"Használati útmutató"
Na, akkor lássuk, hogy is állnak a dolgok itt, a Szösszenetkékben:
Legfelül helyezkednek el a pályamunkáim, melyeket – ha véletlenül sikerül nem elfelejteni – végleges formátumuk elnyerésének időpontjával és a pályázat kiíró(i)nak nevével teszek fel.
Az utolsó pályamunka alatt egy vonal húzódik, onnantól kezdődnek az önálló, rövidebb epikai alkotások. Egyelőre érezhetően egy téma köré fűződnek ezek a történetek, de amennyiben az idők folyamán ebben változás állna be, akkor nagy eséllyel ezeknél is fel lesz tüntetve, hogy mégis milyen témakörben születtek.
Végül, de semmiképpen sem utolsó sorban, az utolsó önálló alkotás alatt is egy elválasztó vonal terül el, és onnantól kezdve már a verseim találhatók, amik hasonló attributumokkal bírnak, mint ez epikus művek, így ha itt is jelentkezik majd bármiféle új rendező elv, abban az esetben itt is hasonlóra lehet majd számítani, mint a fentebb említett kategóriában.
Remélem, ezek után legalább látszólagos rendezettséget Mindenkinek sikerül felfedeznie – ha nem, oda se neki, elvégre szerény személyem is kész káosz, bár nagyon igyekszem összetartani magam... :)
Jó olvasást, Mindenkinek!
Életem
első első díjjal honorált pályázatát hozom most Nektek, Kedves Olvasók! :)
Megmondom
őszintén, nem kicsit kellett kapaszkodnom a székembe, amikor az
eredményhirdetés alkalmával a saját nevemet olvastam az első helyezett helyén,
de a kezdeti sokk után nagyon-nagyon jóleső érzés fogott el – na meg a
késztetés, hogy még több ilyet akarok megélni! :D
Remélem, valami
hasonlóra ez a kis iromány Titeket is képes fog rábírni – mármint ilyen székbe
kapaszkodósan kellemes élményre, ámbátor azt is szívesen látnám, ha egy
következő pályázaton valamelyikőtök beelőzne, és akkor majd konzultálunk,
mennyire tudnak az ujjvégek belefehéredni az eufórikus kapaszkodásba... ;D
Zsibbadt erek útjain a vér...
Tizenhat évesen az
ember sok mindent vár, remél az életétől: sarjadzó függetlenséget, kalandot –
legyen az bármily’ nemű, vagy álljék éppen előtte bármilyen jelző –, némi
tébolyt, s végül: rengeteg, hamar hamvadó szerelmet; minderre számítunk, s
alighanem okkal-joggal, hisz’ mi egyébről szólna a kamaszkor, ha nem ezekről?
Azonban, amire
egyáltalán nem számítunk – engem legalábbis valamelyest sokként ért a
bekövetkezése –, hogy megtaláljuk azt a személyt, aki mellett hirtelenjében még
egy hozzám hasonló, aggályokkal és félelmekkel túlfűtött fiú sem találja olyan
valóságtól elragaszkodott ötletnek a holtomiglan-holtodiglant.
Török
Adél kétség kívül ilyen Nő volt – s
mit tagadjuk, mind a mai napig az egyetlen!
– az életemben.
Az
az önzetlen és odaadó szeretet, amivel viseltetett irántam – s amely az Ő
jellemének mintegy magától értetődő velejárójának tetszett és tetszik ma is –,
és amire engem is megtanított; az a határtalan, gyengéd megértés, ami
mindenegyes szavából, megnyilvánulásából már-már elemi erővel kiviláglott...
Ezek emelik Őt számomra mindenki más fölé, és ezen tulajdonságok miatt voltam
képes szinte másodpercek alatt– végleg
– a szívembe zárni Őt; e tulajdonságok révén vált egyhamar álmaim és vágyaim
„evilági” megtestesítőjévé.
(És
e kijelentés boncolgatásánál, kérem, tekintsünk el attól a ténytől, miszerint
én megismerkedésünk pillanatától kezdve földöntúli angyalnak tartottam; nézetem
szerint ugyanis emberi lény már csak
emberi volta miatt is képtelen ilyen mértékben elsajátítani a felsoroltakat,
nemhogy lélegzetvételnyi szünet nélkül ilyen tökéletesen átadni és megosztani
azokat egy másik emberrel!)
Ugyanakkor
éppen ezen tulajdonságok azok, melyek ma, lassan három évvel később,
megnegédesítik az emlékedet, Egyetlen Adélom, mert noha én voltam – ne
szépítsük: – barom, és üldöztelek el, mégsem tudok szabadulni Tőled! Egyre csak
Terád vágyom, tudván-tudva, hogy igen komoly esély van rá, hogy az életben soha
többé nem láthatlak...
Szomorú,
hogy csak most, kapcsolatunk alighanem végleges és megmásíthatatlan alkonyán
értem meg és érzem át csak igazán, „vajh,
mire gondolhatott a költő..?”, mikor azt mondta: És
éreztem: / szívembe »visszatér«, / És zuhogó, mély zenével ered meg, / Mint
zsibbadt erek útjain a vér, / A földi érzés: mennyire szeretlek!
(Diara Visszatérés c. pályázatára végleges
formátumát elnyert: 2012.dec.20-án)
Miért?!
Csak egy kérdésem lenne – mármint kezdésül. Miért?! Miért
hitegettél, hogy így meg úgy szeretsz, hogy én vagyok életed szerelme meg tudom
is én, miféle nyálas maszlagok, ha annyit sem kérhettem tőled, hogy feltétel
nélkül bízz meg bennem? Kérdem én, akkor ezek után, miféle hatalmas szerelemről
áradoztál te nekem? Vagy nálad a szerelem nem a feltétel nélküli bizalomnál
kezdődik? Mert, ha nem, erről már a kezdet-kezdetén igazán tájékoztathattál
volna, akkor ugyanis nem fárasztom magam azzal egy éven át, hogy megpróbálom
bebizonyítani neked, hogy érdemes vagyok féltve őrzött titkaid, gondolataid és
érzéseid megismerésére. De tovább megyek: ha tudtam volna, hogy az általunk
fontosnak tartott értékek látszólagos hasonlóságának ellenére ennyire
különbözőek vagyunk, akkor nem adom fel érted azt a bájosan egyszerű
életvitelt, amit folytattam, s akkor mindmáig élnék boldogan, a magam kis
világában. És ha már nyálas maszlagokról volt szó: jobb, ha tőlem tudod, mintha
más mondja meg, hogy egy egész rózsabokrot vágtál a szívemhez, majd törted bele
az összes létező tüskét, egyetlen huszáros mozdulattal. No de, a viccet félre
téve, szeretném, ha tudnád, hogy én megpróbáltalak szeretni, és hidd el nekem,
nem volt egy egyszerű művelet! A lépte-nyomon előkerülő ellenlábasokkal még
csak-csak sikerült megvívnom, de a te örökös ellenállásod egy hangyányit soknak
bizonyult, mert – lássuk be –, aki nincs megbékülve saját magával, az az
életben nem fogja elhinni, hogy önmagáért szeretik, és azt hiszem, ez neked is
nehezedre esett! Pedig, azt hiszem, én megláttam a valódi lényed, és, mit
tagadjam, megbabonáztál. De lám, semmilyen bűbáj sem tart örökké. Kérlek,
legalább addig ne kezdj sírni, amíg végigmondom – utána felőlem zokoghatsz,
ahogy akarsz –, mert mindezek után tényleg nem tudnám őszinte reakciónak venni!
És hidd el nekem, nem akarod, hogy még ennél is jobban belelovalljam magam.
Szóval, végezetül csak annyit, hogy Isten hozzád! Remélem, előbb-utóbb
megtalálod a férfit, akit képes vagy bízvást szeretni.
(A S.T.É.G. avagy Saját
Tollakkal Ékeskedők Gárdájának Oszd ki! c. játékára;
végleges formátumát elnyerte: 2012. márc. 28-án)
A medve és a farkas – avagy tanmeseszerűség a XXI. század
állataitól
Mikor rátaláltunk Roryra, alig lehetett több
hat hónaposnál. Szegénykét valaki alaposan helyben hagyta – alighanem az apja,
ismervén ezeket az állatias lényeket! Ezek mindenféle különösebb fenntartás
nélkül esnek neki egymásnak – még a tulajdon gyermekeiknek is! –, ha fenyegetve
érzik a territóriumuk fölötti hatalmukat. Akkor én még ugyan csak csetlő-botló
bocs voltam, de ennek ellenére a napnál is világosabb volt számomra, hogy az
apjának minden joga megvolt félni kisfiától: abból a kis szőrpamacsból olyan
elemi erő sugárzott, hogy majdnem ledöntött mind a négy lábamról! Kétségem sem
volt felőle, hogy a kis farkas kapva kapna az első adandó alkalmon és
letaszítaná apját a trónjáról. Akkor és ott azonban ez mások számára aligha
volt annyira magától értetődő, mint nekem. A véres kis labdacsot látva a
legtöbben valószínűleg inkább ingyen ebédre asszociáltak volna, semmint egy
félelmetes farkasra. Az anyám és a testvérem sem voltak ezzel másként:
gondolkodás nélkül kaptak volna a friss hús után, én azonban Roryra vetettem
magam, remélvén, hogy a farkasokkal való távoli rokonság ellenére az én
családomba szorult valamennyi önmérséklet, és nem támadnának rá tulajdon
vérükre.
Mindkettőnk legnagyobb szerencséjére nem
kellett csalódnom. A nap végére azt is sikerült kiharcolnom, hogy Roryt
hazavigyük magunkkal – igaz, anya teljességgel világossá tette számomra, hogy
ha már mindenáron ragaszkodom ehhez a marhasághoz, akkor az én feladatom lesz a
napi betevő előteremtése Rory számára, valamint a nevelése is rám hárul.
Amíg kicsik voltunk, nem is akadt semmilyen
problémám a feltételek teljesítésével, Rory mindenben partner volt, igazán nem
lehetett rá semmi panasz. De mikor felütötte nála fejét a pubertás, egyszeriben
minden közösen elért eredményünk füstbe ment! Azt is mondhatnánk, hogy ő lett
kis családunk fekete báránya – bár ő ezt a hasonlatot mindig is degradálónak
találta. Volt, hogy napokra, de az sem volt ritka, hogy hetekre eltűnt anélkül,
hogy indulás előtt pár szót odavakkantott volna, tudom is én, mondjuk „Sokáig
elleszek, ne várjatok rám!”, de nem, ő mindig csak utólagosan adott
magyarázatot. Egyszer direkt összeszámoltam, milyen kifogással és hányszor élt,
és kiderült, hogy a kedvence az „Értsétek meg, én magányos farkas vagyok!”–duma.
De minden hülyesége ellenére, a lelke
mélyén, ő még mindig az a kajla kis kölyök, akit annak idején hazacibáltam, és
én életem végig szeretni fogom – ha belegebed, akkor is!
(A S.T.É.G. avagy Saját
Tollakkal Ékeskedők Gárdájának KÉPzeld el! c. játékára;
végleges formátumát elnyerte: 2012. márc. 7-én)
A
rubin nyaklánc
Lívia, noha világéletében tudatában volt
átlagon felüli szépségének, sosem tartozott azon nők soraiba, akik – vélt vagy
valós – szépségük hangsúlyozása végett hivalkodó, bokáig dekoltált „ruhákat”
aggattak magukra. Vakolólapátra sem volt szüksége ahhoz, hogy kisminkelje
magát, és nem kellette magát fűnek-fának. Az egyszerűség híve volt: leheletnyi
szempillaspirál és rúzs – ha nagyon ki akart rúgni a hámból, akkor szemhéjtus
–, egy csinos ruha, ami elég konszolidált ahhoz, hogy ne nézzék holmi utcasarki
némbernek, de azért valamit mégis megmutat, és végezetül egy tűrhetően magas
sarkú cipő, csakhogy még jobban hangsúlyozza modellalkatát.
Ma azonban, úgy gondolta, némileg szakít a
hagyományokkal. Randevúra készült egy különleges férfival, aki, úgy vélte,
megérdemel némi plusz vesződséget. A sminkelés művelete leheletnyi ásványi
púderrel kezdődött, majd kevés pirosítóval folytatódott az arccsonton. Ajkára
az eredetinél két árnyalattal sötétebb rúzst vitt fel, fölé pedig szolidan
csillogó szájfényt. Szemhéjára némi rézfényű szemhéjpúder került, majd
egyébként is lehengerlő, smaragdzöld tekintetét szemhéjtussal és dúsító
szempillaspirállal tette gyilkosan gyönyörűvé. A frizura-kérdésből nem csinált
nagy cécót: ébenfekete haját elegáns kontyba fogta tarkóján, és slussz. Passzos
burgundi vörös ruhája kiemelte bőre halvány bronzszínét, a hozzá választott skarlátvörös
cipellő pedig némi kifinomult kacérságot csempészett egyébként konszolidált
öltözékébe.
Késésben volt. Rohant, ahogy erejéből telt
– s amennyire a ruha és a magas sarkú szabta korlátok ezt lehetővé tették.
Balszerencséjére azonban akadt még valaki, aki hasonlóképp sietett: a találkozó
helyszínéül megjelölt színház előtti kereszteződésben lovagja fekete
autócsodája maga alá gyűrte törékeny testét. Sokan talán a Sors furcsa
fintorának titulálnák az esetet, de ők nem voltak ott, mikor a baleset történt,
így nem is érthetik meg, hogy mi, szemtanúk, miért tartottuk mégis magától
értetődőnek és mindenképpen szükségesnek a történteket: csakis így kerülhetett
nyakába öltözéke legékesebb darabja – a tündöklő rubin nyaklánc.
(A S.T.É.G. avagy Saját
Tollakkal Ékeskedők Gárdájának Öltöztesd fel! c. játékára;
végleges formátumát elnyerte: 2012. márc. 3-án)
Önvallomás
Sokan az üdeséggel azonosítanak, míg
másoknak egy levélről jutok eszükbe – mondjuk nem ősszel vagy télvíz idején,
hanem kikeletkor és a kora nyáron, amikor még teljes pompámban tündöklöm, és
szép hajkoronámba nem melíroz szőke csíkokat a Nap. Ismerek olyanokat is, akik
hemperegni szeretnek az általam szőtt selymes, puha szőnyegen. Ezek általában
kutyák vagy kisgyerekek – esetleg kevésbé kicsi, ámde annál szerelmesebb,
egymásba gabalyodott fiatalok. De ott virítok én minden ablakba tett
balkonládában is, az árnyékos és nedves helyeken is én vetem meg elsőként a
lábam – a biológiában jártasabbak pionírszervezetként is ismernek, a
természettudományok iránt kevésbé érdeklődő természetűek pedig egyszerűen csak
lemoháznak. Sokszor kapom meg azt a jelzőt is, hogy megnyugtató vagyok. Ezzel
azért alkalmanként tudnék vitatkozni, látván a kórházakba látogató emberek arcát,
amikor összetalálkoznak tipikus egészségügyi árnyalatommal. Olykor szerintem
inkább nyomasztó vagyok, de ezt tényleg mindenki döntse el saját maga!
(A S.T.É.G. avagy Saját
Tollakkal Ékeskedők Gárdájának Írj színesen! c. játékára;
végleges formátumát elnyerte: 2012. febr. 25-én)
Fogadalom
2011. december 31; du. 1 óra
A tébolyda hivatalosan is kezdetét vette:
barátok és rokonok feszített tempóban adták egymásnak a kilincset – az a
szerencsétlen kristályüveg ajtógomb egyik tövig rágott körmű kézből vándorolt a
másikba. A nagybátyám konkrétan a megérkezését követő tíz percen belül már úgy
festett, mintha valaki telibe kapta volna egy vödör vízzel. Ne aggódj,
hoztam magammal váltásruhát, sőt, még váltás-váltásruhát is, biztos, ami ziher
alapon! – fogadkozott izgatottságtól remegő hangon. Minek után engem
éppen akkor vett kezelésbe a borbély, csinos kis ódivatú pengéjével, inkább
csak megnyugtatólag hümmögtem egyet – nem akartam ugyanis pont ma
szétkaszaboltatni az arcomat.
2011. december 31; du. 5 óra
Végre kész voltam – mi több, olyannyira ki
lettem készítve, mint még soha életemben! A barátaim azzal ugrattak, hogy már
csak azért is megéri ez az egész, mert életemben először – és nagy
valószínűséggel utoljára! – tisztességes férfiember benyomását keltem. Miután
kiélcelődték magukat rajtam, átugrottunk egy kis feszültségoldóért a szomszédos
kocsmába, ami két üveg sör per pofával számolva igen komoly befektetést
igényelt, de minek után ezt ők spendírozták meg, emiatt nekem már nem fájt a
fejem.
2011. december 31; este 8 óra
Ideges – bár a kedélyjavítóktól kissé
eltompult – motoszkálás támadt az egész házban: megindult a népvándorlás a
helyszínre! Szerény személyem a szó szoros értelmében rendőri kísérettel
érkezett meg – nem is annyira a biztonságom, mint inkább a rám olyannyira
jellemző „Bocs, meggondoltam magam!”–jellegű akciók kiküszöbölése
végett.
2011. december 31; este 9 óra 50 perc
Már mindenki startra kész volt –
megbízható kémeim értesülései szerint még Döníz is, mégse kezdtünk, az
ütemtervben ugyanis teljességgel más foglaltatott, így kénytelen volt mindenki
kibírni még nem egészen két teljes órát. Ami a leginkább meglepett, hogy dacára
annak, hogy mindenki pontosan tisztában volt a menetrenddel, mégsem mutatkoztak
teljességgel emberi reakciók, jelesül: a várakozás által szép lassan
felemésztett türelem okozta nyüzsgés. Persze zsibogás az volt, de senki sem
várhatja el közel háromszáz összecsődített embertől, hogy néma csöndben,
előreszegezett szemmel és egyenes derékkal várakozzon, akárcsak az iskolapadban
– bár egy kósza pillanat erejéig elgondolkoztam rajta, vajon milyen hatást
gyakorolna a tömegre, ha lenne nálam egy hosszú, rendteremtő erejű favonalzó.
2011. december 31; este 11 óra 45 perc
Oké, most már én is határozottan ideges
vagyok, pedig egész nap én tartottam mindenkiben a lelket, mondhatni maga
voltam a megtestesült nyugalom! Felharsan a zene, s szinte kivágódnak a
hatalmas diófa ajtók, mire mindenki feláll – még a reumás Erzsi mama is,
ráadásul minden különösebb litánia nélkül! –, s tekintetüket az ajtóban álló
nőre függesztik. Az én Dönízemre! Kecsesen, mégis kissé
sietősen lépdel a padok közt, mert ugyan számtalanszor elpróbáltuk már, mégis,
most mindkettőnkben munkál egyfajta versenydrukk – és nem mellékesen mégiscsak
sikerült némi késést összeszednünk.
2011. december 31; este 11 óra 55 perc
Egy örökkévalóságnak tetszik, míg odaér
mellém a pap színe elé. Egymásra mosolygunk, majd szinte egyidejűleg mindketten
lopva az órára pillantunk. Természetesen a pap is be van avatva, tisztában van
vele, hogy kicsit elcsúsztunk, úgyhogy inkább gyorsan eldarálja, semmint
érthetően előadja a felvezető szöveget, aminek még így is csak az utolsó előtti
pillanatban sikerül a végére érnie!
2011. december 31; este 11 óra 59 perc –
és körülbelül 30 másodperc
Mindketten egyszerre mondjuk az eskü
szövegét. A templomon időközben végigzúg az éjféli harangszó. A tízediket akkor
üti el, mikor mindketten a fogadalmunk végére érünk. A papra nézek, aki
ajkaival a következő szavakat formálja: „Megcsókolhatod a mennyasszonyt!”.
Megvárjuk, míg elkondul a tizenegyedik ütés is, majd megcsókoljuk egymást. A
harang elüti a tizenkettőt, hivatalosan is átléptünk az újévbe – s ezzel
egyidejűleg egy új életbe...
Mikor Döníz először előállt az esküvő
ilyetén lefolytatásának ötletével, egy évvel ezelőtt, le akartam beszélni róla.
Attól féltem ugyanis, hogy a különös időpontválasztás miatt nem sokan jönnének
el – kiváltképp az én kis családomból. Ők mindig is többre tartották a
kényelmet, mint bármi egyebet, éppen ezért azt hittem, hogy az óévről az újévre
virradólag tartandó nász semmilyen körülmények között sem férne bele az
elképzeléseikbe! Legnagyobb meglepetésemre azonban ők voltak a leginkább oda
meg vissza az ötlettől, mi több: Döníz ezzel a kreatív ötlettel abszolúte
belopta magát a szívükbe – így onnantól kezdve gyakorlatilag, ha akart, se
tudott volna kihátrálni az eljegyzésből.
Azóta húsz év telt el, s mindenegyes évben
megújítottuk az eskünket – az első menetrendje alapján, de mivel idővel,
mondhatni, beleszoktunk, a tízedik után már nem volt annyira kaotikus a
ceremónia. Talán furcsának találják – vagy legalábbis mindenképpen szentimentálisnak
–, de mindenegyes fogadalommal csak még jobban egymásba szerettünk!
(
Balogh P. Hédi Újévi fogadalom c. pályázatára; végleges
formátumát elnyerte: 2012. jan. 21-én. Tamás, ahogy látod, éltem a
javaslatoddal, s ide már a feleslegesnek ítélt utolsó mondat nélkül került fel.
:) Emlékeim szerint a kritikádra írt válaszomban is megtettem, de ha mégsem,
akkor most hatványozottan elismerem, hogy igazad volt!)
Időhurok
Városszerte mindenki a lefekvéshez
készülődött – illetőleg, egészen pontosan, mindenki feszülten várta a másnapot,
ami lényegét tekintve semmiben sem fog különbözni a maitól vagy a tegnapitól,
de még a tíz évvel ezelőttitől sem! A város lakóinak nagy része már réges-régen
feladta, hogy nyomonkövesse az idő „múlását”, esetünkben ennek ugyanis
abszolúte semmi értelme, nekünk már nem bír jelentőséggel ez az időnek nevezett
bagatell kis dolog – ellentétben a környező városok lakóival, akik megfeszült
tempóban igyekeznek beosztani sosem elég idejüket.
Nekünk erről már nagyon régóta le van a
gondunk, hála egy Harum nevű vén bolondnak! Mikor a városunkba költözött, senki
nem látott benne egyebet, mint egy öreg, bogaras, megtért remetét, aki végül
csak rá ébredt, hogy maradék ép esze védelmének érdekében jobb, ha emberek közt
tengeti maradék idejét; egyhamar kiderült azonban, Harum köszönő viszonyban
sincs ezzel a képpel: valami rég elfelejtett kuruzslást űzött, a
halhatatlanságot kutatva, rendíthetetlenül. A szomszédjai szerint majd’ minden
éjjel valami holtnyelven kántált, fennhangon – sőt, többen megerősítették, hogy
minden szombat éjfélkor kisurrant a háza mögötti erdőbe, melynek közepén egy
hatalmas tűzrakás körül táncolt és mormolta érthetetlen mondókáit.
Hát, most megkapta az öreg, bár szerintem
ő sem egészen így képzelte: ez a szerencsétlen ugyanis valami hókuszpókusszal
végülis elérte, hogy az egész város egy időhurokba került, nap-nap után arra
kényszerítve mindenegyes lakóját, hogy ugyanazt az egy napot élje át újra meg
újra, maradandó eredmények nélkül!
Természetesen, mikor ez kitudódott, a
„műveltebbek” azonnal előálltak az ötlettel, hogy végezzük ki, így a halálával
mindjárt két sorscsapástól is megszabadulhatunk – magától Harumtól meg az ő
istenverte időhurkától is. A dolog szépséghibája mindösszesen csak az volt,
amit ekkor még nem tudtunk az időhurokról, nevezetesen az, hogy mindennek
másnap semmi foganatja sem lesz: Harum sértetlenül sétált végig a városon,
arcán önelégült mosollyal – aznap többeket szó szerint megütött a guta,
csakhogy ők sem nyugodhattak túl sokáig békében, a rákövetkező nap nekik
ismételten ugyanúgy forrt a vérük Harum arcpirító magabiztosságát látva, mint
mindenki másnak a városban.
Szükségtelen mondanom, azóta gyakorlatilag
a mindennapok szerves része Harum egyre könyörtelenebb kivégzése, hiába tudjuk,
hogy nem érünk el vele semmit – ez legalább egy szemernyi megnyugvást csempész
a napjainkba. Eleinte beértük a sima felakasztással is, de – a
tájékozatlanabbak kedvéért elárulnám – ha egy egész várost öröklétre
kárhoztatsz, bizony elég hamar ráunnak eme halálnem egyszerűségére, és az
emberi kegyetlenségnél kevesebb dolog szárnyal sebesebben és magasabbra! Így
történt hát, hogy az elkövetkezendő néhány hétben kicsit megcifráztuk a sima
bitófás módszert: a kötél helyébe lánc, tüskés venyigék, állati belek és
szegecsekkel kivert bőrszíjak kerültek – csakhogy Harum válogatott
szenvedéseiben a tömegek mindenegyes képviselője megtalálja a maga
szórakozását. Ezt követte a halálra ostorozás – a későbbiekben ugyanazon
módszerekkel tarkítva, mint amiket az akasztásnál alkalmaztunk (leszámítva az
állati beleket, tudniillik azok nem minősültek túl hatékonynak) –, majd
szebbnél-szebb fegyverek kerültek sorra, úgy mint: íj, dárda, parittya, kard,
buzogány – legutóbbi kifejezetten gusztustalan munkát végzett, ami még az
erősebb idegzetűeket is komolyan megviselte, így ez egy próbálkozás után
kikerült a repertoárból.
Alighanem magától értetődik, hogy Harum
azóta a nap huszonnégy órájában ahhoz a pogány istenhez fohászkodik, akitől
anno kisírta ezt a háládatlan halhatatlanságot – balszerencséjére azonban
mindenegyes imája süket fülekre talál!
Az egész talán csak azért az égi csodáért
érte meg, amely minden éjfélkor megfigyelhető a fölöttünk elterülő égbolton:
ekkor ugyanis – mintha a Föld kegyetlenül sebesen visszafelé forogna – néhány
kósza pillanat erejéig az eget pettyező megannyi csillag együvé olvad, s
szikrázó örvényként kavarognak felettünk – csakhogy néhány másodperc múlva
teljességgel leálljon ez a különös égi színjáték, hogy az ember egész lénye
szabályosan beleszédüljön mozdulatlanságába; majd magához térvén elmormoljon
egy néma imát (jóformán már maga sem tudja, miért vagy kinek), hogy egy nap
ebből a végeérhetetlen kontinuitásból kiszakadva ébredhessünk egy szebb, elmúló
napra...
( A Mert
röviden is lehet! c. írói versenyre beadott pályaművem; végleges
formátumát elnyerte: 2011. 12. 19-én)
A szerelem az utcán hever
Engedjék meg, hogy megosszak Önökkel egy –
hát, titoknak nem mondanám, de nem éppen közkeletű – információt: a Fővárosi
Közterület-fenntartó Zrt. alkalmazásában állni nem éppen az álom munkák egyike!
Persze, tudom én, a kisgyerekek – tudtommal zömmel a fiúk, bár azért néha
el-elkapunk néhány csillogó leánytekintetet – elbűvölve figyelik a
szemeteskocsikat, amit – megmondom őszintén – egyébiránt teljes mértékig
megértek! Egyszer nekem is volt szerencsém vezetni, illetőleg egyszer hátul is
utazhattam – utóbbi inkább volt a kedvemre való, és ha az arcomba csapó szél
nem szemét szagot sodort volna felém, minden bizonnyal még inkább élveztem
volna, mint egyébként.
Csakhogy nekem igazándiból a leginkább
kulimunka jutott: az első munkanapomon hozzám vágtak egy botot, illetőleg egy
pár munkáskesztyűt – amiért, így utólag, egész hálás vagyok, mert az egy dolog,
hogy az a bot igen rövid idő alatt feltöri az ember kezét, na de ma már a
hozzám hasonló szerencsés nyertesek még ezt a kis pluszt sem feltétlenül kapják
meg, mint munkafelszerelés! Persze, nem vágja haza anyagilag az embert, ha
beruház egy munkáskesztyűre, mert annyira nem drága – s mindennek tetejébe még
egész sokáig is bírja! –, de azért mégis, ennyi „pluszjuttatást” talán
elvárhatna az ember...
Ennek ismeretében aligha lehet nehéz
elképzelni, hogy néznek ki a napjaim – egyik a másik után, minimális
szabadságolási lehetőséggel, ránk ugyanis mindig szükség van! Tulajdonképpen
csak ezzel az eggyel vígasztalom magam – illetőleg a munkatársaimat is –, hogy
történjék bármi, nekünk biztos mindig lesz munkák, mert az emberek mindig
trehányok voltak, most is azok, és szinte a lehetetlennel határos már az
elképzelés is, hogy ez bármikor is megváltozzon – tapasztalataim szerint
ugyanis az emberek túlságosan kényelmesek ahhoz, hogy elbattyogjanak a
legközelebbi kukához (ami a legdurvább esetekben sincs tíz méternél távolabb
tőlük)!
Na de, történt egyszer azonban egy nap,
hogy a szokásos napi nyolc órás gané-eltakarítás közben valami egészen
különösre – mondhatni kincsre – bukkantam: első ránézésre ugyanolyan sajt fecni
volt, mint amikhez már kismilliószor volt szerencsém, de minek után van nekem
ez a kényszerem, hogy mindent, de mindent megvizsgálok, ami elsőre nem tűnik
szemétnek, ezért ezzel is így jártam el, s végül kisült, hogy egy szerelmes
levél akadt a kezembe!
Elsőként a kézíráson akadt meg a szemem:
majdnem olyan volt, amit – több-kevesebb sikerrel – mindannyiunkba megpróbálnak
beleverni első osztályban, de az elsősökre jellemző görcsös precizitás nélkül,
szívet-szemet gyönyörködtetően lendületes vonalak és hurkok művészi egymásutánja.
Természetesen rögtön női szerzőre
asszociáltam – egészen addig, amíg figyelmesebben szemügyre nem vettem a
címzést: Drága Döníz!. Attól kezdve azért kezdtem élni a
gyanúperrel, hogy férfi bírta elkövetni ezt a lehengerlően romantikus kis levelecskét
– sőt, azt is határozottan ki mertem jelenteni, hogy művészlélek az istenadta,
abban azonban már nem voltam biztos, hogy „praktizál-e” az illető. Szégyen,
nem szégyen, pont nem a kortárs líráért ugrok! Nekem már Ady és cimborái is egy
kicsit túl sok volt, a mai költők lezser forma- és rímkezelése pedig egyenesen
a hideglelést hozza rám, így direkt nem is olvasom őket!
De ez a rejtélyes ismeretlen más volt!
Sőt, ami azt illeti, ha nem éppen a földön találom meg, hanem mondjuk egy
verseskötetben, szinte biztos, hogy a nagy klasszikusokhoz sorolom: már-már
kínosan ügyelt a – szívemnek oly’ kedves – klasszikus verslábakra. Az az
odaadás pedig, ami a szóhasználatát jellemezte...! Hébe-hóba én is szoktam
verseket körmölni, és tudom magamról, néha milyen nehéz megtalálni a megfelelő
szót, ami vissza is adja az ember érzéseit, és véletlenül az előre megálmodott
ritmikához is illeszkedik... és neki látszólag olyan egyszerűen ment! Mintha
csak a kisujjából rázná ki! Jó, néha élt a költői szabadsággal, ami kiváltképp
a tördelést érintette, de még szinte az is helyénvalónak tűnt.
Aznap, mondanom sem kell, minden
erőfeszítésem ellenére sem tudtam úgy koncentrálni a munkámra, ahogy azt máskor
általában sikerül elérnem. Egyre csak azon gondolkodtam: vajon célba ért-e az
üzenet, vagy e levél hiányában örökre egy féltve őrzött titok marad csupán?
Noha közvetlenül nem érintett a kérdés,
mégis mindenegyes szabad, kósza gondolatmenetek meglódulására alkalmas percben
ezen járt az agyam, s a tudat, hogy ennek a fiúnak az érzéseit sosem ismerik
meg, és még esélyt sem kap a viszonzásra, újra és újra úgy mart belém, mint egy
kiéhezett puma.
A dolog végül már odáig fajult, hogy
fejembe vettem: nekem kötelességem célba juttatni az üzenetet! A megvalósítás
mikéntje felől még adódtak kérdések a hét elején, de mikor a következő kedden
ismét az a bizonyos utca került sorra a forgóban – s mire észbe kaptam, megint
az alatt a villanyoszlop alatt találtam magam, ahol ráleltem a kis darab
papírra – egyszeriben megvilágosodtam: falragasz! – bár el kell ismernem,
alapjáraton utálom a hirdetések e formáját, más, tömegek széles körét lefedő
módszer nem igazán jutott eszembe (leszámítva talán a helyi újságot, de minek
után azt épp csak tömegek nem olvassák, így egyhamar kiesett a pikszisből).
Másnap hajnalban már a kezemben is voltak
a kis cédulák – az előző este folyamán már beszkenneltem, és kicsit javítottam
is a minőségén, mert az idők folyamán szinte már ronggyá olvastam az eredetit!
–, így minden szembejövő villanyoszlopra felragasztottam egyet. Az volt a
stratégiám, hogy először azt a kereszteződést fedem le széltében-hosszabában –
mintegy száz méter hosszúságban – utána a maradékot beosztom az előtte, illetve
után álló kereszteződésekre – biztos, ami biztos, elvégre ki tudja, honnét
sodródott a lábam elé az a kis papírka!?
Mielőtt az utolsót is felragasztottam
volna, ismét elolvastam azt a pár sort, ami az elmúlt egy hétben szinte teljes
egészében felforgatta egyszerű kis életemet:
„Drága Döníz!
Ha szemtől-szembe kéne mindazt elmondanom,
ami bennem tombol, aligha tudnék értelmetlen nyökögésnél többet kipréselni
magamból... így hát, nem is próbálkozom meg vele, inkább leírom:
Édes kín gyötör,
Érzem, nap-nap után
Mindinkább felőröl
A tudat:
Csak álmomban láthatom arcodat!
Ó, ha az Úr tudná,
Mi gyötrelem árán
Szabok gátat
Az emésztő vágynak...
S szemembe szökik a könny,
Ha a nyári szellő végigszánt
Bőrömön.”
Végigsimítottam a papíron – részint
szépészeti célból, hogy tökéletesen ráfeküdjön a villanyoszlopra; részint pedig
búcsúzásképpen: a verstől... a fiútól... az érzéseitől.
(Püspöki Dorka
pályázatára; végleges formátumát elnyerte: 2011. nov. 2-án)
Egy Odvas meséje
Istenhátamögött egy tündéri kis falu
Világvége és Seholsincs szomszédságában. Az itt élő népek a szomszédos falvak
lakóihoz képest klasszisokkal kedvesebbek – no meg naivak!
Kedvességük ékes bizonyítéka a mód, ahogy
a lakóhelyünkről – az Erdőről –, illetve rólunk beszélnek, szemben például a
keserű seholsincsiekkel, akik az Erdőt csak Vesztőhelyként, minket
pedig Senkikként emlegetnek, vagy a hihetetlenül borúlátó
világvégiekhez képest, akik szerint mi, az Alakok, a Halál
Erdejében lakunk; ezzel szemben az istenhátamögöttiek kedvesen csak Suttogóknak
hívnak minket, az Erdőt pedig Fekete Erdő néven emlegetik.
Naivságukat pedig a Rosie-incidens
példázza a leginkább: történt egyszer ugyanis, hogy egy Rosie nevű hatéves
forma lányka betévedt az erdőbe. Abból, ahogy űzött vadként igyekezett meglelni
a kivezető utat, arra a következtetésre jutottunk, hogy az istenhátamgöttiek
mindenféle válogatott marhaságokkal tömik a kisgyermekek fejét. Lényeg a
lényeg: a kicsi Rosie féktelen szabadulási vágya által hajtva felbukott egy
nagyobbacska, éles sziklában – az így kiserkenő vér pedig óhatatlanul maga után
vonta azt a szomorú következményt, hogy az velünk együtt lakó cápafogsorú
farkas-lények egy másodpercen odaözönlöttek és néhány perc alatt cafatokra
szaggatták szerencsétlen kislányt.
Ahogy minden erődben, így nálunk is vannak
lények, akik vigyáznak a kényes egyensúlyra, azaz: eltakarítják a dögöket –
ezek lennénk mi, az Odvasok. A mi szerepünk ugyanis eltűntetni minden szerves
maradványt – s ebbe sajnos a farkas-lények által szétszaggatott szerencsétlen
élőlények is beletartoznak.
Az emésztés folyamatát követően a
csontokat végül kivetettük az Erdő melletti Tisztásra – a csontok ugyanis még
számunkra is lebonthatatlanok, mi több: a bennük található velő szabályosan
savként marja szét a gyökereinket!
A dolog iróniája, hogy a Tisztás
véletlenül pont határos mindhárom faluval, s miután valami botor megtalálta a
kicsi Rosie maradványait, arra az abszurd következtetésre jutott, hogy az Erdő
lényeinek áldozatot kell bemutatni! E képtelen ötlet nyomán természetesen
totális fejetlenség uralkodott el a falvakban: tömegek döntöttek úgy, hogy a
lehető legrövidebb úton elhagyják otthonaikat – nem egy család döntött úgy,
hogy inkább az egy heti járásra lévő Pokolkapujába költözik, hogy gyermekeiket
biztonságban tudhassák (mindezt annak biztos tudatában, hogy ott pedig az
Ördögfiak jönnek fel minden év első szombatján, hogy magukkal vigyenek egy
szőke, kék szemű lányt, aki – ha lehet hinni a mende-mondáknak – magának
Lucifernek lesz az ágyasa)!
Azokban a zavaros hónapokban, amíg a
Falvak Tanácsa ülésezett, hogy – elképzelésük szerint – előálljanak valami
konstruktívval, ez meglehetősen bolond ötletnek látszott, ám hónapokon belül
kiderült: az adott körülményekhez képest még a fejvesztve menekülők döntése
volt a leginkább normális! A Falvak Tanácsa ugyanis azt a képtelen rendeletet
hozta, hogy a falvak minden év december huszonharmadikán – vetésforgószerűen –
kötelesek bemutatni áldozatot az Erdőnek. Mivel azonban sejtették, hogy ezzel a
rendelettel nem igazán fognak osztatlan sikert aratni a nép körében, különböző
kiegészítéseket csatoltak még hozzá, melynek értelmében az áldozat csak olyan
leánygyermek lehet, aki abban az évben töltötte be hatodik életévét – ó, és
természetesen szigorúan csak barna szemű és barna hajú lehet!
Ennek a rendeletnek alighanem csak a farkas-lények
örültek: viszonylag hamar megtanulták ugyanis, hogy minden évben eljön az a
nap, amikor ezüsttálcán nyújtják át nekik a legporhanyósabb húsú falatokat.
A hatodik évtől kezdve gyakorlatilag már
elmaradhatatlan kellékévé vált az áldozatbemutatás herce-hurcájának a
farkas-lények éneklő vonítása, melyek első szólamai már napszálltakor
felhangoztak, s egészen éjfélig – a „lakoma” kezdetéig – hallani lehetett
(akkortól kezdve ugyanis a vonítást az áldozatok elkeseredett sikoltozása
váltotta fel, ami – áldozattól függően – öt perctől egészen fél órán át is
tarthatott).
A Falvak Tanácsának botorsága azonban nem
csak apró emberi életeket követelt: közülünk is sokan vesztek oda – és vesznek
a mai napig is! Az emberek ugyanis valamiért szeretnek emlékezni – még a
fájdalmas dolgokra is – és szerintük az emlékezés legszimbolikusabb módja az,
ha az Erdőben növő fákból – Belőlünk!!! – állítanak emléket
azoknak a szerencsétlen kislányoknak, akik – a Falvak Tanácsának hite szerint –
halálukkal a falvak békéjét szolgálják.
Furcsa faj az ember: kérdés nélkül feladja
egyéni autonómiáját, csakhogy közösségbe tömörülve egységet alkothasson;
Istenként tisztel egy olyan irányító hatalmat, melynek hatalma csak
rajta keresztül létezik, s ha nem is kérdés nélkül, de a közösség
békéjének érdekében bármit eltűr, és ezt hívja demokráciának!
(Bells pályázatára;
végleges formátumát elnyerte: 2011. nov. 2-án)
__________________________________________________
Karácsonyra,
szeretettel...
Emlékszem, majdnem egy éve már, hogy nem egészen másfél pokoli
hónap után ismét az enyém voltál, s a tiéd, Mi
Egymáséi.
Aztán, nagyjából újabb
másfél hónap múlva jött a totális tébolyda – mármint részemről –, és, szerintem
mindkettőnk számára mindmáig tisztázatlan okokból kifolyólag, huss, ennyi,
vége, köszönjük a részvételt!
Ezt követően persze
sokáig tartotta magát a büszke, dacos elképzelés, miszerint nekem volt igazam,
és teljesen jogosan tettem, amit tettem; de, meg kell, mondjam az őszintét: ez
az érvelés már akkor is elég gyenge lábakon állt meg előttem, nem hogy ma!
Igen, gőzerővel azon
fáradoztam, hogy elfelejtselek, hogy túllépjek rajtad, ezen nincs mit szépíteni.
Végigjártam azt az utat,
ami hajdanán, másokkal működött: megbánás, önvád, indukált depresszió – mert
hogy eddig ez bevált, sőt, gyorsította is a folyamatot; véleményem szerint
ugyanis semmi sem hat üdítőbben az ember lelkére, mintha önmaga mászik bele
abba a ködös-büdös, undorító mocsárba, amit jobb híján depressziónak hívunk.
Máskor ezzel a módszerrel legfeljebb két-három hónapon belül túljutottam az
illetően, kész voltam nyitni a világ felé, kész voltam egy új kapcsolatra.
Csakhogy Veled ez nem
működik! Túl vagyok az indukált depresszión is, de semmi! Az Istenért sem
tudlak feledni – bár, megvallom őszintén, Te vagy az első, akit nem akarok –,
nem kívánni Téged, illetőleg azt, bárcsak végül kiderülne, hogy mindez egy
hosszúra nyúlt rémálom volt csupán, s felébredve arra eszméljek, hogy itt vagy
velem-nekem, épségben és egészségben, hogy szerethesselek és kapaszkodhassak
Beléd, mint emberi létem egyetlen értelmébe.
De a valóság sajnos az,
hogy erről szó sincs: balga módon elüldöztelek, és minden lehetséges módot
rögvest el is lehetetlenítettem, amint módom nyílt rá, nehogy újra fel tudjam
veled venni a kapcsolatot...
Mint mondottam volt:
büszke, dacos elképzelések.
S lassanként az a
reményem is végleg semmivé foszlik, hogy anno megtett ígéreted szerint,
mindentől függetlenül követni fogod életem történéseit, ugyanis annyi
provokatív, Mindenkihez intézett felszólalás után sem hallattál még Magadról.
Tudom, mindazok után, amit veled műveltem, ne is várjam, hogy csak úgy ismét az
éltembe toppansz... de hiányzol. Mindennél és még annál is jobban!
Hiányoznak azok a boldog
feszültséggel "terhes" reggelek, amikor még úgy keltem fel, hogy azon
izgultam, vajon vár-e tőled engem pár sor; a hasonlóan kellemes teherrel megáldott
délutánok, valahányszor azon izgultam, vajon felhívsz-e vagy felveszed-e, ha én
hívlak; egyáltalán, hogy hallhassam simogató, suttogásnál alig hangosabb
hangod, amikor velem beszélsz; a belőle kicsendülő önzetlen, mély és őszinte
szeretetet, ami mindenegyes alkalommal zavarba hozott – és hoz még a mai napig
is, valahányszor emlékezetembe idézem.
Talán kicsinyes és önző
pont ezen tulajdonságait kiragadni egy embernek, majd pediglen ezekre
hivatkozván azt állítani „Hiányzol!”,
mégsem tudok többel vagy jobbal előállni, mert számomra ezen tulajdonságaid
voltak a legkedvesebbek – persze szigorúan csak az örökös bűntudatod után,
amivel, néha úgy éreztem, a világ minden hatalmával sem volnék képes
szembeszállni és meggyőzni Téged, hogy nem fogsz a Pokolra kerülni ezért a
szerelmért; vagy ha mégis, nyugodt lehetsz felőle, hogy nem kell egyedül égned
egy örökké valóságon keresztül, mert én is ott leszek veled, ha törik, ha
szakad!
Szóval, így karácsonyra,
én nem adhatok Néked egyebet, mint eme újabb, a Mélyen Tisztelt Nagyérdeműn
keresztül "elrebegett" pár sort, remélvén, hogy látod, és talán még a
te szívedben-lelkedben is hasonló harc dúl, mint az enyémben, s így e pár sor
végre mindkettőnknek némi nemű megnyugvást adhat – bármily' formában is tegye
azt...
Azt hiszem, nem kis képmutatás lenne a részemről„Boldog
Karácsonyt!” kívánni, így e
sorok végén, mégsem jut jobb vagy frappánsabb az eszembe, szóval:
Boldog
Karácsonyt, Drága!
Huszonkilenc
Egy újabb év – és egy újabb születésnap – amit nélkülem ünnepelsz
Neked ebben talán nincs is semmi furcsa, lévén, életed engem megelőző huszonhét
évét is istenien leélted nélkülem.
Nekem azonban immáron két éve minden október ötödike – csakúgy, mint minden
szeptember huszonkilencedike és október hetedike vagy január huszonkilencedike
– különös feketébe borul. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az elmúlt
közel egy évben – eltekintve azoktól a futó egy-két hetektől, mikor újfent
enyém voltál, s én a tiéd... mikor Mi Egymáséi voltunk – ne hurcolná magán
minden nap elvesztésed fájdalmát; épp csak az év e négy napja sokkal inkább
kínkeserves kínlódás, mint a maradék háromszázhatvanegy – szökőévente, mint
például az idén, háromszázhatvanöt.
S ahogy e sorokat írom, valami kiváltképp megragadta a fantáziámat: a
huszonkilences szám redundáns ismétlődése. Huszonkilencedik születésnap ez év
október ötödikén. Szeptember huszonkilencedike – az első számú, különbejáratú
gyásznapom. És végül: január huszonkilenc; szépséges neved napja. A média
világában – és feltehetőleg a való életben is – ez már intő jel lenne a
tisztelt nézőnek, hogy erre a számra ildomos lenne odafigyelni, mert a
későbbiekben még jelentősége lesz!
Vajon így volna ez a mi esetünkben is? Nem tudom. De, hogy őszinte legyek,
nagyon remélem. Remélem, hogy igen, mert ez alkalommal én voltam olyan botor,
mint te a múltkoriban. Most én voltam olyan állat – ha megbocsátod nekem ezt a
jelzőt –, hogy ész nélkül felégessek minden hidat: telefonszám, e-mail,
miegymás – épp csak a SIM-kártyámat nem vágtam ki az ablakon.
Mindössze két dolgot nem tudtam – és nem is akarok! – kitörölni az
emlékezetemből, az életemből: azt a rengeteg emléket, illetőleg a
történetünket, amely néha nap még ma is szárnya kap szívemben-lelkemben-elmémben,
s őrült hévvel veti magát papírra rajtam keresztül. Ettől a kettőtől
semmi pénzért nem válnék meg! Annál is inkább, mivel e kettő révén váltam azzá,
aki most vagyok – egy cinikus, a végletekig elutasító és szkeptikus, ugyanakkor
egy mára már csupán csak emlékké halványult érzést, és ezt az érzést kiváltó
Nőt a bolondulásig szerető tizennyolc éves suhanc.
Hiszem s tudom, hogy Te voltál, vagy és leszel életem egyetlen, igaz, nagy
szerelme, Török Adél; én Lédám-Adélom-Egyetlenem! S hogy ebben a
meghatározhatatlan hosszúságú, de garantáltan keserves életben, ami még előttem
áll, nem találok még egyet. Pótlékot, aki időszakosan feledtetni tudja velem az
elvesztésed felett érzett fájdalmat, na, azt talán – bár, meg kell, valljam
őszintén, eddig még ilyet se sikerült találni; igaz, nem is nagyon törtem magam
az ügy érdekében! Minek is, ha gyakorlatilag előre dokumentálható, hogy röpke
egy hét – vagy még annyi se! – után már Hozzád kezdeném hasonlítgatni, és záros
határidőn belül arra jutnék, kár volt egyáltalán a próbálkozásért!? Akkor már
inkább maradok egy életen át ilyen kérlelhetetlenül keserű, de őszinte híved és
szeretlek egy életen át – a magam furcsa módján...
(2012. október 5; Boldog Születésnapot, Drága!)
Büszkeség – ó, te életünk megrontója!
A büszkeség jó dolog. Tartást ad az embernek.
A gond csak az, hogy
ezzel a tartással nem lehet ágyba bújni, nem lehet összemosolyogni, nem lehet
éjszakákat átvirrasztani vele és beszélgetni, nem lehet megcirógatni, nem lehet
megölelni és nem lehet megcsókolni sem. Semmit sem lehet vele megcsinálni azok
közül, amit Veled akartam!
Nem pótolhat Téged!
Erre kimondottan sokáig
tartott rájönnöm, pláne beismernem, mert – noha tudtam, hogy eleve lehetetlen –
mégis megpróbáltam ezzel az Istenverte büszkeséggel takarózni, minél mélyebbre
ásni magam a látszólag kellemes, puha, csalogató melegségbe, amit ígért... de
rájöttem, hogy ezek épp ugyanúgy csak megtévesztő, üres szavak, mint amikkel
anno én éltem irányodban egy februári szerda reggelen.
Megtévesztő, üres és semmit
mondó, de sajnos hihető és megmagyarázható.
De én többé nem akarom elhinni, sem pedig megmagyarázni! Csak be akarom ismerni
és a tudtodra adni, hogy igen, hülye voltam – olyannyira hülye, hogy az már
párját ritkítja a maga nemében –, és el akarom mondani, hogy egy utolsó, sunyi,
önző dög vagyok, aki meg sem érdemel Téged, mégis vágyódik Rád... mert Te
voltál a mindene, és nélküled – önnön hibájából kifolyólag – nincstelenné vált,
de most, utoljára, erőnek-erejével szeretné visszaszerezni azt az egyetlen
dolgot, amire világéletében várt és sóvárgott... Téged!
Mese habbal...
Ha
annyiszor kaptam volna csak egy forintot, ahányszor ezt hallottam – kiváltképp
az utóbbi időkben! –, most valószínűleg egy magániskola tanulójaként izgulnék
az előttem álló érettségi miatt.
Mese
habbal. Önmagában
nincs is semmi baj ezzel a kifejezéssel... a bajok ott kezdődnek – szerény
személyem számára –, mikor ez a két szó jelzővé avanzsál, és illetéktelenek így
minősítik valaki érzéseit – a Te érzéseidet! –; mikor ennek a
két szónak már nem egyéb a feladata, mint ledegradálni két közös múltú ember
jelenkori kapcsolatát.
De még ha
igazuk is van azoknak, akik így vélekednek: ugyan engedtessék már meg, hogy az
ember maga döntse el, akar-e hinni ebben a mesében, megszavazza-e a bizalmat
egy mások számára képtelennek és hihetetlennek tetsző történetnek – csakúgy,
ahogy annak idején már megtette egy másik, „túl szép, hogy igaz legyen!”-esetben.
Én hinni
akarok – mit akarok, én hiszek! – abban, hogy minden szavad
igaz, mert régen sem űztünk sportot Egymás átvágásából, s kétlem, hogy éppen
most jött volna meg a kedved az ilyesmihez – pláne úgy, hogy még így, két külön
verdeső szívként is ugyanazt az ütemet dobogjuk: a szeretetteljes kételkedését!
Te pont ugyanannyira nem tudod elhinni, hogy nincs tüske a szívemben Miattad,
miként én is képtelen vagyok elhinni, hogy nem tudod elhinni.
Nem
számít, mit állítanak, mások, elég, ha én tudom, hogy mindenegyes leírt könnyed
valós – s ez egyszerre tölti el sivár szívemet boldogsággal és fájdalommal:
boldogság nékem minden könnycsepp, mely értem hull szemedből, mert
gyémántragyogásukkal igazolják minden szavad, melyet úton-útfélen
boldog-boldogtalan meg akar cáfolni; s fájdalom, mert ez azt jelenti, hogy
gyászolsz... Minket!
(Teszed mindezt azért, mert Te még nem tudod, amit én!)
A bánat? Egy nagy óceán...
A bánat?
Egy nagy óceán – amit a hülyeség kiapadhatatlan forrása duzzaszt még nagyobbra
és nagyobbra!
Választhatnánk
egyszerűen a felejtés könnyed útját is, de nem, inkább sanyargatjuk magunkat
emlékeink felidézésével, leveleink újraolvasásával, szerelmes szavaink
visszhangoztatásával, mindezt miért: mert azzal kábítjuk magunkat, hogy ennyit
igen is megérdemel! Holott egyszerűen csak arról van szó, hogy félünk előrébb
lépni: erőnkön felül igyekszünk azon, hogy szívünket letűnt idők selymeibe
öltöztessük, hogy régi pompájában tündököljön – mert naivan reméljük, hogy
egyszer eljön a nap, mikor visszatoppan életünkbe, s ezért mindent ugyanolyan
állapotban szeretnénk megőrizni, mint az előtt; pedig a
lelkünk mélyén tudjuk, hogy erre elenyésző az esély (sőt, ha teljesen őszinték
akarunk lenni, gyakorlatilag a lehetetlennel egyenrangúról ábrándozunk!): egy
álomvilágban igyekszünk örökös révületben létezni.
Egymás
nyakára hágnak a képtelenebbnél-képtelenebb gondolatok – míg végül már az
őrület kietlen szigetén horgonyzunk le: nap-nap után abból a megrendíthetetlen
bizonyosságból merítünk erőt, hogy ránk virrad még a nap, amikor vakmerő
álmaink valóra válnak – mert megcselekedjük, amit e bolond cél megkövetel!
Ugyanakkor
felmerül bennünk a költői kérdés: vajh tisztességes lépés-e ez a másikkal
szemben – s tudjuk, hogy nem! Felelősséggel tartozunk a másikért, ebbe a
felelősségbe pedig a legnagyobb jó indulattal sem fér bele az, ha tulajdon
önzésünk által vezérelve beállítunk és felszakítjuk a régi sebeket.
Szeretni
nem egyéb, mint tudni, mikor kell hagyni a másikat kiröppeni az életünkből – s
ezzel egyidejűleg pedig magunkat leláncolni a legközelebbi olyan
alkalmatossághoz, amelyről biztosan tudjuk, hogy erőnek-erejével sem tudnánk
kiszakítani a kegyetlen anyaföldből.
Epilóg(?)
Furcsa
dolog ez a szerelem.
Az ember
minduntalan azt hiszi, hevesebben már nem is érezhet – aztán lám, még mindig
van feljebb és feljebb, egészen a csillagokig (vagy még azokon is túl)!
Nem
tagadom, sokszor megijesztett, hogy mennyire határtalan, mennyire
megfoghatatlan és szavakkal mily’ kevéssé visszaadható – de éppen ebben rejlett
a szépsége!
És most
egyszeriben vége?!
Nem, nem
hiszem! Megrendíthetetlenül hiszek abban, hogy ez csak kényszer megoldás – hogy
mire, arra több verziót is sikerült már felállítanom, de egy mindegyiknél valószerűbbnek
és lényedhez illőnek tetszik: meg akartál védeni. Ami csak annyiban rosszabb,
mintha hagytál volna kétségek közt tipródni, hogy ez is újabb ékes bizonyítéka
végtelen szeretetednek, amellyel fél évig kényeztettél – melyről sokszor
gondoltam: nem érdemlem meg.
Annyira
friss ez még, hogy gyakorlatilag még el sem hiszem – noha könyörtelen
bizonyítékaival minden rám virradó nappal újra meg újra szembesülök:
hajnalonként remegve ülök a gép elé, telve a reménnyel, hogy soraidat
olvashatom – majd percekig csak farkasszemet nézek az üres postaládával. A
telefonom már többet van a kezemben, mint bárhol máshol: még mindig reménykedek
néhány rövid sorban, melyet a legnagyobb titokban írsz meg nekem – melyeket én
környezetre és a helyzetre való tekintet nélkül lázasan olvasgattam.
S mikor a
„barátok” abban látják a segítséget, hogy minden létezőnek vélt, koholt hibádat
felsorolják: forr a vérem, hogy Nevedet egyáltalán szájukra merik venni s ily’
illetlen szavakkal illetnek, anélkül, hogy akár egy kicsit is ismernének!
Ironikus:
pont az nap, mikor végül újra – s talán utoljára? – hallottam Rólad, éppen
azzal viccelődtem, ha szélnek eresztenél, s ugyanez a szél egyszer újra
karjaidba sodorna – harmadjára ki mondana Isten hozzád! -ot? A
groteszk viccet alighanem azért engedtem meg magamnak, mert eleve
elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy második búcsú is elhangozzék – elvégre,
pár nappal azelőtt, még mindig e tiltott szerelem bűvöletében éltünk, újabb
elképzelhetetlen magaslatokat hódítottunk meg Te és én.
Félre ne
értsd ártatlan szavam: nem célom fejedre olvasni semmiféle vádat – szép is
lenne, a képmutatás iskolapéldája! –, egyszerűen csak nem fér a fejembe, honnan
vehetted azt az elvadult ötletet, hogy nem akarok mindenegyes percben Érted
aggódni?! Mert nincs kétségem afelől: ettől akartál megvédeni!
Tudom,
mennyire önzőnek hangzik ez most, s talán e pillanatban rá sem ismersz arra,
akibe hajdan belém szerettél… de nekem Te voltál a mindenem – s most, hogy
eltűntél az életemből, nincstelen lettem! Már nincs miért várnom a holnapot!
Egyedül a remény éltet még, hogy egyszer csak újra felbukkansz azon a kies
ösvényen, amelyen kéz a kézben lépdeltünk az ismeretlenbe – a boldogságba!
S csak
remélni merem, hogy mikor e sorokat olvasod, nem hallom majd Szíved roppanását
– mert tudod: e sorok azért születtek, mert kínzó hiányoddal együtt élni
lehetetlen!
Tünemény
A Szerelem
egy furcsa dög. Amikor minden erőnkkel keressük-űzzük, mesteri módon rejtőzik
el a szemünk előtt. De ha nem kajtatjuk, rögvest észrevesszük! Először csak a
szemünk sarkából, akár a mesebeli tündért, melyet kisgyermekként mindannyian
ugyanolyan tisztán látunk, s ahogy felcseperedünk –ki-ki a maga tempójában –
fokozatosan elvesztettük eme csodás adományt, melyet egy időre újra
visszanyerhetünk, mikor szemünkre ereszkedik a lenge rózsaszín fátyol. E
szeszélyes tünemény mindig akkor toppan életünkbe, mikor a legkevésbé
számítanánk a találkozásra – és, szent meggyőződésünk ellenére, a legnagyobb
szükségünk van rá! Sosem tudhatjuk, milyen képben talál ránk, de annyi biztos:
megbabonáz, rabul ejt, s ha ideje korán, botor módon megválunk tőle, azt
eget verő kínok közt tehetjük csak meg – mely kínok alighanem egy életen át
elkísérnek minket!
Emlékszem,
a semmiből, egyik napról a másikra toppant be az életembe. Alapköveire morzsolta
szét azt a világot, melyben azelőtt olyan megrendíthetetlenül hittem, s egy új
világot épített nekem. Felnyitotta a szemem, jobb emberré tett. Egy dolgot
csekély halandó elmémmel is képes voltam felfogni: kétségkívül nem e világi
teremtmény! Ember ugyanis nem tud olyan önzetlenül és odaadóan szeretni, ahogy
Ő. Igéző szépségéről nem is szólva, melyhez alighanem minden nép
dicshimnuszokat zengett, mindig más és más néven illetve Őt! De hogy is
tehettek volna másképp?! Ember ugyanis nem alkotott még szót, mely
maradéktalanul visszaadná lénye valóját – az istenek pedig, akiket ezek az
emberek imádtak, voltak olyan bölcsek, hogy ne plántáljanak imádóik fejébe oly’
mértékű tudást, hogy ezt megtehessék, ellenkező esetben ugyanis minden kétséget
kizáróan elfordultak volna tőlük, és csak Őt imádták volna – erre így is bőven
akadt példa, dacára minden isteni furmányosságnak!
A mai
napig beleremegek, akárhányszor felrémlenek előttem álmaimban eltöltött,
végtelennek tetsző, mégis oly’ tünékeny óráink. Cseresznyepiros ajkai – ma már
letűnt korok klasszikusnak tetsző modorában – édesebb szót szóltak bármely
földi nektárnál, tekintetében minden alkalommal menthetetlenül elvesztem – de
egyszerű halandóként aligha kívánhatnék gyönyörűbb halált, mint e szemekben
merülni el – tán csak csókjaitól megrészegülve elfeledni levegőt venni, s
ekképp fúlni meg! Mindenegyes álombéli együtt létünk a valóság csalhatatlan
érzésével él bennem, nem is szólva azokról a napnyi hosszúra nyúlt víziókról,
melyek ébrenlétemkor ereszkedtek elmémre és szememre, menedéket nyújtva a
valóság kegyetlen ridegségével szemben. E éber álmok alkalmával majd’
mindannyiszor átszöktünk a csodákkal tarkított világba, ahonnét származott –
ahová halandó tekintete sem vetülhetne, nemhogy lábával tiporhatná smaragdzöld
füvét! –, s szívünk dallamára szédítő táncot jártunk, olyan szorosan ölelve a
másikat, hogy testünk jóformán eggyé olvadt.
Alighanem
eleve tiltott volt e lelki-frigy, de hiszen a gyarló emberként éppen a tiltott
gyönyört kívántam leginkább! Mindmáig nem sikerült megfejtenem, hogy dobhattam
el magamtól azt, amire egész életemben a levegőnél is jobban vágytam?!
Szeretném azt hinni, hogy szerelmünkre fény derült odaát, s minthogy Őt nem
tudták jobb belátásra bírni, ezért engem bűvöltek meg álnokul… De szívem mélyén
tudom, nem erről van szó: félelmeim mérgezték meg, s emésztették fel
kikezdhetetlennek hitt érzéseimet, helyükbe pedig őrjítő kétségeket plántáltak,
melyek dúlt elmémben kiváló táptalajra találtak.
Most pedig, az idő által
nyert bölcsességgel, csak keserűen, fájó szívvel tekintek vissza az
elmulasztott esélyre és a tizenegy varázslatos napra, mellyel megajándékozott.
Néha, magányos óráimban, eltűnődöm azon, mi lett volna, ha elég határozottan
tudtam volna fellépni önmagammal szemben…?
__________________________________________________
Halld hát szavam, halld imám...
Halld
hát szavam, halld imám,
Túl
e csökött emberi lét határán
Téged
hívlak, én szép Lédám!
Szívedhez
szól most minden szó
Mert
tudom-remélem, hogy valahol
(Tán
jó mélyen)
Te
is úgy érzel, mint régen.
Hozzád
szólók, sokszor tiport-bántott
Darabja
a szívnek, s remélem, hogy hallod,
Cinkos
társunkra, a Holdra miképp rivallok
Minden
áldott éjjelen.
Könyörülj,
ha teheted!
Szeress
viszont, ha még lehet!
(S
ha már nem, hát engedd, hogy elengedjelek...)
(2012. október 6; Fél lábbal a Pokolban)
Annak
idején,
mikor
még nem számított más,
csak
Te meg én,
nem
volt tán boldogabb a Föld kerekén
De,
lásd, nekem ez nem volt elég,
többre
vágytam, mint adhat az Ég
messzi
űztelek,
És
Te elmentél, s most élek
(mit
élek? Vegetálok!)
egy
életet,
mit
e néven illetni tán nem is lehet.
Légy
könyörületes, ó, én Istennő-Lédám,
ne
hagyj élnem ily' nyomorult bénán;
oldozd
fel egykori szeretőd,
ha
még egy kicsit is szereted őt!
Sikoly
Kiáltsd! Sikítsd! Üvöltsd a Holdra
(A Holdra, ki mindent látott,
Kivel én minden éjjel Éretted kiáltok,
S halok el hajnalban néma sikolyban),
Hogy Te is hiszed még:
Nem ért véget még a Mi tündérmesénk!
Szomorú
fellegek
Szemeimből megered a keserű, fekete
fergeteg,
Mikor szomorú szemüket rám vetik a komor,
szürke fellegek:
Emlékeimbe idézik azokat az időket,
Mikor kedvedről üzentek énnekem
(Ám e borongós nappalok és éjek
Immáron mind egyet regélnek:
Kevély kedélyed!)
Tündérmese
Nem volt több, mint egy kóbor pillanat,
Eddig tartott csak, míg újra láttalak:
Új láng gyúlt kietlen szívemben,
Nyugovóra naiv reményekkel telve tértem.
Majd jött a hajnal, előbb repdesve,
lepkeszárnyon,
Utóbb pedig csúszva-mászva, kézen-lábon.
Hát így robbannak szét a tündérmesék, hogy
Végül aranyló tündérporként lengjék körül
Azt, aki még hisz – és szeret –
rendíthetetlenül,
(És vár, ha kell, míg a világ
megsemmisül!)...
Születésnapodra
Te vagy az egyetlen, akinek azt mondtam:
Szeretlek!
Te vagy az egyetlen, akinek azt mormogom:
Szeretlek.
(De szavamat nem hallod a szélcsendben...)
Nem tudom, mondom-e még bárkinek:
Szeretlek!
De azt tudom:
Bevésted Magad a szívembe!
Gyönyör
Édes kín gyötör,
Érzem, nap-nap után
Mindinkább felőröl
A tudat:
Csak álmomban láthatom arcodat!
Ó, ha az Úr tudná,
Mi gyötrelem árán
Szabok gátat
Az emésztő vágynak...
S szemembe szökik a könny,
Ha a nyári szellő végigszánt
Bőrömön.
Éjjel
Éjjel, mikor kialusznak a fények,
Új világ ébred,
Mert álmok földjén,
Te meg én
Megszegjük az Úr szavát,
Követvén a hagyományt,
Melyet Ádám s Éva hagyott ránk.
2 megjegyzés:
Az utolsó első 3 mondata nagyon komoly.
Ha ez így van inkább nekiállok keresgélni.
Kedves nincs!
Akkor, ha jól vettem ki a szavaidból, Te most inkább köszönöd szépen, de hagyjon békén a szerelem? (az első három mondat ugyanis éppen azt foglalja magába, hogy ha gőzerővel keres az ember, akkor ne is álmodjon ilyesmiről...!)
Remélem, hogy nem erről van szó, a szerelem ugyanis – legyen bármily' rövid életű! – megéri mindazt a gyötrelmet, amit előtte az ember kénytelen átélni, illetőleg közben lépte-nyomon elszenved (kérdés, hogy a közbenső szenvedést mennyire bírja az ember kis lelke)...
Megjegyzés küldése