Vicces,
hogy ahhoz képest, hogy én készültem „világrengető” vallomást tenni, mégis én
voltam az, aki egy percig nem tudott köpni-nyelni a kérdés hallatán. Komolyan,
szinte minden fajtájú és kaliberű visszakérdezésre felkészültem, erre az egyre
pont nem! „Na, halljam, hány barátnőd van
még?”... Mintha legalábbis eddig úgy viselkedtem volna, mint valami nőfaló
csibész, egy skalpvadász, aki egészen addig teszi a szépet és moderálja magát,
amíg meg nem szerezte a lány bizalmát, és a dicső hódítás tudatával már odébb
is áll.
–
Én, ömm... egy se, te vagy az egyetlen – makogtam végül, mihelyt valamelyest
sikerült túltennem magam a kérdés okozta megdöbbenésemen. – Azt hiszem,
félreértettél, egyáltalán nem ilyesmit akartam neked megvallani... –
folytattam, még mindig kicsit zavartan.
–O-ké,
hát akkor mit?
–
Na jó, ez most borzasztó felszínesen fog hangzani, de, tudod, én nem olyan
vagyok, mint a többi srác.
Hmm, és valóban rémesen elcsépelten
hangzott, de mégis hogy kellett volna másképp felvezetnem? „Képzeld, képes
vagyok mások elméjébe látni, mi több, leszívni az életenergiájukat, ja, és nem
mellékesen, önhibámon kívül, veled már meg is tettem egyszer!”? Ez utóbbi
lehetőséget valahogy még kevésbé éreztem nyerőnek, mint az agyon koptatott
indítást.
–
Igen, ezt tudom – mondta mosolyogva, bár mosolyában volt valami újszerű. Talán megkönnyebbülés? Kérdésemre szinte
azonnal választ is kaptam: – Illetve, megvallom őszintén, egészen eddig csak
remélni mertem, hogy végre egy olyan fiúval hozott össze a sors, aki nem csak a
fantáziái kiélésére alkalmas játékszerként tekint rám.
–
Én szeretlek! – Nyúltam a keze után, mely egészen eddig támpilléri funkciót
látott el, hogy tartása, ívelt háta még inkább fenyegetőnek tűnjön. Mindezt
persze csak azért, hogy palástolja félelmét. Mostanra azonban éreztem, hogy
letett ebbéli szándékáról. A megnyugvás és a fáradtság hirtelen hatalmas
kőtömbként nehezedtek vállára: hátának merev íve felengedett, ízületei és izmai
ellazultak, s összességében kicsit megzuhantnak tűnt. Gyámolításra szorult, és
én hihetetlenül vágytam rá, hogy karjaimban találjon megnyugvást, de egyelőre
még szó sem lehetett ilyesmiről! – Lacey, én őszintén, tiszta szívemből
szeretlek, és éppen ezért szeretném, ha mindent tudnál rólam. Olyasmit is, ami
miatt esetleg meggondolhatod magad a tekintetben, hogy te is hasonlóképp érzel
irántam.
–
Ha a frászt akarod rám hozni, akkor elég jól haladsz!
– Igen, gondoltam. És hidd el,
egyáltalán nem feltett szándékom, de attól tartok, garantálhatom, hogy nagyon
ki fogsz bukni. – Nagy levegőt vettem, ahogy ezt a nagy volumenű
bejelentésekkor szokás, de most inkább csak önnyugtatás céljából: – Lacey, én belelátok mások elméjébe! – visszhangoztam
a fejében.
Tisztában
voltam vele, hogy valószínűleg nem a legkíméletesebb megoldás mellett tettem le
a voksomat, de komolyan voltak kétségeim azt illetően, hogy ha először
normálisan közlöm, és csak utána állok neki bizonygatni, akkor milyen
eredményeket érhetek el. Kétségtelen, ez mindenképpen gyorsabb és meggyőzőbb
volt – de persze „brutálisabb” is felkavaróbb is.
–
Ezt meg hogy csináltad?! – Majdnem egy méterrel sikerült hátrébb ugrania ültében.
Szeméből, csakúgy, mint egész lényéből, félelem és döbbenet sugárzott, ahogy
erre már a legelejétől fogva számítottam is. Mégis, látni, hogy a személy,
akinek két másodperccel ezelőtt őszintén szerelmet vallottál, most űzött
vadként tekint rád... Hát, nem kívánom
senkinek az élményt, és komolyan mondom, én is meglettem volna nélküle,
valószínűleg életem végéig!
–
Figyelj, én megértem, hogy elsőre ez ijesztő, de... – Megpróbáltam csökkenteni
a köztünk lévő távolságot és közelebb kúszni hozzá, eredménytelenül.
–
Ne! Ne gyere közelebb! – Tartotta maga elé a kezét, miközben még hátrébb
araszolt.
–
Azt akartam, hogy tudd, ez is én vagyok. Hogy ennek tükrében tudd mérlegelni,
hogy tényleg velem akarsz-e lenni.
–
Remélem, nem azonnali választ vártál, mert most legszívesebben sikítozva
rohannék a lehető legmesszebb tőled!
–
Igen, valahogy nem ért váratlanul... – mondtam csüggedten. – De, még mielőtt
erre tényleg sort kerítenénk, mutatnom kell neked még valamit. – S mihelyst
befejeztem a mondatot, mindenegyes kis pórusomból szinte azonnal ömleni kezdett
az aranyszínű füst – Mások energiát is képes vagyok manipulálni. Illetve,
egészen pontosan, leszívni.
Ahogy
sejtettem, ez így túl soknak bizonyult! A manipulálni
résznél még csak őrült rettegés tükröződött Lacey szemében, a leszívás azonban betette a kiskertajtót,
felugrott, és teljes erejéből futni kezdett a nyugati fal mentén. Persze
azonnal utána vetettem magam! Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak
komolyabban strapáltam volna magam eleddig a tesi órák folyamán – vagy, hogy
legalább lennék csak egy pillanatra megállítani az időt!
Egyhamar
kiderült, hogy ha az idővel nem is tudok machinálni, valami mással azért mégis.
Egyáltalán nem kellett ugyanis megfeszülnöm Lacey üldözésében, mivel rögtön a
sarkon belé botlottam – szó szerint! Olyan volt, akár egy szobor. Egész lénye
körül ott szikrázott az az aranyszínű füstfelhő, ami fél perccel ezelőtt még
belőlem ömlött ki, most azonban sokkal szilárdabbnak tűnt. Akár egy átlátszó
aranypáncél. Értetlenül jártam körül a Lacey-szobrot, legjobb tudomásom szerint
ugyanis hasonlóra még csak nem is voltam képes, s most mégis megmásíthatatlanul
szembesültem a ténnyel, hogy márpedig igen.
Nem
kerülte el azonban a figyelmemet az sem, hogy Lacey közben követett a szemével!
Ennek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy csak egy kényszerű
testhelyzet felvételének kikényszerítését és kimerevítését tudom elérni, többet
nem. És a vicc az egészben – persze, amellett, hogy ezzel valószínűleg csak még
inkább arra a malomra hajtom a vizet, ami a későbbiekben a szakítás mellett fog
szólni –, hogy halványlila segédfogalmam sem volt azt illetően, miképp tudnám
Laceyt kiszabadítani ebből a gubóból. Megpróbáltam visszaszívni, de semmi!
Mintha két hatalmas mágnest álltam volna neki feszegetni, különösebb eredmény
nélkül. Próbálkoztam a feloszlatás vizionálásával, szintén nulla eredménnyel.
Végső elkeseredésemben az is megfordult a fejemben, hogy felrobbantom. Egy
alkalommal ugyanis láttam Bruno fejében hasonlót, amiről állítása szerint ő
csak olvasott, és valahogy így képezte le magában, de az élmény ennél sokkal
erősebb volt! Nem tudnám megmondani, miért, de akkor is és most is az a
benyomásom támadt, hogy az az érzés, amit kiváltott belőle, egyszerűen nem
tartozhatott egy fiktív képhez... annál sokkal katartikusabb és magával
ragadóbb volt!
Az
emlékképben az illető a csettintéshez kicsit hasonló mozdulatot tett, de a
hüvelykujja, szerintem, az összes ujján végighaladt.
Nagyon
nem füllött hozzá a fogam, mert fogalmam sem volt róla, hogy mi az istennyilát
fogok ezzel igazándiból elérni, de jobb híján kénytelen voltam megpróbálni. Először
elképzeltem magamban a mozdulatot, utána egyszer félig-meddig megcsináltam. Csakhogy
lássam magam előtt, tényleg hasonlít-e. Hasonlított. Akkor rajta! Még mielőtt azonban megtettem volna, vetettem egy
utolsó, elkeseredett és bocsánatkérő pillantást Laceyre. Némán elsuttogtam egy „Szeretlek!”-et – aztán jött a
kézmozdulat. A páncél először millió darabra repedt szét, s ezzel szinte
egyidejűleg a szélrózsa minden irányába aranyszilánkok kezdtek záporozni. Lacey
kiszabadult. Egy pillanatra rám nézett. Éreztem a zaklatottságát, a fájdalmát. Hó, álljunk meg egy pillanatra! Fájdalmát?!
Nem akartam elhinni, de valóban ezt éreztem – mármint érezte. Egyfajta gyászt,
ami egy elvesztett álomképnek, egy letűnőben lévő érzésnek, egy fakuló
szerelemnek szólt, s melynek helyébe egyfajta félelemmel vegyes tanácstalanság
költözött a jövőt illetően. Hinni akart. Hinni, hogy ez alkalommal tényleg
megtalálta azt, aki őszintén szereti, s akit viszontszerethet. De
pillanatnyilag mindez őrültségnek tűnt számára. A vallomásom is – annak
mindenegyes mozzanatával, beleértve a szerelmes részt is – inkább egy rémmese
szükségszerű csattanójának tetszett neki, semmint annak, ami valójában volt.
Mire
felocsúdtam gondolataiból, ő már messze járt. Talán valahol odabent, tisztes
távolban tőlem. Lényének egy darabja azonban még mindig ott volt velem. Az a
darab teljességgel nyilvánvalóvá tette, hogy jobb, ha én ma oda nem megyek
vissza. Hogy nem akar látni. Addig legalábbis semmiképp, amíg le nem tisztázza
magában, miképp is érez igazán a most megtapasztaltakkal – és velem –
kapcsolatban.
E
lénydarab hangtalan kérésének eleget téve némán hazaballagtam – és vártam.
Életem
addigi rövidke tizenhat éve során már volt alkalmam megtapasztalni, hogy várni
őrjítő dolog, és az esetek túlnyomó hányadában a valódi megőrülés előtt egy
paraszthajszállal születik meg az eredmény vagy a döntés, amire vártunk. Mikor
eljutottam arra a pontra, ahol máskor már rég megnyugodhattam, kicsit pánikba
estem! Aztán nagyjából még egy hétig pánikoltam éjjel-nappal, mire végre
megszólalt a telefonom, a kijelzőn Lacey számával.