8.

Ebédre mindenképpen haza kellett volna érnem, ezért olyan tizenegy óra magasságában elváltak útjaink Dorkával. Amikor haza értem, nem ért meglepetésképpen a kétfős, mogorva arcú fogadóbizottság.

– Merre jártál? – mennydörögte apám.

– Kimentem a térre. – Azzal a szobám felé vettem az irányt, ugyanis az ebédlőasztal nálunk interaktívan működött: össze kellett rakni. Az én feladatom rendszerint az asztallap volt.

– És ezzel szerinted el van intézve?

– Mertem remélni.

– Ez nem így működik – anyám láthatóan a könnyeivel küszködött. – Tegnap megint a zuhanytálcán heverve leltünk rád, ma meg szó nélkül elmész itthonról? Nem gondolod, hogy ez kicsit abszurd?

– Talán. Nem vagyok orvos. Szerintem megint csak kimerültem, de most már kialudtam magam. Most pedig, ha nem haragszotok, végre kihoznám az asztallapot.

Végre beszabadultam a szobámba. Peter szemmel láthatóan remekül szórakozott rajtam.

– Bajban vagy!

– Na ne, tényleg? Én meg azt hittem csak poénból vártak rám az ajtóban.

Miután végre megterítettünk, és asztalhoz ültünk, jó ideig senki nem szólt egy szót sem. Végül ismét apám törte meg a csendet.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy a viselkedésed komoly következményt von maga után.

– Ugye nem akarsz szobafogságra ítélni? – röhögtem. – Könyörgöm, az életben nem volt még rá példa, hogy meg kelljen engem büntessetek, most pedig már csöppet késő lenne a nevelésem új irányba tereléséhez.

– Márpedig pontosan ez lesz. Szobafogság, vita nincs.

Oké, semmi probléma! Elvégre gyakorolni akartam. Igaz, a tisztáson terveztem, de itthon is megteszi. Legalább koncentrálhatok végre a másik képességemre is.

Az ebéd hátralévő részét síri csöndben töltöttük el. Ez kicsit frusztrált, mert nálunk csöndben még sosem telt ebéd, de végül sikerült meggyőznöm magam ennek szépségéről: legalább nem kényszerülök arra, hogy feltárjam a lelkemet a szüleimnek, akik egyébiránt, sosem értették meg a problémáimat. Mindig engem hoztak ki a probléma forrásaként, hogy nekem túl sok a problémám a világgal, és így nehéz lesz majd boldogulnom az életben. Leszedtük az asztalt, és én bevonultam a szobámba, az asztallappal. Az asztallapot betoltam a helyére, öcsém éjjeliszekrénye mögé, majd az ágyamra vetettem magam. Egy darabig a plafont bámultam, majd miután meguntam a monoton fehérséget, az ágyammal szemközti számítógép felé fordítottam a tekintetem. Az öcsém – mint mindig – a gép előtt ült, és valami buta internetes szerepjátékot játszott, eközben igencsak feltűnően rázta őt egész testében a néma röhögés.

– Élvezed, mi?

– Viccelsz? Mintha karácsony lenne!

Legalább neki jó napja van. Hurrá. Oké, elég volt az önsajnálatból, ideje gyakorolni! Törökülésbe helyezkedtem az ágyamon, hátamat a puha falvédőnek vetettem, majd hosszan, mélyen lélegeztem be- és ki. Azt is mondhatnánk, hogy csak úgy száguldottam, ugyanis nagyjából két perc alatt elértem, hogy megszűnjön számomra a világ, és már a légzésem hangját is alig hallottam. Azt hiszem, mélyebbre ereszkedtem, mint terveztem. De ha már ilyen jól sikerült, akkor vágjunk bele!

Igazából nem tudtam mihez is kezdjek. A fejbemászós dolgot akartam fejleszteni, eddig viszont csak akkor sikerült, ha megérintettem valakit. Hirtelen megéreztem, hogy kezdek átcsúszni, valakibe. Eddig erre nem volt példa! Mindegy, végül átengedtem magam az érzésnek, hagytam, had járja át a lényemet – elvégre, az ellenkezéssel nem sokat segítettem volna magamon, nem igaz? Az egész nagyon gyors volt. És ismételten, se bumm, se villanás. Egy kicsit örültem neki, így kevesebb volt az esélye, hogy szívinfarktust kapok az átlépést megelőző hang- és fényhatásoktól, ugyanakkor így elestem az egyetlen kapaszkodómtól, ami eddig legalább figyelmeztetett, hogy mi következik – egyetlen reményem a jövőre nézve, hogy a húzó érzés átveszi majd ezt a figyelmeztető szerepet.

Egy pár másodpercig fogalmam sem volt, hol lehetek és a tájékozódásban az sem segített, hogy amit a képernyőkön láttam, valami folyadéktól teljesen elhomályosult. De mikor az egészhez hanghatás is társult, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a könnyektől nem látok tisztán, az illető fejében. Miután ezt ilyen frenetikusan kiderítettem, ideje volt kitalálni, mégis kibe sikerült átcsusszannom? Minden erőmmel azon voltam, hogy a hang alapján sikerüljön azonosítanom az illetőt. A felismerés úgy hasított belém, mint a villámcsapás, és azzal a lendülettel vissza is zuhantam a saját testembe.

– Bells! – kiáltottam. Abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Ő volt az. – Szia Bells, mi a baj?

– Szia – szipogta. – Honnan tudod, hogy baj van? – Upsz. – Mindegy… ömm, tudunk találkozni?

– Persze, hol?

– A suli előtt jó?

– Persze, máris rohanok.

– Köszi – egy utolsó szipogás kíséretében letette.

Ez nem gyakorlat! Bells sosem sír ok nélkül, és pláne nem hív fel, hacsak nem élet-halálkérdés. Tiszta szerencse, hogy nem vetkőztem le, így csak cipőt kellett vennem, és már mehettem is. Illetve, ez persze nem ilyen egyszerű, de ha mázlim van, anyuék már megkezdték szokásos délutáni szundijukat. Láss csodát, szerencsém volt! Úgy látszik, Murphy most az egyszer mellém állt. Bár tudtam, hogy a helyzeten mit sem javít, azért hagytam egy cetlit.

– Már így is elég nagy szarban vagy, nem kéne még tetézned! – mondta az öcsém, amikor még visszamentem a szobába, hogy eltegyem az egyetlen működőképes tollat a háztartásban.

– Tudom, de ez vészhelyzet. Anyuék nyílván nem fogják megérteni, de én meg nem fogom cserbenhagyni egyetlen barátomat sem azért, mert anyuék kitalálták, hogy mostantól bevetik a szülői szigort. Nálad sem működött, majd pont nálam fog, mi? – Azzal kiviharoztam a szobából.

Mivel nem kockáztathattam a lebukást, nem vághattam be csak úgy magam után az ajtót – ámbár, ha a szüleim alszanak, az egész panelépületet rájuk robbanthatnák, akkor sem ébrednének fel. Mindenesetre kivettem a kulcsot a zárból, az ajtót finoman behajtottam magam mögött, majd kívülről megpróbálkoztam halk bezárásával. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne halkabb: lassan elfordítani kétszer, vagy gyorsan? Előbb megpróbálkoztam a lassúval, de túl nagy energiát igényelt az ilyen finom zárás, ráadásul hangosabb is volt, mint képzeltem, úgyhogy végül kétszer gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán skera! Még ha fel is ébrednek, először ki kell kászálódniuk az ágyból, majd megkeresni a kulcsot, és a fonákjával felfelé kell beleügyeskedniük a zárba. Tapasztalatból tudom, hogy frissen robbantva az ágyból ez igen megterhelő művelet, úgyhogy mire kijutnak az ajtón, én már az elsőn leszek, onnan pedig semmi nem állíthat meg! Igazából van egy-két dolog, de nagyon remélem, hogy egy öreg néni sem akar most vásárolni indulni a kerekes szatyrával, és még véletlenül sem akar egy seregnyi kiskölyök felcaplatni a hatodikra, kézen fogva, minél kevesebb helyet hagyva ezzel a szembejövő forgalomnak – jelesül nekem.

7.

Másnap reggel – még kicsit félálomban ugyan – úgy éreztem, nem férek a bőrömbe, annyira kicsattanok az energiától, ezért próbaképpen kinyitottam az egyik szemem, és karomat magam elé tartva meggyőződtem róla, hogy még benne vagyok. De ez mégsem nyugtatott meg teljesen. Visszaevickéltem magam háton fekvő pozícióba, kinyitottam a másik szemem is, majd egy hosszú másodpercig a plafonra meredtem. A szép, fehérre meszelt plafon most is ugyanolyan távolinak tűnt, mint eddig, szóval még mindig áll a megállapítás, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Miután kigyönyörködtem magam a plafonban, úgy döntöttem, ideje a tettek mezejére lépni, és felkelni. Szokatlan lendülettel pördültem ki az ágyból, ezért kisebb nehézséget okozott megtalálnom újra az egyensúlyomat, amikor végre álló helyzetben voltam. Peter már felkelt. Te jó ég, meddig aludtam?! Az órára pillantottam, és az reggel hét órát mutatott. Eltartott egy percig, amíg leküzdöttem magamban a páni félelmet, és tudatosítottam magamban, hogy még csak vasárnap van, szóval nem fogok elkésni, és nem dőlt össze a világ, mert elaludtam. Sarkon fordultam, és az ablak felé vettem az irányt. Mikor bebújtam a függöny alá, egy pillanatig elvakított a nagy fényár, és már éppen kezdtem volna – megint – megijedni, majd megéreztem a kora reggeli nap simogató sugarait a bőrömön. Egy percig lehunyt szemmel álltam a napfényben, és képzeletben újra azon a kis tisztáson voltam, ahol tegnap délután. A virágok és a fűzfa lombja kecses táncot lejtettek a lágy szellővel. Olyan idilli volt ez, olyan meseszerű. És olyan kevés ideig tartott. Feltépték a szoba ajtaját, ebből tudtam, hogy az öcsém az. A hátamon a szőr már most égnek állt, ahogy elképzeltem, hogy megszólal.

– Felébredtél, Csipkerózsika?

– Nem, alva járok! – Nahát, milyen szellemes vagyok, így korán reggel.

Bár Peter tetszését koránt sem nyerte el annyira a kis visszavágásom, mint amennyire nekem tetszett. Akkora hévvel távozott a szobából, hogy az általa keltett szélbe a nehéz sötétítő függöny is belehullámzott. A hátam mögé nyúltam, és elhúztam a függönyt, had terítse be ez a halvány aranyszín az egész szobát, ne csak én lubickoljak benne. A szekrényem közvetlenül az ablak mellett volt. Elhúztam az ajtaját, és az első kezem ügyébe akadó felsőt kivettem, majd halásztam magamnak egy nadrágot is – az ember ugyan kényelmesen el lenne otthon, akár egy szál alsónadrágban is, de nekem ma nagy terveim voltak a gyönyörű időre való tekintettel. Kiléptem a szobából a nappaliba, ami egyébként a szüleim hálójaként is szolgált. A furcsa az volt, hogy a szülői hálóban nem voltak ott a szüleim.

– Anyuék?

– Nem tudom, amikor én kijöttem, már akkor se voltak itthon.

Hmm. Nyílván vásárolni mentek. Valamiért imádtak minden vasárnap reggel korán lemenni a boltba, együtt. Többek közt ezt sem értettem a szüleimben, de bájosnak találtam, hogy tizenhét év házasság után még mindig ennyire igénylik, hogy kettesben tölthessenek el némi időt. A rántotta természetesen ott virított a konyhapulton, és ez alkalommal úgy volt elkészítve, ahogy én szeretem: krumplival és virslivel. Hát, ha másért nem, már ezért megérte tegnap elájulnom. Valahányszor "álomba merülve" találtak rám a zuhany padlóján, egy kicsivel több figyelmet szenteltek nekem. Azért remélem nem, tart sokáig. Nem bírnám elviselni, ha visszatérnénk a szülők szemefénye korszakhoz. Bőven elég volt tíz éves koromig, már akkor is soknak találtam. Gyorsan belapátoltam a kis rántottámat, majd felvettem egy zoknit, amit előzőleg az öltözködés címén elfelejtettem, beleugrottam a cipőmbe, és már indultam is.

– Hová lesz a séta?

– Messze tőled.

Nem tudom miért, de egyszerűen ki nem állhatom a testvéremet, amióta az eszemet tudom – ez pedig azért mondható rövid korszaknak, mert irtó gyorsan felejtek! –, pedig állítólag három évesen még odavoltunk egymásért. Hát nem tudom, mindenesetre, a természet remekül reprodukálja magát kicsiben: két hím nem igazán tűri meg egymást, ugyanazon a falkán belül – apámról ne beszéljünk, mert bár mindenáron bizonygatni akarja, hogy ő az alfahím, valahogy ez mindig fordítva sül el.

Bevágtam magam mögött az ajtót és hagytam, had vigyenek a lábaim. Végül a téren lyukadtam ki. Ott volt a kedvenc játékszerem, a hinta! Kicsi koromtól kezdve rajongtam a hintáért, képes voltam akár fél órán keresztül hintázni. Leültem az ülőkére, és hajtani kezdtem magam. Ilyenkor azért kifejezetten örülök, hogy régebben a fejembe vettem, hogy lefogyok. A mostani ötvenöt kilómért sem rajongott különösebben a hinta, amikor a magasba emelkedtem, mit szólt volna szerencsétlen a régi hatvanhéthez? Lépteket hallottam a hátam mögül, majd hirtelen semmi nesz. Nyílván megállt. Úgy éreztem valaki bámul, ezért megállítottam a hintát, és anélkül, hogy kiszálltam volna, hátrafordultam. Dorka állt velem szemben.

– Szia. Reméltem, hogy itt leszel. Mindig idejössz, ha felzaklat valami.

Annyira elkeseredettnek tűnt. Mintha össze is ment volna tegnap óta. Biztos csak azért láttam így, mert a tegnapi után érzett szégyen nehezedett a vállára.

– Mit akarsz? – Megpróbáltam nem túl durvára venni a figurát.

– Megbeszélni, a tegnapit. Nézd, én tudom, hogy váratlanul ért, és nem vagyok büszke rá, hogy megtettem, és arra sem, hogy nem szóltam...

Nekem ennyi éppen elég volt. Általában haragtartó voltam, rá mégis képtelen voltam egy napnál tovább haragudni. Felálltam, megkerültem a hintát, és szorosan átöleltem.

– Már nincs miről beszélnünk – súgtam a fülébe.

Most különösebb figyelmeztetés nélkül csusszantam át a fejébe. Biztosan a felfokozott érzelmek miatt. Nem tetszett, amit a monitorokon láttam. Különösebben nem is voltam rá büszke, hogy miattam átsírta az egész éjszakát, de a lelkem mélyén, egy nagyon picit örültem, hogy ennyire fontos vagyok neki. Szokatlanul hamar kiléptem a fejéből, és újra a saját testemben találtam magam. A testemet remegés rázta, de nem az enyém. Dorka sírt, fejét ismét a mellkasomba temette, és olyan szorosan szorított magához, hogy az már egy csöppet fájt. Egyik karommal átfontam a derekát, a másikkal a feje búbját simogattam, és csókot leheltem a homlokára. Nem tudom meddig álltunk így, és a legkevésbé sem érdekelt. Örültem, hogy megint ugyanolyan erős a barátságunk, mint volt. Habár tudtam, azt a kis csorbát egy ideig még szem előtt fogom tartani, de biztos voltam benne, hogy ez sem fog sokáig tartani.

Elsőként Dorka lazított a szorításon, és kicsit távolabb húzódott tőlem. Most már nem sírt, de az utolsó könnycsepp még mindig ott csillogott az arcán. Mutatóujjammal kicsit megemeltem az állát, és hüvelykujjammal finoman letöröltem azt az egy árva könnycseppet. Megvillantotta mosolyát, amit úgy imádtam, bal karjával belekapaszkodott a derekamba, én pedig átvetettem a jobb karomat a válla fölött, és így összekapaszkodva sétáltunk egy jó darabig.

6.

Hazaérvén első dolgom volt lefejteni magamról a ruháimat, és beállni a zuhany alá. Nem érdekelt, hogy milyen víz, csak érje a testemet, hogy megszabaduljak a testi-lelki mocskaimtól. Egy idő után úgy ítéltem, hogy teljesen feleslegesen támaszkodom a zuhanyfülkének, a víz akkor is érni fog, ha a zuhanytálcán vagyok, így lekuporodtam. Felhúztam a térdeimet, egészen az államig, és két karommal magam előtt, szorosan átfontam a lábaimat. Ez már nekem is sok volt, úgy éreztem, nem bírom már ezt tovább! Az elmúlt három év csak arról szólt, hogy a nagyszüleim meghaltak. Úgy hullottak minden évben, mint az agyaggalambok. És mindig valami jelentős családi ünnepre estek az elhalálozások: apai nagymamám karácsony előtt két nappal. Mondanom sem kell, annak a karácsonynak meg volt a maga hangulata. Anyai nagyapám húsvétkor, és végül anyai nagymamám. Igazából az ő halála volt a legmegrendítőbb. Fél éven át küzdött, és végül a születésnapja előtt egy nappal halt meg. Még most sem sikerült feldolgoznom, pedig már lassan több mint féléve történt. Nem is tudom, mi visel meg jobban: az, hogy három éve járhatunk temetésekre, vagy az, amit a halál az emberekből kivált? Bár azt hiszem, inkább az utóbbi. Emlékszem, valahányszor halálhírt kaptunk, az sosem rendített meg. Inkább az, hogy a szüleim hogyan reagálták le. Amikor apu anyja meghalt, félévig pattanásig feszült hangulat uralkodott a családban, és mindenért velünk ordítozott. Pontosabban velem. Én voltam az, aki adott is valamit arra, amit mondott. Anya mindig kerülte a nyílt atrocitásokat apával, az öcsém, Peter, pedig már pár hónapos korában is magasról tett rá. Később, nagyapám halálakor, a szüleim már nagyon korán fenn voltak, pedig húsvét volt, ráadásul hétvége, kétszeres ok a lustálkodásra. Amikor kiléptem a szobámból, már éreztem, hogy valami nem volt rendben, a légkör nyomott volt, és apám nem szólt egy szót se, viszont már fel volt öltözve. Mikor kiléptem a konyhába, anyám megzuhanva ült az egyik széken, és monoton hangon közölte, hogy nagyapám meghalt. És ezzel kezdődött nagymamám hosszas leépülése, ugyanis cukorbeteg volt. Márpedig, egy cukorbeteg nem élhet egyedül, mert éjszakánként hipózhat, és akkor, viszlát. Felmerült ugyan, hogy egyikünk átköltözik hozzá, hogy vigyázzon rá, de ő ezt elutasította. Talán már akkor eldöntötte, hogy ő záros határidőn belül meghal? S most még ez is! Oké, Dorka nem halt meg, de azt a lányt, akiről azt hittem a barátom, végképp elveszítettem. Így nem maradt senkim, akivel megoszthatnám, hogy min megyek most keresztül. Persze, ott a családom, de már jó pár éve csak azért járok haza, hogy ne az iskolában legyek, meg aludni. Sós víz folyt a számba. Te jó ég, én zokogok! De nem érdekelt. Itt, a zuhany alatt, olyannyira mindegy. Meg egyébként is, három halál és egy barát elvesztése után, én is megengedhetek magamnak egyszer, egy jó kis tombolást, nem? Most nem érdekelt semmi sem, el akartam veszteni az önuralmam! És ehhez semmi sem lehet alkalmasabb annál, minthogy szabadjára engedem az erőmet.

Ahogy a gondolat végigsuhant az agyamon, éreztem, hogy az akadály az aranyfolyam elől ismét eltűnik, most viszont nem indult meg olyan sebesen, mint szokott. Lassan mozgott, és néha olyan érzésem volt, nem is akaródzik neki megmozdulni. Azonban a gravitáció ellen még ő sem tehet semmit. Olyan érzés volt, mintha elvéreznék. Bár még sosem véreztem el, és nem is tervezem, mégis, olyan súlyos volt most az energia folyam, és lassan akaródzott csak kifolynia a bőrömön keresztül. Szépen, lassan, a világot fekete lepel fedte el előlem, és én örömmel nyugtáztam, hogy hamarosan öntudatlan állapotba zuhanok.

Az ágyamban tértem magamhoz, takarókba bugyolálva, és mégis, egész testemet remegés járta át. Először csak hangokat hallottam. Minden olyan távolinak tűnt, de ezt betudtam annak, hogy a szüleim a szomszéd szobában suttogtak. Azt hitték, hogy megint elaludtam a zuhany alatt. Mostanában ez szokásom volt. Erőszakot vettem magamon, és kinyitottam a szemem. Az öcsém, mint mindig, most is a gép előtt ült, és a klaviatúrát bántalmazta. Halk nyögés szaladt ki a torkomon. Szerencsémre senkinek nem keltettem fel a figyelmét. Úgy döntöttem, felmérem, mekkora kárt tettem magamban. Lehunytam a szemem, és most igazán kellett koncentrálnom, hogy ne engedjem át magamat az ösztöneimnek, miszerint este szem lecsuk, jön a szundi. Mindenekelőtt valahogy abba kell hagynom a remegést, mert az nem segít! Megpróbáltam felmelegíteni magamat, de mivel olyan szorosan betakargattak, ez nehezebbnek tűnt, mint valaha. Nincs mese, felül kell emelkednem evilági problémáimon, és az erőmet kell használnom azok megoldására. Próbáltam valami kapaszkodót találni, ami az éberséghez köt, és nem engedi, hogy elaludjak. Úgy döntöttem a klaviatúra halk nyöszörgése éppen megfelelő lesz. Koncentráltam a billentyűzet hangjára, és lassan leeresztettem magam a lényem legmélyére.

Megéreztem az energiaforrásomat, de most csak halvány árnyéka volt önmagának. Nagyon úgy látszik, hogy ez a nagyon elengedem magam, nem jött be neki. De ekkor észrevettem, hogy újratermeli magát, a semmiből! Amíg sok volt, nem izgatott különösebben, honnan termeli ki magának az energiát, de most láttam, hogy lassan felbugyog benne az aranyos folyadék. Na, jó, még mielőtt újabb fatális marhaságot csinálok, ellenőrzöm, hogy most zárva van-e aminek zárva kell lennie. Igen, remek, akkor, no problem, keressük azt a valamit, amiből a forrás nyeri az energiáját. Nem telt sok időbe, mire megfejtettem honnan szívja el a szükséges energiát. Éreztem, hogy a testem most már ide-oda hánykolódik az ágyon a takarótömeg alatt. Belőlem! Belőlem merített energiát! Ez a felállás korántsem tetszett, pláne, hogy egyre nehezebb volt koncentrálnom, az összekoccanó fogaim hangjától. Ha tetszik, ha nem, amíg nem veszem át az irányítást, addig önmagam áldozata leszek. Szupertempóban előadtam azt, amit a tisztáson nagyjából megtanultam. Felmértem a környezetem energiáját. Most nem szabad hibáznom! Ha elrontom, azon emberéletek múlhatnak! Erősen koncentráltam, és próbáltam a csukott szemem ellenére meglátni az energiák színeit. A színlátás nemigen jött be, de mégis, mintha megéreztem volna az energiák súlyát. Az elektromos energia könnyed és mozgékony volt, mindent betöltött, az emberi energia valamivel nehezebb és lomhább is, és helyhez kötöttnek éreztem. Nos, ez is valami, nemde? De már nem nagyon tudtam koncentrálni, a billentyűk kopogása egyre távolodott, és olyan érzésem támadt, mintha valami húzott volna lefelé, a lábamnál fogva. Oké, most, hogy felmértem a környezetem energiaforrásait, ideje meríteni belőlük! Ismét éreztem a hívást, de most gyengébben. Nyílván ébrenlét és álom határán ez is eltompul, mint annyi minden. Most azonban nem engedhettem, hogy csak úgy, ész nélkül neki essek. Ezt most tudatosan fogom csinálni. Elképzeltem, hogy kinyújtom a kezem, és lenyúlok az ágyam mellett, kitapintom a kábelalagutat, és finoman cirógatni kezdem azt. Ez bejött! Úgy éreztem, az elektromosság lassan, kicsi gömbönként felemelkedik, kifurakszik az alagúton, és körülleng engem. Amikor úgy éreztem, a levegő már pattanásig feszül, egyszeriben felnyitottam az energiaforrásomat, és miután kifeszegettem a karomat a takarók alól, kinyújtottam a kezem, és az ujjaim megfeszültek, ahogy a tömérdek mennyiségű energia végigcikázott rajtuk. Egyre kevesebb elektromosság feszült a levegőben, de az én "éhségem" is alábbhagyott. Miután úgy éreztem, teljesen feltöltődtem, elzártam a forrást.

Újra tisztán hallottam a klaviatúra kétségbeesett kiáltását. Már nem remegtem, és nekem ennyi bőven elég volt! Átengedtem magam a húzó érzésnek, és elnyelt az álomvilág.

5.

Úgy döntöttem, inkább busszal megyek haza. Valahogy nem éreztem magamban annyi erőt, hogy hazáig gyalogoljak. Pontosabban, de igen, csak egyszerűen eldöntöttem, hogy most nincs kedvem három kilométert gyalogolni, végig a folyóparton, ahol a kísértés akkora, mint ide Moszkva, és vissza. Amikor megállt előttem a busz, már megbántam, hogy nem mentem végig „a tiltott úton”. Dorka állt az ajtóban, és lelkendezve megragadott, felhúzott, és behuppantunk az egyik négyesbe. Nem mászok bele, nem mászok bele, nem mászok bele! – ismételgettem magamban. Más sem hiányzik, mint még egy elfuserált élmény mára. Úgy látszik, ez a kis önszuggesztió hatott.

– Na, mesélj, mit keresel itt?

– Én csak… egy kis természetre vágytam. – Reméltem, hogy ez elég meggyőző lesz, és most próbáltam elhagyni a bárgyú vigyoromat.

– Természetre, mi? Az esőben?

– Tudod, hogy imádom az esőt. – Bárgyú vigyorom utat tört magának, és elterpeszkedett az arcomon.

– De két héttel ezelőtt még ki nem állhattad.

– Mi lenne, ha nem az időjárásról beszélnénk, mint azokban a rémes angol filmekben? – Nagyon reméltem, hogy ez elég lesz, hogy ejtsük a témát.

– Oké. – Köszönöm istenem!

– És te? Úgy értem, mit keresel ezen a buszon? A város másik végében laksz.

– Ez igaz, de tegnap Chad-nél aludtam, és most megyek haza.

– Ja, vagy úgy.
Dorka legújabb hapsija, Chad, amerikai focizik, és annak ellenére, hogy még férfi szemmel is egy Adonis, nem szorult belé több, minthogy megkerülje a fát. Dorka valahogy mindig is bukott az idiótákra. De ez valahogy a tini lányok kilencven százalékára igaz. A magamfajta mély érzésű fiúk jobb esetben a rövidebbet húzzák, és nem jut nekik senki, rosszabb esetben melegnek titulálják. Én egyelőre az első csoportba tartozom, de ha nem találok magamnak gyorsan barátnőt, akkor ebédidőben én is mehetek a sarokba, a többi kitaszítotthoz. De én nem akarok oda menni! Az egy dolog, hogy a kuka mellett van, ez zavarna a legkevésbé, az sokkal inkább, hogy tíz galacsin landolna a hajamban, tizenöt a pólómon, és minimum öt a képemben, amíg be nem fejezem az ebédemet. Semmi gusztusom nincs ahhoz, hogy a huszonöt perces szünetből tíz percig a nyálas galacsinokat vadásszam magamról.

– Egyébként mit csináltatok?

– Tegnap előhozakodott azzal.

– Mire te? – Hosszú, kínos csönd. – Dorka!

– Lefeküdtünk!

Bumm, villanás, szoba. Az összes képernyőn az ment. Amivel úgy alapjáraton nem lenne bajom, ha nem a legjobb barátomat látnám olyan pózokban, amikről nekem először nem a vágy, az érzékiség és a tesi örömök jutnak eszembe, hanem valami középkori kínzásforma.

A busz megállt. Ugyan nem láttam semmit a valódi világból, de jelenleg ez zavart a legkevésbé. Úgyis az ajtó mellé ültünk le, két lépést, meg három lépcsőt, rutinból is meg tudok tenni, vagy nem?

– Nyissa ki! – ordítottam a vezetőnek.

– Matt, várj! – Éreztem, hogy Dorka megérinti a hátamat, majd a keze lesiklik a hátamon.

A látóterem kitágult, és újra láttam a már ismert díszköveket a sétálóutcában. Nem érdekelt merre, de mennem kellett. Rohantam, mint egy frissen szabadult elmeháborodott. Az alakok elmosódtak és nem tudtam megállapítani, hogy a sebességtől, vagy attól, hogy könnyek égették a szememet. Olyan könnyek, amelyek soha nem fognak legördülni az arcomon, mert már kicsi korom óta arra tanítottam magam, hogy egy fiú nem sír, és ha mégis elkapja a sírhatnék, akkor visszanyeli. Kétszáz méter után már nem a könnyek marása volt a legnagyobb gondom. Egész nap csak egy almát ettem, pár szem keksszel, és most ezek is kikívánkoztak. Befordultam az első sarkon, ami kínálkozott, majd a kevéske kis kaja, ami eddig bennem volt, kipatakzott a számon. Nem volt művészet azt a keveset kiadni, viszont az inger nem hagyott alább, és tömény gyomorsav kúszott fel a torkomon, majd bukott ki belőlem. Egyetlen reményem az volt, hogy Dorka nem futott utánam, és így legalább fenntarthatom az erős, ámbár kifejezetten sértődött barát látszatát.

– Matt! – Nincs isten! Miért pont ma kell ember módjára reagálnia arra, hogy besértődök?! A földön fetrengtem, a testem öt másodpercenként rándult össze.

– Úristen, Matt, mi bajod?

Ez határozottan ismerős volt. Pont egy napja, és nagyjából öt órával ezelőtt ugyanez a mondat, ugyanezzel a hangsúllyal hasított a fülembe. A különbség mindösszesen annyi, hogy először öntudatlan voltam, most pedig itt fetrengek, teljes öntudattal, egy kis bolt mögött, egyik oldalamon a legjobb barátom, a másik oldalamon pedig a saját gyomortartalmam.

– Vizet – a hangom kifejezetten karcos volt.

Nem tudom honnan, de Dorka előkapott egy kis üveg vizet. Jó nagyot húztam belőle, átforgattam a számban, majd jó messzire kiköptem. Meghúztam még egyszer, most viszont már le is nyeltem. Nagyon jól esett a finom, hűs víz. Egy percig nagyokat lélegeztem, némaságomat Dorka szemmel láthatólag rosszul viselte.

– Könyörgöm, mondj valamit! – hangja hisztérikus volt, és ahogy felnéztem rá, láttam, hogy könnyek csillognak azokban a gyönyörű zöld szemekben. Szó nélkül meredtem magam elé, és ő zokogva rám vetette magát. Fél percig tűrtem, hogy a karjait a nyakam köré fonja, és a mellkasomba fúrja a fejét, hogy a könnyeit feligya a pólóm. Pillanatnyilag annyira magamon kívül voltam, hogy az érintése nem volt rám hatással, és nem csusszantam bele.

– Eressz el! – a hangom még nekem is durvának tűnt. Mintha nem is én lettem volna. Szorítása a nyakam körül nem lazult, úgyhogy elkezdtem lefejteni magamról. Két kezemmel Dorka karjait fogtam, és eltartottam magamtól. Guggoló helyzetbe erőltettem magam, majd a jobb lábfejemmel megkerestem a bolt falát. A fal még cipőn keresztül is érdesnek hatott. Amikor fellöktem magam álló helyzetbe, elengedtem Dorka karjait, s azok erőtlenül hullottak az ölébe. Pár másodpercig még álltam egyhelyben, néztem a lábaimnál guggoló lányt, aki öt perccel, és kétszáz méterrel ezelőtt még a legjobb barátom volt, szinte a testvérem. Miután elég erőt gyűjtöttem, elindultam. Lassan, kimért léptekkel hagytam el a kis boltot, melynek árnyékot nyújtó fala mellett ott zokogott az egyetlen személy, akit valaha feltétel nélkül szerettem. A lány, aki mától kezdve nem volt több számomra, mint egy lány, a sok közül.

4.

Másnap, szombat délelőtt, Dave utasításai alapján kényelmesen elhelyezkedtem. Lehunytam a szemem, és figyeltem a légzésemre. Eddig semmi megerőltető, ez tetszik. Miután olyan öt perce figyeltem kizárólag a légzésemre, úgy éreztem készen állok a komolyabb feladatra is. Elképzeltem, azt a kis gömböcöt a szívem helyén. Már látványra sem volt utolsó! Olyan, mintha lenne egy privát napom, csak a testemben. Oké, lássuk azt a csatornanyitást! Ez kicsit váratlanul ért, ugyanis az eddigi lassú és nyugodt cselekvésekhez képest, amint megnyíltak a csatornáim, az aranyszínű energia úgy hömpölygött végig rajtam, mint egy sebes sodrású folyó. Ennek ellenére továbbra is koncentráltam, igaz kicsit meg kellett erőltetnem magam. Ezt megéreztem a légzésemen is, hallottam, ahogy felgyorsul. Kicsit hanyagoltam az energiára való koncentrálást, és kontrolláltam a légzésemet. Miután ez meg volt, visszatértem az időközben kicsit lenyugodott aranyfolyamomhoz. Csodálatos volt. Egy darabig csak néztem, és gyönyörködtem benne, és figyeltem arra az érzésre, ami ott motoszkált a bőröm alatt. Furcsa volt, de semmi esetre sem kellemetlen. Úgy éreztem, a csatornák körülfonják a vérereimet, éreztem, ahogy a vér és az energia lassan felvették egymás ritmusát, és áthatóan doboltak. Eszembe jutott, hogy nekem most az energia akaratos áramoltatására kéne figyelnem! Fokozatosan, testrészről-testrészre haladtam, míg végül újra az egész testemet láttam és éreztem, egységes egészként. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az energia nem úgy áramlik, ahogyan a vér szokott: a forrástól egyre csak hömpölygött a folyékony arany, és az eddig már lecsordogált energia lassan kiszűrődött a csatornákon keresztül, és hirtelen megéreztem, hogy ami kiszűrődött, az már ott kering a vérereimben. A légzésem ismét felgyorsult, de most nem álltam neki lecsillapítani magam, követtem az aranyos vér útját, végig a testemben. Végül már nem tudtam tovább fenntartani ezt az állapotot, kipattant a szemem, és valóban láttam, ahogy az energia, mint aranycsillám, kiszűrődik a bőrömön, és szertefoszlik. És nem akart megállni! Már úgy éreztem magam, mint egy aranyfüstöt okádó gyárkémény. Nem zártam el a forrást! Megpróbáltam minél hamarabb visszanyerni az irányítást. Nem kellett sok idő, csak annyira volt szükségem, hogy ismét érezzem az energiaáramlását, és újra gátat állítsak az aranyfolyó elé. Szerencsére sikerült. Kinyitottam a szemem, és hallottam, hogy kegyetlenül zihálok. Magam elé tartottam kezem, és láttam, hogy még mindig szűrődik ki egy kevés aranypor a bőrömön keresztül, de láthatóan csökkent a kibocsájtás, majd tíz másodperc múlva végleg abbamaradt. Huh, ez elképesztő! Éreztem, a szívverésem, és mellette ott dobolt az energiaforrás. És most, megint kezdtek összehangolódni. Mint egy kéttagú zenekar.

Késztetést éreztem, hogy a történteket megosszam Dave-vel. Hátha most is tud valami információval szolgálni, ami hasznomra lehet. Hosszasan taglaltam levelemben az átélteket – ez alkalommal mindent tudnia kellett, hogy hasznos segítséget tudjon nyújtani. Miután elküldtem a levelemet, úgy döntöttem, hogy gyakorolni fogok. Gyakorolni az energiaáramoltatást, de ez alkalommal élesben! Mindenekelőtt találnom kell valamit, ami rendelkezik saját energiával, de nem okoz problémát, ha véletlenül elvesztem az irányítást. Alaposan átgondoltam a dolgokat, majd arra jutottam, hogy valami növény lesz a legmegfelelőbb „célpont”. Élő, tehát van valamiféle energiája, és ha véletlenül kiszipolyozom az sem akkora probléma. Illetőleg probléma, de nem jelent életeket, és a villanyórát sem vágnám le. Oké, akkor, lemegyek a folyópartra. Ha jó helyen hatolok be a rengetegbe, senki nem lesz ott, és senki sem fog látni.

Kiértem, és nagy szerencsémre, most, hogy esett, kimondottan kevesen voltak itt. Átléptem néhány bokrot, és elsöpörtem az arcom elől néhány ágat, még mielőtt közelebbi kapcsolatba kerültünk volna. Találtam egy aprócska tisztást a fák között. Letérdeltem, majd lehunytam a szemem, és elkezdtem koncentrálni. Először csak a saját energiámat éreztem meg. Majd lágy fuvallatként ért a környező növények életenergiája. Hirtelen tömény fűillat csapta meg az orromat, de továbbra is összpontosítottam, nem hagytam, hogy holmi apróságok, mint a fű illata, elvonják a figyelmemet. Valami megváltozott! Hirtelen úgy éreztem, megnőtt a levegő sűrűsége, a légzésem mégsem nehezedett el. Lassan felnyitottam a szemem, próbáltam még mindig koncentrálni, bár meg kell valljam, nyitott szemmel valamiért nehezebb, túl sok minden vonja el az ember figyelmét. Homályos, zöld pontokat véltem felfedezni a levegőben. Megpróbáltam fókuszálni, egyelőre csak egy kis zöld pontra meredtem. Lassanként kirajzolódott a pontos körvonala, és egyre vakítóbban fénylett. Ahogy elfordítottam a tekintetem, hirtelen mindenütt ugyanilyen élesen láttam az apró zöld pontocskákat. Az energiaforrásom teljesen váratlanul, vadul lüktetni kezdett. A gát megint átszakadt, azonban most az aranyfolyam nem ömlött ki a csatornákon, viszont türelmetlenül fortyogott bennem. Kinyújtottam a kezem az egyik kis zöld pont felé, mire az ficánkolva beszuszakolta magát a bőrömön keresztül, és sebesen száguldott a forrás felé.

Valami láthatatlan erő által vezérelve, a kezemet előre lendítettem és a zöldellő fűre tapasztottam. Az energia tajtékozva indult meg a földből, és áramlott végig a kezemen. Magamhoz tértem, és végre teljesen tudatában voltam annak, hogy mit is cselekszem tulajdonképpen. A tenyerem körül a föld kezdett megfeketedni. Teljesen lecsapolom az energiáját! Tudtam, hogy ez nem helyes, mégis, élveztem a helyzetet. Élveztem, ahogy a zabolázatlan, nyers, természeti energia végigáramlik bennem, és keveredik a sajátommal. Másik kezemmel megragadtam a látszólag gyökeret vert karomat, és elkezdtem húzni. Tényleg olyan érzés volt, mintha belegyökereztem volna a földbe! Az ujjaim centiről centire engedtek el csak a földtől, és éreztem, hogy az energiaáramlás kezd alábbhagyni. Eszembe jutott, hogyha az áramlás megszűnése előtt nem zárom el a saját forrásomat, akkor az újra ki fog szökni, bőröm mindenegyes négyzetcentiméterén keresztül. Amíg a kezemmel viaskodtam, elkezdtem lezárni az energiaforrást. Meglepetésemre, amint teljesen elzártam, a tenyerem azonnal elszakadt a földtől, én pedig dobtam egy hátra bukfencet a lendülettől. Na, ez határozottan kellemetlen élmény volt! Valahogy meg kell tanulnom kontrollálni, hogy mikor és mennyi energiát veszek fel, különben elég érdekes lesz életem hátralévő része.

3.

A délelőtt történtek után kicsit feszélyezve, de nagyon izgatottan indultam haza. Annyi biztos, hogy erről anyuéknak nem beszélhetek. Még az hiányozna, hogy mindenféle kivizsgálásokra hordjanak, így vizsgaidőszakban. És a villanykapcsolós eset után, abban sem voltam biztos, hogy ad abszurdum, nem a gépek jönnének-e ki rosszul a találkozásból.

Mikor leértem a főbejárathoz, kicsit megtorpantam. Ki tudja, hogy a mágneses beléptető-rendszerre nincs-e hatással ez az újonnan szerzett képesség? Semmi esetre sem akartam kipróbálni. Szerencsémre Lauren éppen most jött le, így megkértem, hogy engedjen ki. Egy mosollyal nyugtázta a kérésemet, majd kecsesen előhúzta zsebéből a kis kártyát, odaérintette a beolvasóhoz, majd mikor a gép jellegzetes sípoló hangján megszólalt, derekával kilökte a kart. Gyorsan utána kaptam, hogy ne maradjak itt szégyenszemre, ha már megkértem, hogy engedjen ki. Köszönömöt rebegtem, majd megtaszajtottam a hatalmas vasajtót, és előre engedtem Laurent, majd gyorsan én is követtem őt. A sulitól a buszmegállóig gyakorlatilag repültem, olyan gyorsan szedtem a lábaimat. Mikor leértem, a megállóhoz, a busz már benn állt. Három lépéssel felugrottam a buszra, és azzal a lendülettel levtettem magam az első szabad helyre. Mikor a Florence Avenuen leszálltam, ellenőrökbe botlottam Pompás! A szokásos undorral átitatott ábrázatomat vettem fel, és kicsit eltúlzott mozdulatokkal lebegtettem a bérletemet az ellenőrök felé. Szemlátomást nekik korántsem tetszett ez annyira, mint nekem, de a dolog így korrekt. Én nem szeretem, hogy napjában kétszer kell látnunk egymást, ők meg nem szeretik, hogy csak mert tőlem – is – függ a munkájuk, fölényeskedem. Valaki nagy sebességgel elvágtatott mellettem, eközben jól vállba is vágott, mire megint ott találtam magam a hatalmas teremben, és drogügyletek jeleneteit láthattam a képernyőkön. Mikor megint a pályaudvaron találtam magam, egy kisebb csoportnyi ellenőr magasodott fölém. Remek, tehát még el is estem! Jellemző. Ha valaki egy fél pillanatra megáll, akkor máris fel kell lökni!

– Fiam, jól vagy? – Mély, és nagyon kellemes férfihang zengett a jobb oldalamon.

– Persze, remekül, csak… megszédültem.

– Biztos jól vagy? – kérdezte csilingelő hangon az egyik nő, aki, meg kell hagyni, elég érdekesen nézett ki, a maga erősen napbarnított bőrével, és furcsán, bordó hajával.

– Igen, köszönöm. Néha megesik velem, hogy megszédülök, ha nagyobb tömeggel utazom, ez minden.

– Hát meg kell hagyni, fura kis fickó vagy te - szólalt meg ismét a mélyhangú férfi. – Nem bírod a tömeget, mégis minden nap erre jársz.

– Sajnos repülni még nem tudok, és vezetni sem.

A szarkazmusomnak meg volt a hatása. Még szerencse! Kezdtem attól félni, hogy még egy órán keresztül feküdhetek, és beszélgethetek itt az ellenőrökkel. Bár, azt hiszem az utazóközönség most kifejezetten jól járt, a kis magánszámomnak köszönhetően. Szívesen skacok, tényleg, nem tesz semmit, máskor is!

– Hát köszönöm szépen a segítséget, de ha nem bánják, most már elporoszkálnék. Valamivel többet fetrengtem itt, mint terveztem.

– Vicces legény vagy te, annyi szent!

Igen, na meg rém jóképű, és sorolhatnám, de most nem érek rá itt bájologni.Nem hagy nyugodni az a fazon. Undorító, beteges gondolatok cikáznak a fejében, és mostanra már biztos árkon-bokron túl van. De nem hagyhatom, hogy ilyenek mászkáljanak az utcán! Persze, nem az én dolgom kezembe venni a törvényt, és önkényesen ráugrani mindenkire, akibe hirtelen belezuhanok, de azért jó lett volna, ha nem dobom el magam. Oké, mindenképpen fejlesztenem kell a képességem! De mégis, hogyan? Amint hazaérek, első dolgom lesz rákeresni a neten!

Az interneten egyelőre nem jártam sok sikerrel, viszont találtam egy oldalt, ahol hozzám hasonló csodabogarak szoktak hosszabb-rövidebb diskurzust folytatni arról, hogy milyen képességeik vannak, és hogyan fejlesztik magukat, meg hasonlók. A téma nagymenőjének egy Dave nevű gyerek tűnt, az oldal főszerkesztője. Írtam is neki egy e-mailt, hogy legyen szíves, segítsen nekem. A mai metrós esetemet nem vázoltam neki, egyelőre bőven elég, ha valami érdemlegessel szolgál abban a tekintetben, hogy miképpen tárjam fel, ismerjem meg, és fejlesszem a képességemet. Eközben végig böngésztem a többi alkalmazásomat, amikre napi rendszerességgel feljárok. Mire a végükre értem – elég hamar – és utolsóként megnyitottam a postafiókomat, már ott figyelt egy levél Dave-től.

„Kedves Matt,

Elmondásod alapján neked igazán különleges képességed van, én azonban vigyáznék vele! Az tök jó, hogy érintésre belelátsz másokba, és hogy képes vagy elektromos dolgokból energiát felvenni, de bennem például felmerül, hogy ugyanerre nem lennél-e képes emberek esetében is? Szóval kérlek, légy nagyon körültekintő, ha emberek közelében vagy!

Egyébiránt, a képességed fejlesztésére a legalkalmasabb a meditálás. Ha nem tudnád mi az, elmondom, én hogy szoktam ezt csinálni: kényelmesen elhelyezkedem, majd lehunynom a szemem, és egyenletesen lélegzem. Először tanácsos kicsit odafigyelned a légzésedre, ugyanis ha csak úgy, durr bele neki esel koncentrálni, előfordulhat, hogy a légzésed szabálytalanná válik, ez pedig később megzavarhat a koncentrációban, és akkor borul az egész. Miután úgy érzed, a légzésed biztos, jöhet a koncentráció. Mindenkinek kicsit más a technikája, én úgy szoktam, hogy elképzelek magamban egy kis gömböt valahol a szívem helyén, majd elképzelem, hogy szép lassan megnyitom a csatornákat, amik az energiát végig áramoltatják a testemben.

Sok sikert!

Dave”

2.

Az első óránk angol volt. A tanárnő halálpontosan érkezett, pontban nyolckor lépett be az ajtón. A mormogás abbamaradt, és mindenki egyszerre emelkedett fel a padból, hogy köszöntsük a tanárnőt.

– Good morning, class!

– Good morning, Mrs. Judge! – hangzott egyszerre harminc gyerek szava. És valaki rémesen meg van fázva, mert iszonyatosan krákog! Hátra pillantottam, és láttam, hogy Tom az, aki úgy köhög, mint egy láncdohányos tüdőbeteg. Szegény. Nem is értem minek jött ma iskolába. Mondjuk, pont én beszélek?

Egész órán azon gondolkodtam, mi a franc is történt ma velem. Érdemlegesre nem jutottam, illetve csak arra, amire futás közben. Ha hozzáérek valakihez, akkor eltűnik a valóvilág, és bumm, csatt, ott vagyok. Azt hiszem, nagyon elgondolkodhattam, ugyanis a tanárnő felszólított, hogy ismételjem meg az utolsó mondatát. Azonban én nem tudtam. Hát ez probléma. Kinyitotta kis füzetkéjét, és látványosan bevágott nekem egy kisegyest. Éljen, pont ez hiányzott mára! Színötös vagyok angolból, erre elrontom a hibátlan előmenetelem. De mondjuk, kezdjük ott, hogy miért engem zrikál, mikor az osztályban vannak még rajtam kívül huszonkilencen, és mindegyik majd meggebed a hármasért?! Inkább azokat túráztassa, ne engem! Na, jó, kifortyogtam magam, vissza a valódi problémámhoz. Valahogy ki kell derítenem, mi ez az egész. A következő óra úgyis tesi. Akkor majd itt maradok egy kicsit, miután mindenki elment, és teszek egy próbát. Ki tudja, hogy ez az érintősdi, mi mindenre terjed ki? Most, hogy megterveztem, miképpen fogom kideríteni, mi is történik velem, úgy éreztem nyugodtan figyelhetek az óra hátralévő részében, elvégre a főproblémát már elviekben megoldottam.

Huh, jó sokáig gondolkodtam! A tanárnő belefogott az új anyagba, a present perfect-be. Ajj! Sebaj, kikeresem a könyvből, hogy mi is az, és mire használjuk. „ A present perfect-et a következőképpen képezzük: have+az ige harmadik alakja. – Eddig értelme nincs. – Használata: a present perfectet egy olyan múltbeli esemény meghatározására használjuk, amely kihatással van a jelenünkre.” Hát ez rém jó pofa. Akkor rövidítve és értelmesen arról van szó, hogy a múltról beszélek a jelenemben. De ez miért jó nekem? Igazából mindegy. Megtanulom, hogy miért és hogyan használjuk, és ezzel le is tudtam az angol órát. Szerencsémre megszólalt a csengő! Életemben nem örültem még a csengőnek ennyire, és régi szokásom által vezérelve már lapátoltam is a könyveimet a táskámba, felkaptam a tesi cuccomat, és ekkor belém hasított a felismerés, hogy úgy terveztem, ma én leszek az utolsó. Nos, rém nevetséges leszek, ha most elkezdem rugdosni a krétát – ami egyébként az osztályban mindig a földön van, sosem a táblaszegélyen –, de ennyit vállalnom kell, ha pontot akarok tenni az ügy végére. Legnagyobb meglepetésemre az osztály ma valamiért kimondottan sietett tesire. Oh, hát persze, ma röplabdázunk! Francba, azt én is imádom! Jó vagy Smith, neked is pont ma kell ezt csinálnod. Na, mindegy. A terem két perc alatt kiürült. Behúztam a terem ajtaját, majd óvatosan a kezemet magam előtt tartva körbesétáltam a teremben. Mindenfélét megérintettem, de semmi. Hát, akkor ennyit erről!

Nagy sebbel-lobbal átszeltem a kis termet, hogy lekapcsoljam a villanyokat. Mikor hozzáértem a villanykapcsolóhoz megint úgy éreztem magam, mint amikor Dorka megérintett. Mintha áramütés szaladt volna végig a testemen, de ezt követően, a nagy bumm és a vakító fény elmaradt. Most teljesen magamnál voltam, mégis úgy éreztem, mintha elvesztettem volna az irányítást a testem fölött. Csak néztem az ujjam a kapcsolón, és akkor fogtam fel, hogy a kezemen tényleg áram folyik végig! Gyönyörű volt. Az áram a mutató ujjamon lépett be a testembe, majd az ereimben a színtiszta fehérből lassan áthajlott egy vibráló, szivárványszínű folyamba. Éreztem, ott hömpölygött és vibrált az ereimben. Kissé furcsa érzés volt, de nem volt rossz. És hirtelen az érzés elmúlt. Kis rándulást éreztem onnan, ahonnét az előbb a vibráló érzés eredt, és ekkor meghallottam a halk kattanást. Az ujjam megcsúszott a kapcsolón, ezzel lekapcsolva azt, és így zárva az áramkört. Nem jutottam szóhoz, ami nálam nagy ritkaság! Istenem, annyira jó érzés volt, annyira finom, nyers és végtelen!

Az órámra pillantottam. Még van öt percem! Oké, nincs mese, itt kell átöltöznöm, majd rohannom, mint az őrültnek. De előtte még le kell kapcsolnom a másik két villanyt! Mivel több időt nem akartam elvesztegetni, ezért felültem a padra, majd meglendítettem a lábam, és lekapcsoltam a második, majd a harmadik kapcsolót. Nem tudom, hogy ha nem lett volna rajtam cipő, akkor mi történt volna, de pillanatnyilag ez érdekelt a legkevésbé. Hanyatt vetettem magam a padon, kigomboltam a nadrágom, majd lehúztam a sliccét. Miközben azon ügyeskedtem, hogy lerúgjam magamról a nadrágot, megragadtam a pólóm alját, és fölfelé kezdtem húzni, azonban akadályba ütköztem. Hát persze! Ha fekszel, akkor a lapockád hozzáér a padhoz! Úgyhogy elkezdtem vergődni a padon, mint egy hatalmas kukac, és szép lassan feltornáztam a pólót a nyakamig, onnan pedig már könnyű dolgom volt. Miután a felesleges ruhákat már levedlettem magamról, beakasztottam a lábam a tesi cuccom madzagjába, majd fellendítettem a lábam, mire a kis csomag az arcom felé kezdett száguldani. Elkaptam, majd széthúztam a száját, kikaptam belőle a pólómat. Okulván az előbbiekből, most felültem, és egy perc alatt belebújtam a pólómba, majd jött a gatya. Ismét hanyatt vágtam magam a padon, felhúztam a nadrágot a térdemig, majd feltoltam magam gyertyaállásba, és magamra rántottam a nadrágomat. Nagyon jól haladok, már csak a zoknimat kell átváltanom, aztán beleugrok a cipőmbe, és a fűzőmet ráérek majd befűzni, mikor leértem. Összerámoltam a ruháimat, a hátamra vetettem a hátizsákomat, majd a kis csomagot, feltéptem az ajtót, és futottam, mint az őrült.

Mire leértem a csarnokhoz, pont megszólalt a csengő. Azt hiszem, a bemelegítésen túl vagyok. Benyitottam az öltözőbe, ahol a többi fiú még öltözött. Bedobtam a cuccomat, és hallottam, hogy halk puffanással landolt az egyik padon. Majd egy újabb halk puffanással lebukfencezett a földre. Annyi baj legyen, ma nem volt benne törékeny. Bementem a csarnokba, és leültem az egyik bordásfal elé. Beakasztottam az egyik fokba a lábaimat, majd lassan leengedtem a törzsemet, amíg meg nem éreztem a hűvös linóleumot a hátam alatt. Becsukott szemmel, a villanykapcsolós élményembe temetkezve vártam, hogy meghalljam az osztály zsibongását, ahogy izgatottan belépnek a csarnokba, és felsorakoznak.