2011. november 19., szombat

29.

Másnap reggel mindent rám lehetett volna fogni, épp csak azt nem, hogy nagyon kipihentnek látszom! Az a megközelítőleg három óra is, amennyit végül sikerült aludnom, alighanem annak volt köszönhető, hogy szinte teljességgel kifárasztottam magam az idegeskedéssel, s minthogy az indulásig ismételten rengeteg idő állt a rendelkezésemre, kezdtem komolyan kételkedni benne, hogy hathatós segítség leszek a dekoráló munkálatok során.

Reménykedvén abban, hogy sikerül elterelnem a figyelmemet, neki álltam a szokásos reggeli teendőimnek, s minek után azok végére értem, nekiestem a házimunkának – otthon ugyanis utálok bárminemű rendet is rakni, pedig egyébként hihetetlenül rendszerető vagyok, épp csak mindenhol máshol! Amíg tanulásra voltunk kárhoztatva, minden héten egyszer – általában pénteken, csakhogy ki is tartson valameddig az a káprázatos patika rend, amit képes voltam teremteni – bementem hamarabb, hogy rendet vágjak a szekrényemben – amiben, rejtélyes módon, az elmúlt évek folyamán egyre többen lettünk!

Szükségtelen mondanom, elképzelésem a gyakorlatban hihetetlen eredménnyel futott: noha kicsi lakásunk van – s minthogy nyár volt, így még a porszívózás öröme sem várt volna rám, én mégis előkaptam, s mint egy tíz perc alatt sikerült úgy kiporszívóznom, hogy enni lehetett volna róla! –, nekem azért csak a szüleim szobájára rá ment egy órám, mert, „Ha már csináljuk, csináljuk jól!”-alapon az összes bútort is kiporszívóztam, minden létező felületet portalanítottam, és – valami hirtelen támadt perverzió okán – még az ablakokat is megpucoltam! Ezután már csak a felmosás lett volna hátra, de minthogy szerintem az csak a kosz egyik sarokból a másikba való tologatása, inkább magamhoz ragadtam ismét a porszívót, és négyzetméterről-négyzetméterre haladva végeztem a parkettával is.

Ugyanezen szisztémát követve haladtam végig előbb a saját szobánkon, azt követően jött a konyha, a gardrób, az előszoba, majd a fürdőszoba – a sorrend kizárólag az én különc logikám eredménye volt, ugyanis nem voltam hajlandó semmit se összejárni, márpedig nekem csak ezzel a beosztással sikerült ezt kiküszöbölnöm!

Mire végeztem, nem tudtam különbséget tenni az egyes testtájaim sajgása között – illetőleg a fejemet még felismertem, az csak lüktetett egy kicsit a sok hajlongás okozta vérbőségtől –, és már bőven elmúlt egy óra, így engedélyeztem magamnak némi ebéddel egybekötött heverészést a TV előtt.

Kettőkor ismét erőt vettem magamon, elmosogattam, majd nekiduráltam magam a fürdésnek is – a fürdéssel a legritkább esetben szoktak gondjaim lenni, az utána következő tébolyt vagyok kénytelen mindig számításba venni, mikor két órával hamarabb elkezdek készülődni. És természetesen mindig az utolsó tíz percben jutok konszenzusra, ami szerintem elég gáz, tekintve, hogy mennyi időt adok magamnak!

Mivel nem tudtam, milyen jellegű munkára számíthatok az nap este, ezért – „Biztos, ami bizonytalan!”- alapon – elsőnek egy atlétát kaptam magamra, majd a szokottnál valamivel lezserebb nadrágot – ez alatt azt kell érteni, hogy annyira volt csak cső, hogy járt benne a levegő! – majd végül a fekete ingemet, kizárólag a praktikum jegyében, abban ugyanis izzadhatok, mint egy ló, rám boríthatnak bármit, ugyanolyan fessnek tűnök benne, mintha mi sem történt volna!

Minek után a busz mindenhogy jár, épp csak a menetrend szerint nem, ezért már negyed órával hamarabb ott szobroztam a megállóban, ami egyébként teljességgel felesleges volt, mert így is kimaradt egy járat, a következőre pedig szigorúan csak öt perc késés terhe mellett tudtam felszállni. Valahogy azonban sikerült behoznunk a késést, olyannyira, hogy a menetrendben meghatározott érkezési időhöz képest öt perccel hamarabb benn voltunk a megállóban! Ennek az az egy – ám de annál nagyobb – előnye volt, hogy így elég volt távgyalogló tempót felvennem, hogy előre eltervezett módon mintegy tíz perccel hamarabb beessek eligazítás – és egyéb fontos dolgok – végett.

Nem hiányzott sok, hogy belépvén az ajtón mindjárt tömegszerencsétlenséggel indítsak: csak azt láttam, hogy két hatalmas doboz mérnöki pontossággal húz el egymás mellett, és ha nem torpanok meg, szinte teljességgel biztos, hogy sikerül pont a kettő közé préselnem magam – aminek rajtam kívül még legalább másik három ember nem örült volna: a két legény, akik a dobozokkal vívtak, illetőleg Terry, aki szemmel láthatóan igyekezett a helyzet magaslatán lenni (ebben épp csak az a tény korlátozta, hogy neki is csak két keze, szeme és lába volt, mint minden más embernek).

Miután sikeresen le tudtam az első – de valószínűleg nem az egyetlen – karambolomat, rögvest a bárpult mögött tüsténkedő Lacey felé vettem az irányt. Mikor már elég közel kerültem ahhoz, hogy felpillantás nélkül is látótávolban legyek, fel sem nézve odaköszönt, majd nyomott egy puszit az arcomra, mikor éppen a közelemben lévő grenadinért nyúlt.

– Ez tiszta őrültek háza! – motyogtam, ahogy végigtekintettem a sürgő-forgó embertengeren.

– Inkább hívnám rendezett káosznak, de ahogy gondolod – vetett felém egy mosolyt, rám kacsintott, és ledöntött valamit, aminek a színéből úgy ítéltem, ahhoz kellett a grenadin. – Na, most, hogy itt vagy, egy fokkal egyszerűbb lesz a leltár! Fogd! – nyomott a kezembe egy csíptetős mappát, majd karon ragadott és hátrahúzott a raktárhoz. Egy huszáros mozdulattal feltépte a nehéz vasajtót, és azzal a lendülettel kezdte is sorolni a polcon lévő italokat. Én csak kapkodtam a fejem, de végülis sikerült tartanom az iramot, és bőszen ismételtem egymás után, hogy „Pipa!”. Nagyjából háromnegyed óra alatt végeztünk is – a felénél azonban cseréltünk, csakhogy mindkettőnk szája egyenlő mértékben elfáradjon és kirojtosodjon a tengernyi áru felsorolása közben.

Lélegzetvételnyi szünetünk közben betoppant Terry, hogy megtudakolja, egyezik-e a raktárkészlet és az immár Lacey által szorongatott lista tartalma. Némán bólintottunk, mire utasításokat kiabálva visszarobogott, így kettesben maradtunk.

– Oké, azt hiszem, most kifejezetten hasznos voltam – jegyeztem meg, szándékosan utalva tegnapi telefonbeszélgetésünk kulcsszavaira.

– Abszolút! – nevetett fel és nyomott egy újabb gyors puszit az arcomra. – De a kellemesre még várnunk kell. Tudsz italokat keverni?

– A legnépszerűbbeket igen.

– Remek! Charles és Dee, a mixereink, lebetegedtek, úgyhogy nekünk kell beugranunk!

– Nem emlékszem, hogy mikor mi itt voltunk, párban lettek volna a mixerek – jegyeztem meg, miközben már a bárpultnál álltunk és előkészítettük a legszükségesebbeket.

– Egy iskolás banda fogyasztását egy ember is bírja, de ez egy érettségi találkozó lesz – itt mindenki taj részegre akarja inni magát, mert úgy kevésbé ciki elsírni, hogy mennyire nem vitték semmire! Ja, ha nem tudsz trükközni, nem baj, csak szolgáld ki a vendéget!

– „A második kör után minden mindegy!”-alapon?

– Gyorsan tanulsz! – Zsebelhettem be egy újabb elismerő mosolyt, miközben Lacey már neki látott egy Bloody Marynek, amit aztán odalökött elém. – Idd meg – szükséged lesz rá, ha nem többre! – mondta bíztató hangon, a tekintetében mégis észrevettem egyfajta csüggedtséget – a tapasztaltak csüggedtségét.

Egy hajtásra lehúztam, egy másodperccel később pedig szabályosan tüzet tudtam volna okádni: az még hagyján, hogy erősebb vodkából készült, mint amihez hozzá voltam szokva, de valami olyan hihetetlenül chilis volt, hogy azt hittem, lerepül a fejem!

– Huh! Te se szórakozásból iszol! – krákogtam.

– Ma senki se! – Vetődött oda az egyik munkás, fáradt mosollyal az arcán, s ahogy jött, azzal a lendülettel már ment is – magához ragadva a maradék chilis vodkát.

Még nagyjából egy óránk volt nyitásig. Én próbáltam nem láb alatt lenni, miközben igyekeztem segíteni a rakodó legényeket – egyiket-másikat időközben fel is ismertem, például Dant, akit néhány napja majdnem mozgósítanunk kellett Amber kipaterolása érdekében –, Lacey az éppen megszomjazókat szolgálta ki, Terry pedig maradék hangjával igyekezett túlordítani a munkával járó nyüzsgést, kopácsolást és dobogást.

Csodával határos módon az egy óra több mint elégnek bizonyult, így hatkor már fogadni is tudtuk az első vendégeket, és el kellett ismernem, Lacey egyáltalán nem viccelt: az emberek arcának túlnyomó többségén ott játszott az a furcsa feszültség, amitől vonásaik már-már groteszk maszkba torzultak – fogpasztareklám-mosoly, pattanásig feszült állkapocs és idegesen ide-oda ugráló szempár. Körülbelül a tízedik ember után már kezdett zsibbadni minden végtagom és zsongott a fejem az emberekből áradó tengernyi negatív érzelem miatt, így gyorsan kerítettem valakit ajtónállónak magam helyett. A raktár előtt rábukkantam egy kisebb csoportra, akik, dolguk végeztével, éppen lazítani készültek egy üveg jó rum társaságában; én kiragadtam a csoport soron következő tagjának kezéből az rumos üveget, majd akkorát húztam belőle, amennyit még nem szégyelltem, aztán már fordultam is vissza, hogy elfoglaljam helyemet a bárpultban – amit (Lacey ígéretéhez híven) a nekikeseredett asszonyok tömege már-már el is bontott!

Nagyjából kétpercnyi szélmalomharcot követen megértettem, ténylegesen miért is van szükség ilyenkor két mixerre, s mielőtt még teljességgel elvesztem volna, beesett mellém Lacey is, megmentvén a helyzetet.

Olyan másfél óra elteltével kezdtem érezni, hogy fáradok, s ahogy meg tudtam ítélni, Laceynek sem volt még szerencséje hasonló terheléshez, de azért rendíthetetlenül folytattuk, mígnem újabb fél óra múlva – épp, mikor alábbhagyott a nép fogyasztási kedve – Terry fel nem ajánlotta, hogy egy darabig átveszi a pultot. Egyikünket sem kellett különösebben nógatni: azzal a lendülettel el is vonultunk, és lerogytunk egy csöndesebb sarokba; Lacey elvackolta magát az ölemben, fejét a mellkasomra hajtotta. Más körülmények között ezt alighanem még élveztem is volna, de így, hogy állandó jelleggel azon kattogott az agyam, miképp tálaljam a látszólag tálalhatatlant...!

Végül arra jutottam, hogy teljesen mindegy, hogy fogok hozzá a végeredmény ugyanaz lesz, nem is beszélve arról, hogy a komoly dolgokat csak és kizárólag úgy lehet felvezetni, ha előtte a hallgató fél többrendbelileg szívrohamot kap, úgyhogy belevágtam: – Lacey, mondanom kell valamit!

A várt hatás természetesen nem maradt el – bár az irány teljességgel rossznak bizonyult: – Na, halljam, hány barátnőd van még?

2 megjegyzés:

bea írta...

Szia Matt!
Örülök, hogy hosszú idő után újra van Emparatiza fejezet. :D
Jaj, de már megint a függő vég... Remélem, ezúttal nem kell olyan sokat várni az új részre, hiszen nagyon kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e elmondania Mattnek az igazat.
Szóval, ahogy tudsz, siess!!!!! ;)

Matt írta...

Mindeképp Bea, mindenképp! :D
Az igazság az, hogy most én is kicsit ráizgultam a folytatásra, pláne azért, mert ez egy nagy pillanat, ugyanis a Második esély konkrétan abból építkezik, hogy Laceyből milyen élményeket vált ki ez a vallomás, szóval most, ha úgy tetszik, dupla nyomás alatt dolgozom, miközben az Adél is új lendületet kapott (bár ez az oldalon még nem látszik, gépen azért van vagy 5 A4-es oldalnyi friss, összeségében... )
Szóval igyekszem, mert tudom, mennyire nehéz lehet várni :) (bár én csak könyvélményeimre tudok hagyatkozni, amiknek a folytatásával mindig legalább három hónapot, de inkább fél évet kell várni, és ez valami borzasztó!)