2010. december 12., vasárnap

23.

Miután sikerült lenyugtatnom a kedélyeket – Nem véletlen a többes szám, mert magamat is le kellett! –, nagyjából hajnali kettő felé ismét elszenderedtünk, ezúttal viszont szorosan egymáshoz simulva. Furcsa, de az, hogy ilyen szinten a közvetlen közelemben volt, valamiért megnyugtatólag hatott rám, holott rövid ismeretségünk során mindig is irtóztam attól, hogy ennyire közel legyen hozzám. Egészen eddig szabályosan halálra rémültem a gondolattól, hogy semmiféle „akadály” ne legyen köztem és közte, féltem, így még inkább kiszolgáltatom őt a sötét, ösztönösebb felemnek, de ez irányú félelmeim teljesen tévesnek bizonyultak. Valójában az, hogy testünk majd’ mindenegyes négyzetcentimétere összeért, a legjobb visszatartó erő volt, ami csak el tudtam képzelni, mert így minden egyes idegszálamon egyszerre futott végig az égő-zsibbasztó fájdalom, ami állandó készültségben tartott, mikor szememre szállt az álom, akkor is. Olyannyira megnyugodtam és ellazultam ettől, hogy olyan mélyen sikerült aludnom, hogy nem álmodtam az ég egy adta világon semmit!

Azonban nem sokáig élvezhettem újonnan meglelt „fegyverem” gyümölcsét, mert olyan hat óra magasságában megcsörrent a telefonom – ami más körülmények között nem ért volna készületlenül, mert olyankor már egy órája ébren vagyok, de így a szünetben kezdtem egyre jobban elkényelmesedni alvás téren. A telefonom az ágy fölötti könyves polcomon pihent, hangosan és az elhalás bármiféle reménye nélkül sivított a némaságba kedvenc együttesem, a Three Days Grace legújabb albumának egyik száma, a No More, amire úgy látszik, rajtam kívül senki sem kelt fel! Ki se nyitottam a szemem, úgy csapkodtam végig a polcon, míg végül megtaláltam a készüléket.

– Halló? – nyögtem erőtlenül, ahogy felültem az ágyban és másik kezemmel a szememet kezdtem dörgölni.

– Matt, hála az égnek, hogy téged utolértelek! – szólt bele a vonal másik végén Bells, álmos fejemnek kifejezetten bántóan hangosan. – Zavarlak? – kérdezte olyan hangon, amitől elmémben azonnal felderengett előttem bájos, bár kissé sovány arca, ahogy beszívja az alsó ajkát, valahányszor felteszi ezt a társadalmilag bevett kérdést.

–Már nem – ásítottam bele a telefonba. Tudom, ez nem éppen a legudvariasabb módja e kérdés megválaszolásának, de frissen ugrasztva senki ne várjon tőlem ennél kedvesebbet!

– Akkor el tudnál jönni értem? – Kezdett kiélesedni a hallásom, fülemet megütötte az elfojtott könnyek jellegzetes szimfóniája hangjában.

– Persze, hol vagy? – kérdeztem suttogva, miközben óvatosan kimásztam Lacey mellől, majd fél kézzel beleügyeskedtem magam a farmeromba.

– A McDonagh’s előtt.

– Oké, tizenöt perc, és ott vagyok!

– Köszi – mondta elhaló hangon. Tudtam, amíg nem teszem le, nem enged szabad utat a könnyeinek, így elköszönés nélkül kinyomtam – Amúgy is, tizenöt percre nem érdemes elköszönni!

Már éppen magamra kaptam egy pólót és a cipőmet, mikor eszembe jutott, a helyzet közel sem ennyire egyszerű! Itt fekszik az ágyamon egy lány, akinek minden bizonnyal el kell majd számolnom azzal, miért hagytam őt magára egy olyan helyen, ahol még életében nem járt azelőtt. És ami ennél kényesebb az egészben, hogy egy másik lány miatt – függetlenül attól, hogy ez a másik lány csak egy barát! Végül meggyőztem magam, hogy – függetlenül attól, éreztem, ahogy a vakbuzgó imádat Lacey irányába egyre csak nőttön-nő bennem – mindig is a barátokat kell az elsőnek tekintenem, arról már nem is beszélve, hogy Lacey felszínre bukó emlékeiből tudtam, valószínűleg ő borulna ki a leginkább, ha most azonnal nem hordanám el magam Bellsért!

Odalent kifejezetten friss volt az idő, a finom, hűvös szellő, ami az utcákon táncolt, különösen jól esett a szoba fülledtsége után. Mivel megint úgy mentem, mint egy törtető tank, sokkal hamarabb kiértem Bellshez. A járda szélére kucorodva, arcát a térdei közé temetve pillantottam meg őt. Lassú, halk léptekkel közeledtem felé. Annyira ritkán láttam őt olyannak, mint most – mint amilyen valójában! –: egy gyönyörű, törékeny lánynak. A külvilág felé mindig is igyekezett erősnek mutatkozni – csak úgy, mint legtöbbünk. Sosem értettem, az emberek miért bújnak álarc mögé? Erre persze mindenki kapásból rávágta: hogy megóvják magukat a csalódásoktól. De, szerintem, ez úgy, ahogy van ökörség! Ha a valódi arcunkat mutatnánk a világ felé, csak a hozzánk hasonlók figyelnének fel ránk, de azzal, hogy igyekszünk megóvni magunkat a csalódásoktól, igazából csak belehajszoljuk magunkat a lehető legtöbbe!

– Szia – mondtam lágyan és letelepedtem mellé. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem lett volna rossz ötlet magammal hozni valami felöltőt, hogy a hátára teríthessem.

– Szia – köszöntött erőltetett mosollyal az arcán, majd gyorsan letörölte könnyeit az arcáról. – Azt hittem, tizenöt perc, amíg kiérsz. – Akármennyire is próbálkozott, nem sikerült elrejtenie előlem meglepettségét és csalódottságát, gyors lábaim miatt.

– Ismersz, én vagyok Villámlábú Matt! – mondtam mosolyogva, miközben felsegítettem őt a földről.

– Hogy is felejthettem el? – nevetett fel. Mosolya végre valódi – bár nagyon rövid – volt.

Miközben elkísértem hazáig, elmesélte, milyen irányt vettek a dolgok, miután szétváltak útjaink: a többiekkel még elmentek egyet kocsmázni, csakhogy a srácok nem bírták úgy a piát, mint ő, így hamar kidőltek. Időközben összehaverkodtak a szomszédban ülő fiúkkal, így végül már mind együtt ittak. Az egyik srác – Bells úgy emlékezett, Neilnek hívták a fiút – kihívta őt egy tequilaivó-versenyre, amit természetesen Bells nyert meg. De a sok tequila azt a szomorú következményt vonta maga után, hogy mindketten olyan részegek lettek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva! Azonban ez – ahogy az másodpercekkel később Bells történetéből kiderült – még nem a legdurvább része volt a tegnap estének. Ezzel a Neillel egészen összemelegedtek, de közben a többiek már kellően magukhoz tértek, és indítványozták, hogy induljanak haza, Bellst azonban éppen nagyon lefoglalta a mi jó Neilünk. Fél óra győzködés után a srácok végül feladták és elindultak haza. Ekkor történt meg az, hogy a jóembernek valamitől – felteszem attól, hogy Bells ekkor már teljesen védtelen volt – elborult az agya, és bedurvult! Beráncigálta Bellst a mosdóba, ahol öt perc „szenvedélyes” smárolás után megerőszakolta őt az egyik WC-fülkében.

– Oké, ez most furának fog tűnni, de még mielőtt komolyabban kiborulok, tudnom kell: szeded még a fogamzás gátlót? – kérdeztem, valószínűleg teljesen halálra vált arccal.

– Igen – rebegte alig hallhatóan. Egy másodpercre elöntött a megnyugvás, de egy pillanat múlva, ahogy sikerült mindent megemésztenem, a nyakába zúdítottam minden gondolatomat. Természetesen tekintettel voltam arra, hogy mindent úgy fogalmazzak meg, hogy éreztessem vele, egyáltalán nem tartom őt felelősnek azért, ami történt, mert rajta kívül álló tényezők alakították így az eseményeket – holott a véleményem az volt, hogy, noha a megerőszakolásáról tényleg nem tehet, az azt megelőző események alakulásában igenis „vétkes” volt. Bells azonban ismert annyira, hogy pontosan tudja, mit gondolok valójában, de – mint mindig – ez nem képezte további beszélgetés tárgyát közöttünk. Mindenkinek egyszerűbb, ha most minden energiánkat arra koncentráljuk, hogy mihamarabb túltegye magát ezen. Azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit, hogy megkönnyítsem számára a feldolgozás nehézkes folyamatát, de ez normális embereket is egy életre megnyomorít, és elképzelni sem tudtam, Bells miképp fog megbirkózni vele – ha egyáltalán sikerül neki valaha. Erről pedig eszembe jutott a múltkori eset, amikor hónapokig élőhalottként járt-kelt köztünk – pedig az akkori barátja „csak” eldobta, mint egy használt rongyot. A Bellsből sugárzó letargikus gondolatok pedig csak megerősítettek abban az elképzelésemben, hogy egy életen át kizárólag önmagát fogja okolni. Abban a szent pillanatban azt kívántam, bárcsak én is olyan feltétel nélkül elfogadó és megértő lennék, ahogy az egy igaz baráthoz illik. De egyszer valaki már elherdálta a megértésemet, és – részben miatta – már nem vagyok képes annyira ártatlannak tekinteni egyetlen embert – még a barátaimat – sem!

Mikor a házuk elé értünk, egy pár pillanatig némán álltunk egymással szemben, majd felágaskodott hozzám és puszit nyomott az arcomra

– Köszi. Mindenért. – Azzal beszaladt a házba,egy fél perc múlva félrevonta az ablaka elől a függönyt, intett, hogy minden rendben, mire visszaintegettem és elindultam haza.