2011. november 19., szombat

29.

Másnap reggel mindent rám lehetett volna fogni, épp csak azt nem, hogy nagyon kipihentnek látszom! Az a megközelítőleg három óra is, amennyit végül sikerült aludnom, alighanem annak volt köszönhető, hogy szinte teljességgel kifárasztottam magam az idegeskedéssel, s minthogy az indulásig ismételten rengeteg idő állt a rendelkezésemre, kezdtem komolyan kételkedni benne, hogy hathatós segítség leszek a dekoráló munkálatok során.

Reménykedvén abban, hogy sikerül elterelnem a figyelmemet, neki álltam a szokásos reggeli teendőimnek, s minek után azok végére értem, nekiestem a házimunkának – otthon ugyanis utálok bárminemű rendet is rakni, pedig egyébként hihetetlenül rendszerető vagyok, épp csak mindenhol máshol! Amíg tanulásra voltunk kárhoztatva, minden héten egyszer – általában pénteken, csakhogy ki is tartson valameddig az a káprázatos patika rend, amit képes voltam teremteni – bementem hamarabb, hogy rendet vágjak a szekrényemben – amiben, rejtélyes módon, az elmúlt évek folyamán egyre többen lettünk!

Szükségtelen mondanom, elképzelésem a gyakorlatban hihetetlen eredménnyel futott: noha kicsi lakásunk van – s minthogy nyár volt, így még a porszívózás öröme sem várt volna rám, én mégis előkaptam, s mint egy tíz perc alatt sikerült úgy kiporszívóznom, hogy enni lehetett volna róla! –, nekem azért csak a szüleim szobájára rá ment egy órám, mert, „Ha már csináljuk, csináljuk jól!”-alapon az összes bútort is kiporszívóztam, minden létező felületet portalanítottam, és – valami hirtelen támadt perverzió okán – még az ablakokat is megpucoltam! Ezután már csak a felmosás lett volna hátra, de minthogy szerintem az csak a kosz egyik sarokból a másikba való tologatása, inkább magamhoz ragadtam ismét a porszívót, és négyzetméterről-négyzetméterre haladva végeztem a parkettával is.

Ugyanezen szisztémát követve haladtam végig előbb a saját szobánkon, azt követően jött a konyha, a gardrób, az előszoba, majd a fürdőszoba – a sorrend kizárólag az én különc logikám eredménye volt, ugyanis nem voltam hajlandó semmit se összejárni, márpedig nekem csak ezzel a beosztással sikerült ezt kiküszöbölnöm!

Mire végeztem, nem tudtam különbséget tenni az egyes testtájaim sajgása között – illetőleg a fejemet még felismertem, az csak lüktetett egy kicsit a sok hajlongás okozta vérbőségtől –, és már bőven elmúlt egy óra, így engedélyeztem magamnak némi ebéddel egybekötött heverészést a TV előtt.

Kettőkor ismét erőt vettem magamon, elmosogattam, majd nekiduráltam magam a fürdésnek is – a fürdéssel a legritkább esetben szoktak gondjaim lenni, az utána következő tébolyt vagyok kénytelen mindig számításba venni, mikor két órával hamarabb elkezdek készülődni. És természetesen mindig az utolsó tíz percben jutok konszenzusra, ami szerintem elég gáz, tekintve, hogy mennyi időt adok magamnak!

Mivel nem tudtam, milyen jellegű munkára számíthatok az nap este, ezért – „Biztos, ami bizonytalan!”- alapon – elsőnek egy atlétát kaptam magamra, majd a szokottnál valamivel lezserebb nadrágot – ez alatt azt kell érteni, hogy annyira volt csak cső, hogy járt benne a levegő! – majd végül a fekete ingemet, kizárólag a praktikum jegyében, abban ugyanis izzadhatok, mint egy ló, rám boríthatnak bármit, ugyanolyan fessnek tűnök benne, mintha mi sem történt volna!

Minek után a busz mindenhogy jár, épp csak a menetrend szerint nem, ezért már negyed órával hamarabb ott szobroztam a megállóban, ami egyébként teljességgel felesleges volt, mert így is kimaradt egy járat, a következőre pedig szigorúan csak öt perc késés terhe mellett tudtam felszállni. Valahogy azonban sikerült behoznunk a késést, olyannyira, hogy a menetrendben meghatározott érkezési időhöz képest öt perccel hamarabb benn voltunk a megállóban! Ennek az az egy – ám de annál nagyobb – előnye volt, hogy így elég volt távgyalogló tempót felvennem, hogy előre eltervezett módon mintegy tíz perccel hamarabb beessek eligazítás – és egyéb fontos dolgok – végett.

Nem hiányzott sok, hogy belépvén az ajtón mindjárt tömegszerencsétlenséggel indítsak: csak azt láttam, hogy két hatalmas doboz mérnöki pontossággal húz el egymás mellett, és ha nem torpanok meg, szinte teljességgel biztos, hogy sikerül pont a kettő közé préselnem magam – aminek rajtam kívül még legalább másik három ember nem örült volna: a két legény, akik a dobozokkal vívtak, illetőleg Terry, aki szemmel láthatóan igyekezett a helyzet magaslatán lenni (ebben épp csak az a tény korlátozta, hogy neki is csak két keze, szeme és lába volt, mint minden más embernek).

Miután sikeresen le tudtam az első – de valószínűleg nem az egyetlen – karambolomat, rögvest a bárpult mögött tüsténkedő Lacey felé vettem az irányt. Mikor már elég közel kerültem ahhoz, hogy felpillantás nélkül is látótávolban legyek, fel sem nézve odaköszönt, majd nyomott egy puszit az arcomra, mikor éppen a közelemben lévő grenadinért nyúlt.

– Ez tiszta őrültek háza! – motyogtam, ahogy végigtekintettem a sürgő-forgó embertengeren.

– Inkább hívnám rendezett káosznak, de ahogy gondolod – vetett felém egy mosolyt, rám kacsintott, és ledöntött valamit, aminek a színéből úgy ítéltem, ahhoz kellett a grenadin. – Na, most, hogy itt vagy, egy fokkal egyszerűbb lesz a leltár! Fogd! – nyomott a kezembe egy csíptetős mappát, majd karon ragadott és hátrahúzott a raktárhoz. Egy huszáros mozdulattal feltépte a nehéz vasajtót, és azzal a lendülettel kezdte is sorolni a polcon lévő italokat. Én csak kapkodtam a fejem, de végülis sikerült tartanom az iramot, és bőszen ismételtem egymás után, hogy „Pipa!”. Nagyjából háromnegyed óra alatt végeztünk is – a felénél azonban cseréltünk, csakhogy mindkettőnk szája egyenlő mértékben elfáradjon és kirojtosodjon a tengernyi áru felsorolása közben.

Lélegzetvételnyi szünetünk közben betoppant Terry, hogy megtudakolja, egyezik-e a raktárkészlet és az immár Lacey által szorongatott lista tartalma. Némán bólintottunk, mire utasításokat kiabálva visszarobogott, így kettesben maradtunk.

– Oké, azt hiszem, most kifejezetten hasznos voltam – jegyeztem meg, szándékosan utalva tegnapi telefonbeszélgetésünk kulcsszavaira.

– Abszolút! – nevetett fel és nyomott egy újabb gyors puszit az arcomra. – De a kellemesre még várnunk kell. Tudsz italokat keverni?

– A legnépszerűbbeket igen.

– Remek! Charles és Dee, a mixereink, lebetegedtek, úgyhogy nekünk kell beugranunk!

– Nem emlékszem, hogy mikor mi itt voltunk, párban lettek volna a mixerek – jegyeztem meg, miközben már a bárpultnál álltunk és előkészítettük a legszükségesebbeket.

– Egy iskolás banda fogyasztását egy ember is bírja, de ez egy érettségi találkozó lesz – itt mindenki taj részegre akarja inni magát, mert úgy kevésbé ciki elsírni, hogy mennyire nem vitték semmire! Ja, ha nem tudsz trükközni, nem baj, csak szolgáld ki a vendéget!

– „A második kör után minden mindegy!”-alapon?

– Gyorsan tanulsz! – Zsebelhettem be egy újabb elismerő mosolyt, miközben Lacey már neki látott egy Bloody Marynek, amit aztán odalökött elém. – Idd meg – szükséged lesz rá, ha nem többre! – mondta bíztató hangon, a tekintetében mégis észrevettem egyfajta csüggedtséget – a tapasztaltak csüggedtségét.

Egy hajtásra lehúztam, egy másodperccel később pedig szabályosan tüzet tudtam volna okádni: az még hagyján, hogy erősebb vodkából készült, mint amihez hozzá voltam szokva, de valami olyan hihetetlenül chilis volt, hogy azt hittem, lerepül a fejem!

– Huh! Te se szórakozásból iszol! – krákogtam.

– Ma senki se! – Vetődött oda az egyik munkás, fáradt mosollyal az arcán, s ahogy jött, azzal a lendülettel már ment is – magához ragadva a maradék chilis vodkát.

Még nagyjából egy óránk volt nyitásig. Én próbáltam nem láb alatt lenni, miközben igyekeztem segíteni a rakodó legényeket – egyiket-másikat időközben fel is ismertem, például Dant, akit néhány napja majdnem mozgósítanunk kellett Amber kipaterolása érdekében –, Lacey az éppen megszomjazókat szolgálta ki, Terry pedig maradék hangjával igyekezett túlordítani a munkával járó nyüzsgést, kopácsolást és dobogást.

Csodával határos módon az egy óra több mint elégnek bizonyult, így hatkor már fogadni is tudtuk az első vendégeket, és el kellett ismernem, Lacey egyáltalán nem viccelt: az emberek arcának túlnyomó többségén ott játszott az a furcsa feszültség, amitől vonásaik már-már groteszk maszkba torzultak – fogpasztareklám-mosoly, pattanásig feszült állkapocs és idegesen ide-oda ugráló szempár. Körülbelül a tízedik ember után már kezdett zsibbadni minden végtagom és zsongott a fejem az emberekből áradó tengernyi negatív érzelem miatt, így gyorsan kerítettem valakit ajtónállónak magam helyett. A raktár előtt rábukkantam egy kisebb csoportra, akik, dolguk végeztével, éppen lazítani készültek egy üveg jó rum társaságában; én kiragadtam a csoport soron következő tagjának kezéből az rumos üveget, majd akkorát húztam belőle, amennyit még nem szégyelltem, aztán már fordultam is vissza, hogy elfoglaljam helyemet a bárpultban – amit (Lacey ígéretéhez híven) a nekikeseredett asszonyok tömege már-már el is bontott!

Nagyjából kétpercnyi szélmalomharcot követen megértettem, ténylegesen miért is van szükség ilyenkor két mixerre, s mielőtt még teljességgel elvesztem volna, beesett mellém Lacey is, megmentvén a helyzetet.

Olyan másfél óra elteltével kezdtem érezni, hogy fáradok, s ahogy meg tudtam ítélni, Laceynek sem volt még szerencséje hasonló terheléshez, de azért rendíthetetlenül folytattuk, mígnem újabb fél óra múlva – épp, mikor alábbhagyott a nép fogyasztási kedve – Terry fel nem ajánlotta, hogy egy darabig átveszi a pultot. Egyikünket sem kellett különösebben nógatni: azzal a lendülettel el is vonultunk, és lerogytunk egy csöndesebb sarokba; Lacey elvackolta magát az ölemben, fejét a mellkasomra hajtotta. Más körülmények között ezt alighanem még élveztem is volna, de így, hogy állandó jelleggel azon kattogott az agyam, miképp tálaljam a látszólag tálalhatatlant...!

Végül arra jutottam, hogy teljesen mindegy, hogy fogok hozzá a végeredmény ugyanaz lesz, nem is beszélve arról, hogy a komoly dolgokat csak és kizárólag úgy lehet felvezetni, ha előtte a hallgató fél többrendbelileg szívrohamot kap, úgyhogy belevágtam: – Lacey, mondanom kell valamit!

A várt hatás természetesen nem maradt el – bár az irány teljességgel rossznak bizonyult: – Na, halljam, hány barátnőd van még?

2011. május 22., vasárnap

28.

Az egy percig sem volt kérdés, hogy a lehetetlent nem veszem opciószámba – noha per pillanat halványlila segédfogalmam sem volt, ezt mégis hogy érem el!? Az azonban teljeséggel világos volt előttem, hogy aznapra elegem volt az agytágításból, ennek jegyében elbúcsúztam Brunotól.

Mindig is naivan hittem a diplomácia erejében. Éppen ezért elhatároztam, megpróbálok ész érvekkel ráhatni a másik énemre. Mivel álmomban is hazataláltam volna Keyportból – és forgalom még mindig nem volt, ami azért kezdett egy hangyányit gyanús lenni… – lehunyt szemmel megindultam haza. Abban a pillanatban ott termett előttem, nekem pedig hirtelenjében egy árva szó sem jött a nyelvemre! Azt hittem, azok után, hogy egy főnixszel volt szerencsém farkas szemet nézni nem egészen fél órája, már nem érhet semmilyen meglepetés, de kiderült, igencsak alulbecsültem önmagam: noha alapjaiban egészen hasonlított rám, mégis, mindenegyes porcikáján akadt valami, minek eredményeképpen végül még én sem tudtam volna megmondani, hogy önnön valóm manifesztációjával állok szemközt: vékony, szálkás karjairól aranylóan lángoló tollköpeny omlott alá, rövid, csontos ujjai félelmetes ívű karmokban végződtek. Szikár felsőteste meztelen, az alsóbb – kényes – régiókat lángoló pihetollak óvták az illetéktelen tekintetek elől, melynek színe fokozatosan csapott át a lábain lefutó rozsdabarna, helyenként szénfeketével pettyezett fedőtollazatba, ami valamivel a térd felett ért véget, fedetlenül hagyva a ránézésre fájdalmasan kérgesre szarusodott alsólábszárat és lábfejeket. Az egészet a madárszerű – színvilágában az enyémre hajazó – szemek, valamint a melengető lángok minden káprázatos színében játszó taréj tette fel a koronát.

– Főnixként jobban tetszettél – mondtam szinte közönyös hangon.

Fejét oldalra billentette, mire hajából izzó pernye záporozott. Elmosolyodott – úgy, ahogy én is szoktam, még mielőtt elküldök valakit melegebb éghajlatra – s csak annyit mondott: – Nem kívánsághangverseny.

Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy figyelmen kívül hagyjam a tényt, miszerint éppen most oltottam le saját magamat. – Khm, nyílván tanúja voltál a Brunoval való beszélgetésemnek?

Bólintott.

– És lenne rá mód, hogy kompromisszumot kössünk? – Még számomra is szánalmas volt, ahogy mindenegyes szavamból csak úgy sütött a kétségbeesett elszántság, éppen ezért csak remélni mertem, hogy lényem legsötétebb mélyén is vagyok annyira bűbáj, hogy ne akajak

– Éppenséggel lenne – mondta teljes érdektelenséggel a hangjában, s csak hogy ráerősítsen, elkezdte a karmait piszkálni. – De Lacey túlságosan vonzó jelenség ahhoz, semhogy bármilyen kedvező feltételek mellett lemondjak róla! – Attól a mosolytól, ami minden egyes kiejtett szóval egyre szélesebben terpeszkedett el az arcán, hirtelen mélyebb jelentéstartalmat nyert számomra a „Kinyílik a bicska az ember zsebében!” mondás.

Vettem egy nagy levegőt – már csak az indulataim csillapítása végett is – és utolsó elkeseredett kísérletet tettem egy elfogadhatóbb álláspont kieszközölésére: – És ha nem őt tekintenéd elsődleges élelemforrásnak? – Ebben a pillanatban kifejezetten közel jártam a hányáshoz! Én, aki világéletében küzdöttem azért, hogy legalább a környezetemben lévő nőket ne kezeljék tárgyként, most úgy beszéltem a barátnőmről, akár egy darab húsról!

– Ennek tudod, mi az ára – mondta fahangon.

– Tudom – válaszoltam kelletlenül.

A csúcson kell abbahagyni szellemében elhatároztam, hogy visszaszállok a valóságba – amíg még maradt bennem némi tartás. De egy fél pillanat múlva meg is bántam! A hányinger ugyanis úgy taglózott le, mintha legalábbis egy bernáthegyi vetette volna rám magát hátulról: térdre rogytam, és hálát adtam az égnek, hogy nem zsebre vágott kézzel szoktam közlekedni, máskülönben kénytelen lettem volna azzal a lendülettel a saját hányásomba meghemperegni. A számban lévő epe nélkül is ugyanolyan keserűen nevettem volna fel, ahogy erőt vett rajtam a déja vu – de így legalább volt egy kis pikantériája is.

Összevakartam magam, illetve azt a morzsányi önbecsülésemet, amit még a magaménak tudhattam, majd újra nekiduráltam magam a hazaútnak.

Mikor hazaértem, nem törődvén azzal, hogy akár is be is szakadhat alattam, lendületből vetettem magam az ágyra – ami természetesen hatalmas recsegő-csikorgó nyögéssel adta tudtomra nem tetszését, de úgy gondoltam, a ma reggel után ennyi luxus kijár. Öt perc párnainhalálás után az oldalamra fordultam, vigyázva, hogy a cipőm biztosan lelógjon az ágy széléről – nem kívántam ugyanis megint ágyneműt váltani!

Jóleső mosollyal az arcomon konstatáltam, hogy Lacey ruhája végül csak itt maradt nálam. Minden igyekezetem ellenére sem sikerült elérnem ebből a kifacsart testhelyzetből, így óvatosan előre evickéltem az ágyon, nagyon remélve, hogy a már eleve lelógó tőkesúly ellenére képes leszek az ágyon maradni.

Már az anyag érintése is veszélyes emlékeket és illúziókat gerjesztett: a tegnap éjszaka kézzel fogható, mesésen borzongató emlékei szinte megkülönböztethetetlenül keveredtek a ma reggeli – rémesen – érzéki ábrándképekkel, míg végül egy ellenállhatatlanul magával ragadó vízió láncolta le és tartotta fogva kérlelhetetlenül minden érzékemet! Ezektől való leküzdhetetlen – s egyben totális marhaságnak ítélt – szabadulási vágyamat az a csodásan mámorító, enyhe parfüm illat sem segítette elő, amely leheletfinoman lengett és ölelt körül.

Végül, miután minden erőmet latba vetve a tudatosság kellemetlen felszínére küzdöttem magam, úgy lihegtem, mintha erőmön felül teljesítettem volna a kúpert – amit drága jó testnevelés tanárunk minden évben kétszer lefuttat velünk, csakhogy lemérhesse, mennyit fejlődtünk – vissza – a kilencedikes képességeinkhez mérten.

Még mielőtt esélyem nyílt volna rá, hogy komolyabban átgondoljam, előkaptam a telefonom, és – hála a huszonegyedik századi ember lustaságának – már gyorstárcsáztam is Lacey számát.

– Na, ennyire hiányzom? – búgta a telefonba, miután már éppen feladtam volna az ötödik csörgés után.

– Ha te azt tudnád! – feleltem mély, hörgő hangon, amit ő alighanem a hormonális túlfűtöttség jelének tudott be, én azonban éreztem, ahogy ködös delírium száll az elmémre, ahogy kezd kicsúszni a kezemből az irányítás. Szerencsémre azonban, e felett érzem meglepettségem elég stabil fogódzkodónak bizonyult ahhoz, hogy újra magamhoz ragadjam a kormánykereket: – Nálam maradt a ruhád.

– Tekintsd kárpótlásnak. Vagy még jobb, váltságdíjnak! – nevette a telefonba.

– Huh, mit nem kapok vissza?

– Hát, a nadrágodnak kifejezetten megtetszett itt nálunk. – Hízelgő hangja simogatta bőrömet, jóformán éreztem, ahogy ellenállhatatlanságának teljes tudatában épp csak egy leheletnyit hozzám dörgölőzik, hogy bárminemű esetleges ellenkezésnek elejét vegye, és szuggeráló őzike módjára néz rám.

– Valahogy meg tudom érteni – nevettem fel, mintegy jóváhagyva a túszejtést. – Mikor látlak legközelebb?

– Van kedved egy kis pénzt keresni?

– Ez nagyon romantikusan hangzik – mondtam szarkasztikusan, csakhogy a hirtelen témaváltás feletti meglepettségemet valahogy levezessem.

– Bolond! – nevette. – Hatalmas csődületet jeleztek vissza holnap estére, és ha besegítenél, összeköthetnénk a kellemest a hasznossal – nyújtotta el sokat sejtetően az utolsó pár szót.

Magamban már el is fogadtam az ajánlatot, így ugorhattunk a fantáziámat leginkább ingerlő kérdésre: – És melyik vonalat erősíteném inkább?

– Azt majd holnap meglátjuk, te kis szózsoké! – mondta nevetve.

A háttérben nem egészen fél perc alatt tizenkét egyszavas utasítás mennydörgött Terry jellegzetes hangján. S noha indulatnak ugyan nyoma sem volt a hangjában, még én is, aki a telefon másik végéről hallottam a történéseket, egy hang nélkül ugrottam volna, ha valamelyik feladat megnevezése után az én nevem hangzik el.

– Úgy hallom, vége a kávészünetnek – mondtam kissé csalódottan.

– Nagyon úgy tűnik – sóhajtotta nyúzottan. – Holnap. Ötkor. Ne késs! – darálta el úgy, hogy nem mertem volna bizton azt állítani, hogy nem vette át időközben Terry a telefont, ha a „Ne késs!” nem sikerül olyan kacérra.

2011. április 26., kedd

27.


Gondolom, mondanom sem kell, az, hogy Bruno szerint Lacey már így is bőven túlteljesítette a mellettem elvárható maximális élettartamot, csöppet sem nyugtatott meg! Mi több, újra közel sodort ahhoz a katatón állapothoz, amiből épp csak nem rég sikerült kilábalnom – balszerencsémre azonban kisült, az ébredésnek van egy olyan mellékhatása, hogy az ember nem tud kénye-kedve szerint mentális illegalitásba vonulni, kénytelen ugyanolyan élesen érzékelni mindent, ami körülötte folyik. Ennek köszönhetően nem állt módomban figyelmen kívül hagyni Bruno vérfagylaló szavait. Szerencse a szerencsétlenségben azonban, hogy ezzel egyidejűleg ugyanolyan mélyre merülhet az ember a gondolataiba, mint azt kongó magányában tenné.
Lacey átkarolta a nyakamat, az én kezeim pedig kezdtek mindfeljebb araszolni a derekáról érzéki ívbe görbült hátán. Éjkék szeme az enyémbe fúródott, kölcsönösen fogva tartottuk egymást. Egyikünk se mert pislogni, nehogy egy pillanatot is elszalasszunk! Már-már belefeledkeztem volna ebbe az őrjítő álomképbe, mikor észrevettem, hogy kezem körül – mellyel éppen egy kósza ébenbarna tincset fésültem ki szépséges arcából – apró, aranyszínű pihetollak keringnek. Egy századmásodperccel később úgy éreztem, mintha lángok szántanának végig szédítő sebességgel az egész testemen, majd megláttam az aranyló lángnyelveket, melyek eleinte lazán körülölelték testünket, majd másodpercről-másodpercre egyre szorosabbra fonódtak körülöttünk. Éreztem, ahogy Lacey teste is ugyanúgy felhevül, ahogy az enyém, és nem voltam benne biztos, hogy nem az immár gyakorlatilag második bőrként ránk feszülő tűzfátyoltól. Valami határozottan nincs rendjén! Mintegy megerősítésként, egy fél másodperc múlva éreztem, ahogy kínzóan lassan bársonyos hullámokban átáramlik belém Lacey energiája! Egyszerre támadt bennem mohó vágy, hogy még erősebben magamhoz szorítsam törékeny testét – abban a reményben, hogy a testi közelség némiképp befolyásolja az energiaáramlást –, s löktem volna magamtól olyan távol, amennyire csak lehet. Végül a mohóságom győzött, s tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy kihunyt az élet azokból a gyönyörű szemekből, s a szeretett nő erőtlenül omlott a karjaimba – akár egy rongybaba!
Ugyanabban a pillanatban, amikor ennek az eleinte mámorítónak ígérkező rémálomképnek vége szakadt, egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
– Ezt nem lehetett volna hamarabb? – rivalltam Brunora.
– Bocs, először szofisztikáltabb módszerekkel próbálkoztam, de azzal az euforikus ábrándképpel eléggé keresztbetettél a mentális beavatkozásomnak!
Legszívesebben visszavágtam volna, hogy alig tíz perccel ezelőtt sem voltam sokkal kiegyensúlyozottabb, mégsem okozott neki problémát teljes testszélességében elterpeszkedni az elmémben, de a gondolatnál nem juthattam tovább: – De igen, nagy különbség van a kettő között! – mondta ostorcsapásként csattanó hangon. – Most ugyanis érzelmileg túlfűtött állapotban voltál, ellentétben a korábbi, „pusztán” lesokkolt állapotoddal!
Beszéltem már úgy emberekkel, hogy tudtam, a külvilág felé közvetíteni kívánt érzelmek szöges ellentétben állnak a legmélyebb érzéseikkel, de így, hogy Bruno és köztem gyakorlatilag még egy síkon folyt kommunikáció, merőben más volt! A hangjából és a szeméből felháborodottság és düh sugárzott, de minden igyekezete ellenére sem tudta teljesen magáévá tenni ezeket az érzéseket, az önmagában való csalódás keserűsége ugyanis erősebb volt ezeknél. Egészen mostanáig azt hitte, tudja, milyen teljesen magatehetetlennek lenni, de kénytelen volt rájönni, hogy mindezidáig fogalma sem volt róla: ahogy én egyre inkább belelovalltam magam abba a vízióba, ő azzal párhuzamosan vesztette először a teljes belátást az elmémbe, majd az önmaga feletti kontrollt.
Abban a pillanatban annyira szerettem volna, ha sikerül újra azzá a Matté válnom, aki pontosan tudja, kinek, mit mondjon, hogy megkönnyítse az utat a lelki-völgyből fel a hegyre, de képtelen voltam rá! Bruno emlékeiből ugyanis – amik egyre kegyetlenebbül ostromoltak – egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy fogalma sincs, milyen teljesen elveszíteni az irányítást, tényleg veszélyeztetni más életét – ő mindig tudatában volt annyira a tetteinek, hogy még véletlenül se veszélyeztesse más életét saját igényeinek kielégítése közben.
– Mindenegyes adandó alkalommal rácsodálkozom, mennyire mást jelenthet két ember számára egy látszólag könnyen meghatározható fogalom – mondtam alig hallhatóan.
– Hé, felesleges túlmisztifikálnod– mondta immár újfent csibészesen mosolyogva. – Tudom, idegesítő, de a magunkfajta jobb, ha megbékél a zéró-titok- rendszerrel, ha a közelében van még egy csodabogár.
– A magunkfajta jobb, ha megbékél ezzel a kényszeremmel – öltöttem rá nyelvet. – Tudod, elég furcsa, hogy sokkal spontánabb életet élsz, mint én, mégsem vesztetted még el igazán a fejed.
Valószínűleg az, hogy ki, mit él meg az önkontroll teljes elvesztésének, alighanem szoros kapcsolatban áll azzal a szabályrendszerrel, amit önmaga, valamint a környezete felől felé irányuló elvárások alakítanak ki valakiben. Ennek megfelelően, mivel Bruno szabadabb szellem, mint én, így nem meglepő, hogy a tehetetlen szemlélőről alkotott véleménye is merőben eltér az enyémtől: míg az ő külső szemlélője, ha akar, végül tud tenni az ügy ellenében, az én olvasatomban csak az utolsó előtti pillanatban bírhatja ezt a kegyet – és ha szerencséje van, még élni tud vele!
De volt itt még valami, amit felettébb nyomasztónak találtam: Bruno szerint azt az életformát, amit ő él, rövid időn belül én is magaménak tudhatom – hasonlóan többi szerencsétlen sorstársamhoz. Noha egyáltalán nem állt szándékomban megbékélni ezzel a gondolattal, az ösztöneim tudatos kielégítése még mindig elfogadhatóbbnak tűnt, mint a módszer, amivel eljuthatok odáig: mások manipulációja elég összeférhetetlen az én értékrendemmel.
Mivel egyelőre nem éreztem leküzdhetetlen kényszert arra, hogy uk-muk-fuk életszemléletet váltsak, bizonytalanul nekiveselkedtem a következő nyugtalanító kérdéskörnek: – Nem tudom, hogy kérdezzem meg finoman…
– Akkor praktikusan ne törd magad az ilyesmivel! – Vágott hátba Bruno.
– Oké – köptem ki az utolsó korty levegőmmel együtt. Még egy másodpercig haboztam, reménykedvén abban, hátha mégis sikerül normálisan megfogalmaznom a kérdést, de minek után nem ment, nagy levegőt vettem és elhadartam: – Önmagunk megjátszása is életvitelünk elkerülhetetlen velejárója?
– Úgy látom, ez eléggé kiábrándít – jegyezte meg fakó hangon.
– Én inkább azt mondanám: ez is – szúrtam közbe egy keserű nevetéssel.
– De, ha attól jobban érzed magad, neked alighanem jobb esélyeid vannak az energia-vegetarianizmusra, mint nekem ugyanerre az érzelmek terén.
Na, ez nem szorult magyarázatra! Tisztán emlékeztem rá, amikor a tisztáson gyakorlás címén feketére „égettem” azt a talpalatnyi földterületet, amibe gyökeret vertem. Csakhogy arra is ugyanolyan tisztán emlékeztem, milyen rövid idő alatt tört rám újra a kényszer, egy újabb adag iránt. A kérdés csak az, mennyiben fenntarthatóbb az az életforma, amikor eljutok arra, ahonnét Bruno szerint már nincs szabad választásom, mintha – követvén az ő példáját – legszentebb elveimen felülemelkedve olyanná válok, mint ő?
– Van rá mód, hogy… – Egy pillanatra elhallgattam. Valami mélyen bennem a legvégsőkig küzdött még a feltételezés ellen is, miszerint Lacey miattam fog belátható időn belül távozni az élők sorából. S noha ezt a tényt üdvözítőnek találtam – mert így talán nem egy eleve halálraítélt románcba rángatom bele – mégis, kénytelen voltam erőt venni magamon, tényként kezelni az elképzelhetetlent, és felkészülni rá, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, minden erőmet latba vetve küzdjek az életéért. –… visszahozzunk valakit a halálból?
A döbbenettel vegyes hitetlenség, ami kiült az arcára szavaim hallatán, egyértelművé tette számomra: finoman fogalmazva is a lehetetlenről ábrándozom!

2011. április 17., vasárnap

26.

Halványan tudatában voltam annak, hogy pánikszerűen elhagytuk a kávézót, de ezt alighanem csak abból fogtam fel, hogy a nehézkes, kávéaromájú fojtó légtömeget finom, borzongatóan hűs légáramlat váltotta fel. A talpam alatt egyszeriben elfogyott a rideg beton, helyébe lábfejemet lágyan körülölelő homoktenger kúszott. Mindebből viszont vajmi keveset fogtam fel, mivel elmém még a kávézóban takaréklángra tette magát – csakhogy elkerülje a drasztikusabb feldolgozási metódusokat. Még másik felem is csak ernyedten motoszkált elmém leghátsóbb zugában – mindaddig, amíg fel nem fedezte: szabad a vásár! Éreztem, hogy eltökélten, mégis óvatosan mindinkább utat tör magának az általam oly’ nagy erőkkel emelt gátakon át.

Egy ponton azonban megragadt – bár már ígyis elég magasra jutott ahhoz, hogy lassanként képtelen legyek éles határvonalat húzni kettőnk közt; jóformán már eggyé váltunk! Egy öntudatosabb pillanatban viszont ki tudtam tapogatni, mi gátolja őt a további térhódításban: egy hatalmas, szinte éjfekete, de még éppen lila, izzó ametisztszín tekintetű kígyó terpeszkedett végestelen-végig az elmémben. Noha már méreteinél fogva is rémisztőnek hatott – nem beszélve hátborzongatóan emberi vonású szemeiről, melyek mintha a vesémbe láttak volna! –, mégis fékezhetetlen vágy fogott el, hogy megérintsem! Legnagyobb meglepetésemre közel sem volt olyan száraz és finoman érdes, ahogy azt – talán némi joggal – elvárnánk egy kígyószerű teremtménytől, inkább olyan érzés volt, mintha finomszemű láncinget simogatnék.

Érintésemre az addig háborítatlanul nyugvó test felélénkült, szédítő gyorsasággal tekerte maga köré testét, s a következő pillanatban már farkasszemet néztünk. Szabályosan fájt a pillantása, mintha centiről-centire haladva elevenen nyúzott volna meg! Épp mikor már azt hittem, meghalok a kínzó fájdalomtól, látóterembe egy izzó, aranyszínű lángfolyam kúszott be, ami a következő pillanatban már teljesen elnyelt, védelmezőn körülölelt, s egy másodperccel később hosszú, a lobogó tűz minden szemkápráztató gyönyörű színében, hosszú tolltakaróként omlott le rólam, valószerűtlen madárlény képében tűntetve fel engem a rám meredő ametiszt-szempárban.

Fojtogató légszomj közepette tértem magamhoz a homokban fekve. Gondolkodás nélkül nyitottam számat, hogy hatalmas kortyokban nyelve a levegőt csillapítsam szomjúságom, de ahogy a friss levegő végigégette a légcsövemet, menten átgondoltam a légzésre vonatkozó elképzeléseimet. Végül legjobb meggyőződésem ellenére is kénytelen voltam eltűrni ezt a szemernyi fájdalmat, máskülönben elájultam volna. Ahogy szabályosabbra váltott a légvételem, egyszeriben a fejem is kitisztult – alighanem a megfelelő oxigénellátottság miatt. Miután úgy ítéltem, magamhoz tértem, odaevickéltem a homokban az eddig szó nélkül szemlélődő Bruno mellé.

– Az ember azt hinné, aki ennyire nem tudja álcázni magát, az már túl van az ébredés minden nyűgén-baján – mormolta maga elé, huncut mosollyal a szája szegletében. – De ahogy a kávézóban egyszeriben elsápadtál és kifejezéstelenné vált a tekinteted, menten tudtam, távoznunk kell, a lehető leggyorsabban. – Rám nézett, és megmosolyogta – alighanem – bárgyú arckifejezésemet.

– Egészen pontosan miről beszélsz? – kérdeztem még mindig reszelős, el-elfúló hangon.

– Ja, persze, ezt nem volt időm elmondani, mert illegalitásba vonultál – jegyezte meg nevetve, olyan hangon, mint ahogy a szenilis öregapók veszik fel újra a nagy hévvel mesélt, de időközben elfeledett mese fonalát. – Ettől a perctől teljesen egy vagy vele. Többé nem tudod elhatárolni magad tőle, minden gondolatotok, érzésetek, vágyatok egy és ugyanaz, mégis jól meghatározható, melyiket milyen mértékben melyiktek kívánja – de tenni ellene nem áll majd módodban!

– Ez elég skizoidul hangzik – nyögtem keserűen nevetve.

– Miért, eddig nem érezted skizofrénnek magad? – kérdezte hasonló stílusban nevetve. – Hidd el, egy többszörös személyiségzavaros hozzánk képest kész mázlista!

Ez végre nem szorult magyarázatra, pontosan tudtam, mire gondol!

Sokáig egy szót sem szóltunk, némán ültünk és meredtünk magunk elé. Csak néztem, ahogy a tajték kifut a partra, majd azonnal – már-már szemérmesen – vissza is szalad a tengerbe, mintha csak azért vonulna vissza, mert tudja, leplezetlenül lessük őt.

Mindenegyes sejtemen újra eluralkodott a forró, lángoló bizsergés, erősebben, mint bármikor azelőtt, úgy éreztem, bármelyik pillanatban atomjaimra hullhatok, megannyi szikrázva cikázó részecskére, melyek fáradhatatlanul és vadul kergetik-öklelik egymást! Most azonban nem akartam küzdeni ellene, élveztem, ahogy soha nem tapasztalt mélységekig beleremegek a lényemet kitöltő zabolátlan erőbe.

Elnyújtóztam a homokban, lehunytam a szemem és élveztem, ahogy a mind magasabbra emelkedő nap bársonyosan cirógató sugarai egyre feljebb táncolnak az arcomon. Az a különös, lángoló madárlény rögvest előttem termett! Megbűvölve, mozdulatlanná dermedve vártam, hogy a büszke tartású, peckes járású lény mind közelebb és közelebb jöjjön. Nem tudnám megmondani, az alakot öltött lángok melegét, vagy netán a fizikai valóm süldögélését éreztem-e egyre jobban, de tény, ahogy közeledett felém, körvonalazódni kezdett bennem, mit érezhetne egy szerencsétlen malac, ha élve húznák nyársra, és ennek tetejébe még volna olyan peches, hogy a karóba húzástól nem nyuvadna ki azonnal! De erről az apró kellemetlenségről is hamar megfeledkeztem, mikor a sötét indigókék, szikrázó szemek magukba szippantottak. Emlékképek ostromolták szemem, harmatosak és rég elfeledettnek hittek egyaránt, szabályosan beleszédültem, olyan gyorsan váltották egymást.

Úgy eszméltem fel, mintha csak rémálomból ébredtem volna: zihálva – épp csak a víz nem szakadt rólam, bár meglehet, ha erőszakot vettem volna magamon, s még egy pár pillanatig kiszolgáltatom magam a sodró emlékáradatnak, akkor annyira levert volna a veríték, mintha legalábbis megmártóztam volna az előttem zúgó-morajló óceánban.

Igyekeztem hosszabb légvételekkel normalizálni a légzésemet, s mire eljutottam volna odáig, hogy képes lettem volna lihegés nélkül feltenni a kérdést, ami a nyelvem hegyén vesztegelt, Bruno már meg is válaszolta azt:

– Az esetek döntő többségében csak rajtad áll, miként jelenik meg – bár mindannyiunk lényének vannak olyan állandó aspektusai, amiken ha meggebedünk, se tudunk változtatni.

– Mint például? – firtattam tovább, ugyanis valamiért teljesen összeegyeztethetetlennek tűnt a teljes körű morfológiai szabadság a megváltoztathatatlan jellemvonásokkal.

– Az, hogy miként képződik le más elméjében, csak azon múlik, mit akarsz láttatni vele – de általában egy alakot használunk, mert ahogy elsőként meglátjuk magunkat, az annyira belénk ég, hogy nehezen tudunk csak elvonatkoztatni tőle. Mindemellett mindannyiunknak vannak levetkőzhetetlen vonásai, amik nagyban meghatározzák a megjelenésünket mások elméjében. Én például az érzelmekre vagyok különösen fogékony. Ha a közelemben valaki túlfűtött érzelmi állapotba kerül, az olyan nekem, mint a buta kis bogaraknak a bogár-grill-lámpa: tudom, hogy veszélyes, de akkor is muszáj „rárepülnöm”. Éppen ennek elkerülése végett, inkább én gerjesztek bizonyos érzéseket másokban, mert azt könnyebb úgy befolyásolni, hogy még azon a szinten maradjon, ami egyikünknek sem veszélyes.

– Ezért teszed a szépet minden lánynak!

Így hirtelenjében minden értelmet nyert: Bruno egyáltalán nem a szokásos értelemben kezeli tárgyként a nőket! Az ő célja nem a skalpvadászat, hanem megszerezni a számára nélkülözhetetlen napi érzelem-adagot. A kérdés csak az, mennyiben jobb ez a felállás, mint a szokásos – nincs mese, emberi! – szédítés? Mert hisz mindkettőnek az a vége, hogy egy érzelmileg teljesen kizsigerelt lányt hagyunk magunk mögött – igaz, a Bruno-féle kihasználásnak nem természetes velejárója a lány erényén esett sérelem.

– Elítélheted az életformámat, de mint barátod és sorstársad kötelességemnek érzem elmondani: előbb-utóbb mind eljutunk arra a szintre, hogy legszentebb meggyőződésünk ellenére is kénytelenek leszünk berendezkedni erre az életstílusra! Hidd el nekem, jobb, ha tudatában vagy annak, kivel és mit teszel, mintha tehetetlenül vagy kénytelen végignézni, ahogy a szükségleteid kiszolgálják magukat.

Egy percig újra némán meredtem magam elé. Megpróbáltam megemészteni a hallottakat, majd erőt gyűjtöttem a kérdéshez, ami mér rég óta birizgálta a fantáziámat – épp úgy, mintha belülről smirglivel simogatnák a koponyámat –, de igyekeztem elodázni a feltevés pillanatát, félvén, az életemet meghatározó válasz egyáltalán nem olyan lesz, amilyet várok: – Hogy fogok tudni parancsolni magamnak Lacey közelében?

– Lehetek veled maradéktalanul őszinte?

– Kérlek – nyögtem kétségbeesve.

– Én már azt sem értem, eddig hogy parancsoltál magadnak!?

2011. március 18., péntek

25.


– Biztos ne kísérjelek haza? – tettem fel tíz perc alatt aligha nem századjára ezt a kérdést.
– Nagyon aranyos vagy, de nem venném a lelkemre, ha nagy elrévülésedben kocsi alá gyalogolnál – mondta mosolyogva, miközben végig simított az arcomon. – És nyugodt lehetsz afelől, hogy senki sem fog elrabolni!
– Hát a tegnapiak után… – csúszott ki a számon.
– Oké, megfogtál, semmi sem biztos. Leszámítva azt, hogy apu élve megnyúz, ha nem toppanok be legalább öt percre rom eltakarítani.
Mintha csak erre várt volna, hirtelen feltűnt az utca végén a busz, és önmagát meghazudtoló sebességgel vágtatott végig a rövid útszakaszon, ami elválasztotta tőlünk, ezzel gyakorlatilag semmi esélyt sem adva nekem az eb karóhoz kötésére: mire megmukkantam volna, már bent állt a megállóban, Lacey gyors puszit nyomott az arcomra, majd felperdült a buszra. A sofőr, esélyeim tovább csökkentése végett azonnal be is zárta az ajtókat, gázt adott, s mint akit puskából lőttek ki, hasított is tova a következő megállóba, s mire egyáltalán feleszméltem volna, hogy legalább integetni kezdjek, már rég befordult a sarkon. Úgy látszik, Lacey nem alaptalanul félt attól az autó alá sasszézástól!
Minden igyekezetem ellenére sem tudtam másodperceknél tovább fennmaradni gondolataim tengerének felszínen, egyhamar sötét mélységekbe merültem. Megtehetem én ezt egyáltalán? Kockáztathatom Lacey életét pusztán azért, hogy megéljem a legszebb érzéseket, amik egy ember életében megadathatnak? Egyáltalán, méltó vagyok rá, hogy akár csak a gondolattal is eljátszhassak, szeretem?
Telefonom fáradhatatlan csöngése – s így valaki még fáradhatatlanabb próbálkozása – térített magamhoz, mit ad Isten, egy úttest kellős közepén!
– Halló? – nyögtem meglepetten.
– Na, végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Bruno a vonal másik végén. – Bakker, nekem senki nem mondta, hogy olimpiai távfutók kitartása kell az utolérésedhez! – mondta nevetve.
– Ha az vígasztal, csak mostanában.
– Vigasztalni épp nem vígasztal, de különösebben nem is zavar, szóval mindegy. De nem ezért csörgetlek már öt perce! Figyu, nincs kedved ma kiruccanni valahova?
– Kicsit konkrétabban?
– Akkor ezt igennek veszem. Nem tudom, mondjuk kávézni?
– Csak így, kettecskén? – kérdeztem vissza, kicsit meghökkenve.
– Ne sértődj meg, de ha buzi lennék, se lennél az esetem – mondta évődve, és szinte magam előtt láttam, ahogy lefitymálóan végigmér.
– Ezt örömmel hallom – adtam alá a lovat.
– Akkor egy fél óra múlva, mondjuk az Espresso Joe’s-ban?
– Majd igyekszem egy kicsit – mondtam a fogamat szívva, az Espresso Joe’s ugyanis még busszal is egy izmos fél óra lett volna, de minek után nem volt különösebb ingerenciám újfent buszra várni, így maradt a távgyalogló tempó.
– Miattam igazán ne törd magad, amíg nem érkezel meg, legalább tudok vadászni.
– Ugye tudod, hogy ez rém undorítóan hangzik? – kérdeztem, immár kicsit lihegve, de leplezetlen undorral a hangomban.
– Majd ezt is megtárgyaljuk, ha ideértél, feministácskám! – Azzal letette a telefont.
Mindig is érdekesnek tartottam, nyaranta mennyire nincs élet az utcákon délelőtt tízig. Nyílván azért, mert minden épeszű ember kihasználja az alkalmat, hogy nem kell hajnalok-hajnalán felkelni, de számomra mégis emészthetetlen, hogy lehet tizenkét órákat aludni anélkül, hogy utána az ember ne keljen fel még fáradtabban, mint ahogy lefeküdt. Különösebb autós fenyegetettség nélkül haladtam előre – az út közepén, ahogy azt kell – célom felé, jóformán nem is figyelve, merre járok – jóformán többet tartózkodtam Keyportban, mint otthon, amióta gimnazista vagyok. Sokszor felmerült bennem egy-egy izomlázas reggelen, nem teljesen lehetetlen-e, hogy hébe-hóba átruccanok álmomban?
Egyszer csak bekapcsolt a vészfék, ami levágta az automatapilótámat, s feleszmélve megállapítottam, hogy célt értem. Bruno egy a kávézó végében lévő boxban terpeszkedett, éppen az egyik – meglehetősen attraktív – pincérnőt szédítette. Sosem értettem igazán, mi az, ami a kifejezetten zord külseje ellenére mágnesként bevonzza a lányokat, de ettől függetlenül el kellett ismernem a valami hatásosságát. A kávézó szokatlanul zsúfolt volt annak ellenére, hogy az utca mennyire kihalt volt – nyílván csak a hozzám hasonló elmebetegek ültek be, hogy elüssék az időt, amíg a pláza meg miegyéb kinyit, olyan tíz óra magasságában. Ahogy szoktam, haláli csendben és feltűnésmentesen átlejtettem Bruno felé, majd hangtalanul helyet foglaltam, és amíg észre nem vettek, élveztem a kétszemélyes színdarabot. Ami még inkább meglepett, az az volt, hogy külsejével és általános viselkedésével ellentétben, mennyire kifinomultan hálózta be Bruno a lányt – a finom hasonlatok, a lágy hangnem és az a furcsa, rosszfiús és mégis láb remegtető mosoly valahogy annyira nem illettek ahhoz a Brunohoz, akit én ismertem. Bár, ha jobban meggondolom, ez Ő! Csupa rejtély, maga a kiismerhetetlenség, mikor azt hiszed, végre megfejtetted legalább egy állandónak hitt szokását és annak indíttatását, azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vesz – mindezt mégis úgy, hogy az életben egyszer sem fog egy egész kört leírni!
– Mit iszol? – pillantott hirtelen rám, a lány válla felett.
Zavaromban egy percig megmukkanni sem tudtam, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek éppen sikerült felmászni a konyhakredencre és kicsempészni egy szem sütit a dobozból, majd a csendben szemlélődő szülő felfedi magát, és leleplezi a titkos kis akciót. – Teát, citrommal – nyögtem végül.
– Milyet hozhatok? – kérdezte édeskedve a pincérnő, akiről nem mertem volna teljes biztonsággal állítani, hogy idősebb nálam.
– Mindegy, erős legyen – hagytam rá.
– Nekem meg egy feketét, tisztán – duruzsolta Bruno, mire a lány felkuncogott.
– Tisztán? – kérdeztem csöpp értetlenséggel, de annál több elfojtott nevetéssel, mikor végre hallótávolságon kívül került a hölgyemény.
– Tudod, a hozzá hasonló kislányok zabálják az olyan frappáns pasikat, mint szerény személyem. – Amennyire tudott, így ültében, teátrálisan meghajolt. – Bár tudom, szerinted nem szép kihasználni a naivitásukat.
– Nem, valóban nem, de kétlem, hogy – ahogy te fogalmaztál – a feminista világnézetem megvitatása miatt hívtál fel, illetve el.
– Én inkább úgy mondanám, nem elsősorban ezért, ugyanis módfelett érdekelne, mi szükséges ahhoz, hogy egy férfi erre az álláspontra jusson. – Ebben a pillanatban tért vissza a szőke szépség, arcán a tipikus, méregető kifejezéssel, amivel általában nézni szoktak rám az emberek, majd Brunora nézett, aki villantott rá egy mosolyt, amitől majdhogynem elolvadt, én pedig már ugrásra kész voltam, arra az esetre, ha két másodpercen belül összenyeklenének alatta a lábai. Szerencsére, erre nem került sor – bár meg kell hagyni, bizonytalan léptekkel sétált vissza a pulthoz. Hörpintettem egyet a teámból, amit sikerült bivaly erősre csinálniuk, így eltartott egy pár pillanatig, amíg nem láttam csillagokat mindenfelé.
– Tudod, én a helyedben jobban erőlködnék annak érdekében, hogy elhitessem a világgal, normális vagyok.
– Parancsolsz? – köhécseltem vissza meglepetten az iménti korty teámat.
– Teljesen kifordultál magadból, mindketten tudjuk, miért. – Szemét az enyémbe fúrta, úgy nézett rám, mint majdnem minden krimiben a maffiafőnök a szegény, jelentéktelen, fél perc alatt eltakarítható, kétbalkezes beosztottjára.
Hosszú percekig némán ültünk, nem szóltunk egy szót se, de efféle félrevezető hadműveletekre nem is volt szükség. Ahogy mindinkább elmélyültem Bruno szemének tanulmányozásában, észrevettem, hogy szivárványhártyája apró szikrákat vet, miközben szűnni nem akaró keringőt lejt éjsötét szembogara körül! Szabályosan tengeribeteg lettem, de egy perccel később, a felismerés úgy vetette rám magát, mint kiéhezett tigris egy védtelen, sánta antilopra, ezzel legalább tompítva egyre erősödő hányingeremet – s mintha csak erre várt volna, Bruno is megszólalt – csakhogy a fejemben! –: Bizony, nem te vagy az egyedüli!



































2011. február 8., kedd

24.

Öles léptekkel indultam meg hazafelé, ennek eredményeként lágy szellő ölelt körül és simogatta csupasz bőröm – az amúgy mozdulatlan levegőjű utcán. Különös, eső előtti állottság volt ez. Valószínűleg más is ugyanarra a – két perc múlva egyébiránt beigazolódó – konszenzusra jutott volna, miszerint pillanatokon belül leszakad az ég, csakhogy én éreztem, ahogy az odafönt a feszültség nőttön-nő a fellegekben.

Mire befordultam az utcánk sarkára, ahonnét már csak ötven méterre lettem volna a biztonságot nyújtó eresztől, ronggyá áztam, így már egészen más színben tűnt fel előttem az eresz által lefedett világosszürke folt, és teljesen feleslegesnek ítéltem lélekszakadva berohanni alá. Komótosan baktattam hát végig az utcán, ahogy azt egy ráérős öregúr tenné egy kellemes, nyári napon, majd a kapualjban nagy erőkkel állhattam neki kulcsom előbányászásának zsebem végtelen mélységéből – ugyanis nem állt szándékomban a kapucsengőt használni, mert akkor az előszobánkban felvisított volna a kaputelefon, ami hiába játszotta néha nap Beethoven Für Elisét, akkor sem egy leányálom arra kelni! Cuppogva felbaktattam harmadikra, majd csendben beslisszoltam a lakásba, hogy egy lépéssel a fürdőszobában teremjek és megszabaduljak csatakos ruháimtól. Utam innen – ismét – az előszobán keresztül a konyhába vezetett, ugyanis gyomrom elégedetlen mordulással jelezte: ételt kíván, de mihamarabb! Neki álltam hát egy gyors Matt-omlettnek, ami igazából csak fűszerezésében tért el a normálistól – értsd, a következők közül, nótás jókedvem szerint, bármi belekerülhetett: vegeta, kömény, fűszerpaprika, petrezselyem, zeller, tárkony, betétnek pedig valamilyen sonka, illetve kiborítva még melegen annyi sajt és ketchup, amennyit a szemem kívánt. Épp fordultam volna hátra, hogy amíg szilárdul a tojás, előbányásszam könnyű, de tartalmas reggelim mellé azt a pár szem, jóképű paradicsomot, amit még tegnap este kinéztem magamnak, mire finom kezek ölelésébe hátráltam.

– Oh, jó reggelt! – mondtam meglepetten.

– Neked is – mormolta a hátamba. – Mit eszünk? – tette fel a költői kérdést, ahogy állát a vállgödrömbe fúrva belelesett a serpenyőbe. – És miért vagy ilyen nyirkos? – kérdezte, és mímelt vacogásában összekoccantotta fogait.

– Oda kint esik – válaszoltam, miközben gyorsan fordítottam az omletten, mert a széle már elvált a serpenyő falától, sőt, kicsit meg is barnult.

– És mi dolgod volt neked hajnalok-hajnalán a zuhogó esőben?

– Bellsszért kellett kimennem Keyportba. – Nem tudtam, mennyire lenne illendő Laceyt beavatnom Bells magánéletbe, tekintve, hogy, kis túlzással, vadidegenek egymás számára. Végül arra jutottam, hogy egy jól megfogalmazott féligazság éppen kielégítheti Lacey kíváncsiságát, anélkül, hogy kényes részleteket lennék kénytelen közölni. – Neki hosszabbra nyúlt a tegnap este, mint a többieknek.

– Hmm. – Ennél kicsit többre számítottam, de ámen!

Reggelinkre – talán csak számomra – szűkszavúságom alig érezhetően rányomta bélyegét – de a biztos, feszület csöndességet még mindig jobban viseltem, mint egy előre megjósolhatatlan reakciót Lacey részéről.

Ezt követően lábujjhegyen visszaosontunk a szobámba, ahol Peter természetesen ugyanolyan félájultan hortyogott. Sokszor az a benyomásom, hogy a családomra gond nélkül rá lehetne robbantani az egész lakóépületet, lebombázhatnák a várost, vagy akár be is köszönthetne a világ vége, ők ugyanolyan nyugodtan aludnák az igazak álmát, s miután felkeltek, valószínűleg a legkevésbé zavartatnák magukat új környezetük miatt, a felkelés miatti tompultságban halálos nyugalommal lejtenének ki az elpusztult konyhába, egy korty vízért.

– Biztos, hogy azt akarod felvenni? – kérdeztem suttogva, mikor Lacey felkapta a székemről gondosan összehajtogatott ruháját.

– Igen.

– De, odakint még mindig esik – erősködtem. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy az a ruha térden állva könyörögne, hogy esővízben fürödhessék.

– Igaz – mondta elhúzott szájjal, majd azzal a laza mozdulattal ki is bújt belőle és ledobta az ágyamra, majd a szekrényem felé vette az irányt. Mire elsült az agyam, már magára is vette a kedvenc pólómat és mélyebbre ásta magát egy nadrágért.

– Tudod, ez nem fair! – jegyeztem meg mosolyogva. – Én nem nyúlhatok be tőled csak így bármit.

– Mit kérsz, a melltartóm vagy a tangám? – kérdezte nyelv kiöltve, majd visszafordult a szekrényem felé. – Basszus! – sziszegte, majd rögtön ezt követően tompa koppanás hallatszott.

– Mi az? – termettem mellette. – Minden oké?

– Persze – mondta a feje búbját simogatva –, leszámítva, hogy, ahogy elnézem, a tangám még jó is lenne rád! De ezt nem adom, ez a kedvencem, bocsi.

Laceynek végül sikerült a kedvenc farmeromat is kikotornia a kedvenc pólóm mellé, amin én csak halk nevetéssel konstatáltam, mire ő mosolyogva kilökdösött a szobából, nehogy felébresszük Petert.

Nyolc óra magasságában elhagytuk a lakást és sétálni indultunk a környéken. Tömérdek gondolat és érzés kavargott bennem, így nem volt nagy meglepetés, hogy végül a parkban kötöttünk ki. Lehuppantam az egyik hintába, az ölembe vontam Laceyt. Furcsán megosztva éreztem magam, ahogy Laceyvel az ölemben, kitámasztott lábakkal lágyan előre-hátra ringatóztam. Egyfelől – hála a tompán égető bizsergésnek – teljesen tisztában voltam azzal, éppen kivel és hol vagyok, ugyanakkor olyan mélyre sikerült a gondolataimba merülnöm, hogy attól tartottam, bármelyik pillanatban lefordulhatok az ülőkéről.

– Mi a baj? – Lacey aggódó hangja nyomán úgy buktam a felszínre, mint fuldokló búvár a mélységből.

– Jaj, bocs, nagyon elmerengtem?

– Azt ne mondd, hogy ennél van mélyebbre! – nevetett fel.

– Attól tartok, elég lesújtó dolgokat kell még megtudnod! – mondtam mosolyogva.

– Tudod, még soha nem találkoztam hozzád hasonló emberrel – hangja furcsán révetegnek tűnt az előbbi harsány nevetéséhez képest. – Az a félelmetes benned, hogy képes vagy megragadni az emberek legbelső, igazi énjét, és minden erőlködés nélkül a felszínre tudod hozni azt. Nem is tudom, mint egy mindent feltáró tükör, ami előtt lehetetlen vállalkozás megjátszani magad. Ugyanakkor magadból alig mutatsz valamit a külvilágnak.

– Tükör? – ismételtem meg, ízlelgetve a hallottakat. Hiába, no, az embert nem sűrűn tükrözik le csak úgy!

– Hogy lehet valaki ennyire lehetetlen? – kérdezte nevetve, miközben valahogy megpördült az ölemben, így szemtől szembe kerültünk, lábaival pedig átkulcsolta a derekamat.

Egy tükör, aki mindenki igaz valóját mutatja. Lehetséges lenne ez? S ha igen, attól tartok csak egyetlen módon: más valódi énjét csak önnön valónk feltárásával érthetjük meg és érhetjük el. De akkor ez egyet jelentene azzal, hogy igazából az a valódi énem, akit minden erőmmel igyekszem elnyomni, és az az én, akiről mindeddig azt hittem, ő az igazi Matt, valójában csak silány, a társadalom elvárásaihoz igazított utánnyomás.