2010. december 12., vasárnap

23.

Miután sikerült lenyugtatnom a kedélyeket – Nem véletlen a többes szám, mert magamat is le kellett! –, nagyjából hajnali kettő felé ismét elszenderedtünk, ezúttal viszont szorosan egymáshoz simulva. Furcsa, de az, hogy ilyen szinten a közvetlen közelemben volt, valamiért megnyugtatólag hatott rám, holott rövid ismeretségünk során mindig is irtóztam attól, hogy ennyire közel legyen hozzám. Egészen eddig szabályosan halálra rémültem a gondolattól, hogy semmiféle „akadály” ne legyen köztem és közte, féltem, így még inkább kiszolgáltatom őt a sötét, ösztönösebb felemnek, de ez irányú félelmeim teljesen tévesnek bizonyultak. Valójában az, hogy testünk majd’ mindenegyes négyzetcentimétere összeért, a legjobb visszatartó erő volt, ami csak el tudtam képzelni, mert így minden egyes idegszálamon egyszerre futott végig az égő-zsibbasztó fájdalom, ami állandó készültségben tartott, mikor szememre szállt az álom, akkor is. Olyannyira megnyugodtam és ellazultam ettől, hogy olyan mélyen sikerült aludnom, hogy nem álmodtam az ég egy adta világon semmit!

Azonban nem sokáig élvezhettem újonnan meglelt „fegyverem” gyümölcsét, mert olyan hat óra magasságában megcsörrent a telefonom – ami más körülmények között nem ért volna készületlenül, mert olyankor már egy órája ébren vagyok, de így a szünetben kezdtem egyre jobban elkényelmesedni alvás téren. A telefonom az ágy fölötti könyves polcomon pihent, hangosan és az elhalás bármiféle reménye nélkül sivított a némaságba kedvenc együttesem, a Three Days Grace legújabb albumának egyik száma, a No More, amire úgy látszik, rajtam kívül senki sem kelt fel! Ki se nyitottam a szemem, úgy csapkodtam végig a polcon, míg végül megtaláltam a készüléket.

– Halló? – nyögtem erőtlenül, ahogy felültem az ágyban és másik kezemmel a szememet kezdtem dörgölni.

– Matt, hála az égnek, hogy téged utolértelek! – szólt bele a vonal másik végén Bells, álmos fejemnek kifejezetten bántóan hangosan. – Zavarlak? – kérdezte olyan hangon, amitől elmémben azonnal felderengett előttem bájos, bár kissé sovány arca, ahogy beszívja az alsó ajkát, valahányszor felteszi ezt a társadalmilag bevett kérdést.

–Már nem – ásítottam bele a telefonba. Tudom, ez nem éppen a legudvariasabb módja e kérdés megválaszolásának, de frissen ugrasztva senki ne várjon tőlem ennél kedvesebbet!

– Akkor el tudnál jönni értem? – Kezdett kiélesedni a hallásom, fülemet megütötte az elfojtott könnyek jellegzetes szimfóniája hangjában.

– Persze, hol vagy? – kérdeztem suttogva, miközben óvatosan kimásztam Lacey mellől, majd fél kézzel beleügyeskedtem magam a farmeromba.

– A McDonagh’s előtt.

– Oké, tizenöt perc, és ott vagyok!

– Köszi – mondta elhaló hangon. Tudtam, amíg nem teszem le, nem enged szabad utat a könnyeinek, így elköszönés nélkül kinyomtam – Amúgy is, tizenöt percre nem érdemes elköszönni!

Már éppen magamra kaptam egy pólót és a cipőmet, mikor eszembe jutott, a helyzet közel sem ennyire egyszerű! Itt fekszik az ágyamon egy lány, akinek minden bizonnyal el kell majd számolnom azzal, miért hagytam őt magára egy olyan helyen, ahol még életében nem járt azelőtt. És ami ennél kényesebb az egészben, hogy egy másik lány miatt – függetlenül attól, hogy ez a másik lány csak egy barát! Végül meggyőztem magam, hogy – függetlenül attól, éreztem, ahogy a vakbuzgó imádat Lacey irányába egyre csak nőttön-nő bennem – mindig is a barátokat kell az elsőnek tekintenem, arról már nem is beszélve, hogy Lacey felszínre bukó emlékeiből tudtam, valószínűleg ő borulna ki a leginkább, ha most azonnal nem hordanám el magam Bellsért!

Odalent kifejezetten friss volt az idő, a finom, hűvös szellő, ami az utcákon táncolt, különösen jól esett a szoba fülledtsége után. Mivel megint úgy mentem, mint egy törtető tank, sokkal hamarabb kiértem Bellshez. A járda szélére kucorodva, arcát a térdei közé temetve pillantottam meg őt. Lassú, halk léptekkel közeledtem felé. Annyira ritkán láttam őt olyannak, mint most – mint amilyen valójában! –: egy gyönyörű, törékeny lánynak. A külvilág felé mindig is igyekezett erősnek mutatkozni – csak úgy, mint legtöbbünk. Sosem értettem, az emberek miért bújnak álarc mögé? Erre persze mindenki kapásból rávágta: hogy megóvják magukat a csalódásoktól. De, szerintem, ez úgy, ahogy van ökörség! Ha a valódi arcunkat mutatnánk a világ felé, csak a hozzánk hasonlók figyelnének fel ránk, de azzal, hogy igyekszünk megóvni magunkat a csalódásoktól, igazából csak belehajszoljuk magunkat a lehető legtöbbe!

– Szia – mondtam lágyan és letelepedtem mellé. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem lett volna rossz ötlet magammal hozni valami felöltőt, hogy a hátára teríthessem.

– Szia – köszöntött erőltetett mosollyal az arcán, majd gyorsan letörölte könnyeit az arcáról. – Azt hittem, tizenöt perc, amíg kiérsz. – Akármennyire is próbálkozott, nem sikerült elrejtenie előlem meglepettségét és csalódottságát, gyors lábaim miatt.

– Ismersz, én vagyok Villámlábú Matt! – mondtam mosolyogva, miközben felsegítettem őt a földről.

– Hogy is felejthettem el? – nevetett fel. Mosolya végre valódi – bár nagyon rövid – volt.

Miközben elkísértem hazáig, elmesélte, milyen irányt vettek a dolgok, miután szétváltak útjaink: a többiekkel még elmentek egyet kocsmázni, csakhogy a srácok nem bírták úgy a piát, mint ő, így hamar kidőltek. Időközben összehaverkodtak a szomszédban ülő fiúkkal, így végül már mind együtt ittak. Az egyik srác – Bells úgy emlékezett, Neilnek hívták a fiút – kihívta őt egy tequilaivó-versenyre, amit természetesen Bells nyert meg. De a sok tequila azt a szomorú következményt vonta maga után, hogy mindketten olyan részegek lettek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva! Azonban ez – ahogy az másodpercekkel később Bells történetéből kiderült – még nem a legdurvább része volt a tegnap estének. Ezzel a Neillel egészen összemelegedtek, de közben a többiek már kellően magukhoz tértek, és indítványozták, hogy induljanak haza, Bellst azonban éppen nagyon lefoglalta a mi jó Neilünk. Fél óra győzködés után a srácok végül feladták és elindultak haza. Ekkor történt meg az, hogy a jóembernek valamitől – felteszem attól, hogy Bells ekkor már teljesen védtelen volt – elborult az agya, és bedurvult! Beráncigálta Bellst a mosdóba, ahol öt perc „szenvedélyes” smárolás után megerőszakolta őt az egyik WC-fülkében.

– Oké, ez most furának fog tűnni, de még mielőtt komolyabban kiborulok, tudnom kell: szeded még a fogamzás gátlót? – kérdeztem, valószínűleg teljesen halálra vált arccal.

– Igen – rebegte alig hallhatóan. Egy másodpercre elöntött a megnyugvás, de egy pillanat múlva, ahogy sikerült mindent megemésztenem, a nyakába zúdítottam minden gondolatomat. Természetesen tekintettel voltam arra, hogy mindent úgy fogalmazzak meg, hogy éreztessem vele, egyáltalán nem tartom őt felelősnek azért, ami történt, mert rajta kívül álló tényezők alakították így az eseményeket – holott a véleményem az volt, hogy, noha a megerőszakolásáról tényleg nem tehet, az azt megelőző események alakulásában igenis „vétkes” volt. Bells azonban ismert annyira, hogy pontosan tudja, mit gondolok valójában, de – mint mindig – ez nem képezte további beszélgetés tárgyát közöttünk. Mindenkinek egyszerűbb, ha most minden energiánkat arra koncentráljuk, hogy mihamarabb túltegye magát ezen. Azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit, hogy megkönnyítsem számára a feldolgozás nehézkes folyamatát, de ez normális embereket is egy életre megnyomorít, és elképzelni sem tudtam, Bells miképp fog megbirkózni vele – ha egyáltalán sikerül neki valaha. Erről pedig eszembe jutott a múltkori eset, amikor hónapokig élőhalottként járt-kelt köztünk – pedig az akkori barátja „csak” eldobta, mint egy használt rongyot. A Bellsből sugárzó letargikus gondolatok pedig csak megerősítettek abban az elképzelésemben, hogy egy életen át kizárólag önmagát fogja okolni. Abban a szent pillanatban azt kívántam, bárcsak én is olyan feltétel nélkül elfogadó és megértő lennék, ahogy az egy igaz baráthoz illik. De egyszer valaki már elherdálta a megértésemet, és – részben miatta – már nem vagyok képes annyira ártatlannak tekinteni egyetlen embert – még a barátaimat – sem!

Mikor a házuk elé értünk, egy pár pillanatig némán álltunk egymással szemben, majd felágaskodott hozzám és puszit nyomott az arcomra

– Köszi. Mindenért. – Azzal beszaladt a házba,egy fél perc múlva félrevonta az ablaka elől a függönyt, intett, hogy minden rendben, mire visszaintegettem és elindultam haza.

2010. november 5., péntek

22.

– Nem, mintha nem érteném meg maximálisan a reakciódat – kezdtem bele a világ talán legkézenfekvőbb kérdésébe, mikor elindultunk hazafelé –, de honnan jött ez a hirtelen harag Amberrel szemben?

– Fogalmam sincs – ismerte be. – Nevezz bolondnak, de ott vibrált a levegőben.

– Tessék? – Megtorpantam a zebra kellős közepén, ami azért valljuk be, nem egy életbiztosítás, még ilyen kései órán sem!

– Olyan volt, mintha mindenfelől ez szivárgott volna az emberekből. Ami egyébként nem meglepő, és be kell látnom, teljesen elrugaszkodott ötlet volt részemről, hogy bizalmat szavaztam Ambernek.

– Az – válaszoltam elmerengve. Lacey érzékenysége mások érzései iránt birizgálta a fantáziámat. Szinte teljesen biztosra vettem, hogy nem bír az enyémekhez hasonló képességekkel, ugyanakkor nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy efféle képességek hiányában mégis ennyire fogékony a környezet ingereire.

– … amúgy bírom a barátaidat! – mondta mosolyogva. A nagy merengés közepette lemaradtam a mondat első feléről! Király, pedig eddig nem okozott problémát egyszerre több dologra figyelni! – Bár Izzy kicsit ijesztő!

– Tagadhatatlan, Bells nagyon vehemens.

– De szépen fejezted ki magad! – mondta nevetve.

– Hát igen, a szinonima szótárral a kezemben szoktam elaludni – viccelődtem.

– Ezt most komolyan mondtad? – Nézett rám elképedve. Ezek szerint rosszul hangsúlyoztam.

– Nem, persze, hogy nem! – nevettem fel.

– Ennek örülök. A szinonima szótár elég vaskos, nem hiszem, hogy kényelmesen tudtam volna aludni rajta! – öltött nyelvet rám.

Felvetettem, hogy sétálhatnánk hazáig. Lacey nem ellenkezett, ellenben lekapta a magas sarkúját a lábáról, amit viszont nem hagyhattam szó nélkül! Félreértés ne essék, nem vagyok egy szadista, aki elvárja, hogy a magas sarkúhoz hasonló kínzóeszközben lejtsen velem haza Keyportból, de az ilyen iskolai rendezvények mindig úgy zárulnak, hogy szinte mindenki lelép olyan tíz óra magaslatában, elmennek kocsmázni, és azok, akik ne adj isten, valami oknál fogva tíz után távoznak, már üvegszilánkszőnyegen mehetnek haza, így ölbe kaptam és elindultunk.

Félúton Lacey elaludt, így valamivel lassabban szedtem a lábaimat, mint egyébként tettem volna. Mikor hazaértünk, meg se lepődtem rajta, hogy az ajtó zárva volt. Laceyt finoman leengedtem a térdemre, miközben másik kezemmel a zsebemben matattam a kulcsom után. Végre sikerült elővennem, de tizedszer sem sikerült beletalálnom a zárba. Végül megesett rajtam a fentiek szíve, így a tizenegyedik próbálkozás végre célt ért. Amilyen halkan csak tudtam, elfordítottam a kulcsot négyszer a zárban, majd újra az ölembe kapva Laceyt, finoman berúgtam az ajtót, és egyenest a szobám felé vettem az irányt.

A szobában fülledt meleg volt. Óvatosan lefektettem Laceyt az ágyamra, majd kinyitottam az ablakot. Lehámoztam magamról a felesleges ruhadarabokat, átvonultam velük a fürdőbe és behajítottam őket a szennyes-bödönbe. Eszembe jutott, hogy még nem zártam be, így kisiettem a fürdőből az előszobába, majd gyorsan bezártam az ajtót.

Mikor visszamentem a szobámba, egy percig tanácstalanul álltam az ágyam mellett. Az elsődleges dilemmám az volt, hogy Lacey teljes „harci díszben” feküdt az ágyamon. A második pedig maga a tény, hogy valaki fekszik az ágyamon. Kilencven centiméter minden, csak éppen nem kényelmes két ember számára!

Végül, szemérmességemet félre téve átöltöztettem Laceyt, majd megágyaztam magamnak a földön, ugyanis, ha én alszom belül, az éjszaka folyamán tuti kifúrom Laceyt, ha meg kívül, akkor száz, hogy a földön kötök ki, így meg aztán mindegy, nem? – arról nem is szólva, hogy nem akartam megkockáztatni, hogy az éjszaka folyamán olyat tegyek, amit megbánok. Testem minden egyes porcikája égett a vágytól, és az elmémen is kezdett eluralkodni valami furcsa sötétség, ami tompította a figyelmemet, így komoly kétségek merültek fel bennem azt illetően, hogy álmomban képes lennék olyan szinten felülkerekedni rajta, mint a múltkor!

Megint a páternoszter előtt voltam, ezúttal azonban egyedül. A felvonók nem jártak, így elindultam a lépcsők felé. Mikor leértem a földszintre, semmit sem láttam. Üvegszilánkok sercegtek a talpam alatt. Nagyszerű, valaki szétverte a lámpákat! Sosem szoktam vandálokról álmodni. Az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy valaki figyel, ami azért, valljuk be, elég abszurd egy álomban. Megfordultam, de nem láttam senkit. Elindultam előre, a végtelen sötétségbe. Kitapogattam az ajtót. Kilöktem, de ahelyett, hogy fényár vakított volna el, még annyit se láttam, mint az előbb!

– Örülök, hogy újra itt vagy! – hörögte valaki odabentről. Megvillant egy vörös szempár, de még mielőtt elcsodálkozhattam volna rajta, valami megragadta a karomat és behúzott a sötétségbe!

A karomba hasító éles fájdalomra, valamint saját üvöltésemre keltem fel. Halk puffanást hallottam magam mellett. Odakaptam a tekintetem és láttam, hogy Lacey terült el mellettem.

– Úristen, jól vagy? – segítettem fel.

– Jó pofa vagy. Arra ébredek, hogy üvöltesz, te meg azért aggódsz, hogy megütöttem magam?

– Nem értem, mi olyan furcsa ebben? – kérdeztem, immár suttogva.

– Hagyjuk – legyintett. – Veled minden rendben?

– Persze, csak… – Egy pillanatra elgondolkodtam. Készen állok arra, hogy máris megosszam vele a titkomat? És ami még fontosabb, ő vajon kész rá? Végül úgy döntöttem, az igazságból nem lehet nagy probléma. Csak, nem kell mindent tudnia. – Rosszat álmodtam, ennyi az egész – mormogtam.

A félhomályban láttam, ahogy lágyan elmosolyodik. Finoman végig simított az arcomon, majd gyöngéd csókot lehelt ajkamra. Átkulcsolta a nyakamat, én pedig szorosan magamhoz öleltem a derekát. Már éppen megörültem, hogy ezek szerint még sem vagyok olyan gyenge, mint elalvás előtt feltételeztem, mikor összerezzent a karjaim közt.

– Mi a baj? – néztem rá értetlenül. Tudtam, semmi olyat nem tehettem, ami veszélyt jelenthetne rá, mert még sose érzékeltem ennyire tisztán azt a sötét hangot az elmém legmélyebb zugában, amin most maradéktalanul sikerült erőt vennem. Karjai lesiklottak a nyakamról a karomra. Tekintetét le nem vette volna rólam. Kezei folytatták útjukat egyre lejjebb a karomon, szinte egészen le a csuklómig. Az alkaromon, ujjai nyomán, furcsa melegséget éreztem.

– Mintha az mondta volna, minden rendben – mondta halálra vált arccal, ahogy kettőnk közé emelte a karomat. Öt vékony csíkban sötét folyadék színezte meg. Először nem kapcsoltam, de ahogy a jellegzetes, fémes-sós szag megcsapta az orromat, ledermedtem. Vér! Másik kezemet is magam elé emeltem. Körmeim feketéllettek a sötétségben. Akkor az már nem az álom része volt – jöttem rá.

2010. október 23., szombat

21.

Odakint erősen fújt a szél. Lacey közvetlen a kijárat előtt kuporgott, a lépcső szélén.

– Hé, minden oké? – A vállára terítettem a zakómat és lekuporodtam mellé.

– Megígérted – mormolta maga elé.

– Tűrtem volna egy szó nélkül, hogy odajön és megaláz téged az egész iskola előtt? – kérdeztem inkább elképedve, mintsem bosszúsan. Nem akartam elhinni, hogy Laceynek valóban fontosabb volt az, hogy megígértem, nem alázom Ambert a sárga földig, mint a saját becsülete.

– Nem, de ez így akkor is durva volt! – Most először nézett rám, mióta kijöttem. Könnyes szeméből megalázottság sugárzott. Akkor értettem meg, hogy azzal, hogy így védtem meg, jobban meggyaláztam ott mindenki előtt, mintha Amber még további öt percen keresztül patáliázott volna.

– Sajnálom – rebegtem, és gyengéden átöleltem. Karjait a derekam köré kulcsolta, arcát pedig az ingembe temette.

– Mmm, mi ez rajtad? – terelte hirtelen másra a szót.

– Tulajdonképpen ez egy ing.

– Nem így értettem! – nevetett rám. Végre! – Az illatod. Dezodor, arcszesz, kölni?

– Kölni – mosolyogtam rá. – True Force.

– Nagyon finom. – Szorosabbra fogta ölelését a derekam körül és bevackolta magát az ölembe. Így ültünk, mikor Bruno leverte a vesémet az ajtóval.

– Oh, bocsánat, hogy megzavarom a meghitt pillanatot, de gondoltam lenne kedvetek táncolni, ha már eljöttetek a bálra, meg minden.

– Kösz, hogy gondoltál ránk – sziszegtem, még mindig az ajtós élmény hatása alatt.

– Máskor is! – hallottam, ahogy elmosolyodik. – Ja, és legközelebb megpróbálok kíméletesebben rátok törni, oké? – Meg se várta a válaszomat, azonnal bement. Nem tudom honnan, de valahogy megérzi, mikor, mit, hogyan kell tennie. Félelmetes!

– Van valami abban, amit mondott – suttogta Lacey.

– Igen. Ha a másik vesémet is leveri, akkor komoly gondok lesznek.

– Én nem erre gondoltam – nevetett a mellkasomba.

– Ja! – Na, landolt a papírtantusz! – Egy keringő?

– De nem most rögtön. Még szükségem van egy kis méltósággyűjtésre az előbbiek után.

– Hiszen te… - Egy gyengéd csókkal belém fojtotta az egyébiránt igen meggyőző mondatomat arról, hogy ha valakinek itt méltóság újratöltésre van szüksége, az Amber. Ha minden vitaindító mondatomat hasonlóképpen fogunk lekezelni, akkor gyümölcsöző kapcsolat elébe nézünk, az akut vitatkozási kényszerem fényében! – Nagyra értékelem ezt a megoldási módot, de szeretnélek figyelmeztetni, hogy ezt hosszútávon igen sűrűn kell majd bevetned.

– Annyi baj legyen! – mosolyodott el.

Még viharosabb lett a szél, körülöttünk a fák enyhén meghajoltak az erejétől. Valami homályosan derengett a ma reggeli időjárás jelentésből, és felsejlett, hogy kisebb zivatart ígértek estére.

– Be kellene mennünk – javasoltam. – Úgy rémlik, vihart mondtak ma estére, nem szeretném, ha itt kinn kucorogva érne minket.

– Nem szereted az esőt? – Pattant fel az ölemből.

– Imádom, de csak nézni. – Álltam fel én is, és kitártam az ajtót.

– Azt hittem nagy természetjáró vagy. – Az vagyok, de ezt honnan tudja? Látván elképedt arcomat gyorsan hozzátette: – A kölnidről feltételeztem. Az illat sokat elárul a viselőjéről. – Vont vállat kacéran, majd belibbent előttem.

– Ami azt illeti, imádok túrázni, annak ellenére, hogy nem vagyok egy kiköpött túraalkat – hadartam, miközben visszacsuktam az ajtót.

– Ez meg mit akar jelenteni? – nézett rám mosolyogva.

– Azt, hogy a túrázok általában nem olyan göthösek, mint én. Úgy meg tudok fázni, hogy azt tanítani kéne!

– Nem hiszem, hogy az emberek egymást taposnák, hogy felvehessék ezt a tárgyat! – nevetett fel.

Ahogy beléptünk a csarnokba, meghallottuk az angolkeringő sajátságos dallamát. Természetesen nem sokan ismerték még az alapokat sem, akik mégis, azok lagymatagon táncoltak. Megfogtam Lacey kezét, majd táncos tartásban beforogtam vele a tánctér közepére. Ez alkalommal kifejezetten akartam, hogy mindenki – különösen Amber! – minket nézzen. A nagy forgás közepette azonban nem láttam őt sehol. Amint egy pillanatra megálltam, észrevettem, hogy ő is a táncolók közt van! Egy magas, jóképű fiúval táncolt, akiről bizton mertem volna állítani, hogy még soha életemben nem láttam. Ez persze nem azt jelenti, hogy Amber csempészte volna be! Annyira azért nem bátor. Elkaptam a pillantását, miközben a partnerével egy a miénkhez hasonló figurát táncoltak. A szeméből és az elméjéből csak úgy sugárzott a harag.

– Mennyire vagy otthon a standard táncokban? – kérdeztem suttogva, miközben igyekeztem tartani a feszes tartást.

– Amennyire szeretnéd. Ez alkalommal nem hagyom magam! – Cinkos mosolyából tudtam, hogy ő is látta azt Amber szemében, amit én.

– Hová lett a „ne essünk túlzásokba”?

– Hatalmas szél van odakint – kacsintott rám.

– Értem – mosolyogtam rá. – Ismered a kígyó figurát?

– Igen – válaszolta. Mikor felfogta mit tervezek, halálra sápadt. – Ezt nem gondolhatod komolyan, az még a profiknak se megy mindig!

– Akkor most kapaszkodj meg, mert nem kevés változtatással, visszafelé fogjuk csinálni, közben forogni fogok, és a végére kéne egy arabeszk! – Falfehér arca láttán gyorsan hozzátettem: – Ne aggódj, tudom, mit csinálok.

– Ettől most megnyugodtam – mondta remegő hangon.

– Tényleg?

– Nem, de hülyén nézne ki, ha ennyi tanakodás után semmit se csinálnánk – villantott rám egy feszült mosolyt.

– Akkor hajrá! –Az egyik lábamat beakasztottam az övébe, ő pedig a testével máris körülfonta az enyémet. Éreztem, ahogy egész testében remeg. Félt, de a bizonyítási vágy erősebben munkált benne! Két karjával átnyúlt a nyakam mögött, én magasba emeltem mind a két karom, ezzel rákulcsolva az ővéire, és elkezdtem forogni. Lábával elengedte az én lábamat, és éreztem, ahogy a teste forogni kezd körülöttem. – Most gyorsan válts fogást, kulcsold át a nyakamat! – hadartam, miközben leengedtem a kezem, hogy megfogjam a derekát, ami elém került. Követte az utasításomat, ennek eredményeképpen a teste átpördült a levegőben. Én a derekánál fogva elkaptam és a magasba emeltem. Ő pont a megfelelő pillanatban hajtotta végre az arabeszket, sőt, még a nyakamat is elengedte, magasba emelte karjait és belehomorított a pózba.

Finoman leengedtem. Még jobban remegett, mint azelőtt, és biztos voltam benne, hogy ezt már nem csak én vettem észre. Egy árva pisszenést sem lehetett hallani! Minden szempár ránk meredt. Nem igaz, hogy ezt túlélte! – hasított olyan erővel az elmémbe a tömeg ki nem mondott gondolata, hogy azt hittem, összerogyok a súlya alatt.

– Te nem vagy normális, ezt ugye tudod?! – visította végül Amber, kimondva, amit a többiek nem mertek, vagy még nem tudtak a sokktól. – Lazán meghalhatott volna, ha leesik, amikor fogást vált!

– Ne haragudj Amber, de az életemhez neked aztán rohadtul semmi közöd! – fordult szembe Lacey Amberrel, miközben nem is olyan diszkréten a számra tette a kezét. Látnom sem kellett az arcát, hogy tudjam, Amber mitől lett falfehér. Lacey tajtékzott a dühtől! Olyannyira hogy koncentrálás nélkül is láthatóvá vált számomra az őt körülvevő energia mező, ami vérvörös színben játszott.

– Ha ettől jobban érzed magad, nem téged féltettelek. Bárki másért aggódtam volna, aki a keze közé kerül és megcsinálja ezt vele.

– Amint látod, az ég egy adta világon semmi baja – fejtettem le a számról Lacey kezét. – Pontosan tudtam mit csinálok, és mekkora a rizikófaktor, ha ezt olyannal csinálom, akivel még csak soha nem is gyakoroltam azelőtt, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, egyeseknek – Néztem úgy Amberre, hogy kétsége se lehessen afelől, jelen esetben őt értem „egyesek” alatt. – Isten adta tehetségük van az ilyesmihez.

– Ez akkor is életveszélyes volt – suttogta.

– Szeretnéd, hogy veled is megcsináljam?

– Azért, azt talán nem kéne – súgta oda nekem Lacey. – Ne sértődj meg, de nem hiszem, hogy ezt most rögtön újra meg tudnád csinálni.

– Én is pont erre apellálok – válaszoltam.

– Oké, oszolj emberek! – segített ki Bells.

– Azért azt ismerd el, hogy tényleg nem vagy százas! – suttogta Dorka, ahogy közelebb léptek hozzánk.

– Az biztos! Ez tényleg életveszélyes volt! – sziszegte Zac.

– Hiszen már mondtam, tudtam mit csinálok! – ismételtem meg újfent.

– Nem tudom, én ettől nem éreztem volna jobban magam! – mondta Dorka.

– Engem sem nyugtatott meg – ismerte be a többieknek is Lacey –, de jobb ötletem pillanatnyilag nem volt, és kellett valami ütős a végére, amitől Ambernek eláll a szava.

– Nos, ez nem egészen sikerült a tervek szerint – mutatott rá Bruno.

2010. szeptember 20., hétfő

20.

Másnap ötre beszéltük meg a találkozót Laceyéknél, de én jó szokásomhoz híven egy tíz perccel hamarabb ott voltam. Terry éppen a nyitásra készülődött, így nem igen beszélgettünk. Gondoltam, nyugodtan besegíthetek, baj nem lesz belőle, maximum lesz egy kis ideje fújtatni. Ragadtam egy rongyot és letöröltem a bárpultot, majd az asztalokat, miközben Terry szinte tökéletesen követve engem, felmosott. Ennél összehangoltabbak akkor se lehettünk volna, ha összebeszélünk.

Éppen végeztem az utolsó asztallal, ledobtam a rongyot, hogy azon lépkedve ne – nagyon – ganézzam össze a padlót, mikor halk kopogásra lettem figyelmes a lépcső felől. Még szerencse, hogy sikerült elcsoszognom a bárpultig, különben hét szentség, hogy hanyatt vágom magam! Lacey elképesztően gyönyörű volt! Frizurája és visszafogott sminkje kihangsúlyozta tökéletes vonásait, a ruha pedig felfedte hibátlan alakját.

– Huh! – Csak ennyire futotta tőlem.

– Kösz – mosolyodott el.

– Nem akarok belerondítani a pillanatba – szúrta közbe Terry –, de nem fogtok elkésni?

– Ebben van valami! – bukott ki belőlem meglepetésemben, mikor az órámra pillantottam. Elköszöntünk Terrytől, majd száguldottunk a buszmegállóba. Előre engedtem Laceyt – bár tudom, az illem úgy diktálja, hogy ha idegen helyre léptek be, akkor a férfi megy előre, mert sosem lehet tudni… –, ő pedig azonnal lehuppant az első ülésre. Feszült csend.

– Mi lesz, ha Amber megint jelentet rendez? – kérdezte Lacey, miközben elmerengve nézte a mellettünk elszáguldó tájat.

– Emiatt nem aggódnék. A múltkor éppen eléggé beégette magát, nem hinném, hogy lenne egy olyan kényszerképzete, miszerint ezt minden adandó alkalommal meg kell tennie.

– És ha mégis?

– Akkor határtalanul boldog leszek, hogy az egész iskola előtt lealázhatom a sárga földig!

– Azért nem kéne túlzásokba esni. – Nem akartam hinni a szememnek! Lacey tekintetében az együttérzés szikrája csillant meg! Nálam ez és Amber valahogy nem nagyon passzolt össze, pláne ha azt vesszük, mekkora cirkuszt rendezett Laceyéknél két napja.

– Porig? – javasoltam alternatívaként.

– Ha feltétlen muszáj.

Mikor megérkeztünk a suli elé, hatalmas sor kígyózott a bejárat előtt. Természetesen nem a bejáraton terveztem bejutni, mivel azonnal kidobnának, amiért külsőssel érkeztem és erről Lacey is tudott – arról azonban nem, hogy miképpen fogunk bejutni. Hátravezettem a parkolóhoz, ahol a hátsó ajtók a vártak szerint le voltak lakatolva. Én persze nem zavartattam magam. Megkértem Laceyt, hogy őrködjön, nehogy rajtakapjanak minket, addig én lefeszítettem a lakatot. Na, nem ám pusztakézzel! Ahhoz még sok spenótot kéne ennem! Egy rövidke másodpercig magam elé tartottam a kezem, míg meg nem láttam, hogy a lakat aranyfényben úszik. Ekkor tettem egy hirtelen csuklómozdulatot, mire a lakat elpattant. Arról mondjuk halványlila segédfogalmam sem volt, miképp fogom visszarakni a lakatot, de ezen bőven ráértem még gondolkodni. Kilógni úgy is csak órák múlva szándékoztunk.

– Oké, kész vagyok!

– Remek, már kezdtem fázni.

– Mondtam, hogy odaadom a zakómat.

– Szarkazmus. Majd megszokod – veregette meg a vállamat.

Próbáltunk minél észrevétlenebbül elvegyülni, ami meg kell, valljam, közel sem volt egyszerű mutatvány! Épp hogy csak sikerült becsuknom magunk mögött az ajtót, mire a halk kattanásra majdnem minden szempár ránk – jobban mondva Laceyre szegeződött. A legtöbb fiú fél másodperc alatt rávert Pavlov kutyájára nyáltermelésben. A lányok először elképedve néztek párjaikra, majd tekintetüket követve Laceyre pillantottak, és látni lehetett, ahogy minden lány önbecsülése romokba dől. Speciel, én mindkét oldalt megértem! Lányként én is biztos el akarnék tűnni a föld színéről, ha Lacey egyáltalán egy légtérben tartózkodna velem. Ha pedig azon szerencsétlen hím egyedek egyike lennék, aki nem Laceyvel érkezik, nekem is biztos el kéne egy kisebb lavór.

Piszok szerencsénk volt, hogy Dorka és Bells a párjaikkal együtt az első sorban állók között voltak, és viszonylag hamar magukhoz tértek. Gyorsan félrevonultunk egy sarokba, és hallottam, ahogy a hátunk mögött lassan a többiek is felocsúdnak, és táncolni kezdenek.

– Kösz a mentőakcióért csajok! – mondtam a szokásosnál valamivel hangosabban. Kezdem azt hinni, hogy minden zenés mulatságnál alapkövetelmény, hogy az embernek okvetlenül ordítva kell beszélni, hogy így biztosan hangszálgyulladást kapjon másnapra!

– Csak semmi kösz! Szia, Izzy vagyok – mutatkozott be Bells.

– Úgy tudtam, hogy Bellsnek hívnak – nézett rám Lacey zavartan.

– Csak Matt, mert tudja, hogy a Bellst kevésbé szeretem, mint az Izzyt. Egyébként ő itt Zac – mutatta be a partnerét – ők pedig Dorka és Bruno.

– Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket – rázott kezet Lacey mindenkivel.

– Amúgy hatásos belépő volt! – mosolygott rám Dorka.

– Hát, ez valahogy nem volt betervezve – nevetett fel zavartan Lacey.

– Én nagyjából valami ilyesmire számítottam, de nem tudtam, hogy ennyien leszünk – mondtam én, még mindig kicsit remegő térdekkel. Senkinek sem kívánom, hogy ennyi szempár szegeződjön rá, pláne ilyen sokáig!

– Már nem azért, de ezt a hatást akkor is elértétek volna, ha valami szakadt rongyban érkezik a kishölgy – jegyezte meg Zac.

– Kösz, te bunkó! – könyökölte oldalba Bells Zacet.

– Azért lássuk be Izzy, van benne valami.

– Köszi – rebegte Lacey.

– Igazán nincs mit – mosolygott Bells Laceyre. – Ezek után a minimum, hogy egész nyáron te hívsz meg fagyira! – fordult ismét Zac felé.

– Már ne is haragudj Bells, de ez eddig sem volt másként! – mondtuk szinte egyszerre Dorkával, miközben próbáltunk nem megfulladni a röhögéstől.

– Jó, de most büntetésből!

– Miért, eddig ez kiváltság számba ment? – szólalt meg Bruno most először – ismerjük be –, remek dramaturgiai- és humorérzékről téve tanúbizonyságot.

– Ott a pont! – nevetett fel Dorka.

– Olyan lehetetlenek vagytok! – háborgott Bells. Ritkán használta a tömeggyilkos tekintetét, de most bevetette, és mindannyiunkban meghűlt egy kicsit a vér.

– Bocs, de ez többszemélyes labda volt – próbáltam kimenteni magunkat.

– És pontosan a labdaérzéketek miatt szoktam veletek lenni, ha röplabdázunk! – szállt be játékba.

– Bocs, hogy belepofátlankodok a beszélgetésbe, de Amber tizenkét óránál! – vonta magára mindannyiunk figyelmét Lacey.

– Ilyen isten nincs! – szűrtem a szavakat a fogaim közt.

– Lám-lám, hát újra találkozunk – mosolygott ránk Amber, de ez nem szívélyes mosoly volt! Ha ezt a mosolyt párosítottuk volna Bells tömeggyilkos tekintetével, akkor egy mindenre elszánt pszichopata pontos leírását kaptuk volna végeredményül.

– Hasonló mód örvendek a viszont látásnak – vetettem oda foghegyről, miközben kis csapatunk élére küzdöttem magam, így takarva Laceyt.

– Tudod mit? Időt spórolok neked, eltekintek a bájcsevejtől és elmondom, mi van!

– Hogy oda ne rohanjak!

– Vagy két másodpercen belül eltűnsz innen a kis barátnőddel együtt, vagy azonnal megyek és szólok az igazgatónak. Nem talál majd szavakat, hogy pont a mintadiák hágja át a szabályokat – villantott rám egy újabb olyan mosolyt. Tényleg azt hiszi, hogy nyeregben van, de úgy látszik megfeledkezett róla, hogy engem se kell félteni, ha alattomosságról van szó!

– Nem hiszem, hogy alkupozícióban lennél, aranyom!

– Hogy mondtad?! – Nem tudom, hogy azon bukott-e ki, hogy ennyire félvállról vettem a kis fenyegetőzését, vagy azon, hogy aranyomnak szólítottam, de kibukott, és csak ez a lényeg! Tudtam, hogy nagyjából fél percem van, amíg nem kezd el úgy hisztériázni, mint azt a klubban tette, ezért gyorsan rövidre zártam:

– Maradjunk annyiban, hogy az év folyamán nem egy olyan dolgot tussoltam el az érdekedben, amire az igazgató minden bizonnyal kíváncsibb lenne, mint arra, hogy én éppen kit csempészek be egy iskolai rendezvényre. Még mielőtt partnerek lettünk, megtudtad, miféle ember vagyok, és hogy használom az iskolai kapcsolataimat. Had súgjak meg valamit, nem akarod te megkockáztatni, hogy kirámoljak!

– Jobb, ha tőlem tudod, ezzel még nincs vége! – Éreztem, hogy amint kimondta, már meg is bánta. Nagyon jól tudta, hogy csak a levegőbe beszél, ellentétben velem! Lehet, hogy egy utolsó, alattomos csótány vagyok, amiért visszaélek a protekciómmal, amit anyunak köszönhetek, de ha bárki fenyegetni meri a szeretteimet, az kösse fel a textilt, mert két másodpercen belül úgy rúgatom ki bármelyik oktatási intézményből, hogy az alsóját már a felszállás pillanatában elhagyja!

Miután Amber – ismét – megalázottan elkullogott, hátrafordultam, hogy végre egy kis időt szakítsunk arra, amiért idejöttünk, de Laceyt nem láttam sehol! Tanácstalanul a többiekre néztem.

– Mikor a monológod végére értél, kiviharzott – mondta végül Dorka, gyászos hangon.

2010. szeptember 15., szerda

19.

Másnap a kora hajnal első sugarai keltettek. Lacey még békésen aludt. Szépséges arca a felkelő nap fényében olyan gyönyörű volt, akár egy angyalé. Csak feküdtem és néztem őt, képtelen voltam betelni vele. Szerencsésnek éreztem magam, amiért úgy hozta a sors, hogy megismerhettem. Még egyetlen lány sem gyakorolt rám olyan hatást, mint ő! Már a puszta jelenléte is képes volt belőlem egyszerre borzongást és határtalan boldogságot kiváltani. És valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy éreztem, már réges-régen elrendeltetett a kettőnk kapcsolata. Mindaddig, amíg együtt leszünk – és reményeim szerint ez meglehetősen hosszú idő lesz –, együtt kell majd élnem azzal a kísértéssel, amit tegnap este csak kis híján sikerült legyőznöm. Olyan ő nekem, mint egy kábítószeresnek a drog. Tudom, hogy tilos lenne hozzáérnem, mert azzal az életét kockáztatom, de ha nem érinthetem meg, abba én halok bele! És ezzel elérkeztünk a legnagyobb félelmemhez, miszerint veszélyt jelentek rá – na meg mindenki másra is, de pillanatnyilag éppen teszek mindenki másra!

Anélkül, hogy tudatában lettem volna, cirógatni kezdtem az arcát. Erre is csak azért jöttem rá, mert ismét elöntött az a furcsa bizsergés. Most azonban ez furcsa mód megnyugtatott. Mikor már lángolásba csapott át, az sem zavart, sőt örültem neki, mert ez azt jelentette, hogy magamnál vagyok, egyszersmind ragyogó lehetőség volt ez arra, hogy kipróbálhassam, mennyire tudom a gondolataimmal féken tartani az ösztöneimet. Miközben égtem a vágytól, hogy megízleljem Lacey energiáját, folyamatosan azt skandáltam magamban, hogy ez mennyire helytelen lenne, arról nem beszélve, hogy életveszélyes – lásd Dorka.

Legnagyobb meglepetésemre bevált, bár az igaz, hogy ez alkalommal kicsit kitartóbban kellett szuggerálnom magam, ellentétben azzal, mint amikor el akartam érni az öntudatlan állapotot. Egy hosszú perc után a bizsergés szinte teljesen elmúlt, mire meglepettségemben felkönyököltem! Na, nehogy már ez ennyire egyszerű! A kezemet lecsúsztattam a derekára, ügyelve arra, hogy a mozgásom minél finomabb legyen, nehogy felébresszem, majd közelebb húzódtam és amilyen gyengéden csak tudtam, szorosan magamhoz öleltem. Most mindenféle bizsergés nélkül vett rajtam erőt az égető érzés, és ha nem láttam volna, nem hittem el, hogy nem égek valójában! Megpróbáltam elvonatkoztatni a hirtelen támadt kellemetlenségektől, és újra elkezdtem azt mormogni, hogy nem lenne helyes, életveszélyes, s a többi. Az égető érzés csak nagyon lassan hagyott alább. Kezdtek komoly kétségeim támadni a módszer hatásosságát illetően, de azzal győzködtem magam, hogy az imént bevált, akkor most is működnie kell, csak most nagyobb a felület. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy feladjam, amikor egyszeriben nagyon gyorsan elkezdett alább hagyni a lángolás a bőröm alatt. Csak most vettem észre, hogy könnyes lett a szemem. Miközben fújtattam párat, szaporán pislogtam néhányszor, hogy segítsek eldönteni a könnycseppnek, be vagy ki óhajt-e menni.

Mialatt én nagy nehezen összeszedtem magam, Lacey is kezdett ébredezni a karjaimban.

– Jó reggelt – mormolta, majd kaptam egy gyors csókot. – Jól aludtál?

– Remekül! – Reméltem, hogy már nem látszik rajtam, hogy majd halálra rémültem az éjszaka folyamán, de az, hogy mellette ébredhettem, bőven kárpótolt ezért. – Bár az egészben az ébredés része volt a legjobb – mosolyodtam el. Így, a rémüldözős rész nélkül, még romantikusabb, mint a fejemben volt! – Egyébként, arra gondoltam, hogy holnap, a bál után, alhatnál nálunk. Amennyiben Terrynek sincs ellenére.

– Nem lesz, ezt garantálom – kacsintott rám cinkosul. Hirtelen valami nagyon finom, csokis illat csapta meg az orromat. Lacey úgy ugrott fel az ágyban, mint egy ragadozó, mikor megpillantja a zsákmányát. Karon ragadott, és csak annyit mondott: – Lefelé, azonnal!

Elképesztően kecsesen vette a lépcsőfokokat és ért földet, miután az utolsó hármat nagyvonalúan megoldotta egy ugrással, nekem kevésbé sikerült tartanom a színvonalat, én csak huppantam. A pulton egy óriási tányérban hatalmas csokis palacsinta hegyek sorakoztak.

– Jó reggelt, ifjúság! – fogadott minket Terry, faltól falig mosollyal az arcán.

– Neked is! – vetett oda hanyagul Lacey. Szinte futott a pult felé, ami egyébként nem volt olyan eget verően messze, közben felkapott egy tányért és egy villát, majd elképesztő gyakorlottsággal szúrt bele a palacsinta halomba úgy, hogy ötöt sikerült feltűzni a villájára.

– Éhezteted? – kérdeztem Terrytől, kicsit még mindig a látvány hatása alatt.

– Még csak az kéne! Akkor kétszer ennyit kéne csinálnom.

– Egyetek, vagy nem marad!

– Ugye ezt most nem mondta komolyan? – fordultam tanácstalanul Terryhez. – Ebből egy tízfős társaság is bőven jól lakna.

– Ezért van tizenkét ponton záródó ajtónk! – vakkantotta oda nekünk Lacey, mielőtt neki esett volna a harmadik palacsintának.

– Ne aggódj, a konyhában van még egy fél adag, ha nekünk ebből valamiért nem jutna – súgta oda nekem Terry.

Letelepedtünk a bárszékekre és mi is elkezdtük pusztítani a palacsintákat. Nem tartott soká míg rájöttem, Lacey nem véletlenül volt olyan mint egy eszelős. A palacsinta isteni finom volt, és határozottan volt benne valami, amitől az ember legszívesebben két kézzel tolta volna magába! Azonban én nagyjából az ötödik tájékán már a hasamat fogtam, annyira jól laktam – mi több, az a veszély fenyegetett, hogy hamarosan viszont láthatom a palacsintákat, de egy korty víz után máris jobban voltam. Miután mindenki végzett, és még a tartalék palacsinták is elfogytak, Laceyvel egymásra néztünk, és a szeméből azt olvastam ki, hogy ugorjak neki a dolognak.

– Tudod Terry – megköszörültem egy kicsit a torkom, ezzel is leheletnyi időt nyerve –, lesz nálunk ez a bál. És én arra gondoltam, hogy elvinném rá Laceyt.

– Igen, Lacey említette.

– És arra gondoltam – újra Laceyre néztem, és láttam, hogy a kiskutya szemek már csőre vannak töltve –, tekintve, hogy a bálnak elég későn lesz vége, aludhatna nálam. Persze, csak akkor, ha nincs ellenedre.

– Nyugodtan, sőt, magam is javasolni akartam. – Na, ilyen válaszra se számítottam! – És kislányom – fordult Lacey felé –, ha a helyedben lennék, nem alapoznék a kölyökkutyanézésre. Már tíz évesen se ment olyan jól.

– Ettől függetlenül, eddig remekül bevált! – öltött nyelvet Lacey az apjára.

– Csak mert vajból van a szívem – mosolygott Laceyre.

– Nem, hanem mert te vagy a világ legjobb apukája! – ölelte át Lacey Terryt, majd nyomott egy cuppanós puszit az arcára.

– És mert nagyon tudsz hízelegni! – Terry szorosan magához ölelte Laceyt, majd szórakozottan összeborzolta a haját.

– Baj, ha felkészült vagyok? – nevetett fel Lacey. Szinte lefolytam a székről. Annyira szívmelengető volt, ahogy Lacey ott ült Terry ölében, és mindketten önfeledten nevettek.

2010. augusztus 19., csütörtök

18.

Az este hátralévő részét gyakorlatilag végig táncoltuk, és ahogy láttam, Lacey szinte teljesen megfeledkezett már Amber kirohanásáról. Bárcsak nekem is ilyen egyszerűen menne! Csakhogy én mindig is olyan szívére vevős ember voltam, így elég nehezen ment a felejtés, és most, hogy meg vagyok áldva ezekkel a képességekkel, még nehezebben megy. Először is, ott vannak a saját emlékeim, és érzéseim a dologgal kapcsolatban, másodszor Laceyé, és nem utolsó sorban Amberé. Bár nem értem hozzá, hogy mélyebben elmerülhessek a gondolataiban, de mégis, képes volt olyan vehemenciával előadni magát, hogy az ott szikrázott a levegőben, s ennek köszönhetően azt is magamba szívtam.

Nem is volt kérdés, hogy Laceynél alszom. Egyrészt, ha haza akartam volna menni, nagyjából a díszítés végeztével indulnom is kellett volna, másrészt, kedvem sem nagyon volt, hogy őszinte legyek. Ellenben az komoly kérdésnek bizonyult számomra, hogy hol fogok aludni? Lacey ragaszkodott hozzá, hogy aludjunk együtt, de én ódzkodtam ettől egy kicsit. Először is, nekem ez már egy szemernyit gyors volt, a csókkal már így is messzebbre mentem mára, mint terveztem. De kétlem, hogy a helyemben bárki más képes lett volna türtőztetni magát! Na, jó, ez azért elég szánalmas mentség, lássuk be. Másodszor pedig, kifejezetten tartottam attól, hogy mire lennék képes, teljesen öntudatlanul.

Miután lefürödtünk, elnyújtóztunk az ágyon. Lacey odabújt hozzám, és összegömbölyödött, mint egy kismacska. Szorosan magamhoz öleltem és csókot leheltem a homlokára.

– Elmeséled, mire fel volt ez a nagy hűhó Amber részéről? – suttogta a mellkasomba.

– Azt mondtad, nem számít.

– Tudom, de mégse hagy nyugodni.

– Oké. Azt ugye már tudod, hogy együtt táncoltunk. És lényegében azért lett vége, mert ő versenyezni akart, de én nem. Nem éreztem elég felkészültnek magam.

– Hát, a maiak alapján, teljesen alaptalan volt a félelmed – mondta, miközben szórakozottan rajzolgatni kezdett a mellkasomon.

– Köszi. – Még szorosabban öleltem magamhoz, mint az imént. – De tudod, éppen akkortájt halt meg a mamám. Akkoriba úgy éreztem, élni sincs elég erőm.

– Sajnálom – mondta, és keze finoman feljebb siklott, egészen a nyakamig. Még közelebb húztam magamhoz, csípőink szinte eggyé olvadtak. Mélyen egymás szemébe néztünk, miközben ajkaink egyre közeledtek egymáshoz.

Telefonom csörgése mennydörgésként hasított a meghitt csendbe. Hogy a nyavalya álljon abba, aki képes most hívni!

– Ne haragudj – rebegtem, majd áthemperedtem a másik oldalamra, és kibányásztam a földön heverő nadrágomból a telefonomat. Dorka száma volt a kijelzőn. – Szia, sürgős? – kérdeztem, kicsit ingerülten.

– Megzavartam valamit? – kérdezte bűnbánóan, de hallottam a hangjában valami dühítően incselkedőt.

– Ennél szebben csak akkor tudtad volna, ha ránk törsz.

– Ó, bocsánat – kuncogott fel a vonal másik végén. – Nem tudtam, hogy éppen akció van.

– Ki az? – kérdezte suttogva Lacey.

– Valaki, akit holnap a hüvelykujjánál fogva felkötök – mondtam inkább a telefonba, mint Laceynek.

–Akkor én most inkább magatokra hagylak titeket.

– Igazán, nagyon kedves vagy. Jó éjt!

– Majd írd meg, mi volt! – hadarta el, mielőtt megszakítottam a vonalat.

– Amber?

– Rosszabb. Dorka. – Felültem, és finoman ledobtam a telefonomat a gatyakupacra. – A legjobb barátom. Akinek nem mellékesen különleges érzéke van a pillanat varázsának lerombolásában.

– Szó se róla, tényleg tud valamit! – nevetett fel.

– Ha már így alakult, tegyük el magunkat holnapra – ásítottam. Eddig fel sem tűnt, milyen fáradt vagyok. – Bennem van a hiba, vagy tényleg nincs villanykapcsoló a szobában? – néztem körül zavartan.

– Tényleg nincs. – Magasba emelte karjait, kétszer tapsolt, mire a lámpa fénye kihunyt.

– Ez így tényleg energiatakarékosabb, mint a hagyományos módszer. – Ismét elnyúltam az ágyon.

– Aludj jól – motyogta.

– Majd igyekszem – dünnyögtem alig hallhatóan. Adtam a homlokára egy jó éjt-puszit, majd mormogtam egy szép álmokat. Ahogy becsuktam a szemem, szinte már aludtam is.

Megint a páternoszter előtt voltam, de most Laceyvel! Éreztem, hogy rossz vége lesz, de nem tehettem semmit, a rémkép nem hagyott nekem önálló akaratot, így be kellett szállnom a felvonóba. Minden idegszálam pattanásig feszült, és amikor a csapzott idegen is beszállt, már tudtam, hogy mi lesz a következő. Éreztem, ahogy kezd rajtam eluralkodni a pánik, s bár a hátam közepére nem kívántam a halálfélelmet, de legalább volt mibe kapaszkodnom, így lassan sikerült a magam urává válnom. Ahogy elhagytuk a nyolcadikat, Lacey karja köré csavartam az enyémet, és szorosan összefűztem az ujjainkat. Elértük a hetediket, és feszülten vártam a pillanatot, amikor rongyos uraság majd kiragadja Laceyt a liftből. Amint megéreztem a húzást, én is nekilódultam, de óvintézkedéseim ellenére, Lacey keze kicsusszant az enyémből. Lacey pontosan úgy futott, mint ahogy anyu szokott ebben a lidércnyomásban, és végül sikerült megmenekülnie a szörnyű végzet elől, de értetlenül meredt rám, amikor nem követtem őt a felvonóba. Na megállj, te rohadék, most megkapod, ami már régóta kijár neked! – visszhangzott a gondolatom a folyosón. Rongyos uraság egyre közelebb ért hozzám, én pedig ott álltam, fegyvertelenül, mégis határozottan. Karomat a levegőbe lendítettem, majd vállmagasságban ökölbe szorítottam a kezem, mire szakadt kinézetű barátom megmerevedett. Durván magamhoz rántottam, és vizslatni kezdtem, hátha találok rajta valamit, amiről belőhetem, ki is kísért rémálmaiban. Mérhetetlen nyugalom sugárzott belőle, és ez kifejezetten idegesített. Nekem te ne legyél ilyen laza, miközben nálam van az előny! – visszhangozta a gondolatomat a folyosó. Öblösen felnevetett, majd hátravetette a fejét, s mikor megpillantottam elszánt arcát, azt hittem szívinfarktust kapok! Minden vonása teljesen megegyezett az enyémmel! Egyedül a hangja volt más, az teljesen olyan volt, mint amit a fejemben hallottam.

Kipattant a szemem, és akkora lendületet szereztem, ahogy felültem, hogy le is bukfenceztem az ágyról. A padlón zihálva, szétterpesztett lábakkal – és kegyetlenül sajgó alféllel! – próbáltam magamhoz térni a sokkból. Az ágy végéhez kuporodtam, és a térdemet átölelve ringattam magam előre-hátra, hogy kicsit lecsillapítsam magam. Semmi baj, csak álom volt. Csak álom volt – skandáltam magamban, és szép lassan sikerült megnyugodnom. Azonban a nehezen kivívott sikert sikerült egy szemvillanás alatt porig rombolnom, mikor eszembe jutott, hogy az, hogy csak álom volt, még nem garancia semmire! A lefekvést megelőző félelmemre alapozva lassan megfordultam, és az ágy szélébe kapaszkodva csigalassúsággal visszamásztam az ágyra, hogy alaposan szemügyre vehessem Laceyt. Eddig fel sem tűnt, milyen élesen látok a sötétben! Ami csak azért különös, mert közelre még napfény mellett is csak szemüveggel látok. Komoly kétségeim vannak afelől, hogy szinte vaksötétben jobb lenne a szemem. Miután felülemelkedtem ezen a világrengető problémán, gondosan megvizsgáltam Laceyt. Semmi jelét nem láttam annak, hogy álmomban kárt tettem volna benne, így kicsit még kalapáló szívvel visszavackoltam magam a helyemre, és nagyjából egy óra hánykolódás után álomba merültem.

2010. augusztus 16., hétfő

17.

– Kop-kop. – Lestem be Lacey ajtaján. Összerázkódott a hangom hallatán.

– Gyere csak, már kész vagyok – nézett rám mosolyogva, miközben megtörölte a szemét, aztán újra a padlót kezdte behatóan tanulmányozni.

– Mi a baj? – Letérdeltem elé, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Semmi.

– Mondd el, kérlek! – Fogtam mindkét kezét a kezembe, és az ajkaimhoz emeltem őket, hogy csókot lehelhessek rájuk, majd kérlelőn a szemébe néztem.

– Semmiség, tényleg. – Finoman kihúzta a kezeit az enyémek szorításából, és zavartan a szoknyája szegélyével kezdett babrálni.

– Amber? – kérdeztem rá. Nem volt szükségem verbális megerősítésre, ahogy egész testében megfeszült, az éppen elég válaszul szolgált. Fellöktem magam álló helyzetbe, majd mellé ültem az ágyra. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig átfonta a derekamat, és a mellkasomba fúrta a fejét, miközben elkezdett némán sírni. Az ölembe húztam, és ringatni kezdtem, és homlokon csókoltam.

– Ugye, nem jártál vele? – törte meg az egyperces, néma csendet, de a hangja minden szótag után elcsuklott a sírástól.

– Nem – suttogtam. Éreztem, ahogy szinte felenged a karjaim közt. Lassan a levegőt is kezdte szabályosan venni. Miután megnyugodott, kicsit lazítottam a szorításomon, ő pedig kicsit hátrébb húzódott, éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. – Sajnálom, ha félreérthetően viselkedtem Amberrel. Tudnod kell, hogy… – Lacey a mutatóujját az ajkamra tapasztotta.

– Nem érdekes – suttogta, majd puszit nyomott az arcomra. Különös bizsergést éreztem az arcom azon táján, ahol megpuszilt. Hasonló volt ahhoz, mint amikor a villanykapcsolóhoz értem. Az nem jó! – szólalt meg a vészharang a fejemben. De nem érdekelt, úgy éreztem, az a bizsergés nekem nagyobb dózisban kell!

Először csak egy ártatlan, pár másodperces csók volt, aztán éreztem, ahogy magával ragad a hév, és egyre hosszabban és szenvedélyesebben csókoltam Laceyt, s ő viszont. Először csak tompa szúrás, majd őrjítő lángolás, végül pedig megnyugtató zsibbadás lett úrrá az egész testemen, és nem értettem, hogy pár perccel ezelőtt, amikor öleltem és ringattam, miért nem éreztem ezt? Mert akkor még ura voltál önmagadnak! – hallottam egy hangot a fejemben, ami hasonlított az enyémre, de valamivel mélyebb volt, és sütött belőle az elégedettség.

Elhatároztam, hogy nem adom meg neki – vagy nekem, már nem tudom –, azt az élvezetet, hogy pánikba esek! Ennek hatására rögtön alább hagyott a zsibbadás, és felváltotta a lángolás. De nem bántam, ez legalább azt jelentette, hogy hellyel-közzel a magam ura vagyok, ismét! Felkészítettem magam lelkiekben, hogy öt másodperc múlva véget vessek az élvezetnek, mire testem minden porcikája ellenkezésben tört ki. Szinte hallani véltem, ahogy minden ízem azt kiáltja „nem!”, de legyűrtem a tiltakozásukat.

– Tudod, tiszta szerencse, hogy te nem vagy az a fajta lány – ziháltam, föléje magasodva.

– Álljon meg a menet, te tepertél le! – mondta szélesen elmosolyodva, és a mutatóujját a szegycsontomba mélyesztette.

– Nem ellenkeztél! – vágtam vissza. Átkulcsolta a nyakamat, és elkezdett finoman maga felé húzni, mire testem minden izmát megfeszítettem. Féltem, mi van, ha megint elvesztem a fejem?

– Most mi van? – méltatlankodott.

– Beosztom – mosolyogtam rá. Lehemperedtem mellé, majd megpusziltam az arcát. – Nem akarom, hogy egyszer csak elfogyjon.

– Lökött vagy! – nevetett rám. – És tiszta szájfény a szád! – törölte meg az arcát ott, ahová az előbb puszit adtam.

– Tényleg? – Megnyaltam a számszélét, és eper íze volt. – Mmm, epres. Akkor ez a tied.

– Még jó! – fakadt ki belőle egy újabb kacaj.

– Mosdó? – tudakoltam.

– Kint, rögtön jobbra.

– Csak egy pillanat! – Felpattantam az ágyról, és kimentem a folyosóra. – Itt csak egy gardróbszekrény van! – kiáltottam.

– Nyisd ki!

– Huh! – mondtam, csak úgy magamnak. Eddig még csak egyszer láttam ilyen megoldást, azt is csak katalógusban, de így élőben még jobban nézett ki. Odaálltam a tükör elé, és megcsodáltam magam. A szám valóban tiszta szájfény volt, ami nem lett volna akkora baj, ha nem az apró csillámos fajta lett volna. Gyorsan lemostam, aztán mentem is vissza Lacey szobájába.

– Mi tartott ilyen sokáig? – rántott magához az ajtóban.

– Nem vagyok egy szájfény lemosó művész. – Öleltem át a derekát. – Viszont, neked legalább nem kell majd ezzel vesződnöd! Ahogy látom, sikerült összeset magamra kennem.

– Gyere, táncoljunk! – bújt ki az ölelésemből, és karon ragadott.

– Nem úgy volt, hogy ma már valószínűleg nem lesz sok kedved? – értetlenkedtem, miközben mentünk lefelé a lépcsőn.

– Mikor volt az? – nevetett.

– Olyan tíz perce – méláztam el rajta, csak hogy húzzam egy kicsit. Morcosan rám sandított. – Jól van, na, csak hülyülök! – nevettem el magam. – De ha már úgyis táncolhatnékod van, szeretném megkérdezni, hogy szerdán eljönnél-e velem a bálba?

– Milyen bálba? – Álltunk meg a parkett szélén.

– Az iskolai bálba.

– Vihettek külsőst?

– Nem, de ez engem sose tartott vissza! – vigyorodtam el.

– Lázadás a rendszer ellen? Nagyon szívesen! – mosolygott vissza rám.

– Köszi. – Nyomtam egy puszit az arcára.

Éppen rumba ment. A legszenvedélyesebb a latin táncok közül. S bár sosem tartozott a kedvenceim közé, most örültem, hogy Laceyvel rumbázhatok. Végül beigazolódott az, amit a tánctanárom olyan sokszor mondott nekünk: „ahhoz, hogy a parketten csoda történjen, két olyan embernek kell összeállnia, akik képesek egymást – és ez által a táncukat is – mennyei magaslatokba repíteni.”

16.

Haza bumliztam, és nagy vonalakban vázoltam a tegnap este történteket, valamint a mai programomat, amire csak egy sokat mondó összenézés volt a válasz a szüleim részéről. Kifejezetten nem szerettem, ha bárki ilyetén módon nyilvánul meg, az ugyanis azt jelent, hogy akármennyire is igyekeztél kihagyni a kínos részleteket, az illető ennek ellenére tudja, de legalábbis sejti azokat. Gyorsan lefürödtem, majd kényelembe helyeztem magam ebédig. Ebéd után újból lefürödtem, majd magamra fújtam azt a fél flakon dezodort, ami tegnapról megmaradt – az ember sosem lehet eléggé elővigyázatos, ha az izzadásról van szó, és én különösen szerencsétlen géneket örököltem, e téren is.

Átcsörtettem Lacey-ékhez, ahol futólag be lettem mutatva mindenkinek, majd munkához láttunk. Sikerült nagyjából egy órával nyitás előtt befejeznünk a hadműveletet, és ennek örömére Lacey apja minden dekorvitézt meghívott egy körre. Meg kell, valljam, haboztam egy pillanatig, mielőtt végül kértem egy Bloody Mary-t. Nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy élnem kéne a lehetősséggel, de végül meggyőztem magam, hogy nagy valószínűséggel nincsenek beépített emberek a bandában. A Bloody Mary-ről pedig tudtam, hogy jól bírom, és egy pohártól tényleg nem borul el az agyam.

– Felmegyek, lefürdök – súgta oda nekem Lacey. – Ha gondolod, tíz perc múlva jöhetsz te is.

– Köszi – dünnyögtem a poharamba.

– Matthew, beszélhetnék veled négy szem közt? – intett a fejével a raktár felé Lacey apja.

– Hogyne Mr. Schwimmer, csak egy pillanat! – felhörpintettem gyorsan a maradék koktélomat, aztán követtem. – Miben állhatok szolgálatára? – kérdeztem, és igyekeztem nem haptákba vágni magam. Az egy dolog, hogy így éreztem volna helyesnek, de valószínűleg inkább komikusnak hatott volna, és egyelőre nem állt szándékomban elviccelni a dolgokat Lacey apjával.

– Először is, szeretném, ha tegeznél, úgyhogy ezentúl csak Terry, oké?

– Rendben – próbáltam visszanyelni a meglepettségemet, viszonylag sok sikerrel.

– Másodszor pedig, nem tudom nem észrevenni azt, ahogy a lányommal viselkedsz, és viszont. Szeretném tudni, mik a szándékaid?

– Nos, nem tudom, pontosan mire is gondol?

– Az előbb kértelek, hogy tegezz.

– Igaz, elnézést. Gondolsz. De annyit bizton állíthatok, hogy nem fogok neki állni váltig azt bizonygatni, hogy én mennyivel jobb és másabb vagyok, mint a többi korombeli fiú. Egyrészt azért nem, mert nem ismerek sok korombeli fiút, másrészt azért, mert ahányat ismerek, mind ezt teszi, és ezzel pont, hogy az ellenkezőjét bizonyítják be. És nem tudom, mennyire nyugtat meg, vagy sem, de nekem eddig még nem volt párkapcsolatom. Viszont kifejezetten örülnék, ha az élet – és te, természetesen – abban a kegyben részesítene, hogy Laceyvel legyen.

– Derék beszéd. Isten hozott a családban, fiam! – Terry egy targonca sebességével, és erejével kapott el, és veregetett hátba.

– Matt, mehetsz für… Ejha! Elmegyek fürdeni, ti meg rögvest összebratyiztok? – állt meg az ajtóban Lacey, törülközőbe csavart hajjal és egy a tegnapihoz hasonló sort-top összeállításban.

– Ja, hát, szóval – Kötőszavakból jeles, gratulálok! – Én inkább most megyek – araszoltam ki az ajtón, a lépcső felé mutogatva.

Miután végeztem a fürdéssel és lementem, valószínűleg engem ért a legnagyobb meglepetésként, hogy mekkora tömeg gyűlt össze.

– Huh! – állt meg mellettem Lacey a lépcsőn, kicsit megrökönyödve. Oké, tehát nem csak engem lepett meg a dolog.

– Ezek szerint még te se láttál ekkora latintáncos tömeget.

– Hát nem. Pedig nekem elhiheted, versenyen sincsenek kevesen!

– Igen, tudom.

– Azt ne mond, hogy tudsz táncolni! – nézett rám az elképedés, a megkönnyebbülés, és a határtalan boldogság furcsa keverékével a szemében.

– Egy évig versenytáncoltam. – öltöttem rá szórakozottan nyelvet. – Bár az igaz, hogy versenyen csak, mint néző vettem részt.

– Tényleg? Na, akkor lássuk, mit tudsz, parkettre! – villantott rám egy olyan kacér mosolyt, amitől még a térdem is megrogyott alattam, és ha valaki ott helyben megkérdezte volna, fiú vagyok-e vagy lány, nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy a helytálló választ adtam volna.

Bevezettem Lacey-t a tánctér közepére. Állítólag, ha beveted magad a táncoló tömeg közepébe, sokkal kevésbé leszel feltűnő, mint a csődület bármely más pontján. Egy másodpercen belül kiderült, hogy ez az állítás közel sem fedi le a valóságot, mert láttam, ahogy a tömeg kezd körülöttünk egyre jobban széthúzódni, és viszonylag szabályos kört alkotni. Végül már csak aprókat ugrándoztak, és legalább ezer kéz kalézolt a levegőben, időnként pedig valakinek sikerült túlharsognia a zenét, önfeledt kiáltozásával. A számnak egy harsány felkiáltással lett vége, és nekem pont akkor sikerült Laceyt a levegőbe emelnem, mire a körülöttünk állók tapsviharban törtek ki.

– Nem rossz – pihegte miközben én lazítottam a szorításomon, és leereszkedett a karjaim közt.

– Te sem voltál semmi – fújtattam.

– Lám-lám. Hát ezért hagytál el? – hasított az elhalkuló ovációba egy ismerős hang.

– Amber?! Mit keresel itt?

– Kettőt találhatsz.

– Dan! – kiáltottam a hozzánk legközelebb álló biztonsági őrnek.

– Mi van?! – emelte rám Amber a tekintetét, amibe tanácstalanság vegyült az irántam érzett ellenszenvével.

– Elejét veszem az ilyenkor szokásos „beszélgetésnek” – tájékoztattam Ambert. Időközben Dan odaért hozzánk. – Dan, a hölgy távozik.

– Tessék?! – kelt ki magából. – Ezt ugye nem gondolod komolyan? Már kifizettem a belépőt!

– Ezen ne múljon! – Lacey elengedte a kezem, majd úgy kelt át a tömegen a pénztárgép felé, mintha ő maga lenne Moses. – Parancsolj, a belépti díj, és még egy kevés taxira. És most, ha volnál oly’ kegyes, és távoznál! – intett indulatosan az ajtó felé, Amber pedig miután körbejáratta vérig sértett tekintetét a tömegen, majd egy hosszú pillanatig elidőzött szerény személyemen, nagy sebbel-lobbal távozott.

Lacey után kiáltottam, miközben éppen megpróbáltam nem agyontapostatni magam az immáron újra táncolók tömegében. Még sikerült elkapnom, mielőtt a lépcsőhöz ért volna.

– Annyira sajnálom ezt a közjátékot, fogalmam sem volt róla, hogy itt lesz! – hadartam. Beletúrtam a zsebembe, hogy egy kis pénz után kutatva, és már éppen kivettem volna a zsebemből ötven dollárt, amikor Lacey elkapta a karom, és odaszögezte az oldalamhoz. – Szeretném kipótolni a bevételt, amitől Amber miatt elestetek ma este. – Emeltem rá a tekintetem, esedezve.

– Hagyd csak. Száz dollár nem a világ! – Elengedte a kezemet, és lekuporodott elém a lépcsőre. – Egyébként, ki volt ez a lány? – Gördült végig egy könnycsepp az arcán. Leguggoltam elé, egyik kezemet a térdére helyeztem, a másikkal pedig finoman megemeltem az állát, és lecsókoltam orcájáról a könnycseppet.

– Röviden, és tömören, az ok, amiért már fél éve nem táncolok.

– Ohh. Most már értem, miért csak egy évig táncoltál – kacagott rám keserűen, miközben egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán.

– Felteszem, ma már nem nagyon lesz kedved táncolni – mondtam, bár a végére sikerült kérdőhangnemet megütnöm.

– Hát tényleg nem túl valószínű. – Törölte meg óvatosan a szemét, nehogy az eddigieknél is jobban elkenje a szemfestékét. – Adnál két perc előnyt, mielőtt te is feljössz? – hüppögte. Bólintottam, hogy persze. Felálltam, majd felsegítettem Laceyt a lépcsőről. Rebegett egy köszönömöt, aztán felszaladt az emeletre.

Csak most kezdtem érezni az őrjítő bizsergést a végtagjaimban. Először azt hittem, hogy elzsibbadtak, de aztán figyelmes lettem az égető érzésre az ajkaimon. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy csak ennyire tudom visszafogni magam anélkül, hogy különösebben koncentrálnék. Csakhogy ez vajmi kevés! Ha nem tanulom meg huzamosabb ideig visszafogni magam, akkor a kapcsolatom Lacey-vel nem lesz hosszú életű! A lépcsőn fölfelé menet emésztettem csak meg, a nem sokkal ezelőtti gondolatom utolsó négy szavát. Az iránta érzett vonzalmam egyúttal a halálos ítélete is lehet!

15.

Végül beadtam a derekamat, és én is elszenderültem. Nem álmodtam, vagy ha mégis, nem emlékeztem rá, mikor felébredtem. Mikor felébredtem, hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, de ahogy őrült módjára kapkodtam a tekintetem ide-oda, felfedeztem néhány ismerős bútordarabot, és rögvest megnyugodtam. Feltápászkodtam a földről, és a konyha felé indultam. Bár Dorkáéknál már öt éve úgy érzem magam, mintha otthon lennék, mégse tudom rávenni magam, hogy bármit is egyek. Még az is komoly fejlődésnek számít nálam, hogy két éve kimerek jönni a konyhába, és különösebb feszengés nélkül elkészítem a finom forró csokit, amit anno még a mamámtól tanultam. Imádtam ezt az italt, és anno Dorkának is szerencséje volt megkóstolni, amikor a nagymamám unszolására végül áthívtam. Azóta bevett szokás, hogy ha valamelyikünk a másiknál alszik, reggelente ezzel kényeztetem magunkat.

Miután minden szükséges hozzávaló benne volt a tejben, kislángon elkezdtem összeforralni az egészet. Nem kevés önuralomról tettem tanúbizonyságot azzal, hogy nem lefetyeltem be a felét kóstolgatás címén! A kész, sűrű nedűt kitöltöttem két hatalmas bögrébe, de még így is maradt nagyjából egy személyre való adag. Hát, ma még valakinek jó napja lesz.

Visszatértem a nappaliba, és mosolyt csalt az arcomra a látvány, ahogy Dorka, mint egy pár hetes kiskutya, összegömbölyödve aludt a kanapén, de tudtam, hogy már nem sokáig! Már nem egy alkalommal bebizonyosodott, hogy aki életében akár csak egy kortyot is ivott az általam készített forró csokiból, az annak az illatára kevesebb, mint fél másodpercen belül úgy rúgja le magáról a takarót, és ugrik ki az ágyból, mint anyám, amikor apám fél órán át hajkurászott minket éjnek évadján, s mikor végül mindenkit megtalált – az én kiságyamban! -, azzal kezdte a mondandóját: „Andy, ne ijedj meg…” Most sem történt ez másképp, két fintorgás, három szemhéjrebegtetés, és Dorka szeme azonnal kipattant, miközben csak annyit mondott: – Te egy isten vagy! – S már kapott is a bögréért.

– Ha te mondod. – Emeltem magasba a bögrémet, hogy koccinthassunk.

– És, mi a terv mára? – kérdezte, miután végzett az ivászattal, és körbenyalta a száját, eltávolítva a csoki bajuszt.

– Hát, semmi különös.

– Hé, nem azt mondtad, hogy a csaj…

– Lacey.

– Igen, úgy értettem. Szóval, hogy megadta a számát?

– Én ilyet biztosan nem mondtam – néztem rá kétkedve a bögrém mögül, majd eszembe jutott a tegnapi verebes-baglyos beszélgetés, és éreztem, ahogy az arcom megint abba az elszánt, gyilkos maszkba torzul. – Mennyit tudsz?

– Gyakorlatilag mindent – villantott rám egy hatalmas mosolyt. A fülig ér a szája kifejezés kutyafüle se volt ahhoz képest! – Na, és mire vársz?

– Tessék? – próbáltam nem megfulladni meglepettségemben.

– Úgy értem miért nem hívod fel most rögtön?

– Talán mert még csak reggel fél nyolc van?

– Hello, a szerelem nem ismeri az órát!

– Először is, honnan veszed, hogy szerelmes vagyok?

– Honnan veszem? Néztél te mostanság tükörbe? Olyanok a szemeid, mint egy kiskutyának, akit a kedvenc játékával bűvöl a gazdája!

– Oké, tegyük fel, hogy nem közömbös számomra.

– Ez a mondat több sebből is vérzik, Matt!

– Akkor sem illik senkit sem reggel nyolc előtt háborgatni, pláne nyári szünetben. És most térjünk csak vissza a több sebből vérzésre!

– Először is, tegyük fel? Másodszor pedig, nem közömbös?

– Ezzel most mit akarsz?

– Mindössze csak annyit, hogy ha nem érdekelne, ezeket a kifejezéseket nem is használtad volna!

– Túúúl sokat tanultál el tőlem.

– Azt mondod? Szerintem pedig még nem eleget. Mindig is meg akartam tanulni azt a csontig hatoló nézésedet.

– Arra születni kell, sajnálom – öltöttem nyelvet rá. – Miért nézel rám így?

– Ami azt illeti, nem téged bámullak – intett az állával az irányomba. Követtem a tekintetét, míg megláttam a telefonomat a TV-szekrényen.

– Eszedbe ne jusson!

– Már késő! – Nem tudom hogyan, de átvetette magát a kávézóasztal fölött, és letepert a földre, majd mindenféle nőies kecsességet mellőzve átmászott rajtam.

– Dorka, ne!

– Parancsolj! – nyújtotta felém a telefont, és a kijelzőn Lacey számát láttam.

– Neked véged! – tátogtam. – Szia Lacey. Ugye nem én keltettelek?

– Nem, dehogy! Már majdnem egy órája fenn vagyok.

– Hogy-hogy?

– Ma latin est lesz nálunk, és el kell takarítanunk a tegnapi romokat, és fel kell díszítenünk a nagytermet.

– Ohh. Segítsek?

– Igazán nem szükséges.

– De szeretnék.

– Akkor, köszi – hallottam, ahogy elmosolyodik.

– Hányra menjek át?

– Hát, a takarításban már érdemben nem tudsz segíteni, de a díszítésben annál inkább. Mondjuk háromkor?

– Nekem jó! – vigyorogtam a telefonba.

– Akkor, háromkor. Szia.

– Szia – nyomtam ki a vonalat, és bambán meredtem magam elé egy hosszú percig.

– Igazán, nagyon szívesen! – ébresztett fel Dorka elrévedésemből.

– Ja, tényleg, kösz. Majd’ elfelejtettem, hogy meg akartalak fojtani!

– Szépen hálálod meg, hogy megkíméltelek fél óra teketóriázástól!

– Ó, ne aggódj, rém hálásan tudok fojtogatni!