2010. szeptember 20., hétfő

20.

Másnap ötre beszéltük meg a találkozót Laceyéknél, de én jó szokásomhoz híven egy tíz perccel hamarabb ott voltam. Terry éppen a nyitásra készülődött, így nem igen beszélgettünk. Gondoltam, nyugodtan besegíthetek, baj nem lesz belőle, maximum lesz egy kis ideje fújtatni. Ragadtam egy rongyot és letöröltem a bárpultot, majd az asztalokat, miközben Terry szinte tökéletesen követve engem, felmosott. Ennél összehangoltabbak akkor se lehettünk volna, ha összebeszélünk.

Éppen végeztem az utolsó asztallal, ledobtam a rongyot, hogy azon lépkedve ne – nagyon – ganézzam össze a padlót, mikor halk kopogásra lettem figyelmes a lépcső felől. Még szerencse, hogy sikerült elcsoszognom a bárpultig, különben hét szentség, hogy hanyatt vágom magam! Lacey elképesztően gyönyörű volt! Frizurája és visszafogott sminkje kihangsúlyozta tökéletes vonásait, a ruha pedig felfedte hibátlan alakját.

– Huh! – Csak ennyire futotta tőlem.

– Kösz – mosolyodott el.

– Nem akarok belerondítani a pillanatba – szúrta közbe Terry –, de nem fogtok elkésni?

– Ebben van valami! – bukott ki belőlem meglepetésemben, mikor az órámra pillantottam. Elköszöntünk Terrytől, majd száguldottunk a buszmegállóba. Előre engedtem Laceyt – bár tudom, az illem úgy diktálja, hogy ha idegen helyre léptek be, akkor a férfi megy előre, mert sosem lehet tudni… –, ő pedig azonnal lehuppant az első ülésre. Feszült csend.

– Mi lesz, ha Amber megint jelentet rendez? – kérdezte Lacey, miközben elmerengve nézte a mellettünk elszáguldó tájat.

– Emiatt nem aggódnék. A múltkor éppen eléggé beégette magát, nem hinném, hogy lenne egy olyan kényszerképzete, miszerint ezt minden adandó alkalommal meg kell tennie.

– És ha mégis?

– Akkor határtalanul boldog leszek, hogy az egész iskola előtt lealázhatom a sárga földig!

– Azért nem kéne túlzásokba esni. – Nem akartam hinni a szememnek! Lacey tekintetében az együttérzés szikrája csillant meg! Nálam ez és Amber valahogy nem nagyon passzolt össze, pláne ha azt vesszük, mekkora cirkuszt rendezett Laceyéknél két napja.

– Porig? – javasoltam alternatívaként.

– Ha feltétlen muszáj.

Mikor megérkeztünk a suli elé, hatalmas sor kígyózott a bejárat előtt. Természetesen nem a bejáraton terveztem bejutni, mivel azonnal kidobnának, amiért külsőssel érkeztem és erről Lacey is tudott – arról azonban nem, hogy miképpen fogunk bejutni. Hátravezettem a parkolóhoz, ahol a hátsó ajtók a vártak szerint le voltak lakatolva. Én persze nem zavartattam magam. Megkértem Laceyt, hogy őrködjön, nehogy rajtakapjanak minket, addig én lefeszítettem a lakatot. Na, nem ám pusztakézzel! Ahhoz még sok spenótot kéne ennem! Egy rövidke másodpercig magam elé tartottam a kezem, míg meg nem láttam, hogy a lakat aranyfényben úszik. Ekkor tettem egy hirtelen csuklómozdulatot, mire a lakat elpattant. Arról mondjuk halványlila segédfogalmam sem volt, miképp fogom visszarakni a lakatot, de ezen bőven ráértem még gondolkodni. Kilógni úgy is csak órák múlva szándékoztunk.

– Oké, kész vagyok!

– Remek, már kezdtem fázni.

– Mondtam, hogy odaadom a zakómat.

– Szarkazmus. Majd megszokod – veregette meg a vállamat.

Próbáltunk minél észrevétlenebbül elvegyülni, ami meg kell, valljam, közel sem volt egyszerű mutatvány! Épp hogy csak sikerült becsuknom magunk mögött az ajtót, mire a halk kattanásra majdnem minden szempár ránk – jobban mondva Laceyre szegeződött. A legtöbb fiú fél másodperc alatt rávert Pavlov kutyájára nyáltermelésben. A lányok először elképedve néztek párjaikra, majd tekintetüket követve Laceyre pillantottak, és látni lehetett, ahogy minden lány önbecsülése romokba dől. Speciel, én mindkét oldalt megértem! Lányként én is biztos el akarnék tűnni a föld színéről, ha Lacey egyáltalán egy légtérben tartózkodna velem. Ha pedig azon szerencsétlen hím egyedek egyike lennék, aki nem Laceyvel érkezik, nekem is biztos el kéne egy kisebb lavór.

Piszok szerencsénk volt, hogy Dorka és Bells a párjaikkal együtt az első sorban állók között voltak, és viszonylag hamar magukhoz tértek. Gyorsan félrevonultunk egy sarokba, és hallottam, ahogy a hátunk mögött lassan a többiek is felocsúdnak, és táncolni kezdenek.

– Kösz a mentőakcióért csajok! – mondtam a szokásosnál valamivel hangosabban. Kezdem azt hinni, hogy minden zenés mulatságnál alapkövetelmény, hogy az embernek okvetlenül ordítva kell beszélni, hogy így biztosan hangszálgyulladást kapjon másnapra!

– Csak semmi kösz! Szia, Izzy vagyok – mutatkozott be Bells.

– Úgy tudtam, hogy Bellsnek hívnak – nézett rám Lacey zavartan.

– Csak Matt, mert tudja, hogy a Bellst kevésbé szeretem, mint az Izzyt. Egyébként ő itt Zac – mutatta be a partnerét – ők pedig Dorka és Bruno.

– Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket – rázott kezet Lacey mindenkivel.

– Amúgy hatásos belépő volt! – mosolygott rám Dorka.

– Hát, ez valahogy nem volt betervezve – nevetett fel zavartan Lacey.

– Én nagyjából valami ilyesmire számítottam, de nem tudtam, hogy ennyien leszünk – mondtam én, még mindig kicsit remegő térdekkel. Senkinek sem kívánom, hogy ennyi szempár szegeződjön rá, pláne ilyen sokáig!

– Már nem azért, de ezt a hatást akkor is elértétek volna, ha valami szakadt rongyban érkezik a kishölgy – jegyezte meg Zac.

– Kösz, te bunkó! – könyökölte oldalba Bells Zacet.

– Azért lássuk be Izzy, van benne valami.

– Köszi – rebegte Lacey.

– Igazán nincs mit – mosolygott Bells Laceyre. – Ezek után a minimum, hogy egész nyáron te hívsz meg fagyira! – fordult ismét Zac felé.

– Már ne is haragudj Bells, de ez eddig sem volt másként! – mondtuk szinte egyszerre Dorkával, miközben próbáltunk nem megfulladni a röhögéstől.

– Jó, de most büntetésből!

– Miért, eddig ez kiváltság számba ment? – szólalt meg Bruno most először – ismerjük be –, remek dramaturgiai- és humorérzékről téve tanúbizonyságot.

– Ott a pont! – nevetett fel Dorka.

– Olyan lehetetlenek vagytok! – háborgott Bells. Ritkán használta a tömeggyilkos tekintetét, de most bevetette, és mindannyiunkban meghűlt egy kicsit a vér.

– Bocs, de ez többszemélyes labda volt – próbáltam kimenteni magunkat.

– És pontosan a labdaérzéketek miatt szoktam veletek lenni, ha röplabdázunk! – szállt be játékba.

– Bocs, hogy belepofátlankodok a beszélgetésbe, de Amber tizenkét óránál! – vonta magára mindannyiunk figyelmét Lacey.

– Ilyen isten nincs! – szűrtem a szavakat a fogaim közt.

– Lám-lám, hát újra találkozunk – mosolygott ránk Amber, de ez nem szívélyes mosoly volt! Ha ezt a mosolyt párosítottuk volna Bells tömeggyilkos tekintetével, akkor egy mindenre elszánt pszichopata pontos leírását kaptuk volna végeredményül.

– Hasonló mód örvendek a viszont látásnak – vetettem oda foghegyről, miközben kis csapatunk élére küzdöttem magam, így takarva Laceyt.

– Tudod mit? Időt spórolok neked, eltekintek a bájcsevejtől és elmondom, mi van!

– Hogy oda ne rohanjak!

– Vagy két másodpercen belül eltűnsz innen a kis barátnőddel együtt, vagy azonnal megyek és szólok az igazgatónak. Nem talál majd szavakat, hogy pont a mintadiák hágja át a szabályokat – villantott rám egy újabb olyan mosolyt. Tényleg azt hiszi, hogy nyeregben van, de úgy látszik megfeledkezett róla, hogy engem se kell félteni, ha alattomosságról van szó!

– Nem hiszem, hogy alkupozícióban lennél, aranyom!

– Hogy mondtad?! – Nem tudom, hogy azon bukott-e ki, hogy ennyire félvállról vettem a kis fenyegetőzését, vagy azon, hogy aranyomnak szólítottam, de kibukott, és csak ez a lényeg! Tudtam, hogy nagyjából fél percem van, amíg nem kezd el úgy hisztériázni, mint azt a klubban tette, ezért gyorsan rövidre zártam:

– Maradjunk annyiban, hogy az év folyamán nem egy olyan dolgot tussoltam el az érdekedben, amire az igazgató minden bizonnyal kíváncsibb lenne, mint arra, hogy én éppen kit csempészek be egy iskolai rendezvényre. Még mielőtt partnerek lettünk, megtudtad, miféle ember vagyok, és hogy használom az iskolai kapcsolataimat. Had súgjak meg valamit, nem akarod te megkockáztatni, hogy kirámoljak!

– Jobb, ha tőlem tudod, ezzel még nincs vége! – Éreztem, hogy amint kimondta, már meg is bánta. Nagyon jól tudta, hogy csak a levegőbe beszél, ellentétben velem! Lehet, hogy egy utolsó, alattomos csótány vagyok, amiért visszaélek a protekciómmal, amit anyunak köszönhetek, de ha bárki fenyegetni meri a szeretteimet, az kösse fel a textilt, mert két másodpercen belül úgy rúgatom ki bármelyik oktatási intézményből, hogy az alsóját már a felszállás pillanatában elhagyja!

Miután Amber – ismét – megalázottan elkullogott, hátrafordultam, hogy végre egy kis időt szakítsunk arra, amiért idejöttünk, de Laceyt nem láttam sehol! Tanácstalanul a többiekre néztem.

– Mikor a monológod végére értél, kiviharzott – mondta végül Dorka, gyászos hangon.

2010. szeptember 15., szerda

19.

Másnap a kora hajnal első sugarai keltettek. Lacey még békésen aludt. Szépséges arca a felkelő nap fényében olyan gyönyörű volt, akár egy angyalé. Csak feküdtem és néztem őt, képtelen voltam betelni vele. Szerencsésnek éreztem magam, amiért úgy hozta a sors, hogy megismerhettem. Még egyetlen lány sem gyakorolt rám olyan hatást, mint ő! Már a puszta jelenléte is képes volt belőlem egyszerre borzongást és határtalan boldogságot kiváltani. És valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy éreztem, már réges-régen elrendeltetett a kettőnk kapcsolata. Mindaddig, amíg együtt leszünk – és reményeim szerint ez meglehetősen hosszú idő lesz –, együtt kell majd élnem azzal a kísértéssel, amit tegnap este csak kis híján sikerült legyőznöm. Olyan ő nekem, mint egy kábítószeresnek a drog. Tudom, hogy tilos lenne hozzáérnem, mert azzal az életét kockáztatom, de ha nem érinthetem meg, abba én halok bele! És ezzel elérkeztünk a legnagyobb félelmemhez, miszerint veszélyt jelentek rá – na meg mindenki másra is, de pillanatnyilag éppen teszek mindenki másra!

Anélkül, hogy tudatában lettem volna, cirógatni kezdtem az arcát. Erre is csak azért jöttem rá, mert ismét elöntött az a furcsa bizsergés. Most azonban ez furcsa mód megnyugtatott. Mikor már lángolásba csapott át, az sem zavart, sőt örültem neki, mert ez azt jelentette, hogy magamnál vagyok, egyszersmind ragyogó lehetőség volt ez arra, hogy kipróbálhassam, mennyire tudom a gondolataimmal féken tartani az ösztöneimet. Miközben égtem a vágytól, hogy megízleljem Lacey energiáját, folyamatosan azt skandáltam magamban, hogy ez mennyire helytelen lenne, arról nem beszélve, hogy életveszélyes – lásd Dorka.

Legnagyobb meglepetésemre bevált, bár az igaz, hogy ez alkalommal kicsit kitartóbban kellett szuggerálnom magam, ellentétben azzal, mint amikor el akartam érni az öntudatlan állapotot. Egy hosszú perc után a bizsergés szinte teljesen elmúlt, mire meglepettségemben felkönyököltem! Na, nehogy már ez ennyire egyszerű! A kezemet lecsúsztattam a derekára, ügyelve arra, hogy a mozgásom minél finomabb legyen, nehogy felébresszem, majd közelebb húzódtam és amilyen gyengéden csak tudtam, szorosan magamhoz öleltem. Most mindenféle bizsergés nélkül vett rajtam erőt az égető érzés, és ha nem láttam volna, nem hittem el, hogy nem égek valójában! Megpróbáltam elvonatkoztatni a hirtelen támadt kellemetlenségektől, és újra elkezdtem azt mormogni, hogy nem lenne helyes, életveszélyes, s a többi. Az égető érzés csak nagyon lassan hagyott alább. Kezdtek komoly kétségeim támadni a módszer hatásosságát illetően, de azzal győzködtem magam, hogy az imént bevált, akkor most is működnie kell, csak most nagyobb a felület. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy feladjam, amikor egyszeriben nagyon gyorsan elkezdett alább hagyni a lángolás a bőröm alatt. Csak most vettem észre, hogy könnyes lett a szemem. Miközben fújtattam párat, szaporán pislogtam néhányszor, hogy segítsek eldönteni a könnycseppnek, be vagy ki óhajt-e menni.

Mialatt én nagy nehezen összeszedtem magam, Lacey is kezdett ébredezni a karjaimban.

– Jó reggelt – mormolta, majd kaptam egy gyors csókot. – Jól aludtál?

– Remekül! – Reméltem, hogy már nem látszik rajtam, hogy majd halálra rémültem az éjszaka folyamán, de az, hogy mellette ébredhettem, bőven kárpótolt ezért. – Bár az egészben az ébredés része volt a legjobb – mosolyodtam el. Így, a rémüldözős rész nélkül, még romantikusabb, mint a fejemben volt! – Egyébként, arra gondoltam, hogy holnap, a bál után, alhatnál nálunk. Amennyiben Terrynek sincs ellenére.

– Nem lesz, ezt garantálom – kacsintott rám cinkosul. Hirtelen valami nagyon finom, csokis illat csapta meg az orromat. Lacey úgy ugrott fel az ágyban, mint egy ragadozó, mikor megpillantja a zsákmányát. Karon ragadott, és csak annyit mondott: – Lefelé, azonnal!

Elképesztően kecsesen vette a lépcsőfokokat és ért földet, miután az utolsó hármat nagyvonalúan megoldotta egy ugrással, nekem kevésbé sikerült tartanom a színvonalat, én csak huppantam. A pulton egy óriási tányérban hatalmas csokis palacsinta hegyek sorakoztak.

– Jó reggelt, ifjúság! – fogadott minket Terry, faltól falig mosollyal az arcán.

– Neked is! – vetett oda hanyagul Lacey. Szinte futott a pult felé, ami egyébként nem volt olyan eget verően messze, közben felkapott egy tányért és egy villát, majd elképesztő gyakorlottsággal szúrt bele a palacsinta halomba úgy, hogy ötöt sikerült feltűzni a villájára.

– Éhezteted? – kérdeztem Terrytől, kicsit még mindig a látvány hatása alatt.

– Még csak az kéne! Akkor kétszer ennyit kéne csinálnom.

– Egyetek, vagy nem marad!

– Ugye ezt most nem mondta komolyan? – fordultam tanácstalanul Terryhez. – Ebből egy tízfős társaság is bőven jól lakna.

– Ezért van tizenkét ponton záródó ajtónk! – vakkantotta oda nekünk Lacey, mielőtt neki esett volna a harmadik palacsintának.

– Ne aggódj, a konyhában van még egy fél adag, ha nekünk ebből valamiért nem jutna – súgta oda nekem Terry.

Letelepedtünk a bárszékekre és mi is elkezdtük pusztítani a palacsintákat. Nem tartott soká míg rájöttem, Lacey nem véletlenül volt olyan mint egy eszelős. A palacsinta isteni finom volt, és határozottan volt benne valami, amitől az ember legszívesebben két kézzel tolta volna magába! Azonban én nagyjából az ötödik tájékán már a hasamat fogtam, annyira jól laktam – mi több, az a veszély fenyegetett, hogy hamarosan viszont láthatom a palacsintákat, de egy korty víz után máris jobban voltam. Miután mindenki végzett, és még a tartalék palacsinták is elfogytak, Laceyvel egymásra néztünk, és a szeméből azt olvastam ki, hogy ugorjak neki a dolognak.

– Tudod Terry – megköszörültem egy kicsit a torkom, ezzel is leheletnyi időt nyerve –, lesz nálunk ez a bál. És én arra gondoltam, hogy elvinném rá Laceyt.

– Igen, Lacey említette.

– És arra gondoltam – újra Laceyre néztem, és láttam, hogy a kiskutya szemek már csőre vannak töltve –, tekintve, hogy a bálnak elég későn lesz vége, aludhatna nálam. Persze, csak akkor, ha nincs ellenedre.

– Nyugodtan, sőt, magam is javasolni akartam. – Na, ilyen válaszra se számítottam! – És kislányom – fordult Lacey felé –, ha a helyedben lennék, nem alapoznék a kölyökkutyanézésre. Már tíz évesen se ment olyan jól.

– Ettől függetlenül, eddig remekül bevált! – öltött nyelvet Lacey az apjára.

– Csak mert vajból van a szívem – mosolygott Laceyre.

– Nem, hanem mert te vagy a világ legjobb apukája! – ölelte át Lacey Terryt, majd nyomott egy cuppanós puszit az arcára.

– És mert nagyon tudsz hízelegni! – Terry szorosan magához ölelte Laceyt, majd szórakozottan összeborzolta a haját.

– Baj, ha felkészült vagyok? – nevetett fel Lacey. Szinte lefolytam a székről. Annyira szívmelengető volt, ahogy Lacey ott ült Terry ölében, és mindketten önfeledten nevettek.