2012. július 8., vasárnap

30.


       Vicces, hogy ahhoz képest, hogy én készültem „világrengető” vallomást tenni, mégis én voltam az, aki egy percig nem tudott köpni-nyelni a kérdés hallatán. Komolyan, szinte minden fajtájú és kaliberű visszakérdezésre felkészültem, erre az egyre pont nem! „Na, halljam, hány barátnőd van még?”... Mintha legalábbis eddig úgy viselkedtem volna, mint valami nőfaló csibész, egy skalpvadász, aki egészen addig teszi a szépet és moderálja magát, amíg meg nem szerezte a lány bizalmát, és a dicső hódítás tudatával már odébb is áll.
       – Én, ömm... egy se, te vagy az egyetlen – makogtam végül, mihelyt valamelyest sikerült túltennem magam a kérdés okozta megdöbbenésemen. – Azt hiszem, félreértettél, egyáltalán nem ilyesmit akartam neked megvallani... – folytattam, még mindig kicsit zavartan.
       –O-ké, hát akkor mit?
       – Na jó, ez most borzasztó felszínesen fog hangzani, de, tudod, én nem olyan vagyok, mint a többi srác.
       Hmm, és valóban rémesen elcsépelten hangzott, de mégis hogy kellett volna másképp felvezetnem? „Képzeld, képes vagyok mások elméjébe látni, mi több, leszívni az életenergiájukat, ja, és nem mellékesen, önhibámon kívül, veled már meg is tettem egyszer!”? Ez utóbbi lehetőséget valahogy még kevésbé éreztem nyerőnek, mint az agyon koptatott indítást.
       – Igen, ezt tudom – mondta mosolyogva, bár mosolyában volt valami újszerű. Talán megkönnyebbülés? Kérdésemre szinte azonnal választ is kaptam: – Illetve, megvallom őszintén, egészen eddig csak remélni mertem, hogy végre egy olyan fiúval hozott össze a sors, aki nem csak a fantáziái kiélésére alkalmas játékszerként tekint rám.
       – Én szeretlek! – Nyúltam a keze után, mely egészen eddig támpilléri funkciót látott el, hogy tartása, ívelt háta még inkább fenyegetőnek tűnjön. Mindezt persze csak azért, hogy palástolja félelmét. Mostanra azonban éreztem, hogy letett ebbéli szándékáról. A megnyugvás és a fáradtság hirtelen hatalmas kőtömbként nehezedtek vállára: hátának merev íve felengedett, ízületei és izmai ellazultak, s összességében kicsit megzuhantnak tűnt. Gyámolításra szorult, és én hihetetlenül vágytam rá, hogy karjaimban találjon megnyugvást, de egyelőre még szó sem lehetett ilyesmiről! – Lacey, én őszintén, tiszta szívemből szeretlek, és éppen ezért szeretném, ha mindent tudnál rólam. Olyasmit is, ami miatt esetleg meggondolhatod magad a tekintetben, hogy te is hasonlóképp érzel irántam.
       – Ha a frászt akarod rám hozni, akkor elég jól haladsz!
       Igen, gondoltam. És hidd el, egyáltalán nem feltett szándékom, de attól tartok, garantálhatom, hogy nagyon ki fogsz bukni. – Nagy levegőt vettem, ahogy ezt a nagy volumenű bejelentésekkor szokás, de most inkább csak önnyugtatás céljából: – Lacey, én belelátok mások elméjébe! – visszhangoztam a fejében.
       Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg nem a legkíméletesebb megoldás mellett tettem le a voksomat, de komolyan voltak kétségeim azt illetően, hogy ha először normálisan közlöm, és csak utána állok neki bizonygatni, akkor milyen eredményeket érhetek el. Kétségtelen, ez mindenképpen gyorsabb és meggyőzőbb volt – de persze „brutálisabb” is felkavaróbb is.
       – Ezt meg hogy csináltad?! – Majdnem egy méterrel sikerült hátrébb ugrania ültében. Szeméből, csakúgy, mint egész lényéből, félelem és döbbenet sugárzott, ahogy erre már a legelejétől fogva számítottam is. Mégis, látni, hogy a személy, akinek két másodperccel ezelőtt őszintén szerelmet vallottál, most űzött vadként tekint rád... Hát, nem kívánom senkinek az élményt, és komolyan mondom, én is meglettem volna nélküle, valószínűleg életem végéig!
       – Figyelj, én megértem, hogy elsőre ez ijesztő, de... – Megpróbáltam csökkenteni a köztünk lévő távolságot és közelebb kúszni hozzá, eredménytelenül.
       – Ne! Ne gyere közelebb! – Tartotta maga elé a kezét, miközben még hátrébb araszolt.
       – Azt akartam, hogy tudd, ez is én vagyok. Hogy ennek tükrében tudd mérlegelni, hogy tényleg velem akarsz-e lenni.
       – Remélem, nem azonnali választ vártál, mert most legszívesebben sikítozva rohannék a lehető legmesszebb tőled!
       – Igen, valahogy nem ért váratlanul... – mondtam csüggedten. – De, még mielőtt erre tényleg sort kerítenénk, mutatnom kell neked még valamit. – S mihelyst befejeztem a mondatot, mindenegyes kis pórusomból szinte azonnal ömleni kezdett az aranyszínű füst – Mások energiát is képes vagyok manipulálni. Illetve, egészen pontosan, leszívni.
       Ahogy sejtettem, ez így túl soknak bizonyult! A manipulálni résznél még csak őrült rettegés tükröződött Lacey szemében, a leszívás azonban betette a kiskertajtót, felugrott, és teljes erejéből futni kezdett a nyugati fal mentén. Persze azonnal utána vetettem magam! Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak komolyabban strapáltam volna magam eleddig a tesi órák folyamán – vagy, hogy legalább lennék csak egy pillanatra megállítani az időt!
       Egyhamar kiderült, hogy ha az idővel nem is tudok machinálni, valami mással azért mégis. Egyáltalán nem kellett ugyanis megfeszülnöm Lacey üldözésében, mivel rögtön a sarkon belé botlottam – szó szerint! Olyan volt, akár egy szobor. Egész lénye körül ott szikrázott az az aranyszínű füstfelhő, ami fél perccel ezelőtt még belőlem ömlött ki, most azonban sokkal szilárdabbnak tűnt. Akár egy átlátszó aranypáncél. Értetlenül jártam körül a Lacey-szobrot, legjobb tudomásom szerint ugyanis hasonlóra még csak nem is voltam képes, s most mégis megmásíthatatlanul szembesültem a ténnyel, hogy márpedig igen.
       Nem kerülte el azonban a figyelmemet az sem, hogy Lacey közben követett a szemével! Ennek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy csak egy kényszerű testhelyzet felvételének kikényszerítését és kimerevítését tudom elérni, többet nem. És a vicc az egészben – persze, amellett, hogy ezzel valószínűleg csak még inkább arra a malomra hajtom a vizet, ami a későbbiekben a szakítás mellett fog szólni –, hogy halványlila segédfogalmam sem volt azt illetően, miképp tudnám Laceyt kiszabadítani ebből a gubóból. Megpróbáltam visszaszívni, de semmi! Mintha két hatalmas mágnest álltam volna neki feszegetni, különösebb eredmény nélkül. Próbálkoztam a feloszlatás vizionálásával, szintén nulla eredménnyel. Végső elkeseredésemben az is megfordult a fejemben, hogy felrobbantom. Egy alkalommal ugyanis láttam Bruno fejében hasonlót, amiről állítása szerint ő csak olvasott, és valahogy így képezte le magában, de az élmény ennél sokkal erősebb volt! Nem tudnám megmondani, miért, de akkor is és most is az a benyomásom támadt, hogy az az érzés, amit kiváltott belőle, egyszerűen nem tartozhatott egy fiktív képhez... annál sokkal katartikusabb és magával ragadóbb volt!
       Az emlékképben az illető a csettintéshez kicsit hasonló mozdulatot tett, de a hüvelykujja, szerintem, az összes ujján végighaladt.
       Nagyon nem füllött hozzá a fogam, mert fogalmam sem volt róla, hogy mi az istennyilát fogok ezzel igazándiból elérni, de jobb híján kénytelen voltam megpróbálni. Először elképzeltem magamban a mozdulatot, utána egyszer félig-meddig megcsináltam. Csakhogy lássam magam előtt, tényleg hasonlít-e. Hasonlított. Akkor rajta! Még mielőtt azonban megtettem volna, vetettem egy utolsó, elkeseredett és bocsánatkérő pillantást Laceyre. Némán elsuttogtam egy „Szeretlek!”-et – aztán jött a kézmozdulat. A páncél először millió darabra repedt szét, s ezzel szinte egyidejűleg a szélrózsa minden irányába aranyszilánkok kezdtek záporozni. Lacey kiszabadult. Egy pillanatra rám nézett. Éreztem a zaklatottságát, a fájdalmát. Hó, álljunk meg egy pillanatra! Fájdalmát?! Nem akartam elhinni, de valóban ezt éreztem – mármint érezte. Egyfajta gyászt, ami egy elvesztett álomképnek, egy letűnőben lévő érzésnek, egy fakuló szerelemnek szólt, s melynek helyébe egyfajta félelemmel vegyes tanácstalanság költözött a jövőt illetően. Hinni akart. Hinni, hogy ez alkalommal tényleg megtalálta azt, aki őszintén szereti, s akit viszontszerethet. De pillanatnyilag mindez őrültségnek tűnt számára. A vallomásom is – annak mindenegyes mozzanatával, beleértve a szerelmes részt is – inkább egy rémmese szükségszerű csattanójának tetszett neki, semmint annak, ami valójában volt.
       Mire felocsúdtam gondolataiból, ő már messze járt. Talán valahol odabent, tisztes távolban tőlem. Lényének egy darabja azonban még mindig ott volt velem. Az a darab teljességgel nyilvánvalóvá tette, hogy jobb, ha én ma oda nem megyek vissza. Hogy nem akar látni. Addig legalábbis semmiképp, amíg le nem tisztázza magában, miképp is érez igazán a most megtapasztaltakkal – és velem – kapcsolatban.
       E lénydarab hangtalan kérésének eleget téve némán hazaballagtam – és vártam.
       Életem addigi rövidke tizenhat éve során már volt alkalmam megtapasztalni, hogy várni őrjítő dolog, és az esetek túlnyomó hányadában a valódi megőrülés előtt egy paraszthajszállal születik meg az eredmény vagy a döntés, amire vártunk. Mikor eljutottam arra a pontra, ahol máskor már rég megnyugodhattam, kicsit pánikba estem! Aztán nagyjából még egy hétig pánikoltam éjjel-nappal, mire végre megszólalt a telefonom, a kijelzőn Lacey számával.