19.

Másnap a kora hajnal első sugarai keltettek. Lacey még békésen aludt. Szépséges arca a felkelő nap fényében olyan gyönyörű volt, akár egy angyalé. Csak feküdtem és néztem őt, képtelen voltam betelni vele. Szerencsésnek éreztem magam, amiért úgy hozta a sors, hogy megismerhettem. Még egyetlen lány sem gyakorolt rám olyan hatást, mint ő! Már a puszta jelenléte is képes volt belőlem egyszerre borzongást és határtalan boldogságot kiváltani. És valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy éreztem, már réges-régen elrendeltetett a kettőnk kapcsolata. Mindaddig, amíg együtt leszünk – és reményeim szerint ez meglehetősen hosszú idő lesz –, együtt kell majd élnem azzal a kísértéssel, amit tegnap este csak kis híján sikerült legyőznöm. Olyan ő nekem, mint egy kábítószeresnek a drog. Tudom, hogy tilos lenne hozzáérnem, mert azzal az életét kockáztatom, de ha nem érinthetem meg, abba én halok bele! És ezzel elérkeztünk a legnagyobb félelmemhez, miszerint veszélyt jelentek rá – na meg mindenki másra is, de pillanatnyilag éppen teszek mindenki másra!

Anélkül, hogy tudatában lettem volna, cirógatni kezdtem az arcát. Erre is csak azért jöttem rá, mert ismét elöntött az a furcsa bizsergés. Most azonban ez furcsa mód megnyugtatott. Mikor már lángolásba csapott át, az sem zavart, sőt örültem neki, mert ez azt jelentette, hogy magamnál vagyok, egyszersmind ragyogó lehetőség volt ez arra, hogy kipróbálhassam, mennyire tudom a gondolataimmal féken tartani az ösztöneimet. Miközben égtem a vágytól, hogy megízleljem Lacey energiáját, folyamatosan azt skandáltam magamban, hogy ez mennyire helytelen lenne, arról nem beszélve, hogy életveszélyes – lásd Dorka.

Legnagyobb meglepetésemre bevált, bár az igaz, hogy ez alkalommal kicsit kitartóbban kellett szuggerálnom magam, ellentétben azzal, mint amikor el akartam érni az öntudatlan állapotot. Egy hosszú perc után a bizsergés szinte teljesen elmúlt, mire meglepettségemben felkönyököltem! Na, nehogy már ez ennyire egyszerű! A kezemet lecsúsztattam a derekára, ügyelve arra, hogy a mozgásom minél finomabb legyen, nehogy felébresszem, majd közelebb húzódtam és amilyen gyengéden csak tudtam, szorosan magamhoz öleltem. Most mindenféle bizsergés nélkül vett rajtam erőt az égető érzés, és ha nem láttam volna, nem hittem el, hogy nem égek valójában! Megpróbáltam elvonatkoztatni a hirtelen támadt kellemetlenségektől, és újra elkezdtem azt mormogni, hogy nem lenne helyes, életveszélyes, s a többi. Az égető érzés csak nagyon lassan hagyott alább. Kezdtek komoly kétségeim támadni a módszer hatásosságát illetően, de azzal győzködtem magam, hogy az imént bevált, akkor most is működnie kell, csak most nagyobb a felület. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy feladjam, amikor egyszeriben nagyon gyorsan elkezdett alább hagyni a lángolás a bőröm alatt. Csak most vettem észre, hogy könnyes lett a szemem. Miközben fújtattam párat, szaporán pislogtam néhányszor, hogy segítsek eldönteni a könnycseppnek, be vagy ki óhajt-e menni.

Mialatt én nagy nehezen összeszedtem magam, Lacey is kezdett ébredezni a karjaimban.

– Jó reggelt – mormolta, majd kaptam egy gyors csókot. – Jól aludtál?

– Remekül! – Reméltem, hogy már nem látszik rajtam, hogy majd halálra rémültem az éjszaka folyamán, de az, hogy mellette ébredhettem, bőven kárpótolt ezért. – Bár az egészben az ébredés része volt a legjobb – mosolyodtam el. Így, a rémüldözős rész nélkül, még romantikusabb, mint a fejemben volt! – Egyébként, arra gondoltam, hogy holnap, a bál után, alhatnál nálunk. Amennyiben Terrynek sincs ellenére.

– Nem lesz, ezt garantálom – kacsintott rám cinkosul. Hirtelen valami nagyon finom, csokis illat csapta meg az orromat. Lacey úgy ugrott fel az ágyban, mint egy ragadozó, mikor megpillantja a zsákmányát. Karon ragadott, és csak annyit mondott: – Lefelé, azonnal!

Elképesztően kecsesen vette a lépcsőfokokat és ért földet, miután az utolsó hármat nagyvonalúan megoldotta egy ugrással, nekem kevésbé sikerült tartanom a színvonalat, én csak huppantam. A pulton egy óriási tányérban hatalmas csokis palacsinta hegyek sorakoztak.

– Jó reggelt, ifjúság! – fogadott minket Terry, faltól falig mosollyal az arcán.

– Neked is! – vetett oda hanyagul Lacey. Szinte futott a pult felé, ami egyébként nem volt olyan eget verően messze, közben felkapott egy tányért és egy villát, majd elképesztő gyakorlottsággal szúrt bele a palacsinta halomba úgy, hogy ötöt sikerült feltűzni a villájára.

– Éhezteted? – kérdeztem Terrytől, kicsit még mindig a látvány hatása alatt.

– Még csak az kéne! Akkor kétszer ennyit kéne csinálnom.

– Egyetek, vagy nem marad!

– Ugye ezt most nem mondta komolyan? – fordultam tanácstalanul Terryhez. – Ebből egy tízfős társaság is bőven jól lakna.

– Ezért van tizenkét ponton záródó ajtónk! – vakkantotta oda nekünk Lacey, mielőtt neki esett volna a harmadik palacsintának.

– Ne aggódj, a konyhában van még egy fél adag, ha nekünk ebből valamiért nem jutna – súgta oda nekem Terry.

Letelepedtünk a bárszékekre és mi is elkezdtük pusztítani a palacsintákat. Nem tartott soká míg rájöttem, Lacey nem véletlenül volt olyan mint egy eszelős. A palacsinta isteni finom volt, és határozottan volt benne valami, amitől az ember legszívesebben két kézzel tolta volna magába! Azonban én nagyjából az ötödik tájékán már a hasamat fogtam, annyira jól laktam – mi több, az a veszély fenyegetett, hogy hamarosan viszont láthatom a palacsintákat, de egy korty víz után máris jobban voltam. Miután mindenki végzett, és még a tartalék palacsinták is elfogytak, Laceyvel egymásra néztünk, és a szeméből azt olvastam ki, hogy ugorjak neki a dolognak.

– Tudod Terry – megköszörültem egy kicsit a torkom, ezzel is leheletnyi időt nyerve –, lesz nálunk ez a bál. És én arra gondoltam, hogy elvinném rá Laceyt.

– Igen, Lacey említette.

– És arra gondoltam – újra Laceyre néztem, és láttam, hogy a kiskutya szemek már csőre vannak töltve –, tekintve, hogy a bálnak elég későn lesz vége, aludhatna nálam. Persze, csak akkor, ha nincs ellenedre.

– Nyugodtan, sőt, magam is javasolni akartam. – Na, ilyen válaszra se számítottam! – És kislányom – fordult Lacey felé –, ha a helyedben lennék, nem alapoznék a kölyökkutyanézésre. Már tíz évesen se ment olyan jól.

– Ettől függetlenül, eddig remekül bevált! – öltött nyelvet Lacey az apjára.

– Csak mert vajból van a szívem – mosolygott Laceyre.

– Nem, hanem mert te vagy a világ legjobb apukája! – ölelte át Lacey Terryt, majd nyomott egy cuppanós puszit az arcára.

– És mert nagyon tudsz hízelegni! – Terry szorosan magához ölelte Laceyt, majd szórakozottan összeborzolta a haját.

– Baj, ha felkészült vagyok? – nevetett fel Lacey. Szinte lefolytam a székről. Annyira szívmelengető volt, ahogy Lacey ott ült Terry ölében, és mindketten önfeledten nevettek.