Szösszenetkék

"Használati útmutató"

Na, akkor lássuk, hogy is állnak a dolgok itt, a Szösszenetkékben:

Legfelül helyezkednek el a pályamunkáim, melyeket – ha véletlenül sikerül nem elfelejteni – végleges formátumuk elnyerésének időpontjával és a pályázat kiíró(i)nak nevével teszek fel.

Az utolsó pályamunka alatt egy vonal húzódik, onnantól kezdődnek az önálló, rövidebb epikai alkotások. Egyelőre érezhetően egy téma köré fűződnek ezek a történetek, de amennyiben az idők folyamán ebben változás állna be, akkor nagy eséllyel ezeknél is fel lesz tüntetve, hogy mégis milyen témakörben születtek.

Végül, de semmiképpen sem utolsó sorban, az utolsó önálló alkotás alatt is egy elválasztó vonal terül el, és onnantól kezdve már a verseim találhatók, amik hasonló attributumokkal bírnak, mint ez epikus művek, így ha itt is jelentkezik majd bármiféle új rendező elv, abban az esetben itt is hasonlóra lehet majd számítani, mint a fentebb említett kategóriában.

Remélem, ezek után legalább látszólagos rendezettséget Mindenkinek sikerül felfedeznie – ha nem, oda se neki, elvégre szerény személyem is kész káosz, bár nagyon igyekszem összetartani magam... :)

Jó olvasást, Mindenkinek!

Életem első első díjjal honorált pályázatát hozom most Nektek, Kedves Olvasók! :)

Megmondom őszintén, nem kicsit kellett kapaszkodnom a székembe, amikor az eredményhirdetés alkalmával a saját nevemet olvastam az első helyezett helyén, de a kezdeti sokk után nagyon-nagyon jóleső érzés fogott el – na meg a késztetés, hogy még több ilyet akarok megélni! :D

Remélem, valami hasonlóra ez a kis iromány Titeket is képes fog rábírni – mármint ilyen székbe kapaszkodósan kellemes élményre, ámbátor azt is szívesen látnám, ha egy következő pályázaton valamelyikőtök beelőzne, és akkor majd konzultálunk, mennyire tudnak az ujjvégek belefehéredni az eufórikus kapaszkodásba... ;D

Zsibbadt erek útjain a vér...

Tizenhat évesen az ember sok mindent vár, remél az életétől: sarjadzó függetlenséget, kalandot – legyen az bármily’ nemű, vagy álljék éppen előtte bármilyen jelző –, némi tébolyt, s végül: rengeteg, hamar hamvadó szerelmet; minderre számítunk, s alighanem okkal-joggal, hisz’ mi egyébről szólna a kamaszkor, ha nem ezekről?

Azonban, amire egyáltalán nem számítunk – engem legalábbis valamelyest sokként ért a bekövetkezése –, hogy megtaláljuk azt a személyt, aki mellett hirtelenjében még egy hozzám hasonló, aggályokkal és félelmekkel túlfűtött fiú sem találja olyan valóságtól elragaszkodott ötletnek a holtomiglan-holtodiglant.

Török Adél kétség kívül ilyen Nő volt – s mit tagadjuk, mind a mai napig az egyetlen! – az életemben.

Az az önzetlen és odaadó szeretet, amivel viseltetett irántam – s amely az Ő jellemének mintegy magától értetődő velejárójának tetszett és tetszik ma is –, és amire engem is megtanított; az a határtalan, gyengéd megértés, ami mindenegyes szavából, megnyilvánulásából már-már elemi erővel kiviláglott... Ezek emelik Őt számomra mindenki más fölé, és ezen tulajdonságok miatt voltam képes szinte másodpercek alatt– végleg – a szívembe zárni Őt; e tulajdonságok révén vált egyhamar álmaim és vágyaim „evilági” megtestesítőjévé.

(És e kijelentés boncolgatásánál, kérem, tekintsünk el attól a ténytől, miszerint én megismerkedésünk pillanatától kezdve földöntúli angyalnak tartottam; nézetem szerint ugyanis emberi lény már csak emberi volta miatt is képtelen ilyen mértékben elsajátítani a felsoroltakat, nemhogy lélegzetvételnyi szünet nélkül ilyen tökéletesen átadni és megosztani azokat egy másik emberrel!)

Ugyanakkor éppen ezen tulajdonságok azok, melyek ma, lassan három évvel később, megnegédesítik az emlékedet, Egyetlen Adélom, mert noha én voltam – ne szépítsük: – barom, és üldöztelek el, mégsem tudok szabadulni Tőled! Egyre csak Terád vágyom, tudván-tudva, hogy igen komoly esély van rá, hogy az életben soha többé nem láthatlak...

Szomorú, hogy csak most, kapcsolatunk alighanem végleges és megmásíthatatlan alkonyán értem meg és érzem át csak igazán, „vajh, mire gondolhatott a költő..?”, mikor azt mondta:  És éreztem: / szívembe »visszatér«, / És zuhogó, mély zenével ered meg, / Mint zsibbadt erek útjain a vér, / A földi érzés: mennyire szeretlek!

(Diara Visszatérés c. pályázatára végleges formátumát elnyert: 2012.dec.20-án)

Miért?!

Csak egy kérdésem lenne – mármint kezdésül. Miért?! Miért hitegettél, hogy így meg úgy szeretsz, hogy én vagyok életed szerelme meg tudom is én, miféle nyálas maszlagok, ha annyit sem kérhettem tőled, hogy feltétel nélkül bízz meg bennem? Kérdem én, akkor ezek után, miféle hatalmas szerelemről áradoztál te nekem? Vagy nálad a szerelem nem a feltétel nélküli bizalomnál kezdődik? Mert, ha nem, erről már a kezdet-kezdetén igazán tájékoztathattál volna, akkor ugyanis nem fárasztom magam azzal egy éven át, hogy megpróbálom bebizonyítani neked, hogy érdemes vagyok féltve őrzött titkaid, gondolataid és érzéseid megismerésére. De tovább megyek: ha tudtam volna, hogy az általunk fontosnak tartott értékek látszólagos hasonlóságának ellenére ennyire különbözőek vagyunk, akkor nem adom fel érted azt a bájosan egyszerű életvitelt, amit folytattam, s akkor mindmáig élnék boldogan, a magam kis világában. És ha már nyálas maszlagokról volt szó: jobb, ha tőlem tudod, mintha más mondja meg, hogy egy egész rózsabokrot vágtál a szívemhez, majd törted bele az összes létező tüskét, egyetlen huszáros mozdulattal. No de, a viccet félre téve, szeretném, ha tudnád, hogy én megpróbáltalak szeretni, és hidd el nekem, nem volt egy egyszerű művelet! A lépte-nyomon előkerülő ellenlábasokkal még csak-csak sikerült megvívnom, de a te örökös ellenállásod egy hangyányit soknak bizonyult, mert – lássuk be –, aki nincs megbékülve saját magával, az az életben nem fogja elhinni, hogy önmagáért szeretik, és azt hiszem, ez neked is nehezedre esett! Pedig, azt hiszem, én megláttam a valódi lényed, és, mit tagadjam, megbabonáztál. De lám, semmilyen bűbáj sem tart örökké. Kérlek, legalább addig ne kezdj sírni, amíg végigmondom – utána felőlem zokoghatsz, ahogy akarsz –, mert mindezek után tényleg nem tudnám őszinte reakciónak venni! És hidd el nekem, nem akarod, hogy még ennél is jobban belelovalljam magam. Szóval, végezetül csak annyit, hogy Isten hozzád! Remélem, előbb-utóbb megtalálod a férfit, akit képes vagy bízvást szeretni.

(A S.T.É.G. avagy Saját Tollakkal Ékeskedők Gárdájának Oszd ki! c. játékára; végleges formátumát elnyerte: 2012. márc. 28-án)

A medve és a farkas – avagy tanmeseszerűség a XXI. század állataitól

Mikor rátaláltunk Roryra, alig lehetett több hat hónaposnál. Szegénykét valaki alaposan helyben hagyta – alighanem az apja, ismervén ezeket az állatias lényeket! Ezek mindenféle különösebb fenntartás nélkül esnek neki egymásnak – még a tulajdon gyermekeiknek is! –, ha fenyegetve érzik a territóriumuk fölötti hatalmukat. Akkor én még ugyan csak csetlő-botló bocs voltam, de ennek ellenére a napnál is világosabb volt számomra, hogy az apjának minden joga megvolt félni kisfiától: abból a kis szőrpamacsból olyan elemi erő sugárzott, hogy majdnem ledöntött mind a négy lábamról! Kétségem sem volt felőle, hogy a kis farkas kapva kapna az első adandó alkalmon és letaszítaná apját a trónjáról. Akkor és ott azonban ez mások számára aligha volt annyira magától értetődő, mint nekem. A véres kis labdacsot látva a legtöbben valószínűleg inkább ingyen ebédre asszociáltak volna, semmint egy félelmetes farkasra. Az anyám és a testvérem sem voltak ezzel másként: gondolkodás nélkül kaptak volna a friss hús után, én azonban Roryra vetettem magam, remélvén, hogy a farkasokkal való távoli rokonság ellenére az én családomba szorult valamennyi önmérséklet, és nem támadnának rá tulajdon vérükre. 

Mindkettőnk legnagyobb szerencséjére nem kellett csalódnom. A nap végére azt is sikerült kiharcolnom, hogy Roryt hazavigyük magunkkal – igaz, anya teljességgel világossá tette számomra, hogy ha már mindenáron ragaszkodom ehhez a marhasághoz, akkor az én feladatom lesz a napi betevő előteremtése Rory számára, valamint a nevelése is rám hárul. 

Amíg kicsik voltunk, nem is akadt semmilyen problémám a feltételek teljesítésével, Rory mindenben partner volt, igazán nem lehetett rá semmi panasz. De mikor felütötte nála fejét a pubertás, egyszeriben minden közösen elért eredményünk füstbe ment! Azt is mondhatnánk, hogy ő lett kis családunk fekete báránya – bár ő ezt a hasonlatot mindig is degradálónak találta. Volt, hogy napokra, de az sem volt ritka, hogy hetekre eltűnt anélkül, hogy indulás előtt pár szót odavakkantott volna, tudom is én, mondjuk „Sokáig elleszek, ne várjatok rám!”, de nem, ő mindig csak utólagosan adott magyarázatot. Egyszer direkt összeszámoltam, milyen kifogással és hányszor élt, és kiderült, hogy a kedvence az „Értsétek meg, én magányos farkas vagyok!”–duma. 

De minden hülyesége ellenére, a lelke mélyén, ő még mindig az a kajla kis kölyök, akit annak idején hazacibáltam, és én életem végig szeretni fogom – ha belegebed, akkor is!

(A S.T.É.G. avagy Saját Tollakkal Ékeskedők Gárdájának KÉPzeld el! c. játékára; végleges formátumát elnyerte: 2012. márc. 7-én)

A rubin nyaklánc

Lívia, noha világéletében tudatában volt átlagon felüli szépségének, sosem tartozott azon nők soraiba, akik – vélt vagy valós – szépségük hangsúlyozása végett hivalkodó, bokáig dekoltált „ruhákat” aggattak magukra. Vakolólapátra sem volt szüksége ahhoz, hogy kisminkelje magát, és nem kellette magát fűnek-fának. Az egyszerűség híve volt: leheletnyi szempillaspirál és rúzs – ha nagyon ki akart rúgni a hámból, akkor szemhéjtus –, egy csinos ruha, ami elég konszolidált ahhoz, hogy ne nézzék holmi utcasarki némbernek, de azért valamit mégis megmutat, és végezetül egy tűrhetően magas sarkú cipő, csakhogy még jobban hangsúlyozza modellalkatát.

Ma azonban, úgy gondolta, némileg szakít a hagyományokkal. Randevúra készült egy különleges férfival, aki, úgy vélte, megérdemel némi plusz vesződséget. A sminkelés művelete leheletnyi ásványi púderrel kezdődött, majd kevés pirosítóval folytatódott az arccsonton. Ajkára az eredetinél két árnyalattal sötétebb rúzst vitt fel, fölé pedig szolidan csillogó szájfényt. Szemhéjára némi rézfényű szemhéjpúder került, majd egyébként is lehengerlő, smaragdzöld tekintetét szemhéjtussal és dúsító szempillaspirállal tette gyilkosan gyönyörűvé. A frizura-kérdésből nem csinált nagy cécót: ébenfekete haját elegáns kontyba fogta tarkóján, és slussz. Passzos burgundi vörös ruhája kiemelte bőre halvány bronzszínét, a hozzá választott skarlátvörös cipellő pedig némi kifinomult kacérságot csempészett egyébként konszolidált öltözékébe.

Késésben volt. Rohant, ahogy erejéből telt – s amennyire a ruha és a magas sarkú szabta korlátok ezt lehetővé tették. Balszerencséjére azonban akadt még valaki, aki hasonlóképp sietett: a találkozó helyszínéül megjelölt színház előtti kereszteződésben lovagja fekete autócsodája maga alá gyűrte törékeny testét. Sokan talán a Sors furcsa fintorának titulálnák az esetet, de ők nem voltak ott, mikor a baleset történt, így nem is érthetik meg, hogy mi, szemtanúk, miért tartottuk mégis magától értetődőnek és mindenképpen szükségesnek a történteket: csakis így kerülhetett nyakába öltözéke legékesebb darabja – a tündöklő rubin nyaklánc.

(A S.T.É.G. avagy Saját Tollakkal Ékeskedők Gárdájának Öltöztesd fel! c. játékára; végleges formátumát elnyerte: 2012. márc. 3-án)

Önvallomás

Sokan az üdeséggel azonosítanak, míg másoknak egy levélről jutok eszükbe – mondjuk nem ősszel vagy télvíz idején, hanem kikeletkor és a kora nyáron, amikor még teljes pompámban tündöklöm, és szép hajkoronámba nem melíroz szőke csíkokat a Nap. Ismerek olyanokat is, akik hemperegni szeretnek az általam szőtt selymes, puha szőnyegen. Ezek általában kutyák vagy kisgyerekek – esetleg kevésbé kicsi, ámde annál szerelmesebb, egymásba gabalyodott fiatalok. De ott virítok én minden ablakba tett balkonládában is, az árnyékos és nedves helyeken is én vetem meg elsőként a lábam – a biológiában jártasabbak pionírszervezetként is ismernek, a természettudományok iránt kevésbé érdeklődő természetűek pedig egyszerűen csak lemoháznak. Sokszor kapom meg azt a jelzőt is, hogy megnyugtató vagyok. Ezzel azért alkalmanként tudnék vitatkozni, látván a kórházakba látogató emberek arcát, amikor összetalálkoznak tipikus egészségügyi árnyalatommal. Olykor szerintem inkább nyomasztó vagyok, de ezt tényleg mindenki döntse el saját maga!

(A S.T.É.G. avagy Saját Tollakkal Ékeskedők Gárdájának Írj színesen! c. játékára; végleges formátumát elnyerte: 2012. febr. 25-én)

Fogadalom

2011. december 31; du. 1 óra

A tébolyda hivatalosan is kezdetét vette: barátok és rokonok feszített tempóban adták egymásnak a kilincset – az a szerencsétlen kristályüveg ajtógomb egyik tövig rágott körmű kézből vándorolt a másikba. A nagybátyám konkrétan a megérkezését követő tíz percen belül már úgy festett, mintha valaki telibe kapta volna egy vödör vízzel. Ne aggódj, hoztam magammal váltásruhát, sőt, még váltás-váltásruhát is, biztos, ami ziher alapon! – fogadkozott izgatottságtól remegő hangon. Minek után engem éppen akkor vett kezelésbe a borbély, csinos kis ódivatú pengéjével, inkább csak megnyugtatólag hümmögtem egyet – nem akartam ugyanis pont ma szétkaszaboltatni az arcomat.

2011. december 31; du. 5 óra

Végre kész voltam – mi több, olyannyira ki lettem készítve, mint még soha életemben! A barátaim azzal ugrattak, hogy már csak azért is megéri ez az egész, mert életemben először – és nagy valószínűséggel utoljára! – tisztességes férfiember benyomását keltem. Miután kiélcelődték magukat rajtam, átugrottunk egy kis feszültségoldóért a szomszédos kocsmába, ami két üveg sör per pofával számolva igen komoly befektetést igényelt, de minek után ezt ők spendírozták meg, emiatt nekem már nem fájt a fejem.

2011. december 31; este 8 óra

Ideges – bár a kedélyjavítóktól kissé eltompult – motoszkálás támadt az egész házban: megindult a népvándorlás a helyszínre! Szerény személyem a szó szoros értelmében rendőri kísérettel érkezett meg – nem is annyira a biztonságom, mint inkább a rám olyannyira jellemző „Bocs, meggondoltam magam!”–jellegű akciók kiküszöbölése végett.

2011. december 31; este 9 óra 50 perc

Már mindenki startra kész volt – megbízható kémeim értesülései szerint még Döníz is, mégse kezdtünk, az ütemtervben ugyanis teljességgel más foglaltatott, így kénytelen volt mindenki kibírni még nem egészen két teljes órát. Ami a leginkább meglepett, hogy dacára annak, hogy mindenki pontosan tisztában volt a menetrenddel, mégsem mutatkoztak teljességgel emberi reakciók, jelesül: a várakozás által szép lassan felemésztett türelem okozta nyüzsgés. Persze zsibogás az volt, de senki sem várhatja el közel háromszáz összecsődített embertől, hogy néma csöndben, előreszegezett szemmel és egyenes derékkal várakozzon, akárcsak az iskolapadban – bár egy kósza pillanat erejéig elgondolkoztam rajta, vajon milyen hatást gyakorolna a tömegre, ha lenne nálam egy hosszú, rendteremtő erejű favonalzó. 

2011. december 31; este 11 óra 45 perc

Oké, most már én is határozottan ideges vagyok, pedig egész nap én tartottam mindenkiben a lelket, mondhatni maga voltam a megtestesült nyugalom! Felharsan a zene, s szinte kivágódnak a hatalmas diófa ajtók, mire mindenki feláll – még a reumás Erzsi mama is, ráadásul minden különösebb litánia nélkül! –, s tekintetüket az ajtóban álló nőre függesztik. Az én Dönízemre! Kecsesen, mégis kissé sietősen lépdel a padok közt, mert ugyan számtalanszor elpróbáltuk már, mégis, most mindkettőnkben munkál egyfajta versenydrukk – és nem mellékesen mégiscsak sikerült némi késést összeszednünk. 

2011. december 31; este 11 óra 55 perc

Egy örökkévalóságnak tetszik, míg odaér mellém a pap színe elé. Egymásra mosolygunk, majd szinte egyidejűleg mindketten lopva az órára pillantunk. Természetesen a pap is be van avatva, tisztában van vele, hogy kicsit elcsúsztunk, úgyhogy inkább gyorsan eldarálja, semmint érthetően előadja a felvezető szöveget, aminek még így is csak az utolsó előtti pillanatban sikerül a végére érnie!

2011. december 31; este 11 óra 59 perc – és körülbelül 30 másodperc

Mindketten egyszerre mondjuk az eskü szövegét. A templomon időközben végigzúg az éjféli harangszó. A tízediket akkor üti el, mikor mindketten a fogadalmunk végére érünk. A papra nézek, aki ajkaival a következő szavakat formálja: „Megcsókolhatod a mennyasszonyt!”. Megvárjuk, míg elkondul a tizenegyedik ütés is, majd megcsókoljuk egymást. A harang elüti a tizenkettőt, hivatalosan is átléptünk az újévbe – s ezzel egyidejűleg egy új életbe... 

Mikor Döníz először előállt az esküvő ilyetén lefolytatásának ötletével, egy évvel ezelőtt, le akartam beszélni róla. Attól féltem ugyanis, hogy a különös időpontválasztás miatt nem sokan jönnének el – kiváltképp az én kis családomból. Ők mindig is többre tartották a kényelmet, mint bármi egyebet, éppen ezért azt hittem, hogy az óévről az újévre virradólag tartandó nász semmilyen körülmények között sem férne bele az elképzeléseikbe! Legnagyobb meglepetésemre azonban ők voltak a leginkább oda meg vissza az ötlettől, mi több: Döníz ezzel a kreatív ötlettel abszolúte belopta magát a szívükbe – így onnantól kezdve gyakorlatilag, ha akart, se tudott volna kihátrálni az eljegyzésből. 

Azóta húsz év telt el, s mindenegyes évben megújítottuk az eskünket – az első menetrendje alapján, de mivel idővel, mondhatni, beleszoktunk, a tízedik után már nem volt annyira kaotikus a ceremónia. Talán furcsának találják – vagy legalábbis mindenképpen szentimentálisnak –, de mindenegyes fogadalommal csak még jobban egymásba szerettünk! 

( Balogh P. Hédi Újévi fogadalom c. pályázatára; végleges formátumát elnyerte: 2012. jan. 21-én. Tamás, ahogy látod, éltem a javaslatoddal, s ide már a feleslegesnek ítélt utolsó mondat nélkül került fel. :) Emlékeim szerint a kritikádra írt válaszomban is megtettem, de ha mégsem, akkor most hatványozottan elismerem, hogy igazad volt!)

Időhurok

Városszerte mindenki a lefekvéshez készülődött – illetőleg, egészen pontosan, mindenki feszülten várta a másnapot, ami lényegét tekintve semmiben sem fog különbözni a maitól vagy a tegnapitól, de még a tíz évvel ezelőttitől sem! A város lakóinak nagy része már réges-régen feladta, hogy nyomonkövesse az idő „múlását”, esetünkben ennek ugyanis abszolúte semmi értelme, nekünk már nem bír jelentőséggel ez az időnek nevezett bagatell kis dolog – ellentétben a környező városok lakóival, akik megfeszült tempóban igyekeznek beosztani sosem elég idejüket.

Nekünk erről már nagyon régóta le van a gondunk, hála egy Harum nevű vén bolondnak! Mikor a városunkba költözött, senki nem látott benne egyebet, mint egy öreg, bogaras, megtért remetét, aki végül csak rá ébredt, hogy maradék ép esze védelmének érdekében jobb, ha emberek közt tengeti maradék idejét; egyhamar kiderült azonban, Harum köszönő viszonyban sincs ezzel a képpel: valami rég elfelejtett kuruzslást űzött, a halhatatlanságot kutatva, rendíthetetlenül. A szomszédjai szerint majd’ minden éjjel valami holtnyelven kántált, fennhangon – sőt, többen megerősítették, hogy minden szombat éjfélkor kisurrant a háza mögötti erdőbe, melynek közepén egy hatalmas tűzrakás körül táncolt és mormolta érthetetlen mondókáit. 

Hát, most megkapta az öreg, bár szerintem ő sem egészen így képzelte: ez a szerencsétlen ugyanis valami hókuszpókusszal végülis elérte, hogy az egész város egy időhurokba került, nap-nap után arra kényszerítve mindenegyes lakóját, hogy ugyanazt az egy napot élje át újra meg újra, maradandó eredmények nélkül! 

Természetesen, mikor ez kitudódott, a „műveltebbek” azonnal előálltak az ötlettel, hogy végezzük ki, így a halálával mindjárt két sorscsapástól is megszabadulhatunk – magától Harumtól meg az ő istenverte időhurkától is. A dolog szépséghibája mindösszesen csak az volt, amit ekkor még nem tudtunk az időhurokról, nevezetesen az, hogy mindennek másnap semmi foganatja sem lesz: Harum sértetlenül sétált végig a városon, arcán önelégült mosollyal – aznap többeket szó szerint megütött a guta, csakhogy ők sem nyugodhattak túl sokáig békében, a rákövetkező nap nekik ismételten ugyanúgy forrt a vérük Harum arcpirító magabiztosságát látva, mint mindenki másnak a városban.

Szükségtelen mondanom, azóta gyakorlatilag a mindennapok szerves része Harum egyre könyörtelenebb kivégzése, hiába tudjuk, hogy nem érünk el vele semmit – ez legalább egy szemernyi megnyugvást csempész a napjainkba. Eleinte beértük a sima felakasztással is, de – a tájékozatlanabbak kedvéért elárulnám – ha egy egész várost öröklétre kárhoztatsz, bizony elég hamar ráunnak eme halálnem egyszerűségére, és az emberi kegyetlenségnél kevesebb dolog szárnyal sebesebben és magasabbra! Így történt hát, hogy az elkövetkezendő néhány hétben kicsit megcifráztuk a sima bitófás módszert: a kötél helyébe lánc, tüskés venyigék, állati belek és szegecsekkel kivert bőrszíjak kerültek – csakhogy Harum válogatott szenvedéseiben a tömegek mindenegyes képviselője megtalálja a maga szórakozását. Ezt követte a halálra ostorozás – a későbbiekben ugyanazon módszerekkel tarkítva, mint amiket az akasztásnál alkalmaztunk (leszámítva az állati beleket, tudniillik azok nem minősültek túl hatékonynak) –, majd szebbnél-szebb fegyverek kerültek sorra, úgy mint: íj, dárda, parittya, kard, buzogány – legutóbbi kifejezetten gusztustalan munkát végzett, ami még az erősebb idegzetűeket is komolyan megviselte, így ez egy próbálkozás után kikerült a repertoárból.

Alighanem magától értetődik, hogy Harum azóta a nap huszonnégy órájában ahhoz a pogány istenhez fohászkodik, akitől anno kisírta ezt a háládatlan halhatatlanságot – balszerencséjére azonban mindenegyes imája süket fülekre talál! 

Az egész talán csak azért az égi csodáért érte meg, amely minden éjfélkor megfigyelhető a fölöttünk elterülő égbolton: ekkor ugyanis – mintha a Föld kegyetlenül sebesen visszafelé forogna – néhány kósza pillanat erejéig az eget pettyező megannyi csillag együvé olvad, s szikrázó örvényként kavarognak felettünk – csakhogy néhány másodperc múlva teljességgel leálljon ez a különös égi színjáték, hogy az ember egész lénye szabályosan beleszédüljön mozdulatlanságába; majd magához térvén elmormoljon egy néma imát (jóformán már maga sem tudja, miért vagy kinek), hogy egy nap ebből a végeérhetetlen kontinuitásból kiszakadva ébredhessünk egy szebb, elmúló napra... 

( A Mert röviden is lehet! c. írói versenyre beadott pályaművem; végleges formátumát elnyerte: 2011. 12. 19-én)

A szerelem az utcán hever

Engedjék meg, hogy megosszak Önökkel egy – hát, titoknak nem mondanám, de nem éppen közkeletű – információt: a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. alkalmazásában állni nem éppen az álom munkák egyike! Persze, tudom én, a kisgyerekek – tudtommal zömmel a fiúk, bár azért néha el-elkapunk néhány csillogó leánytekintetet – elbűvölve figyelik a szemeteskocsikat, amit – megmondom őszintén – egyébiránt teljes mértékig megértek! Egyszer nekem is volt szerencsém vezetni, illetőleg egyszer hátul is utazhattam – utóbbi inkább volt a kedvemre való, és ha az arcomba csapó szél nem szemét szagot sodort volna felém, minden bizonnyal még inkább élveztem volna, mint egyébként. 

Csakhogy nekem igazándiból a leginkább kulimunka jutott: az első munkanapomon hozzám vágtak egy botot, illetőleg egy pár munkáskesztyűt – amiért, így utólag, egész hálás vagyok, mert az egy dolog, hogy az a bot igen rövid idő alatt feltöri az ember kezét, na de ma már a hozzám hasonló szerencsés nyertesek még ezt a kis pluszt sem feltétlenül kapják meg, mint munkafelszerelés! Persze, nem vágja haza anyagilag az embert, ha beruház egy munkáskesztyűre, mert annyira nem drága – s mindennek tetejébe még egész sokáig is bírja! –, de azért mégis, ennyi „pluszjuttatást” talán elvárhatna az ember...

Ennek ismeretében aligha lehet nehéz elképzelni, hogy néznek ki a napjaim – egyik a másik után, minimális szabadságolási lehetőséggel, ránk ugyanis mindig szükség van! Tulajdonképpen csak ezzel az eggyel vígasztalom magam – illetőleg a munkatársaimat is –, hogy történjék bármi, nekünk biztos mindig lesz munkák, mert az emberek mindig trehányok voltak, most is azok, és szinte a lehetetlennel határos már az elképzelés is, hogy ez bármikor is megváltozzon – tapasztalataim szerint ugyanis az emberek túlságosan kényelmesek ahhoz, hogy elbattyogjanak a legközelebbi kukához (ami a legdurvább esetekben sincs tíz méternél távolabb tőlük)!

Na de, történt egyszer azonban egy nap, hogy a szokásos napi nyolc órás gané-eltakarítás közben valami egészen különösre – mondhatni kincsre – bukkantam: első ránézésre ugyanolyan sajt fecni volt, mint amikhez már kismilliószor volt szerencsém, de minek után van nekem ez a kényszerem, hogy mindent, de mindent megvizsgálok, ami elsőre nem tűnik szemétnek, ezért ezzel is így jártam el, s végül kisült, hogy egy szerelmes levél akadt a kezembe!

Elsőként a kézíráson akadt meg a szemem: majdnem olyan volt, amit – több-kevesebb sikerrel – mindannyiunkba megpróbálnak beleverni első osztályban, de az elsősökre jellemző görcsös precizitás nélkül, szívet-szemet gyönyörködtetően lendületes vonalak és hurkok művészi egymásutánja. 

Természetesen rögtön női szerzőre asszociáltam – egészen addig, amíg figyelmesebben szemügyre nem vettem a címzést: Drága Döníz!. Attól kezdve azért kezdtem élni a gyanúperrel, hogy férfi bírta elkövetni ezt a lehengerlően romantikus kis levelecskét – sőt, azt is határozottan ki mertem jelenteni, hogy művészlélek az istenadta, abban azonban már nem voltam biztos, hogy „praktizál-e” az illető. Szégyen, nem szégyen, pont nem a kortárs líráért ugrok! Nekem már Ady és cimborái is egy kicsit túl sok volt, a mai költők lezser forma- és rímkezelése pedig egyenesen a hideglelést hozza rám, így direkt nem is olvasom őket! 

De ez a rejtélyes ismeretlen más volt! Sőt, ami azt illeti, ha nem éppen a földön találom meg, hanem mondjuk egy verseskötetben, szinte biztos, hogy a nagy klasszikusokhoz sorolom: már-már kínosan ügyelt a – szívemnek oly’ kedves – klasszikus verslábakra. Az az odaadás pedig, ami a szóhasználatát jellemezte...! Hébe-hóba én is szoktam verseket körmölni, és tudom magamról, néha milyen nehéz megtalálni a megfelelő szót, ami vissza is adja az ember érzéseit, és véletlenül az előre megálmodott ritmikához is illeszkedik... és neki látszólag olyan egyszerűen ment! Mintha csak a kisujjából rázná ki! Jó, néha élt a költői szabadsággal, ami kiváltképp a tördelést érintette, de még szinte az is helyénvalónak tűnt.

Aznap, mondanom sem kell, minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam úgy koncentrálni a munkámra, ahogy azt máskor általában sikerül elérnem. Egyre csak azon gondolkodtam: vajon célba ért-e az üzenet, vagy e levél hiányában örökre egy féltve őrzött titok marad csupán? 

Noha közvetlenül nem érintett a kérdés, mégis mindenegyes szabad, kósza gondolatmenetek meglódulására alkalmas percben ezen járt az agyam, s a tudat, hogy ennek a fiúnak az érzéseit sosem ismerik meg, és még esélyt sem kap a viszonzásra, újra és újra úgy mart belém, mint egy kiéhezett puma.

A dolog végül már odáig fajult, hogy fejembe vettem: nekem kötelességem célba juttatni az üzenetet! A megvalósítás mikéntje felől még adódtak kérdések a hét elején, de mikor a következő kedden ismét az a bizonyos utca került sorra a forgóban – s mire észbe kaptam, megint az alatt a villanyoszlop alatt találtam magam, ahol ráleltem a kis darab papírra – egyszeriben megvilágosodtam: falragasz! – bár el kell ismernem, alapjáraton utálom a hirdetések e formáját, más, tömegek széles körét lefedő módszer nem igazán jutott eszembe (leszámítva talán a helyi újságot, de minek után azt épp csak tömegek nem olvassák, így egyhamar kiesett a pikszisből).

Másnap hajnalban már a kezemben is voltak a kis cédulák – az előző este folyamán már beszkenneltem, és kicsit javítottam is a minőségén, mert az idők folyamán szinte már ronggyá olvastam az eredetit! –, így minden szembejövő villanyoszlopra felragasztottam egyet. Az volt a stratégiám, hogy először azt a kereszteződést fedem le széltében-hosszabában – mintegy száz méter hosszúságban – utána a maradékot beosztom az előtte, illetve után álló kereszteződésekre – biztos, ami biztos, elvégre ki tudja, honnét sodródott a lábam elé az a kis papírka!?

Mielőtt az utolsót is felragasztottam volna, ismét elolvastam azt a pár sort, ami az elmúlt egy hétben szinte teljes egészében felforgatta egyszerű kis életemet:

„Drága Döníz!

Ha szemtől-szembe kéne mindazt elmondanom, ami bennem tombol, aligha tudnék értelmetlen nyökögésnél többet kipréselni magamból... így hát, nem is próbálkozom meg vele, inkább leírom:

Édes kín gyötör,

Érzem, nap-nap után

Mindinkább felőröl

A tudat:

Csak álmomban láthatom arcodat!

Ó, ha az Úr tudná,

Mi gyötrelem árán

Szabok gátat

Az emésztő vágynak...

S szemembe szökik a könny,

Ha a nyári szellő végigszánt

Bőrömön.”

Végigsimítottam a papíron – részint szépészeti célból, hogy tökéletesen ráfeküdjön a villanyoszlopra; részint pedig búcsúzásképpen: a verstől... a fiútól... az érzéseitől.

(Püspöki Dorka pályázatára; végleges formátumát elnyerte: 2011. nov. 2-án)

Egy Odvas meséje

Istenhátamögött egy tündéri kis falu Világvége és Seholsincs szomszédságában. Az itt élő népek a szomszédos falvak lakóihoz képest klasszisokkal kedvesebbek – no meg naivak!

Kedvességük ékes bizonyítéka a mód, ahogy a lakóhelyünkről – az Erdőről –, illetve rólunk beszélnek, szemben például a keserű seholsincsiekkel, akik az Erdőt csak Vesztőhelyként, minket pedig Senkikként emlegetnek, vagy a hihetetlenül borúlátó világvégiekhez képest, akik szerint mi, az Alakok, a Halál Erdejében lakunk; ezzel szemben az istenhátamögöttiek kedvesen csak Suttogóknak hívnak minket, az Erdőt pedig Fekete Erdő néven emlegetik.

Naivságukat pedig a Rosie-incidens példázza a leginkább: történt egyszer ugyanis, hogy egy Rosie nevű hatéves forma lányka betévedt az erdőbe. Abból, ahogy űzött vadként igyekezett meglelni a kivezető utat, arra a következtetésre jutottunk, hogy az istenhátamgöttiek mindenféle válogatott marhaságokkal tömik a kisgyermekek fejét. Lényeg a lényeg: a kicsi Rosie féktelen szabadulási vágya által hajtva felbukott egy nagyobbacska, éles sziklában – az így kiserkenő vér pedig óhatatlanul maga után vonta azt a szomorú következményt, hogy az velünk együtt lakó cápafogsorú farkas-lények egy másodpercen odaözönlöttek és néhány perc alatt cafatokra szaggatták szerencsétlen kislányt.

Ahogy minden erődben, így nálunk is vannak lények, akik vigyáznak a kényes egyensúlyra, azaz: eltakarítják a dögöket – ezek lennénk mi, az Odvasok. A mi szerepünk ugyanis eltűntetni minden szerves maradványt – s ebbe sajnos a farkas-lények által szétszaggatott szerencsétlen élőlények is beletartoznak.

Az emésztés folyamatát követően a csontokat végül kivetettük az Erdő melletti Tisztásra – a csontok ugyanis még számunkra is lebonthatatlanok, mi több: a bennük található velő szabályosan savként marja szét a gyökereinket!

A dolog iróniája, hogy a Tisztás véletlenül pont határos mindhárom faluval, s miután valami botor megtalálta a kicsi Rosie maradványait, arra az abszurd következtetésre jutott, hogy az Erdő lényeinek áldozatot kell bemutatni! E képtelen ötlet nyomán természetesen totális fejetlenség uralkodott el a falvakban: tömegek döntöttek úgy, hogy a lehető legrövidebb úton elhagyják otthonaikat – nem egy család döntött úgy, hogy inkább az egy heti járásra lévő Pokolkapujába költözik, hogy gyermekeiket biztonságban tudhassák (mindezt annak biztos tudatában, hogy ott pedig az Ördögfiak jönnek fel minden év első szombatján, hogy magukkal vigyenek egy szőke, kék szemű lányt, aki – ha lehet hinni a mende-mondáknak – magának Lucifernek lesz az ágyasa)! 

Azokban a zavaros hónapokban, amíg a Falvak Tanácsa ülésezett, hogy – elképzelésük szerint – előálljanak valami konstruktívval, ez meglehetősen bolond ötletnek látszott, ám hónapokon belül kiderült: az adott körülményekhez képest még a fejvesztve menekülők döntése volt a leginkább normális! A Falvak Tanácsa ugyanis azt a képtelen rendeletet hozta, hogy a falvak minden év december huszonharmadikán – vetésforgószerűen – kötelesek bemutatni áldozatot az Erdőnek. Mivel azonban sejtették, hogy ezzel a rendelettel nem igazán fognak osztatlan sikert aratni a nép körében, különböző kiegészítéseket csatoltak még hozzá, melynek értelmében az áldozat csak olyan leánygyermek lehet, aki abban az évben töltötte be hatodik életévét – ó, és természetesen szigorúan csak barna szemű és barna hajú lehet!

Ennek a rendeletnek alighanem csak a farkas-lények örültek: viszonylag hamar megtanulták ugyanis, hogy minden évben eljön az a nap, amikor ezüsttálcán nyújtják át nekik a legporhanyósabb húsú falatokat. 

A hatodik évtől kezdve gyakorlatilag már elmaradhatatlan kellékévé vált az áldozatbemutatás herce-hurcájának a farkas-lények éneklő vonítása, melyek első szólamai már napszálltakor felhangoztak, s egészen éjfélig – a „lakoma” kezdetéig – hallani lehetett (akkortól kezdve ugyanis a vonítást az áldozatok elkeseredett sikoltozása váltotta fel, ami – áldozattól függően – öt perctől egészen fél órán át is tarthatott).

A Falvak Tanácsának botorsága azonban nem csak apró emberi életeket követelt: közülünk is sokan vesztek oda – és vesznek a mai napig is! Az emberek ugyanis valamiért szeretnek emlékezni – még a fájdalmas dolgokra is – és szerintük az emlékezés legszimbolikusabb módja az, ha az Erdőben növő fákból – Belőlünk!!! – állítanak emléket azoknak a szerencsétlen kislányoknak, akik – a Falvak Tanácsának hite szerint – halálukkal a falvak békéjét szolgálják.

Furcsa faj az ember: kérdés nélkül feladja egyéni autonómiáját, csakhogy közösségbe tömörülve egységet alkothasson; Istenként tisztel egy olyan irányító hatalmat, melynek hatalma csak rajta keresztül létezik, s ha nem is kérdés nélkül, de a közösség békéjének érdekében bármit eltűr, és ezt hívja demokráciának!

(Bells pályázatára; végleges formátumát elnyerte: 2011. nov. 2-án)

__________________________________________________

Karácsonyra, szeretettel...

Emlékszem, majdnem egy éve már, hogy nem egészen másfél pokoli hónap után ismét az enyém voltál, s a tiéd, Mi Egymáséi.

Aztán, nagyjából újabb másfél hónap múlva jött a totális tébolyda – mármint részemről –, és, szerintem mindkettőnk számára mindmáig tisztázatlan okokból kifolyólag, huss, ennyi, vége, köszönjük a részvételt!

Ezt követően persze sokáig tartotta magát a büszke, dacos elképzelés, miszerint nekem volt igazam, és teljesen jogosan tettem, amit tettem; de, meg kell, mondjam az őszintét: ez az érvelés már akkor is elég gyenge lábakon állt meg előttem, nem hogy ma!

Igen, gőzerővel azon fáradoztam, hogy elfelejtselek, hogy túllépjek rajtad, ezen nincs mit szépíteni.

Végigjártam azt az utat, ami hajdanán, másokkal működött: megbánás, önvád, indukált depresszió – mert hogy eddig ez bevált, sőt, gyorsította is a folyamatot; véleményem szerint ugyanis semmi sem hat üdítőbben az ember lelkére, mintha önmaga mászik bele abba a ködös-büdös, undorító mocsárba, amit jobb híján depressziónak hívunk. Máskor ezzel a módszerrel legfeljebb két-három hónapon belül túljutottam az illetően, kész voltam nyitni a világ felé, kész voltam egy új kapcsolatra.

Csakhogy Veled ez nem működik! Túl vagyok az indukált depresszión is, de semmi! Az Istenért sem tudlak feledni – bár, megvallom őszintén, Te vagy az első, akit nem akarok –, nem kívánni Téged, illetőleg azt, bárcsak végül kiderülne, hogy mindez egy hosszúra nyúlt rémálom volt csupán, s felébredve arra eszméljek, hogy itt vagy velem-nekem, épségben és egészségben, hogy szerethesselek és kapaszkodhassak Beléd, mint emberi létem egyetlen értelmébe.

De a valóság sajnos az, hogy erről szó sincs: balga módon elüldöztelek, és minden lehetséges módot rögvest el is lehetetlenítettem, amint módom nyílt rá, nehogy újra fel tudjam veled venni a kapcsolatot...

Mint mondottam volt: büszke, dacos elképzelések.

S lassanként az a reményem is végleg semmivé foszlik, hogy anno megtett ígéreted szerint, mindentől függetlenül követni fogod életem történéseit, ugyanis annyi provokatív, Mindenkihez intézett felszólalás után sem hallattál még Magadról. Tudom, mindazok után, amit veled műveltem, ne is várjam, hogy csak úgy ismét az éltembe toppansz... de hiányzol. Mindennél és még annál is jobban!

Hiányoznak azok a boldog feszültséggel "terhes" reggelek, amikor még úgy keltem fel, hogy azon izgultam, vajon vár-e tőled engem pár sor; a hasonlóan kellemes teherrel megáldott délutánok, valahányszor azon izgultam, vajon felhívsz-e vagy felveszed-e, ha én hívlak; egyáltalán, hogy hallhassam simogató, suttogásnál alig hangosabb hangod, amikor velem beszélsz; a belőle kicsendülő önzetlen, mély és őszinte szeretetet, ami mindenegyes alkalommal zavarba hozott – és hoz még a mai napig is, valahányszor emlékezetembe idézem.

Talán kicsinyes és önző pont ezen tulajdonságait kiragadni egy embernek, majd pediglen ezekre hivatkozván azt állítani „Hiányzol!”, mégsem tudok többel vagy jobbal előállni, mert számomra ezen tulajdonságaid voltak a legkedvesebbek – persze szigorúan csak az örökös bűntudatod után, amivel, néha úgy éreztem, a világ minden hatalmával sem volnék képes szembeszállni és meggyőzni Téged, hogy nem fogsz a Pokolra kerülni ezért a szerelmért; vagy ha mégis, nyugodt lehetsz felőle, hogy nem kell egyedül égned egy örökké valóságon keresztül, mert én is ott leszek veled, ha törik, ha szakad!

Szóval, így karácsonyra, én nem adhatok Néked egyebet, mint eme újabb, a Mélyen Tisztelt Nagyérdeműn keresztül "elrebegett" pár sort, remélvén, hogy látod, és talán még a te szívedben-lelkedben is hasonló harc dúl, mint az enyémben, s így e pár sor végre mindkettőnknek némi nemű megnyugvást adhat – bármily' formában is tegye azt...

Azt hiszem, nem kis képmutatás lenne a részemről„Boldog Karácsonyt!” kívánni, így e sorok végén, mégsem jut jobb vagy frappánsabb az eszembe, szóval:

Boldog Karácsonyt, Drága!

Huszonkilenc

       Egy újabb év – és egy újabb születésnap – amit nélkülem ünnepelsz

       Neked ebben talán nincs is semmi furcsa, lévén, életed engem megelőző huszonhét évét is istenien leélted nélkülem.

       Nekem azonban immáron két éve minden október ötödike – csakúgy, mint minden szeptember huszonkilencedike és október hetedike vagy január huszonkilencedike – különös feketébe borul. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az elmúlt közel egy évben – eltekintve azoktól a futó egy-két hetektől, mikor újfent enyém voltál, s én a tiéd... mikor Mi Egymáséi voltunk – ne hurcolná magán minden nap elvesztésed fájdalmát; épp csak az év e négy napja sokkal inkább kínkeserves kínlódás, mint a maradék háromszázhatvanegy – szökőévente, mint például az idén, háromszázhatvanöt.

       S ahogy e sorokat írom, valami kiváltképp megragadta a fantáziámat: a huszonkilences szám redundáns ismétlődése. Huszonkilencedik születésnap ez év október ötödikén. Szeptember huszonkilencedike – az első számú, különbejáratú gyásznapom. És végül: január huszonkilenc; szépséges neved napja. A média világában – és feltehetőleg a való életben is – ez már intő jel lenne a tisztelt nézőnek, hogy erre a számra ildomos lenne odafigyelni, mert a későbbiekben még jelentősége lesz!

       Vajon így volna ez a mi esetünkben is? Nem tudom. De, hogy őszinte legyek, nagyon remélem. Remélem, hogy igen, mert ez alkalommal én voltam olyan botor, mint te a múltkoriban. Most én voltam olyan állat – ha megbocsátod nekem ezt a jelzőt –, hogy ész nélkül felégessek minden hidat: telefonszám, e-mail, miegymás – épp csak a SIM-kártyámat nem vágtam ki az ablakon.

       Mindössze két dolgot nem tudtam – és nem is akarok! – kitörölni az emlékezetemből, az életemből: azt a rengeteg emléket, illetőleg a történetünket, amely néha nap még ma is szárnya kap szívemben-lelkemben-elmémben, s őrült hévvel veti magát papírra rajtam keresztül.  Ettől a kettőtől semmi pénzért nem válnék meg! Annál is inkább, mivel e kettő révén váltam azzá, aki most vagyok – egy cinikus, a végletekig elutasító és szkeptikus, ugyanakkor egy mára már csupán csak emlékké halványult érzést, és ezt az érzést kiváltó Nőt a bolondulásig szerető tizennyolc éves suhanc.

       Hiszem s tudom, hogy Te voltál, vagy és leszel életem egyetlen, igaz, nagy szerelme, Török Adél; én Lédám-Adélom-Egyetlenem! S hogy ebben a meghatározhatatlan hosszúságú, de garantáltan keserves életben, ami még előttem áll, nem találok még egyet. Pótlékot, aki időszakosan feledtetni tudja velem az elvesztésed felett érzett fájdalmat, na, azt talán – bár, meg kell, valljam őszintén, eddig még ilyet se sikerült találni; igaz, nem is nagyon törtem magam az ügy érdekében! Minek is, ha gyakorlatilag előre dokumentálható, hogy röpke egy hét – vagy még annyi se! – után már Hozzád kezdeném hasonlítgatni, és záros határidőn belül arra jutnék, kár volt egyáltalán a próbálkozásért!? Akkor már inkább maradok egy életen át ilyen kérlelhetetlenül keserű, de őszinte híved és szeretlek egy életen át – a magam furcsa módján...

(2012. október 5; Boldog Születésnapot, Drága!)

Büszkeség – ó, te életünk megrontója!

       A büszkeség jó dolog. Tartást ad az embernek.

A gond csak az, hogy ezzel a tartással nem lehet ágyba bújni, nem lehet összemosolyogni, nem lehet éjszakákat átvirrasztani vele és beszélgetni, nem lehet megcirógatni, nem lehet megölelni és nem lehet megcsókolni sem. Semmit sem lehet vele megcsinálni azok közül, amit Veled akartam!

       Nem pótolhat Téged!  

       Erre kimondottan sokáig tartott rájönnöm, pláne beismernem, mert – noha tudtam, hogy eleve lehetetlen – mégis megpróbáltam ezzel az Istenverte büszkeséggel takarózni, minél mélyebbre ásni magam a látszólag kellemes, puha, csalogató melegségbe, amit ígért... de rájöttem, hogy ezek épp ugyanúgy csak megtévesztő, üres szavak, mint amikkel anno én éltem irányodban egy februári szerda reggelen. 

       Megtévesztő, üres és semmit mondó, de sajnos hihető és megmagyarázható.

       De én többé nem akarom elhinni, sem pedig megmagyarázni! Csak be akarom ismerni és a tudtodra adni, hogy igen, hülye voltam – olyannyira hülye, hogy az már párját ritkítja a maga nemében –, és el akarom mondani, hogy egy utolsó, sunyi, önző dög vagyok, aki meg sem érdemel Téged, mégis vágyódik Rád... mert Te voltál a mindene, és nélküled – önnön hibájából kifolyólag – nincstelenné vált, de most, utoljára, erőnek-erejével szeretné visszaszerezni azt az egyetlen dolgot, amire világéletében várt és sóvárgott... Téged!

Mese habbal...

Ha annyiszor kaptam volna csak egy forintot, ahányszor ezt hallottam – kiváltképp az utóbbi időkben! –, most valószínűleg egy magániskola tanulójaként izgulnék az előttem álló érettségi miatt.

Mese habbal. Önmagában nincs is semmi baj ezzel a kifejezéssel... a bajok ott kezdődnek – szerény személyem számára –, mikor ez a két szó jelzővé avanzsál, és illetéktelenek így minősítik valaki érzéseit – a Te érzéseidet! –; mikor ennek a két szónak már nem egyéb a feladata, mint ledegradálni két közös múltú ember jelenkori kapcsolatát.

De még ha igazuk is van azoknak, akik így vélekednek: ugyan engedtessék már meg, hogy az ember maga döntse el, akar-e hinni ebben a mesében, megszavazza-e a bizalmat egy mások számára képtelennek és hihetetlennek tetsző történetnek – csakúgy, ahogy annak idején már megtette egy másik, „túl szép, hogy igaz legyen!”-esetben.

Én hinni akarok – mit akarok, én hiszek! – abban, hogy minden szavad igaz, mert régen sem űztünk sportot Egymás átvágásából, s kétlem, hogy éppen most jött volna meg a kedved az ilyesmihez – pláne úgy, hogy még így, két külön verdeső szívként is ugyanazt az ütemet dobogjuk: a szeretetteljes kételkedését! Te pont ugyanannyira nem tudod elhinni, hogy nincs tüske a szívemben Miattad, miként én is képtelen vagyok elhinni, hogy nem tudod elhinni. 

Nem számít, mit állítanak, mások, elég, ha én tudom, hogy mindenegyes leírt könnyed valós – s ez egyszerre tölti el sivár szívemet boldogsággal és fájdalommal: boldogság nékem minden könnycsepp, mely értem hull szemedből, mert gyémántragyogásukkal igazolják minden szavad, melyet úton-útfélen boldog-boldogtalan meg akar cáfolni; s fájdalom, mert ez azt jelenti, hogy gyászolsz... Minket! 

(Teszed mindezt azért, mert Te még nem tudod, amit én!)

A bánat? Egy nagy óceán...

A bánat? Egy nagy óceán – amit a hülyeség kiapadhatatlan forrása duzzaszt még nagyobbra és nagyobbra!

Választhatnánk egyszerűen a felejtés könnyed útját is, de nem, inkább sanyargatjuk magunkat emlékeink felidézésével, leveleink újraolvasásával, szerelmes szavaink visszhangoztatásával, mindezt miért: mert azzal kábítjuk magunkat, hogy ennyit igen is megérdemel! Holott egyszerűen csak arról van szó, hogy félünk előrébb lépni: erőnkön felül igyekszünk azon, hogy szívünket letűnt idők selymeibe öltöztessük, hogy régi pompájában tündököljön – mert naivan reméljük, hogy egyszer eljön a nap, mikor visszatoppan életünkbe, s ezért mindent ugyanolyan állapotban szeretnénk megőrizni, mint az előtt; pedig a lelkünk mélyén tudjuk, hogy erre elenyésző az esély (sőt, ha teljesen őszinték akarunk lenni, gyakorlatilag a lehetetlennel egyenrangúról ábrándozunk!): egy álomvilágban igyekszünk örökös révületben létezni.

Egymás nyakára hágnak a képtelenebbnél-képtelenebb gondolatok – míg végül már az őrület kietlen szigetén horgonyzunk le: nap-nap után abból a megrendíthetetlen bizonyosságból merítünk erőt, hogy ránk virrad még a nap, amikor vakmerő álmaink valóra válnak – mert megcselekedjük, amit e bolond cél megkövetel!

Ugyanakkor felmerül bennünk a költői kérdés: vajh tisztességes lépés-e ez a másikkal szemben – s tudjuk, hogy nem! Felelősséggel tartozunk a másikért, ebbe a felelősségbe pedig a legnagyobb jó indulattal sem fér bele az, ha tulajdon önzésünk által vezérelve beállítunk és felszakítjuk a régi sebeket.

Szeretni nem egyéb, mint tudni, mikor kell hagyni a másikat kiröppeni az életünkből – s ezzel egyidejűleg pedig magunkat leláncolni a legközelebbi olyan alkalmatossághoz, amelyről biztosan tudjuk, hogy erőnek-erejével sem tudnánk kiszakítani a kegyetlen anyaföldből.

Epilóg(?)

Furcsa dolog ez a szerelem. 

Az ember minduntalan azt hiszi, hevesebben már nem is érezhet – aztán lám, még mindig van feljebb és feljebb, egészen a csillagokig (vagy még azokon is túl)!

Nem tagadom, sokszor megijesztett, hogy mennyire határtalan, mennyire megfoghatatlan és szavakkal mily’ kevéssé visszaadható – de éppen ebben rejlett a szépsége! 

És most egyszeriben vége?! 

Nem, nem hiszem! Megrendíthetetlenül hiszek abban, hogy ez csak kényszer megoldás – hogy mire, arra több verziót is sikerült már felállítanom, de egy mindegyiknél valószerűbbnek és lényedhez illőnek tetszik: meg akartál védeni. Ami csak annyiban rosszabb, mintha hagytál volna kétségek közt tipródni, hogy ez is újabb ékes bizonyítéka végtelen szeretetednek, amellyel fél évig kényeztettél – melyről sokszor gondoltam: nem érdemlem meg.

Annyira friss ez még, hogy gyakorlatilag még el sem hiszem – noha könyörtelen bizonyítékaival minden rám virradó nappal újra meg újra szembesülök: hajnalonként remegve ülök a gép elé, telve a reménnyel, hogy soraidat olvashatom – majd percekig csak farkasszemet nézek az üres postaládával. A telefonom már többet van a kezemben, mint bárhol máshol: még mindig reménykedek néhány rövid sorban, melyet a legnagyobb titokban írsz meg nekem – melyeket én környezetre és a helyzetre való tekintet nélkül lázasan olvasgattam.

S mikor a „barátok” abban látják a segítséget, hogy minden létezőnek vélt, koholt hibádat felsorolják: forr a vérem, hogy Nevedet egyáltalán szájukra merik venni s ily’ illetlen szavakkal illetnek, anélkül, hogy akár egy kicsit is ismernének!

Ironikus: pont az nap, mikor végül újra – s talán utoljára? – hallottam Rólad, éppen azzal viccelődtem, ha szélnek eresztenél, s ugyanez a szél egyszer újra karjaidba sodorna – harmadjára ki mondana Isten hozzád! -ot? A groteszk viccet alighanem azért engedtem meg magamnak, mert eleve elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy második búcsú is elhangozzék – elvégre, pár nappal azelőtt, még mindig e tiltott szerelem bűvöletében éltünk, újabb elképzelhetetlen magaslatokat hódítottunk meg Te és én.

Félre ne értsd ártatlan szavam: nem célom fejedre olvasni semmiféle vádat – szép is lenne, a képmutatás iskolapéldája! –, egyszerűen csak nem fér a fejembe, honnan vehetted azt az elvadult ötletet, hogy nem akarok mindenegyes percben Érted aggódni?! Mert nincs kétségem afelől: ettől akartál megvédeni!

Tudom, mennyire önzőnek hangzik ez most, s talán e pillanatban rá sem ismersz arra, akibe hajdan belém szerettél… de nekem Te voltál a mindenem – s most, hogy eltűntél az életemből, nincstelen lettem! Már nincs miért várnom a holnapot! Egyedül a remény éltet még, hogy egyszer csak újra felbukkansz azon a kies ösvényen, amelyen kéz a kézben lépdeltünk az ismeretlenbe – a boldogságba! 

S csak remélni merem, hogy mikor e sorokat olvasod, nem hallom majd Szíved roppanását – mert tudod: e sorok azért születtek, mert kínzó hiányoddal együtt élni lehetetlen!

Tünemény

A Szerelem egy furcsa dög. Amikor minden erőnkkel keressük-űzzük, mesteri módon rejtőzik el a szemünk előtt. De ha nem kajtatjuk, rögvest észrevesszük! Először csak a szemünk sarkából, akár a mesebeli tündért, melyet kisgyermekként mindannyian ugyanolyan tisztán látunk, s ahogy felcseperedünk –ki-ki a maga tempójában – fokozatosan elvesztettük eme csodás adományt, melyet egy időre újra visszanyerhetünk, mikor szemünkre ereszkedik a lenge rózsaszín fátyol. E szeszélyes tünemény mindig akkor toppan életünkbe, mikor a legkevésbé számítanánk a találkozásra – és, szent meggyőződésünk ellenére, a legnagyobb szükségünk van rá! Sosem tudhatjuk, milyen képben talál ránk, de annyi biztos: megbabonáz, rabul ejt, s ha ideje korán, botor módon megválunk tőle, azt eget verő kínok közt tehetjük csak meg – mely kínok alighanem egy életen át elkísérnek minket!

Emlékszem, a semmiből, egyik napról a másikra toppant be az életembe. Alapköveire morzsolta szét azt a világot, melyben azelőtt olyan megrendíthetetlenül hittem, s egy új világot épített nekem. Felnyitotta a szemem, jobb emberré tett. Egy dolgot csekély halandó elmémmel is képes voltam felfogni: kétségkívül nem e világi teremtmény! Ember ugyanis nem tud olyan önzetlenül és odaadóan szeretni, ahogy Ő. Igéző szépségéről nem is szólva, melyhez alighanem minden nép dicshimnuszokat zengett, mindig más és más néven illetve Őt! De hogy is tehettek volna másképp?! Ember ugyanis nem alkotott még szót, mely maradéktalanul visszaadná lénye valóját – az istenek pedig, akiket ezek az emberek imádtak, voltak olyan bölcsek, hogy ne plántáljanak imádóik fejébe oly’ mértékű tudást, hogy ezt megtehessék, ellenkező esetben ugyanis minden kétséget kizáróan elfordultak volna tőlük, és csak Őt imádták volna – erre így is bőven akadt példa, dacára minden isteni furmányosságnak!

A mai napig beleremegek, akárhányszor felrémlenek előttem álmaimban eltöltött, végtelennek tetsző, mégis oly’ tünékeny óráink. Cseresznyepiros ajkai – ma már letűnt korok klasszikusnak tetsző modorában – édesebb szót szóltak bármely földi nektárnál, tekintetében minden alkalommal menthetetlenül elvesztem – de egyszerű halandóként aligha kívánhatnék gyönyörűbb halált, mint e szemekben merülni el – tán csak csókjaitól megrészegülve elfeledni levegőt venni, s ekképp fúlni meg! Mindenegyes álombéli együtt létünk a valóság csalhatatlan érzésével él bennem, nem is szólva azokról a napnyi hosszúra nyúlt víziókról, melyek ébrenlétemkor ereszkedtek elmémre és szememre, menedéket nyújtva a valóság kegyetlen ridegségével szemben. E éber álmok alkalmával majd’ mindannyiszor átszöktünk a csodákkal tarkított világba, ahonnét származott – ahová halandó tekintete sem vetülhetne, nemhogy lábával tiporhatná smaragdzöld füvét! –, s szívünk dallamára szédítő táncot jártunk, olyan szorosan ölelve a másikat, hogy testünk jóformán eggyé olvadt. 

Alighanem eleve tiltott volt e lelki-frigy, de hiszen a gyarló emberként éppen a tiltott gyönyört kívántam leginkább! Mindmáig nem sikerült megfejtenem, hogy dobhattam el magamtól azt, amire egész életemben a levegőnél is jobban vágytam?! Szeretném azt hinni, hogy szerelmünkre fény derült odaát, s minthogy Őt nem tudták jobb belátásra bírni, ezért engem bűvöltek meg álnokul… De szívem mélyén tudom, nem erről van szó: félelmeim mérgezték meg, s emésztették fel kikezdhetetlennek hitt érzéseimet, helyükbe pedig őrjítő kétségeket plántáltak, melyek dúlt elmémben kiváló táptalajra találtak.

Most pedig, az idő által nyert bölcsességgel, csak keserűen, fájó szívvel tekintek vissza az elmulasztott esélyre és a tizenegy varázslatos napra, mellyel megajándékozott. Néha, magányos óráimban, eltűnődöm azon, mi lett volna, ha elég határozottan tudtam volna fellépni önmagammal szemben…?

__________________________________________________

Halld hát szavam, halld imám...

Halld hát szavam, halld imám,

Túl e csökött emberi lét határán

Téged hívlak, én szép Lédám!

Szívedhez szól most minden szó

Mert tudom-remélem, hogy valahol

(Tán jó mélyen)

Te is úgy érzel, mint régen.

Hozzád szólók, sokszor tiport-bántott

Darabja a szívnek, s remélem, hogy hallod,

Cinkos társunkra, a Holdra miképp rivallok

Minden áldott éjjelen.

Könyörülj, ha teheted!

Szeress viszont, ha még lehet!

(S ha már nem, hát engedd, hogy elengedjelek...)

(2012. október 6; Fél lábbal a Pokolban)

Annak idején,

mikor még nem számított más,

csak Te meg én,

nem volt tán boldogabb a Föld kerekén

De, lásd, nekem ez nem volt elég,

többre vágytam, mint adhat az Ég

messzi űztelek,

És Te elmentél, s most élek

(mit élek? Vegetálok!)

egy életet,

mit e néven illetni tán nem is lehet.

Légy könyörületes, ó, én Istennő-Lédám,

ne hagyj élnem ily' nyomorult bénán;

oldozd fel egykori szeretőd,

ha még egy kicsit is szereted őt!

Sikoly

Kiáltsd! Sikítsd! Üvöltsd a Holdra

(A Holdra, ki mindent látott,

Kivel én minden éjjel Éretted kiáltok,

S halok el hajnalban néma sikolyban),

Hogy Te is hiszed még:

Nem ért véget még a Mi tündérmesénk!

 

Szomorú fellegek

Szemeimből megered a keserű, fekete fergeteg,

Mikor szomorú szemüket rám vetik a komor, szürke fellegek:

Emlékeimbe idézik azokat az időket,

Mikor kedvedről üzentek énnekem

(Ám e borongós nappalok és éjek

Immáron mind egyet regélnek:

Kevély kedélyed!)

 

Tündérmese

Nem volt több, mint egy kóbor pillanat,

Eddig tartott csak, míg újra láttalak:

Új láng gyúlt kietlen szívemben,

Nyugovóra naiv reményekkel telve tértem.

Majd jött a hajnal, előbb repdesve, lepkeszárnyon,

Utóbb pedig csúszva-mászva, kézen-lábon.

Hát így robbannak szét a tündérmesék, hogy

Végül aranyló tündérporként lengjék körül

Azt, aki még hisz – és szeret – rendíthetetlenül,

(És vár, ha kell, míg a világ megsemmisül!)...

 

Születésnapodra

Te vagy az egyetlen, akinek azt mondtam:

Szeretlek!

Te vagy az egyetlen, akinek azt mormogom:

Szeretlek.

(De szavamat nem hallod a szélcsendben...)

Nem tudom, mondom-e még bárkinek:

Szeretlek!

De azt tudom:

Bevésted Magad a szívembe!

 

Gyönyör

Édes kín gyötör,

Érzem, nap-nap után

Mindinkább felőröl

A tudat:

Csak álmomban láthatom arcodat!

Ó, ha az Úr tudná,

Mi gyötrelem árán

Szabok gátat

Az emésztő vágynak...

S szemembe szökik a könny,

Ha a nyári szellő végigszánt

Bőrömön.

 

Éjjel

Éjjel, mikor kialusznak a fények,

Új világ ébred,

Mert álmok földjén, 

Te meg én

Megszegjük az Úr szavát,

Követvén a hagyományt,

Melyet Ádám s Éva hagyott ránk.