2011. április 26., kedd

27.


Gondolom, mondanom sem kell, az, hogy Bruno szerint Lacey már így is bőven túlteljesítette a mellettem elvárható maximális élettartamot, csöppet sem nyugtatott meg! Mi több, újra közel sodort ahhoz a katatón állapothoz, amiből épp csak nem rég sikerült kilábalnom – balszerencsémre azonban kisült, az ébredésnek van egy olyan mellékhatása, hogy az ember nem tud kénye-kedve szerint mentális illegalitásba vonulni, kénytelen ugyanolyan élesen érzékelni mindent, ami körülötte folyik. Ennek köszönhetően nem állt módomban figyelmen kívül hagyni Bruno vérfagylaló szavait. Szerencse a szerencsétlenségben azonban, hogy ezzel egyidejűleg ugyanolyan mélyre merülhet az ember a gondolataiba, mint azt kongó magányában tenné.
Lacey átkarolta a nyakamat, az én kezeim pedig kezdtek mindfeljebb araszolni a derekáról érzéki ívbe görbült hátán. Éjkék szeme az enyémbe fúródott, kölcsönösen fogva tartottuk egymást. Egyikünk se mert pislogni, nehogy egy pillanatot is elszalasszunk! Már-már belefeledkeztem volna ebbe az őrjítő álomképbe, mikor észrevettem, hogy kezem körül – mellyel éppen egy kósza ébenbarna tincset fésültem ki szépséges arcából – apró, aranyszínű pihetollak keringnek. Egy századmásodperccel később úgy éreztem, mintha lángok szántanának végig szédítő sebességgel az egész testemen, majd megláttam az aranyló lángnyelveket, melyek eleinte lazán körülölelték testünket, majd másodpercről-másodpercre egyre szorosabbra fonódtak körülöttünk. Éreztem, ahogy Lacey teste is ugyanúgy felhevül, ahogy az enyém, és nem voltam benne biztos, hogy nem az immár gyakorlatilag második bőrként ránk feszülő tűzfátyoltól. Valami határozottan nincs rendjén! Mintegy megerősítésként, egy fél másodperc múlva éreztem, ahogy kínzóan lassan bársonyos hullámokban átáramlik belém Lacey energiája! Egyszerre támadt bennem mohó vágy, hogy még erősebben magamhoz szorítsam törékeny testét – abban a reményben, hogy a testi közelség némiképp befolyásolja az energiaáramlást –, s löktem volna magamtól olyan távol, amennyire csak lehet. Végül a mohóságom győzött, s tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy kihunyt az élet azokból a gyönyörű szemekből, s a szeretett nő erőtlenül omlott a karjaimba – akár egy rongybaba!
Ugyanabban a pillanatban, amikor ennek az eleinte mámorítónak ígérkező rémálomképnek vége szakadt, egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
– Ezt nem lehetett volna hamarabb? – rivalltam Brunora.
– Bocs, először szofisztikáltabb módszerekkel próbálkoztam, de azzal az euforikus ábrándképpel eléggé keresztbetettél a mentális beavatkozásomnak!
Legszívesebben visszavágtam volna, hogy alig tíz perccel ezelőtt sem voltam sokkal kiegyensúlyozottabb, mégsem okozott neki problémát teljes testszélességében elterpeszkedni az elmémben, de a gondolatnál nem juthattam tovább: – De igen, nagy különbség van a kettő között! – mondta ostorcsapásként csattanó hangon. – Most ugyanis érzelmileg túlfűtött állapotban voltál, ellentétben a korábbi, „pusztán” lesokkolt állapotoddal!
Beszéltem már úgy emberekkel, hogy tudtam, a külvilág felé közvetíteni kívánt érzelmek szöges ellentétben állnak a legmélyebb érzéseikkel, de így, hogy Bruno és köztem gyakorlatilag még egy síkon folyt kommunikáció, merőben más volt! A hangjából és a szeméből felháborodottság és düh sugárzott, de minden igyekezete ellenére sem tudta teljesen magáévá tenni ezeket az érzéseket, az önmagában való csalódás keserűsége ugyanis erősebb volt ezeknél. Egészen mostanáig azt hitte, tudja, milyen teljesen magatehetetlennek lenni, de kénytelen volt rájönni, hogy mindezidáig fogalma sem volt róla: ahogy én egyre inkább belelovalltam magam abba a vízióba, ő azzal párhuzamosan vesztette először a teljes belátást az elmémbe, majd az önmaga feletti kontrollt.
Abban a pillanatban annyira szerettem volna, ha sikerül újra azzá a Matté válnom, aki pontosan tudja, kinek, mit mondjon, hogy megkönnyítse az utat a lelki-völgyből fel a hegyre, de képtelen voltam rá! Bruno emlékeiből ugyanis – amik egyre kegyetlenebbül ostromoltak – egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy fogalma sincs, milyen teljesen elveszíteni az irányítást, tényleg veszélyeztetni más életét – ő mindig tudatában volt annyira a tetteinek, hogy még véletlenül se veszélyeztesse más életét saját igényeinek kielégítése közben.
– Mindenegyes adandó alkalommal rácsodálkozom, mennyire mást jelenthet két ember számára egy látszólag könnyen meghatározható fogalom – mondtam alig hallhatóan.
– Hé, felesleges túlmisztifikálnod– mondta immár újfent csibészesen mosolyogva. – Tudom, idegesítő, de a magunkfajta jobb, ha megbékél a zéró-titok- rendszerrel, ha a közelében van még egy csodabogár.
– A magunkfajta jobb, ha megbékél ezzel a kényszeremmel – öltöttem rá nyelvet. – Tudod, elég furcsa, hogy sokkal spontánabb életet élsz, mint én, mégsem vesztetted még el igazán a fejed.
Valószínűleg az, hogy ki, mit él meg az önkontroll teljes elvesztésének, alighanem szoros kapcsolatban áll azzal a szabályrendszerrel, amit önmaga, valamint a környezete felől felé irányuló elvárások alakítanak ki valakiben. Ennek megfelelően, mivel Bruno szabadabb szellem, mint én, így nem meglepő, hogy a tehetetlen szemlélőről alkotott véleménye is merőben eltér az enyémtől: míg az ő külső szemlélője, ha akar, végül tud tenni az ügy ellenében, az én olvasatomban csak az utolsó előtti pillanatban bírhatja ezt a kegyet – és ha szerencséje van, még élni tud vele!
De volt itt még valami, amit felettébb nyomasztónak találtam: Bruno szerint azt az életformát, amit ő él, rövid időn belül én is magaménak tudhatom – hasonlóan többi szerencsétlen sorstársamhoz. Noha egyáltalán nem állt szándékomban megbékélni ezzel a gondolattal, az ösztöneim tudatos kielégítése még mindig elfogadhatóbbnak tűnt, mint a módszer, amivel eljuthatok odáig: mások manipulációja elég összeférhetetlen az én értékrendemmel.
Mivel egyelőre nem éreztem leküzdhetetlen kényszert arra, hogy uk-muk-fuk életszemléletet váltsak, bizonytalanul nekiveselkedtem a következő nyugtalanító kérdéskörnek: – Nem tudom, hogy kérdezzem meg finoman…
– Akkor praktikusan ne törd magad az ilyesmivel! – Vágott hátba Bruno.
– Oké – köptem ki az utolsó korty levegőmmel együtt. Még egy másodpercig haboztam, reménykedvén abban, hátha mégis sikerül normálisan megfogalmaznom a kérdést, de minek után nem ment, nagy levegőt vettem és elhadartam: – Önmagunk megjátszása is életvitelünk elkerülhetetlen velejárója?
– Úgy látom, ez eléggé kiábrándít – jegyezte meg fakó hangon.
– Én inkább azt mondanám: ez is – szúrtam közbe egy keserű nevetéssel.
– De, ha attól jobban érzed magad, neked alighanem jobb esélyeid vannak az energia-vegetarianizmusra, mint nekem ugyanerre az érzelmek terén.
Na, ez nem szorult magyarázatra! Tisztán emlékeztem rá, amikor a tisztáson gyakorlás címén feketére „égettem” azt a talpalatnyi földterületet, amibe gyökeret vertem. Csakhogy arra is ugyanolyan tisztán emlékeztem, milyen rövid idő alatt tört rám újra a kényszer, egy újabb adag iránt. A kérdés csak az, mennyiben fenntarthatóbb az az életforma, amikor eljutok arra, ahonnét Bruno szerint már nincs szabad választásom, mintha – követvén az ő példáját – legszentebb elveimen felülemelkedve olyanná válok, mint ő?
– Van rá mód, hogy… – Egy pillanatra elhallgattam. Valami mélyen bennem a legvégsőkig küzdött még a feltételezés ellen is, miszerint Lacey miattam fog belátható időn belül távozni az élők sorából. S noha ezt a tényt üdvözítőnek találtam – mert így talán nem egy eleve halálraítélt románcba rángatom bele – mégis, kénytelen voltam erőt venni magamon, tényként kezelni az elképzelhetetlent, és felkészülni rá, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, minden erőmet latba vetve küzdjek az életéért. –… visszahozzunk valakit a halálból?
A döbbenettel vegyes hitetlenség, ami kiült az arcára szavaim hallatán, egyértelművé tette számomra: finoman fogalmazva is a lehetetlenről ábrándozom!

2 megjegyzés:

bea írta...

Szia!
Na, csak ideértem. Feladtam mára a tanulást, és egyből jöttem is ide. :D
Huh, hát most megint jöjjek a szokásossal? Azt már úgy is tudod, mi a véleményem az írásodról.
Remélem, Matt talál valami más módot is a továbbélésre, és nem fog Bruno nyomdokaiba lépni. És van egy olyan érzésem, hogy Matt nem a "lehetetlenről ábrándozik", de majd kiderül. :)

Matt írta...

Bea, csssst! :D
Ajj, így már nem lesz olyan izgi megírni... :D
Egyébiránt Diara a megmondhatója – meg mindenki más is, aki részt vett anno Bells pályázatán, de azt hiszem, köreinkben rajtam kívül Diarát foglalja magába ez a mindenki... –, hogy ez a fejezet (talán nem túlzás ezt mondani :3) kulcsfontosságú lesz a Második esély szempontjából...
Tudom, tudom, már mióta cukkollak Titeket ezzel... És rémesen sajnálom, de a helyzet az, hogy annak a cselekménye fél évvel előrébb tart, ráadásul szemlélet váltás is lesz benne, ezért inkább nem borzolnám a kedélyeket azzal, hogy elkezdem azt is publikálni... (annyi minden lenne ugyanis, ami még nem bontakozott ki itt, hogy szerintem élvezhetetlenné tenné az egészet... arról nem is szólva, hogy majd át kell írnom egy kicsit, jelenleg ugyanis elég amatőr hatást kelt számomra, amikor újraolvasom... ^^)
De vígasztaljon minket a tudat, hogy ennek ellensúlyozásaképpen a 28. fejezet első pár mondata és vezérfonala is meg van! (sőt, ha nem fér bele minden, már a 29-30. fejezeteké is!)
Bár szívem szerint neki állnék írni, akkorákat ásitozom itt a gép előtt, hogy attól félek, egyszer csak bekapom a monitort, mint abban a TUCC reklámban :D
Még valami! Szeretném szíves figyelmetekbe ajánlani a "Novelláim és egyéb szösszenetek" c. fülecskét... végül összeszedtem a bátorságom, és megosztottam eddig makacsul titkolt érzéseimet egy vers formájában. Remélem az is ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket – bár, és most kéretik nem megsértődni, igazán egy személynek szól, s az Ő véleménye az igazán mérvadó...
Szép álmokat mindenkinek – az enyém szép lesz! :)