2011. május 22., vasárnap

28.

Az egy percig sem volt kérdés, hogy a lehetetlent nem veszem opciószámba – noha per pillanat halványlila segédfogalmam sem volt, ezt mégis hogy érem el!? Az azonban teljeséggel világos volt előttem, hogy aznapra elegem volt az agytágításból, ennek jegyében elbúcsúztam Brunotól.

Mindig is naivan hittem a diplomácia erejében. Éppen ezért elhatároztam, megpróbálok ész érvekkel ráhatni a másik énemre. Mivel álmomban is hazataláltam volna Keyportból – és forgalom még mindig nem volt, ami azért kezdett egy hangyányit gyanús lenni… – lehunyt szemmel megindultam haza. Abban a pillanatban ott termett előttem, nekem pedig hirtelenjében egy árva szó sem jött a nyelvemre! Azt hittem, azok után, hogy egy főnixszel volt szerencsém farkas szemet nézni nem egészen fél órája, már nem érhet semmilyen meglepetés, de kiderült, igencsak alulbecsültem önmagam: noha alapjaiban egészen hasonlított rám, mégis, mindenegyes porcikáján akadt valami, minek eredményeképpen végül még én sem tudtam volna megmondani, hogy önnön valóm manifesztációjával állok szemközt: vékony, szálkás karjairól aranylóan lángoló tollköpeny omlott alá, rövid, csontos ujjai félelmetes ívű karmokban végződtek. Szikár felsőteste meztelen, az alsóbb – kényes – régiókat lángoló pihetollak óvták az illetéktelen tekintetek elől, melynek színe fokozatosan csapott át a lábain lefutó rozsdabarna, helyenként szénfeketével pettyezett fedőtollazatba, ami valamivel a térd felett ért véget, fedetlenül hagyva a ránézésre fájdalmasan kérgesre szarusodott alsólábszárat és lábfejeket. Az egészet a madárszerű – színvilágában az enyémre hajazó – szemek, valamint a melengető lángok minden káprázatos színében játszó taréj tette fel a koronát.

– Főnixként jobban tetszettél – mondtam szinte közönyös hangon.

Fejét oldalra billentette, mire hajából izzó pernye záporozott. Elmosolyodott – úgy, ahogy én is szoktam, még mielőtt elküldök valakit melegebb éghajlatra – s csak annyit mondott: – Nem kívánsághangverseny.

Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy figyelmen kívül hagyjam a tényt, miszerint éppen most oltottam le saját magamat. – Khm, nyílván tanúja voltál a Brunoval való beszélgetésemnek?

Bólintott.

– És lenne rá mód, hogy kompromisszumot kössünk? – Még számomra is szánalmas volt, ahogy mindenegyes szavamból csak úgy sütött a kétségbeesett elszántság, éppen ezért csak remélni mertem, hogy lényem legsötétebb mélyén is vagyok annyira bűbáj, hogy ne akajak

– Éppenséggel lenne – mondta teljes érdektelenséggel a hangjában, s csak hogy ráerősítsen, elkezdte a karmait piszkálni. – De Lacey túlságosan vonzó jelenség ahhoz, semhogy bármilyen kedvező feltételek mellett lemondjak róla! – Attól a mosolytól, ami minden egyes kiejtett szóval egyre szélesebben terpeszkedett el az arcán, hirtelen mélyebb jelentéstartalmat nyert számomra a „Kinyílik a bicska az ember zsebében!” mondás.

Vettem egy nagy levegőt – már csak az indulataim csillapítása végett is – és utolsó elkeseredett kísérletet tettem egy elfogadhatóbb álláspont kieszközölésére: – És ha nem őt tekintenéd elsődleges élelemforrásnak? – Ebben a pillanatban kifejezetten közel jártam a hányáshoz! Én, aki világéletében küzdöttem azért, hogy legalább a környezetemben lévő nőket ne kezeljék tárgyként, most úgy beszéltem a barátnőmről, akár egy darab húsról!

– Ennek tudod, mi az ára – mondta fahangon.

– Tudom – válaszoltam kelletlenül.

A csúcson kell abbahagyni szellemében elhatároztam, hogy visszaszállok a valóságba – amíg még maradt bennem némi tartás. De egy fél pillanat múlva meg is bántam! A hányinger ugyanis úgy taglózott le, mintha legalábbis egy bernáthegyi vetette volna rám magát hátulról: térdre rogytam, és hálát adtam az égnek, hogy nem zsebre vágott kézzel szoktam közlekedni, máskülönben kénytelen lettem volna azzal a lendülettel a saját hányásomba meghemperegni. A számban lévő epe nélkül is ugyanolyan keserűen nevettem volna fel, ahogy erőt vett rajtam a déja vu – de így legalább volt egy kis pikantériája is.

Összevakartam magam, illetve azt a morzsányi önbecsülésemet, amit még a magaménak tudhattam, majd újra nekiduráltam magam a hazaútnak.

Mikor hazaértem, nem törődvén azzal, hogy akár is be is szakadhat alattam, lendületből vetettem magam az ágyra – ami természetesen hatalmas recsegő-csikorgó nyögéssel adta tudtomra nem tetszését, de úgy gondoltam, a ma reggel után ennyi luxus kijár. Öt perc párnainhalálás után az oldalamra fordultam, vigyázva, hogy a cipőm biztosan lelógjon az ágy széléről – nem kívántam ugyanis megint ágyneműt váltani!

Jóleső mosollyal az arcomon konstatáltam, hogy Lacey ruhája végül csak itt maradt nálam. Minden igyekezetem ellenére sem sikerült elérnem ebből a kifacsart testhelyzetből, így óvatosan előre evickéltem az ágyon, nagyon remélve, hogy a már eleve lelógó tőkesúly ellenére képes leszek az ágyon maradni.

Már az anyag érintése is veszélyes emlékeket és illúziókat gerjesztett: a tegnap éjszaka kézzel fogható, mesésen borzongató emlékei szinte megkülönböztethetetlenül keveredtek a ma reggeli – rémesen – érzéki ábrándképekkel, míg végül egy ellenállhatatlanul magával ragadó vízió láncolta le és tartotta fogva kérlelhetetlenül minden érzékemet! Ezektől való leküzdhetetlen – s egyben totális marhaságnak ítélt – szabadulási vágyamat az a csodásan mámorító, enyhe parfüm illat sem segítette elő, amely leheletfinoman lengett és ölelt körül.

Végül, miután minden erőmet latba vetve a tudatosság kellemetlen felszínére küzdöttem magam, úgy lihegtem, mintha erőmön felül teljesítettem volna a kúpert – amit drága jó testnevelés tanárunk minden évben kétszer lefuttat velünk, csakhogy lemérhesse, mennyit fejlődtünk – vissza – a kilencedikes képességeinkhez mérten.

Még mielőtt esélyem nyílt volna rá, hogy komolyabban átgondoljam, előkaptam a telefonom, és – hála a huszonegyedik századi ember lustaságának – már gyorstárcsáztam is Lacey számát.

– Na, ennyire hiányzom? – búgta a telefonba, miután már éppen feladtam volna az ötödik csörgés után.

– Ha te azt tudnád! – feleltem mély, hörgő hangon, amit ő alighanem a hormonális túlfűtöttség jelének tudott be, én azonban éreztem, ahogy ködös delírium száll az elmémre, ahogy kezd kicsúszni a kezemből az irányítás. Szerencsémre azonban, e felett érzem meglepettségem elég stabil fogódzkodónak bizonyult ahhoz, hogy újra magamhoz ragadjam a kormánykereket: – Nálam maradt a ruhád.

– Tekintsd kárpótlásnak. Vagy még jobb, váltságdíjnak! – nevette a telefonba.

– Huh, mit nem kapok vissza?

– Hát, a nadrágodnak kifejezetten megtetszett itt nálunk. – Hízelgő hangja simogatta bőrömet, jóformán éreztem, ahogy ellenállhatatlanságának teljes tudatában épp csak egy leheletnyit hozzám dörgölőzik, hogy bárminemű esetleges ellenkezésnek elejét vegye, és szuggeráló őzike módjára néz rám.

– Valahogy meg tudom érteni – nevettem fel, mintegy jóváhagyva a túszejtést. – Mikor látlak legközelebb?

– Van kedved egy kis pénzt keresni?

– Ez nagyon romantikusan hangzik – mondtam szarkasztikusan, csakhogy a hirtelen témaváltás feletti meglepettségemet valahogy levezessem.

– Bolond! – nevette. – Hatalmas csődületet jeleztek vissza holnap estére, és ha besegítenél, összeköthetnénk a kellemest a hasznossal – nyújtotta el sokat sejtetően az utolsó pár szót.

Magamban már el is fogadtam az ajánlatot, így ugorhattunk a fantáziámat leginkább ingerlő kérdésre: – És melyik vonalat erősíteném inkább?

– Azt majd holnap meglátjuk, te kis szózsoké! – mondta nevetve.

A háttérben nem egészen fél perc alatt tizenkét egyszavas utasítás mennydörgött Terry jellegzetes hangján. S noha indulatnak ugyan nyoma sem volt a hangjában, még én is, aki a telefon másik végéről hallottam a történéseket, egy hang nélkül ugrottam volna, ha valamelyik feladat megnevezése után az én nevem hangzik el.

– Úgy hallom, vége a kávészünetnek – mondtam kissé csalódottan.

– Nagyon úgy tűnik – sóhajtotta nyúzottan. – Holnap. Ötkor. Ne késs! – darálta el úgy, hogy nem mertem volna bizton azt állítani, hogy nem vette át időközben Terry a telefont, ha a „Ne késs!” nem sikerül olyan kacérra.

6 megjegyzés:

Matt írta...

Bea, remélem, ez most elég hosszú :D Csak a kedvedért nem fogtam vissza magam, és szent meggyőződésem ellenére áthágtam az írói következetesség szigorú szabályát – ami nálam oldalszám tekintetében van csak kikötve :D
(amúgy egyszer ha kész lesz, majd teljesen átszerkesztem az egészet, hogy ebből se legyen gond... ezt egyébként mindenki olvashatta, a kis Chat-ablakba, aki minimális szinten tud angolul... még talán Conditional 2-t sem használtam...)

Névtelen írta...

Karácsony költözött újra az én szívembe-lelkembe, s finoman-remegőn járja át újra és újra egész lényemet ez az érzés… (hisz, tudod! – a többit négyszemközt:))

Diara írta...

Szia Matty!
Nem tudom, mi bajod volt vele, nekem kifejezetten tetszett. :-D
Hihetetlen módon tudod ötvözni a "drámát", azt ahogy Matt próbál ellavírozni (és túlélni) az ismeretlenben, és a bűbájos, szerelmes évődést, ahogy Lacey-vel viszonyulnak egymáshoz, úgy, hogy ez mégsem erőltetett. Utánozhatatlan! :-)

Egy dolog azonban mégis zavart... Ezt a mondatot csak én nem értem teljesen, vagy lemaradt valami? "Még számomra is szánalmas volt, ahogy mindenegyes szavamból csak úgy sütött a kétségbeesett elszántság, éppen ezért csak remélni mertem, hogy lényem legsötétebb mélyén is vagyok annyira bűbáj, hogy ne akajak"

Ja, és persze várom az új sztorit! :-)

Matt írta...

Jézus, Diara, nagyon köszönöm! :D (a dícséretet is, bár most inkább a sasszemedért hálálkodom :)) Valahogy lemaradt pár szó, de a teljes mondat: "... vagyok annyira bűbáj, hogy nem akarjak profitálni belőle". Azóta javítottam és nagyon szépen köszi :)
És itt kell mosolyogva megjegyeznem, hogy másokat ezekszerint nem zavart, aminek két oka lehet (és most igyekszem minden szerénytelenség nélkül nyilatkozni): vagy ennyi lebilincselt Titeket, vagy még jobb, gondolat olvasók vagytok :D (na melyik? :3 )

bea írta...

Szia Matt!
Megérkeztem én is! :) Két tétel nyomtatása közben, úgy döntöttem, nem bírom ki délutánig, muszáj most olvasnom! :D
Köszönöm szépen, hogy a kedvemért áthágtad a szabályaidat, és hosszabb lett a fejezet.
Én sem értem, mi volt a problémád vele, hiszem ez is olyan színvonalas volt, mint az eddigiek. :D
Egyszerűen imádom!!! Nagyon várom a következőt!! :)

Matt írta...

Gyerekek :')
Köszönöm kedvességeteket, talán nem is tudjátok, mennyit jelent egy-egy szavatok... különösen mikor meggyőztök szent meggyőződésem ellenéről :)
Nálatok jobb Olvasókat nem is kívánhat az ember! :)