2011. március 18., péntek

25.


– Biztos ne kísérjelek haza? – tettem fel tíz perc alatt aligha nem századjára ezt a kérdést.
– Nagyon aranyos vagy, de nem venném a lelkemre, ha nagy elrévülésedben kocsi alá gyalogolnál – mondta mosolyogva, miközben végig simított az arcomon. – És nyugodt lehetsz afelől, hogy senki sem fog elrabolni!
– Hát a tegnapiak után… – csúszott ki a számon.
– Oké, megfogtál, semmi sem biztos. Leszámítva azt, hogy apu élve megnyúz, ha nem toppanok be legalább öt percre rom eltakarítani.
Mintha csak erre várt volna, hirtelen feltűnt az utca végén a busz, és önmagát meghazudtoló sebességgel vágtatott végig a rövid útszakaszon, ami elválasztotta tőlünk, ezzel gyakorlatilag semmi esélyt sem adva nekem az eb karóhoz kötésére: mire megmukkantam volna, már bent állt a megállóban, Lacey gyors puszit nyomott az arcomra, majd felperdült a buszra. A sofőr, esélyeim tovább csökkentése végett azonnal be is zárta az ajtókat, gázt adott, s mint akit puskából lőttek ki, hasított is tova a következő megállóba, s mire egyáltalán feleszméltem volna, hogy legalább integetni kezdjek, már rég befordult a sarkon. Úgy látszik, Lacey nem alaptalanul félt attól az autó alá sasszézástól!
Minden igyekezetem ellenére sem tudtam másodperceknél tovább fennmaradni gondolataim tengerének felszínen, egyhamar sötét mélységekbe merültem. Megtehetem én ezt egyáltalán? Kockáztathatom Lacey életét pusztán azért, hogy megéljem a legszebb érzéseket, amik egy ember életében megadathatnak? Egyáltalán, méltó vagyok rá, hogy akár csak a gondolattal is eljátszhassak, szeretem?
Telefonom fáradhatatlan csöngése – s így valaki még fáradhatatlanabb próbálkozása – térített magamhoz, mit ad Isten, egy úttest kellős közepén!
– Halló? – nyögtem meglepetten.
– Na, végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Bruno a vonal másik végén. – Bakker, nekem senki nem mondta, hogy olimpiai távfutók kitartása kell az utolérésedhez! – mondta nevetve.
– Ha az vígasztal, csak mostanában.
– Vigasztalni épp nem vígasztal, de különösebben nem is zavar, szóval mindegy. De nem ezért csörgetlek már öt perce! Figyu, nincs kedved ma kiruccanni valahova?
– Kicsit konkrétabban?
– Akkor ezt igennek veszem. Nem tudom, mondjuk kávézni?
– Csak így, kettecskén? – kérdeztem vissza, kicsit meghökkenve.
– Ne sértődj meg, de ha buzi lennék, se lennél az esetem – mondta évődve, és szinte magam előtt láttam, ahogy lefitymálóan végigmér.
– Ezt örömmel hallom – adtam alá a lovat.
– Akkor egy fél óra múlva, mondjuk az Espresso Joe’s-ban?
– Majd igyekszem egy kicsit – mondtam a fogamat szívva, az Espresso Joe’s ugyanis még busszal is egy izmos fél óra lett volna, de minek után nem volt különösebb ingerenciám újfent buszra várni, így maradt a távgyalogló tempó.
– Miattam igazán ne törd magad, amíg nem érkezel meg, legalább tudok vadászni.
– Ugye tudod, hogy ez rém undorítóan hangzik? – kérdeztem, immár kicsit lihegve, de leplezetlen undorral a hangomban.
– Majd ezt is megtárgyaljuk, ha ideértél, feministácskám! – Azzal letette a telefont.
Mindig is érdekesnek tartottam, nyaranta mennyire nincs élet az utcákon délelőtt tízig. Nyílván azért, mert minden épeszű ember kihasználja az alkalmat, hogy nem kell hajnalok-hajnalán felkelni, de számomra mégis emészthetetlen, hogy lehet tizenkét órákat aludni anélkül, hogy utána az ember ne keljen fel még fáradtabban, mint ahogy lefeküdt. Különösebb autós fenyegetettség nélkül haladtam előre – az út közepén, ahogy azt kell – célom felé, jóformán nem is figyelve, merre járok – jóformán többet tartózkodtam Keyportban, mint otthon, amióta gimnazista vagyok. Sokszor felmerült bennem egy-egy izomlázas reggelen, nem teljesen lehetetlen-e, hogy hébe-hóba átruccanok álmomban?
Egyszer csak bekapcsolt a vészfék, ami levágta az automatapilótámat, s feleszmélve megállapítottam, hogy célt értem. Bruno egy a kávézó végében lévő boxban terpeszkedett, éppen az egyik – meglehetősen attraktív – pincérnőt szédítette. Sosem értettem igazán, mi az, ami a kifejezetten zord külseje ellenére mágnesként bevonzza a lányokat, de ettől függetlenül el kellett ismernem a valami hatásosságát. A kávézó szokatlanul zsúfolt volt annak ellenére, hogy az utca mennyire kihalt volt – nyílván csak a hozzám hasonló elmebetegek ültek be, hogy elüssék az időt, amíg a pláza meg miegyéb kinyit, olyan tíz óra magasságában. Ahogy szoktam, haláli csendben és feltűnésmentesen átlejtettem Bruno felé, majd hangtalanul helyet foglaltam, és amíg észre nem vettek, élveztem a kétszemélyes színdarabot. Ami még inkább meglepett, az az volt, hogy külsejével és általános viselkedésével ellentétben, mennyire kifinomultan hálózta be Bruno a lányt – a finom hasonlatok, a lágy hangnem és az a furcsa, rosszfiús és mégis láb remegtető mosoly valahogy annyira nem illettek ahhoz a Brunohoz, akit én ismertem. Bár, ha jobban meggondolom, ez Ő! Csupa rejtély, maga a kiismerhetetlenség, mikor azt hiszed, végre megfejtetted legalább egy állandónak hitt szokását és annak indíttatását, azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vesz – mindezt mégis úgy, hogy az életben egyszer sem fog egy egész kört leírni!
– Mit iszol? – pillantott hirtelen rám, a lány válla felett.
Zavaromban egy percig megmukkanni sem tudtam, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek éppen sikerült felmászni a konyhakredencre és kicsempészni egy szem sütit a dobozból, majd a csendben szemlélődő szülő felfedi magát, és leleplezi a titkos kis akciót. – Teát, citrommal – nyögtem végül.
– Milyet hozhatok? – kérdezte édeskedve a pincérnő, akiről nem mertem volna teljes biztonsággal állítani, hogy idősebb nálam.
– Mindegy, erős legyen – hagytam rá.
– Nekem meg egy feketét, tisztán – duruzsolta Bruno, mire a lány felkuncogott.
– Tisztán? – kérdeztem csöpp értetlenséggel, de annál több elfojtott nevetéssel, mikor végre hallótávolságon kívül került a hölgyemény.
– Tudod, a hozzá hasonló kislányok zabálják az olyan frappáns pasikat, mint szerény személyem. – Amennyire tudott, így ültében, teátrálisan meghajolt. – Bár tudom, szerinted nem szép kihasználni a naivitásukat.
– Nem, valóban nem, de kétlem, hogy – ahogy te fogalmaztál – a feminista világnézetem megvitatása miatt hívtál fel, illetve el.
– Én inkább úgy mondanám, nem elsősorban ezért, ugyanis módfelett érdekelne, mi szükséges ahhoz, hogy egy férfi erre az álláspontra jusson. – Ebben a pillanatban tért vissza a szőke szépség, arcán a tipikus, méregető kifejezéssel, amivel általában nézni szoktak rám az emberek, majd Brunora nézett, aki villantott rá egy mosolyt, amitől majdhogynem elolvadt, én pedig már ugrásra kész voltam, arra az esetre, ha két másodpercen belül összenyeklenének alatta a lábai. Szerencsére, erre nem került sor – bár meg kell hagyni, bizonytalan léptekkel sétált vissza a pulthoz. Hörpintettem egyet a teámból, amit sikerült bivaly erősre csinálniuk, így eltartott egy pár pillanatig, amíg nem láttam csillagokat mindenfelé.
– Tudod, én a helyedben jobban erőlködnék annak érdekében, hogy elhitessem a világgal, normális vagyok.
– Parancsolsz? – köhécseltem vissza meglepetten az iménti korty teámat.
– Teljesen kifordultál magadból, mindketten tudjuk, miért. – Szemét az enyémbe fúrta, úgy nézett rám, mint majdnem minden krimiben a maffiafőnök a szegény, jelentéktelen, fél perc alatt eltakarítható, kétbalkezes beosztottjára.
Hosszú percekig némán ültünk, nem szóltunk egy szót se, de efféle félrevezető hadműveletekre nem is volt szükség. Ahogy mindinkább elmélyültem Bruno szemének tanulmányozásában, észrevettem, hogy szivárványhártyája apró szikrákat vet, miközben szűnni nem akaró keringőt lejt éjsötét szembogara körül! Szabályosan tengeribeteg lettem, de egy perccel később, a felismerés úgy vetette rám magát, mint kiéhezett tigris egy védtelen, sánta antilopra, ezzel legalább tompítva egyre erősödő hányingeremet – s mintha csak erre várt volna, Bruno is megszólalt – csakhogy a fejemben! –: Bizony, nem te vagy az egyedüli!



































5 megjegyzés:

bea írta...

Szia!
Huh, mikor megláttam, hogy van friss nálad, felsikkantottam. :$
De így befejezni valamit, pff, hát szép, mondhatom, most izgulhatok még ki tudja, mennyit. De nem baj, türelmes leszek, legalábbis próbálok! :P
Most akkor Bruno is olyan, mint Matt?? Ez tök jó, mert akkor nem kell egyedül megbirkóznia ezzel a rengeteg dologgal. :)
Azt már nem is írom, hogy nagyon tetszett, mert eddig sem panaszkodtam, de upsz, már le is írtam. :P Mindegy, a lényeg, hogy várom a következőt! :)

Matt írta...

Köszi szépen bea :)
Amikor a "pff"-ig eljutottam, kicsit megijedtem, de aztán megnyugodtam, amikor az elégedetlenkedés a gonosz befejezés miatt van :) (amiért egyébiránt elnézést, de két év média tanulás után annyira bennem van, mikor kell "reklámot betenni" ^^)

Névtelen írta...

Tudod, elakad az égi lények lélegzete a birodalmukban, amikor alkotsz!
Tökéletes! (akár csak Te…);)

Matt írta...

Köszönöm :'$

Diara írta...

Szia, Matt!
Örömmel látom, hogy azért a nagy tanulás közepette néha ránk is gondolsz. :-DDD

Ezzel a Bruno-fordulattal igencsak megleptél! Kellemesen, ugyanis én személy szerint több okból is örülök a fejleménynek, hogy nem Matt az egyetlen "különleges" személy.