2010. november 5., péntek

22.

– Nem, mintha nem érteném meg maximálisan a reakciódat – kezdtem bele a világ talán legkézenfekvőbb kérdésébe, mikor elindultunk hazafelé –, de honnan jött ez a hirtelen harag Amberrel szemben?

– Fogalmam sincs – ismerte be. – Nevezz bolondnak, de ott vibrált a levegőben.

– Tessék? – Megtorpantam a zebra kellős közepén, ami azért valljuk be, nem egy életbiztosítás, még ilyen kései órán sem!

– Olyan volt, mintha mindenfelől ez szivárgott volna az emberekből. Ami egyébként nem meglepő, és be kell látnom, teljesen elrugaszkodott ötlet volt részemről, hogy bizalmat szavaztam Ambernek.

– Az – válaszoltam elmerengve. Lacey érzékenysége mások érzései iránt birizgálta a fantáziámat. Szinte teljesen biztosra vettem, hogy nem bír az enyémekhez hasonló képességekkel, ugyanakkor nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy efféle képességek hiányában mégis ennyire fogékony a környezet ingereire.

– … amúgy bírom a barátaidat! – mondta mosolyogva. A nagy merengés közepette lemaradtam a mondat első feléről! Király, pedig eddig nem okozott problémát egyszerre több dologra figyelni! – Bár Izzy kicsit ijesztő!

– Tagadhatatlan, Bells nagyon vehemens.

– De szépen fejezted ki magad! – mondta nevetve.

– Hát igen, a szinonima szótárral a kezemben szoktam elaludni – viccelődtem.

– Ezt most komolyan mondtad? – Nézett rám elképedve. Ezek szerint rosszul hangsúlyoztam.

– Nem, persze, hogy nem! – nevettem fel.

– Ennek örülök. A szinonima szótár elég vaskos, nem hiszem, hogy kényelmesen tudtam volna aludni rajta! – öltött nyelvet rám.

Felvetettem, hogy sétálhatnánk hazáig. Lacey nem ellenkezett, ellenben lekapta a magas sarkúját a lábáról, amit viszont nem hagyhattam szó nélkül! Félreértés ne essék, nem vagyok egy szadista, aki elvárja, hogy a magas sarkúhoz hasonló kínzóeszközben lejtsen velem haza Keyportból, de az ilyen iskolai rendezvények mindig úgy zárulnak, hogy szinte mindenki lelép olyan tíz óra magaslatában, elmennek kocsmázni, és azok, akik ne adj isten, valami oknál fogva tíz után távoznak, már üvegszilánkszőnyegen mehetnek haza, így ölbe kaptam és elindultunk.

Félúton Lacey elaludt, így valamivel lassabban szedtem a lábaimat, mint egyébként tettem volna. Mikor hazaértünk, meg se lepődtem rajta, hogy az ajtó zárva volt. Laceyt finoman leengedtem a térdemre, miközben másik kezemmel a zsebemben matattam a kulcsom után. Végre sikerült elővennem, de tizedszer sem sikerült beletalálnom a zárba. Végül megesett rajtam a fentiek szíve, így a tizenegyedik próbálkozás végre célt ért. Amilyen halkan csak tudtam, elfordítottam a kulcsot négyszer a zárban, majd újra az ölembe kapva Laceyt, finoman berúgtam az ajtót, és egyenest a szobám felé vettem az irányt.

A szobában fülledt meleg volt. Óvatosan lefektettem Laceyt az ágyamra, majd kinyitottam az ablakot. Lehámoztam magamról a felesleges ruhadarabokat, átvonultam velük a fürdőbe és behajítottam őket a szennyes-bödönbe. Eszembe jutott, hogy még nem zártam be, így kisiettem a fürdőből az előszobába, majd gyorsan bezártam az ajtót.

Mikor visszamentem a szobámba, egy percig tanácstalanul álltam az ágyam mellett. Az elsődleges dilemmám az volt, hogy Lacey teljes „harci díszben” feküdt az ágyamon. A második pedig maga a tény, hogy valaki fekszik az ágyamon. Kilencven centiméter minden, csak éppen nem kényelmes két ember számára!

Végül, szemérmességemet félre téve átöltöztettem Laceyt, majd megágyaztam magamnak a földön, ugyanis, ha én alszom belül, az éjszaka folyamán tuti kifúrom Laceyt, ha meg kívül, akkor száz, hogy a földön kötök ki, így meg aztán mindegy, nem? – arról nem is szólva, hogy nem akartam megkockáztatni, hogy az éjszaka folyamán olyat tegyek, amit megbánok. Testem minden egyes porcikája égett a vágytól, és az elmémen is kezdett eluralkodni valami furcsa sötétség, ami tompította a figyelmemet, így komoly kétségek merültek fel bennem azt illetően, hogy álmomban képes lennék olyan szinten felülkerekedni rajta, mint a múltkor!

Megint a páternoszter előtt voltam, ezúttal azonban egyedül. A felvonók nem jártak, így elindultam a lépcsők felé. Mikor leértem a földszintre, semmit sem láttam. Üvegszilánkok sercegtek a talpam alatt. Nagyszerű, valaki szétverte a lámpákat! Sosem szoktam vandálokról álmodni. Az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy valaki figyel, ami azért, valljuk be, elég abszurd egy álomban. Megfordultam, de nem láttam senkit. Elindultam előre, a végtelen sötétségbe. Kitapogattam az ajtót. Kilöktem, de ahelyett, hogy fényár vakított volna el, még annyit se láttam, mint az előbb!

– Örülök, hogy újra itt vagy! – hörögte valaki odabentről. Megvillant egy vörös szempár, de még mielőtt elcsodálkozhattam volna rajta, valami megragadta a karomat és behúzott a sötétségbe!

A karomba hasító éles fájdalomra, valamint saját üvöltésemre keltem fel. Halk puffanást hallottam magam mellett. Odakaptam a tekintetem és láttam, hogy Lacey terült el mellettem.

– Úristen, jól vagy? – segítettem fel.

– Jó pofa vagy. Arra ébredek, hogy üvöltesz, te meg azért aggódsz, hogy megütöttem magam?

– Nem értem, mi olyan furcsa ebben? – kérdeztem, immár suttogva.

– Hagyjuk – legyintett. – Veled minden rendben?

– Persze, csak… – Egy pillanatra elgondolkodtam. Készen állok arra, hogy máris megosszam vele a titkomat? És ami még fontosabb, ő vajon kész rá? Végül úgy döntöttem, az igazságból nem lehet nagy probléma. Csak, nem kell mindent tudnia. – Rosszat álmodtam, ennyi az egész – mormogtam.

A félhomályban láttam, ahogy lágyan elmosolyodik. Finoman végig simított az arcomon, majd gyöngéd csókot lehelt ajkamra. Átkulcsolta a nyakamat, én pedig szorosan magamhoz öleltem a derekát. Már éppen megörültem, hogy ezek szerint még sem vagyok olyan gyenge, mint elalvás előtt feltételeztem, mikor összerezzent a karjaim közt.

– Mi a baj? – néztem rá értetlenül. Tudtam, semmi olyat nem tehettem, ami veszélyt jelenthetne rá, mert még sose érzékeltem ennyire tisztán azt a sötét hangot az elmém legmélyebb zugában, amin most maradéktalanul sikerült erőt vennem. Karjai lesiklottak a nyakamról a karomra. Tekintetét le nem vette volna rólam. Kezei folytatták útjukat egyre lejjebb a karomon, szinte egészen le a csuklómig. Az alkaromon, ujjai nyomán, furcsa melegséget éreztem.

– Mintha az mondta volna, minden rendben – mondta halálra vált arccal, ahogy kettőnk közé emelte a karomat. Öt vékony csíkban sötét folyadék színezte meg. Először nem kapcsoltam, de ahogy a jellegzetes, fémes-sós szag megcsapta az orromat, ledermedtem. Vér! Másik kezemet is magam elé emeltem. Körmeim feketéllettek a sötétségben. Akkor az már nem az álom része volt – jöttem rá.