésem kezdett normalizálódni, ahogy a gondolataim is. Végre nem láttam rémeket, nem éreztem nem létező dolgokat, és végre valahára kezdtem felfogni, hogy megint csak egy rossz álom volt az egész.

       Amióta csak az eszemet tudom, minden születésnapom így kezdődik! Mindig erre az álomra riadok fel. Még szerencse – ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni –, hogy az elmém legalább volt annyira kegyes hozzám az elmúlt évek során, hogy csak részletekben adagolja ezt a szörnyűséget. A legelső álmomban, amire emlékszem, csak addig jutottam, hogy a vihar előjeleiben gyönyörködtem. Azon az éjszakán haltak meg a szüleink. Attól kezdve a nagyszüleinkkel éltünk, egészen addig, míg Lance nagykorú nem lett és magához vett. Eleinte nehezen boldogultunk, de végül belejöttünk az önálló életbe, mint kiskutya az ugatásba.

       – A szokásos születésnapi álom? – kérdezte, szinte suttogva, mintha attól félne, hogy felébreszt valakit. Ámbátor, most már mindegy lenne, nemde? Aki az én üvöltözésemre nem kelt fel, azt valószínűleg ő sem tudná felverni.

       – Igen – mondtam erőtlenül. – Ne haragudj, hogy rád hoztam a frászt. Ennyi év után igazán megtanulhattam volna kezelni ezt.

       – Ne csacsiskodj – mosolygott rám. – A bátyád vagyok, az a dolgom, hogy ha a hangodat hallom, rögvest ugorjak!

       – De akkor is, nem lehet valami üdítő minden január tizenharmadikán erre kelni.

       – Emiatt ne rágd magad, már rég fenn voltam! – próbált nyugtatgatni.

       – Most. És az elmúlt pár évben?

       – Edzettem a mai napra! – vigyorgott.

       – Megyek – nyomtam egy puszit borostás arcára –, csinálok kávét.

       – De ne legyen erős! – parancsolt rám szigorúan.

       – Én ma nem iszok – vetettem oda a vállam fölött, majd kilibbentem az ajtón.

       – Akkor viszont álljon meg benne a kanál! – kiáltott utánam.   

        Halvány mosollyal az arcomon baktattam le a konyhába. Szerencsésnek éreztem magam, hogy van egy ilyen férfi az életemben, mint Lance. Ő tényleg komolyan gondolja az olyanokat, mint „ A bátyád vagyok, az a dolgom, hogy ha a hangodat hallom, rögvest ugorjak!”, és hasonszőrű társai. A legtöbb ember csak azért mondana ilyesmit a tizenhat – illetve a mai naptól tizenhét – éves húgának, hogy eloszlassa a bűntudatát, de ő nem. Ő az a fajta ember, akiről minden lány – s ugyan a nők nevében hivatalosan még nem nyilatkozhatom, de szerintem minden nő is! – álmodott kislány korában. A szőke herceg, fehér lovon – csak kávébarna hajjal, zöld szemekkel, és fehér ló helyett egy régebbi típusú fekete Opel Astrával. És éppen ezért érezem sokszor úgy, hogy nálam önzőbb dögöt még nem hordott hátán a Föld! Teljesen kisajátítom őt magamnak, és nem vagyok képes megosztani őt a világgal! Valahányszor felhozom ezt, ő mindig csak nevet, és annyit mond „Nekem csak egyetlen lány kell az életembe, és az te vagy!”.

       Lebányásztam a kávés zacskót a konyhaszekrényből, három púpos evőkanállal tettem belőle a kávéfőző tartójába, mind a háromszor lenyomkodtam a kávéhalmot, majd visszapattintottam a tartót a helyére. Töltöttem a gépbe két személyre elegendő vizet, majd bekapcsoltam a masinát. Amíg a kávé lefőtt, készítettem magunknak reggelit. Úgy döntöttem, ma megengedhetünk magunknak egy kis kényeztetést, ezért gyorsan bekavartam egy adag palacsinta tésztát, és feldobtam egy serpenyőt a gázra melegedni. A kávéval az első palacsinták is elkészültek, s mire Lance levánszorgott a konyhába, már egész tetemes adag palacsinta várta, hogy elpusztítsuk őket.

       – Hé, ez nem az én dolgom lenne, a mai napra való tekintettel? – kérdezte, miközben pingvines bögréjébe kitöltötte a kávéját.

       – Ne sértődj meg, de néha nap jobb szeretnék palacsinta ízű palacsintát is enni. – Néztem fel a serpenyőből, és villantottam rá egy halvány mosolyt.

       – Miért, az én palacsintáimmal mi a baj? – Bökdösött oldalba.

       – Semmi, azt leszámítva, hogy sokszor kicsit túlsütöd.

       – Bocs, elfelejtettem, hogy angolosan szereted a palacsintát – mondta a nevetéstől elfúló hangon, miközben leült.

       – Ha-ha. Parancsolj, jó étvágyat! – Helyeztem le a palacsintákkal megrakott tálat az ebédlőasztalra.

       – Jézus, ezt mind megesszük? – méregette elszörnyedve a kupacot.

       – Ó, én nem féltelek, két perc múlva ebből semmi sem lesz!

       – Egy-egy. Na, jó étvágyat, faljunk!

       Reggeli után felöltöztünk és kocsiba szálltunk. Ahogy közeledni kezdtünk az iskola felé, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Émelyegtem, erőt vett rajtam a letörtség, de ami ennél furcsább volt, állandóan rázott a hideg! Betudtam a fáradtság jeleinek – tekintve, hogy egyébként is korán kell kelnünk, hogy mindketten időben beérjünk, a szokásos szülinapi ébresztő pont annyira hiányzott, mint amennyi értelme van a levágott ujjú kesztyűnek télvíz idején.

 Lance kitett a Chase High-nál. Mikor beléptem a kapun, a tömegből azonnal kiszúrtam Miát. Brandon és Mike társaságában álldogált a szekrényeknél. Elindultam feléjük, de Mia fél távnál észrevett, és rohanni kezdett felém. Két másodpercem volt, hogy reagáljak, de ahelyett, hogy félreugrottam volna, magam elé tartottam a kezemet, hogy tompítsam a közelgő becsapódást.

       – Lilith! – Ugrott a nyakamba, és azzal a lendülettel el is vágódtunk. – Na, milyen tizenhét évesnek lenni?

       – Eddig elég nyomasztó – nyögtem – De majd azután is nyilatkozom, hogy leszálltál rólam.

       Nagy szerencsémre megszólalt a csengő. Mia sietve lekászálódott rólam, talpra segített és rohantunk, mint az őrült, irodalomra.

       Miss Lambert természetesen már benn volt. Mindig is iszonyat pontos volt! Ha a csengő valamilyen csoda folytán nem szólt, minden diák hozzá igazította a szünetből megmaradt perceket. Ha meglátták a folyosón, tudták, maximum három perc maradt a szünetből – ennyi idő kellett, hogy a tanárnő elérjen az irodájából az épület legtávolabbi pontjába –, így mindenki azonnal rohanni kezdett, új olimpiai csúcsot állítva ezzel rövidtávon – és nem mellékesen, megszegve a házirendet. El se mertük képzelni, milyen lesz majd tíz múlva! Bár többször is felmerült, lehet, hogy eleve olyan egyetemre járt, ahol előre beleverték ezt a vasszigort. Az elkövetkezendő nemzedékek érdekében reméltük, hogy ez valóban így van, máskülönben kegyetlen világ vár majd rájuk!

       – Örülök, hogy megtisztelnek minket a jelenlétükkel, hölgyeim! – villantott ránk egy olyan mosolyt, hogy hirtelen mindketten úgy gondoltuk, kár volt annyira sietni. Ha be se jövünk, kisebb büntetést kaptunk volna, mint így! – Valahonnan kerítsenek lapot, és lesznek szívesek az első sorban helyet foglalni. Francia szentimentalizmus. Tíz percük van rá!

       Lehuppantunk az első két padba, kotorásztunk egy sort a táskánkban, aztán elkezdtünk körmölni. Szerencsénkre, a tanárnő volt annyira kegyes hozzánk – mint minden későhöz –, hogy nem zavart össze minket azzal, hogy ő közben leadta az anyagot. Tíz percig néma csend honolt az osztályteremben, de a tíz perc leteltével úgy marta el tőlünk a dolgozatainkat, ahogy egy kiéheztetett kutya veti rá magát egy darab húsra. Még azelőtt kijavította őket, hogy visszasétált volna a tanári asztalhoz!

       – Gratulálok, hölgyeim, ötös! – Csapta le a papírokat az asztalra. – De a jövőben, kérem, legyen szívesek az egész osztály számára kijelölt alkalmakra szorítkozni, ha jó jegyet akarnak.

       Némán bólintottunk, majd gyorsan előkotortuk a füzeteinket. Az óra hátralévő részében szorgalmasan jegyzeteltem.

       Mikor megszólalt a csengő, huszonnyolc könyv egyszerre csapódott be, és huszonnyolc szék egyszerre nyikordult meg, ahogy megemelkedtünk, de a tanárnő gyilkos pillantását látva mindannyian átértékeltük szándékainkat és visszaültünk a helyünkre. Harmadik éve boldogítjuk egymást, mégis, él bennünk a remény, hogy egyszer kifogunk egy olyan napot, amikor úgy viselkedik, mint a többi tanár.

       – A holnapi órára mindenki nézze át a könyvből a romantika stílusjegyeit. Emelkedj! – Egy emberként ugrottunk fel újra a székeinkből. – Viszont látásra! – Azzal kisietett az ajtón.

       Összepakoltam a cuccaimat, és az elsők közt távoztam a teremből. Átverekedtem magam az embereken a szekrényemig, hogy kicseréljem a könyveimet. Megindultam volna a következő órám helyszínére, de valaki belém jött, amint becsuktam a szekrényemet. A könyveim természetesen, annak rendje és módja szerint, a földön landoltak, a szélrózsa minden irányában.

       – Ez nem igaz! – nyögtem fel.

       –Huh! Cserbenhagyásos gázolás? – kérdezte valaki a hátam mögül.

       – Ja. Úgy látszik, ma már a gyalogosoknak sem ártana kiváltani a jogosítványt! – mondtam viccelődve, miközben fölnyaláboltam a könyveimet a földről.

       Centiméterről centiméterre mértem fel a humoros kedvű ismeretlent, ahogy felegyenesedtem. Ütött-kopott fekete bakancsot és fekete farmert viselt. Kidolgozott felsőtestére szintén fekete ing feszült. Hosszú, kávébarna haja a válláig ért és az arcába hullott. Szeme épp csak egy leheletnyivel volt sötétebb, mint a haja. Porcellán fehér bőre markánsan elütött mind öltözékétől, mind pedig haj- és szemszínétől.

       – Azt hiszem, ez a tiéd – nyújtotta át a feladatgyűjteményemet, ezzel felébresztve elrévedésemből.

       – Igen, köszi – habogtam.– Amúgy Lilith vagyok – mosolyogtam rá, majd gyorsan átvettem a könyveimet a másik kezembe, hogy kezet foghassunk. Habozás nélkül kapott a kezem után. Finoman, mégis erélyesen megszorította, sőt, megmernék rá esküdni, hogy egy centivel közelebb is húzott magához! Megéreztem édes, földszerű és kissé fémes illatát, amitől hirtelen semmivé foszlott tiltakozási vágyam az ilyen mértékű intimitás ellen.

       – Livius – lehelte. Szeme csillanásában, volt valami, amitől újra erőt vett rajtam a reggeli rossz érzés, sőt, most már szemernyi rettegés is társult hozzá. Sosem viseltettem zsigeri ellenszenvvel egyetlen ismeretlen iránt sem, de ahogy rám nézett, kétségem sem volt afelől, hogy olyan messzire el kell kerülnöm őt, amennyire csak tudom! S mégis, annak ellenére, hogy szívem szerint fejvesztve sikítozva rohantam volna a lehető legmesszebb tőle, némán, igézve álltam előtte.

       Megszólalt a csengő! Kiszabadítottam kezem az övéből, elköszöntem, majd rohantam matek órára. Úgy szlalomoztam a kóválygó emberek között, mint gördeszkások a járda melletti oszlopok közt. Hármasával kapkodtam a lépcsőfokokat, majd éles jobb kanyart vettem és befordultam a terembe. Legnagyobb meglepetésemre még teljes káosz uralkodott az osztályteremben, a tanár nem volt sehol. Levetettem magam az első szabad padba és kifújtam magam. Mr. Flannigan a harmadik fújtatásomat követően lépett be az ajtón, szintén kicsit lihegve.

       – Elnézést kérek az osztálytól, de a szünet utolsó percében tudtam meg, hogy nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy beugorjak Mr. Jones helyett. – Leült a tanári asztalhoz, rendbe szedte magát, majd éber tekintetét ránk szegezve így szólt: – Na, értesüléseim szerint a vektorok érdekfeszítő világába lestetek bele múlt órán. – Néma hallgatásunkat igenlésnek vette. – Akkor vágjunk is bele! – csapta össze két kezét, majd felállt és felrajzolt két vektort a táblára. Egy pillanatig áhítattal csodálta művét, majd ismét az osztály felé fordult. Arckifejezésén láttam, épp egy önkéntes hullajelölt után kutat soraink közt. Tekintete végül rajtam állapodott meg.

       – Ms. Blanc. Én úgy érzem, maga szeretné ezt a két vektort nagyközönség előtt összeadni! – nyújtotta felém a krétát. Szó nélkül felálltam, kivonultam a táblához és magamhoz ragadtam a krétát. Közös kezdőpontból újra felvettem őket, majd kiegészítettem az ábrát paralelogrammává, végül behúztam az összegvektort. Mr. Flannigan elismerően bólintott, de láttam a szemén, ennyivel nem éri be!

       – Nagyszerűen megoldotta a feladatot, de lenne szíves a többieknek is elmagyarázni?

       Eldaráltam a könyvben leírt instrukciókat, sőt, a kivételes eseteket is. Mr. Flannigan nagyokat pislogott. Felteszem nem számított rá, hogy bárki is felkészül a mai órára, tekintve, hogy mi előre tudtuk, ma helyettesítés lesz – igaz, azt nem, hogy szakszerű. Vetettem egy félreértelmezhetetlen pillantást a helyem felé, majd újra Mr. Flanniganre néztem. Ő bólintott, így visszalejtettem a padomhoz és leültem.

       Az óra hátralévő részében megpróbáltam kizárólag a matekra koncentrálni, de az igazat megvallva, elég gyatrán ment. A gondolataim minduntalan Liviusra terelődtek. Sehogy sem fért a fejemben, hogy kerülhettem ennyire a hatása alá.

       Megszólalt a csengő, ezúttal azonban nem zökkentett ki gondolatmenetemből. Gépies, lassú mozdulatokkal rámoltam össze a holmimat, majd távoztam a teremből. Tőlem szokatlan módon, emberi tempóban közlekedtem a folyosón. Lebaktattam a lépcsőn, Mia ekkor csapódott mellém.

       – Helyzetjelentést, Miss Tizenhét! – mondta köszönés helyett.

       – Szia, neked is! Amúgy, a véleményem változatlan.

       – Ezt szomorúan hallom, de én a lovagodra gondoltam!

       – A mimre?! – Cövekeltem földbe.

       – Jaj, ne már! Magas, barna és irtóóó szexi, rémlik? – Nem értettem, hogy lehet egy mondaton belül egyszerre felháborodni és nyálat csorgatni, de hé, ez Mia! Több és furcsább dolgot is képes csinálni beszéd közben.

       – Liviusra gondolsz? Ő nem a lovagom. – Még az hiányzik!

       – Ez esetben nem bánod, ha bepróbálkozom nála? – mosolygott rám reményteljesen és kihívóan egyszerre.

       – Mia, a fiúk szoktak bepróbálkozni! – Nyitottam ki a szekrényemet. Beraktam a matek cuccom, kihalásztam a történelmet, majd kicsit indulatosabban, mint terveztem, visszacsuktam. – De, mivel tudom, ha fejre állok, se tudlak lebeszélni az ügyeletes rosszfiúról, csak tessék!

       – Rosszfiú? Ezt meg honnan veszed? – kérdezte elképedve.

       – Tetszik neked, ez nem elég bizonyíték rá? – vetettem be az ütőkártyámat. Miának kivétel nélkül, mindig a zűrös pasik jöttek be! Láttam rajta, hogy tiltakozásra nyitná a száját, de aztán beismerően lehorgasztotta a fejét. Így legalább nem kell megosztanom vele, a Liviusszal kapcsolatos benyomásaimat. Bőven elég, hogy én bolondnak tartom magam, nincs szükségem külső megerősítésre!

       – Lehet, van benne valami – motyogta végül.

       – Ennek ellenére rá fogsz mozdulni, igaz? – tettem fel a költői kérdést.

       – Még szép! – csattant fel.

       Lottóznom kéne!

Prológ

       Odakint a napot sötét fellegekből szőtt függöny takarta el szem elől, féktelen szél tépázta a csupasz fákat. Az ablakban állva gyönyörködtem az éppen kitörni készülő vihar előjeleiben. Mikor az első villám eldördült, fényében megpillantottam egy férfialakot messziségben. Rezzenéstelenül állt az orkánerejű szélben, akár egy márványszobor. Hosszú, barna haja markáns arcát korbácsolta. Pislantottam egyet, s mire újra kinyitottam a szemem, az alak eltűnt. Egy újabb mennydörgés remegtette meg az ablaküveget, majd az ajtó hirtelen kicsapódott! Kén, füst és vér szaga csapta meg az orromat. Minden bátorságomat összeszedtem, majd hátrafordultam, hogy Livius szemébe nézhessek. Mint mindig, öltözéke most is kifogástalan volt – a jellegzetes szagtól eltekintve. Írisze szinte teljesen beleveszett mély kávébarna szivárványhártyájába. Tekintete maga volt az örvénylő sötétség!

       – Szépséges Ysabell! Micsoda öröm, újra látni téged! – tárta szét a karjait, mintha csak egy barátjához érkezett volna látogatóba.

       – Ugyan Livius, hagyjuk a felesleges udvariaskodást! Mindketten tudjuk, miért jöttél.

       – Amennyiben ilyen gyorsan szeretnél megválni a lelkedtől, részemről rendben! – mondta vérfagylaló mosoly kíséretében.

       – Azért ennyire nem sietős – csitítottam le egy kicsit. – De egy pár szót szeretnék előtte hozzád intézni.

       Arca és testtartása egyáltalán nem, csak a szeme csillanása tükrözte meglepettségét – az is csak egy másodpercig. Kecsesen átlejtett a szobán, majd helyet foglalt az egyik karosszékben.

       – Hallgatlak – mondta, miközben teátrálisan intett a kezével, mintegy engedélyt adva a szólásra.

       – Nem kertelek, rögvest a tárgyra térek! Felajánlom a magam, valamint a legközelebbi leány leszármazottam lelkét, cserébe a családom nyugalmáért! – Ez alkalommal közel sem tudott úgy erőt venni a vonásain, mint az imént. Elkerekedett szemmel méregetett, miközben ajkai lassan szétnyíltak és mellkasából halk, meglepett sóhaj szakadt fel. Nyílván időhúzásra számított részemről, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy lásson kilátástalanul küzdeni az életemért!

       – Meg kell, valljam, drága Ysabell, ajánlatod igencsak meglep! S bár módfelett kecsegtető, mégis, mi a garancia arra, hogy a gyermek nem a fiad ágyékának szülötte lesz? Félre ne érts, nem óhajtok évszázadokig várni, de nem szeretném a fiadat sem megfosztani attól az örömtől, amit egy gyermek hozhat egy család életébe. – Hangjából tisztán kiéreztem, csak megjátssza a mély együttérzést. Láttam rajta, mennyire lázba hozza már csak a gondolat is, hogy mindjárt két lelket zsebelhet be, ráadásul az egyiket teljesen ingyen! – Bár, van itt még valami. Hiába olyan hízelgő az ajánlatod, valamiért úgy érzem, nem kellene elfogadnom! Mikor megtettem neked azt a szívességet, azt hiszem, elég egyértelművé tettem, hogy a családod minden tagjának lelkére igényt tartok, s most egyetlen leány életével akarod megváltani az egész családét? Mégis, mi hasznom lenne nekem ebből?

       – Tudom, elsőre nem tűnik a legjövedelmezőbb üzletnek. De gondolj bele, maga a tudat, hogy rettegésben tarthatsz egy egész családot, már önmagában nem rossz! – Tekintete elárulta, sikerült újra felkorbácsolnom az érdeklődését! Remek, már csak annyi a teendőm, hogy úgy tálaljam ezt az egészet, mintha valóban kihagyhatatlan ajánlat lenne! – Ha nem fogadod el az ajánlatomat, ugyan a családom minden tagjának élete fölött te rendelkezel majd, de mindannyian tudni fogják, milyen jövő vár rájuk. Ebben mégis mi az élvezet? Viszont, ha elfogadod, mindenegyes gyermek fogantatásakor megjelenhetsz, és egészen a gyermek születéséig rettegésben tarthatod a szülőket. S mivel tudnád jobban elütni az időt, míg vársz a gyermek megszületésére, mint azzal, hogy az őrületbe hajszolsz mindenkit?

       – Félelmetes, hogy mennyire ismersz, Ysabell! – villantott rám egy olyan mosolyt, amitől ismét meghűlt ereimben a már éppen felengedett vérem. De pontosan ez a mosoly volt az, amire vártam. Így szinte teljes nyugalommal ki mertem volna jelenteni, hogy megváltottam a családomat. De milyen áron?! Gyakorlatilag, így is a kezére játszom valamennyi leszármazottamat, igaz, csak egyikük lelkét ragadhatja majd el tetszése szerint. Nem sokkal jobb alternatíva ahhoz képest, ami eleve rájuk várt volna, de a körülményekhez képest a legtöbbet hoztam ki az eleve vesztes helyzetből.

       – Legyen, ahogy akarod! – Felém nyújtotta hatalmas kezét, mintegy megerősítve az elképzelésem.

       Már csak egyetlen dolog volt hátra. Mélyen a szemébe néztem, és félelem nélkül helyzetem kezem az övébe. Beleborzongtam az érintésébe. Szorítása erős volt és meleg. Olyan érzés volt, mintha kézfejem mindenegyes négyzetcentimétere lángba borulna! Lenéztem a karomra, és megbizonyosodhattam róla, hogy nem csak úgy éreztem, valóban lángnyelvek mardosták a kezemet, és kezdtek egyre feljebb kúszni! A fájdalom és az égő hús szaga egyre elviselhetetlenebb volt, de nem sikítottam. Életem utolsó pillanatában is erős akartam maradni! Liviusban szerencsére volt annyi „emberség”, hogy még mielőtt teljesen felemésztettek volna a lángok, a lelkemet kihúzta a testemből.

Ajánló

Lilith minden január tizenharmadikán pontban hajnali 5:03-kor – szülei tragikus halálának időpontjában – egy visszatérő rémálom képsoraira riad fel. Tizenhetedik születés napján – a szokásos hajnali "ébresztő" után – az iskola folyosóján belefut a fiúba, aki a megszólalásig hasonlít az álmában szereplő férfira. Mérhetetlen félelem vesz erőt rajta, ahogy tekintetük találkozik, de ezzel egyidőben – bár magának sem hajlandó beismerni – menthetetlenül beleszeret a titokzatos idegenbe.

Megpróbál a józan eszére hallgatni, és a lehető legmesszebb elkerülni a fiút, mégis, a sors – vagy talán az eltemetni próbált ősi vonzalom? – mindig a fiú karjaiba sodorja őt.

Az ősi harc értelem és érzelem között, egy hajdan köttetett szerződés értelmében, közel sem lesz annyira kiegyenlített, mint szokott lenni!