14.

A fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy ellássam magam. Kinyitottam a tükrös szekrényt, és örömmel nyugtáztam, hogy minden van, amire szükségem lehet. Kigomboltam az ingem, majd kibújtam az ujjaiból, azonban a derekamra szorosan rátapadt a vértől. Reméltem, hogy különösebb szenvedés nélkül le tudom operálni magamról, mert mára nekem már éppen elég volt ennyi fájdalom. Finoman húzni kezdtem az anyagot, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az könnyedén elvált a bőrömtől. Miután lehámoztam magamról az ingem, kicsit félve, de beljebb hajtottam a szekrényt, hogy a tükörben láthassam a hátam. Valamivel jobban nézett ki, mint amire számítottam, de ebből még nem lehet messze menő következtetéseket levonni, a sebeimet illetően. Ugyan nem vizsgáltam meg tüzetesebben, hogy milyen hosszúak Dorka körmei, de mindig hagyta hosszúra nőni őket, és tudtam, hogy nagyon halvány rá az esély, hogy mostanában levágta volna. Bedobtam az ingemet a kádba, és megnyitottam a csapot, majd bedugtam a dugót a lefolyóba. Valahol azt hallottam, hogy a hideg víz nagyon szépen kiviszi a vért. Én drukkolok a hidegvíznek!

Vissza az elsősegélyhez! A nadrágom hátsó zsebéből kibányásztam egy textilzsebkendőt – miután kivasalom a nadrágjaimat, mindegyikbe szoktam tenni egyet, hogy később ne kelljen lóhalálában keresgélni –, és a víz alá tartottam egy pillanatra, majd alaposan kicsavartam, és elkezdtem lemosni a hátamról a vért. Láttam már el hasonló sebeket másokon, és magamon is, így tudtam mire számíthatok, de egyszerre négy csontig hatoló nyilallás még nekem is sok volt – pedig elég magas a fájdalomküszöböm. Éreztem, hogy lassan átitatja a meleg vér a kezdetekben hűs textilt, úgyhogy belemártottam a kádnyi hidegvízbe, majd elzártam a csapot. Otthon gond nélkül hagytam volna majdnem csurig megtelni a kádat, de más számlájára nem szerettem pazarolni, bár úgy láttam ez most elengedhetetlen lesz, mert a víz már most márványosan vörös volt, és hátam felét sem mostam még le. Kicsavartam a zsebkendőt, és újra munkához láttam.

Még kétszer kellett kimosnom a zsebkendőmet, utána jöhetett a fertőtlenítés. Az egésznek ezt a részét utálom a legjobban! Szusszantam egy kicsit, aztán folytattam a műveletet.

Levettem a polcról a gézt, a Leukoplast–ot, és az ollót. Szabtam egy akkora darabot, ami véleményem szerint megfelelhet a célnak, vágtam két csík Leukoplast-ot, majd a hátamra ragasztottam a gézlapot, majd mindent szépen visszapakoltam a szekrénybe, kínosan ügyelve arra, hogy minden helyére kerüljön – ebben nagy segítségemre volt a fotografikus memóriám.

Úgy ítéltem meg, hogy az ingem már eleget pancsikolt, úgyhogy kivettem a kádból, és alaposan kicsavartam. A vér tényleg gyönyörűen kijött! Azért biztos, ami biztos, ha egyszer haza esz a penész, bevágom a mosógépbe. Kerítettem egy vállfát, hogy felakaszthassam az ingem a fregolira, aztán visszatértem a nappaliba. Dorka úgy aludt, mint akit agyon vágtak. Ha csak magamból indulok ki, ez a boldog állapot még eltart majd egy olyan három órán keresztül, és aztán majd lassan magához tér. Meg kell, valljam, én azt a pillanatot nagyon nem várom! Fogalmam sincs mire fog emlékezni, ha fog emlékezni. És amennyiben fog, hogyan fogom el magyarázni neki? Az azért elég hihetetlenül hangzik, hogy olyan ellenállhatatlan volt az energiád, hogy muszáj volt. Na, mindegy, amit főztem, azt előbb-utóbb meg kell ennem.

Kimentem az erkélyre. Finom szellő nyaldosta az arcomat, és a meztelen felsőtestemet. Kimondottan jól esett, úgy éreztem majd meggyulladok! Egy kisebb csoportnyi tücsök rázendített. Mindig is imádtam a tücsökciripelést. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy magát a tücsökciripelést szeretem–e jobban, vagy azt, ahogy a lágy kis hangok rezonanciát keltettek a torkomban? Elterpeszkedtem a korláton, és mély áhítattal kezdtem csodálni az éjjeli égboltot. Eddig nem is vettem észre, hogy holdtölte van. Már máskor is éreztem furcsán magam holdtölte alkalmával, de eddig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. De a közelmúltban annyira feje tetejére állt az életem, hogy már meg sem lepődnek, ha bebizonyosodna, hogy a hold valamiféle hatással van rám.

A tücskök ciripelésébe halk nyögés hasított. Úgy megijedtem, hogy majdnem átugortam a korláton! Még mázli, hogy Dorkáék a földszinten laknak. A vállam fölött vetettem egy pillantást a nyitott ajtón keresztül a szobára. Heves mozgást láttam a kanapén. Három hatalmas lépéssel átszeltem az erkélyt és a szobát, és ott termettem a heverő mellett, melyen Dorka görcsösen rángatózott. Egy másodperc alatt terebélyesedett el rajtam a pánik! Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Még csak fél óra telt el a minimum háromból! Merem remélni, hogy csak rosszat álmodik, mert ha én tehetek róla, azt soha, a büdös életben nem bocsájtom meg magamnak!

– Dorka! Dorka, hallasz engem? – szólongattam kétségbeesetten, és a lehető leghalkabban. Még csak az kéne, hogy felverjem Dorka szüleit, és arra a látványra kelljen félkómásan kitámolyogniuk, hogy a lányuknak rohama van. De azt hiszem, ilyesmiről szó sem volt, mert a szólongatásomra szemhéjrebegés volt a válasz, majd lassan láthatóvá vált jáde zöld színű szeme, ami zavartan az arcomat fürkészte.

– Matt… hol va… mi a… a fejem.

– Csss, semmi baj. Itthon vagy, minden rendben. Azt leszámítva, hogy, egyszeriben csak elvágódtál, mintha lecsapták volna nálad a biztosítékot.

– Igen, úgy is érzem magam.

– Asszem túl erősre sikerült a kamillatea. – Reméltem, hogy van annyira kába, hogy ezt bevegye.

– Ja, lehet. – Köszönöm istenem! – De akkor téged hogy-hogy nem ütött ki? – Ezúton szeretném közölni, hogy visszavontam a köszönömöt!

– Biztos azért, mert… - próbáltam valami hihetővel előrukkolni, eredménytelenül.

– Mert még túlteng benned az adrenalin az álmod miatt – mondta, szinte suttogva, miközben a szemét dörgölte.

– Igen, valószínűleg – bólogattam bőszen. Ki sem találhattam volna jobbat!

13.

– Matt, nézz rám! – Éreztem a hangjában a hónapok óta elhallgatott fájdalmat. Engedelmesen rá emeltem a tekintetem. – Ki kell mondanod, érted?

– Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

– Jaj, ne már! Én is vesztettem már el nagyszülőmet, tudom, milyen nyomorultul érzi magát az ember ilyenkor. De te egy könnycseppet sem ejtettél, nem omlottál látványosan össze, és egyáltalán semmilyen módon nem reagáltad le a mamád halálát. – Amikor az a két szó elhagyta a száját, úgy éreztem magam, mint akit nekifutásból pofon vágtak. – Nem egészséges ezt magadba fojtani. Mindketten látjuk az eredményét.

– Annak egyáltalán semmi köze ahhoz! – tiltakoztam.

– Figyelj, nem kell a világ tudtára adnod, de előttem nem kell szégyellned.

Próbáltam uralkodni magamon, ezért ahelyett, hogy odavágtam volna a csészét a kávézóasztalra, finoman letettem, és csak utána viharoztam ki az erkélyre. A hűvös nyári szellő finoman simogatta az arcomat, miközben egy könnycsepp gördült végig rajta. Hallottam, ahogy Dorka utánam jött.

– Sajnálom. Egyszerűen csak rossz így látni téged, hogy teszed a kemény legényt, miközben mindketten tudjuk, hogy…

– Egy világ omlott össze bennem? – sóhajtottam. – Én csak… azért nem akartam kimondani, mert akkor végleg elismerem.

– Nézd, én megértem, hogy nehéz elfogadni – mondta, miközben szorosan megölelt –, de a valósággal szembenézni nem sokkal nehezebb, mint erőlködni annak kizárásáért.

– Na, ez pont olyan, mintha én mondtam volna – fakadt ki belőlem egy erőtlen kacaj.

– Nem csak a kosz ragadt rám melletted, ennyi év alatt – mosolygott rám.

– Apropó kosz. Mi a bánatban állunk?

– Merem remélni, hogy a macskaalomban. – Nézett el a velem ellenkező irányba, egy kósza pillantást sem vetve a korláton alulra. – Na gyere, menjünk be. Kezd hűvös lenni.

– Könyörgöm, húsz fok van!

– Jó, akkor csak le akarom vakarni a lábamról ezt a valamit, most jobb? – nézett rám megint, kicsit hitetlenkedve. – Kezdesz berozsdásodni a kódolt üzenetek dekódolásában.

– Mostanában nem nagyon kellett gyakorolnom – vontam vállat.

– Igazán? Hát, én nem egészen ezt hallottam – forgatta úgy a szemét, ahogy ilyenkor szokás.

– Tessék?

– Sok a veréb errefelé.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy mielőtt megölöm Bellst, te igen sűrűn fogsz csuklani!

– Üzenem neki, hogy bocsi. – Azzal berángatott a nappaliba.

– Ja, még valami. A verebek ilyenkor alszanak.

– Legközelebb baglyot fogok mondani – motyogta. – Egyébként ki ez a lány?

– A tulaj lánya.

– Kösz.

– Hé, amúgy kivel jössz a bálra? – Próbálkoztam témát váltani, és válaszul a kínos, néma csönd szolgált. – Ugye nem?

– De – fordult felém könnyes szemmel.

– Megint miért?

– Cleo. Együtt jöttek a bulira. Az egyik asztal alatt találtam rájuk, tök részegen, miközben smároltak.

Hirtelen bevillant! A megalázottság érzése, ahogy a könnyek elhomályosították a képet, majd a jellegzetes sós íz.

Amikor az emléknek vége szakadt, megint úgy találtam magam, mint Lacey szobájában, azzal a kivétellel, hogy most nem lógott ernyedten a kezem a levegőben. Éreztem, ahogy felforr bennem a vágy, és minden porcikámat végigjárva arra kényszerít, hogy Dorka alakja után nyúljak. Ugyanakkor féltem is. Nem tudtam, pontosan mire számítsak, és a mai terveim között nem szerepelt egy emberi lény halálra szipolyozása! Pláne úgy, hogy tudom, még kisebb élő szervezet esetén sem vagyok képes megálljt parancsolni magamnak. De az az ezüstös ragyogás, ami Dorkából áradt, túlságosan ellenállhatatlan volt ahhoz, hogy nemet mondjak rá! Ebben a pillanatban láttam, ahogy a testem megfeszül, majd lassan Dorka irányába kezd ereszkedni, miközben lassan széttárja karjait. A mozgása annyira esetlen volt, mintha egy gép lett volna, de Dorkát szemmel láthatólag nem zavarta. Túlságosan el volt foglalva a sírással. Amikor a testem ujjbegyei hozzáértek Dorka csupasz vállához, furcsa bizsergést éreztem előbb csak az aranyos ujjbegyeimben, aztán az érzés lassan feljebb kúszott mindkét karomba, és végigfutott egész lényemen, míg végül hangos robajlással nem kezdte ostromolni a forrásom falát, ami könnyen meg is adta magát.

Dorka energiája olyan volt nekem, mint emberi testemnek a levegő. Éreztem, ahogy átjár, ahogy elegyedik a saját energiámmal, és egy pillanatra fényesebben ragyogtam. Mikor a ragyogás alább hagyott, nagyjából két másodpercig úgy láttam, mintha fakóbbra váltott volna a színem, aztán újra visszanyertem eredeti színemet, sőt, még egy kicsit el is sötétedtem. Azt hiszem, ezt az árnyalatot hívják óaranynak.

Kipattant a szemem, és úgy kapkodtam levegő után, mintha egészen idáig fojtogattak volna, és már az utolsó korty levegőmet is egy perce elhasználtam volna. Ugye az még csak véletlenül sem lehetséges, hogy minden egyes kilépés alkalmával megszűnnek az életfunkcióim? Az elég kellemetlen lenne.

A jó életbe, Dorkát nem a sírás rázza! – jutott el a tudatomig a felismerés. Még mindig őt csapoltam. Elkeserített a tény, hogy a testembe való visszatérés nem egyenértékű a testemen kívüli funkciók felfüggesztésével. Eközben Dorka már kezdett görcsösen szorítani, és a körmei a hátamba mélyedtek. Próbáltam megfeledkezni a páni félelmemről, és a fájdalomról annyira, hogy el tudjam zárni az energiaforrásomat, de ez egyelőre túlságosan összetettnek látszott, ezért úgy döntöttem ahelyett, hogy legyűrném őket, azokba kapaszkodva fogom elérni a szinte önkívületi állapotot. Nem hittem volna, hogy ez egy működőképes terv lehet, de pillanatok alatt megszűnt számomra a külvilág, és éreztem, ahogy az energiaforrásom még mindig mohón szívja Dorka energiáját. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon az övé is ugyanolyan végtelen-e mint az enyém, és jobb híján a testéből merít-e erőt a fenntartáshoz, de hirtelen metsző fájdalom hasított belém. Nincs időm filozofálgatni, már így is a halál szélére sodortam a legjobb barátomat! Furcsa, de amint erre gondoltam, éles robajt hallottam, majd éreztem, ahogy az energiaáramlás megszűnik, és az, ami még a csatornákban állt, lassan elkezdett visszafelé csordogálni. Még sosem láttam ehhez foghatót! Ahogy a színtiszta arany elvegyült a fémes fényű ezüsttel, olyan volt, mint a hajnali napsugár tánca a felhőkön.

A világ információi lassan kezdtek beszivárogni tompult elmémbe. Először a nedvesség érzete a mellkasomon, majd valami meleg és ragacsos csordogálása a hátamon, aztán egy súlyos valami rám nehezedése, és annak nyomán pedig váltakozva bizsergés, és teljes érzéketlenség, végül az éles fájdalom. Dorka elvesztette az eszméletét, és ernyedt teste lassan kezdett lefolyni rólam. Megfogtam az egyik kezét, majd egy gyors mozdulattal kirántottam a körmeit ideiglenes hüvelyeikből. Legszívesebben teli torokból üvöltöttem volna, de szilárd meggyőződésem volt, hogy ezt sem a szomszédok, sem Dorka szülei nem díjaznák. De még nem voltam túl a nehezén, másik öt köröm még mindig a húsomba vájt. Egy, kettő, három! Semmit sem segített, hogy elszámoltam háromig, csak előre tudtam mikor fog fájni. Három lihegést engedélyeztem magamnak, majd összekapartam Dorkát a földről, és lefektettem a kanapéra. Tudtam, hogy mennyire fázhat mindezek után, úgyhogy betakartam a két pléddel, melyek nagy műgonddal a kanapéra voltak terítve.

12.

Abban a panelházban voltam anyuval, ahol mama lakott. Késő este volt. A folyosón égtek a lámpák, ahogy széles U-alakban befordultunk a liftekhez. A liftek helyében két régi, de meglepő mód tágas páternoszter volt. Anyuval beugrottunk a lefelé menőbe, egy másik úr mellé. A nyolcadikon csatlakozott egy zilált illető. Hosszú fekete haja csimbókokban lógott az arcába, és valami hosszú, bő barna izét viselt kabát gyanánt, rongyos ruházata fölött. Ahogy leértünk a hetedikre, zilált úr karon ragadta anyut, és kirángatta a páternoszterből, én pedig habozás nélkül utánuk vetettem magam. A csapzott férfi anyámat üldözte, aki sikongatva próbált menekülni előle. Anyu szembefutott velem, és a férfi is. Anyunak sikerült az utolsó pillanatban bevetnie magát a páternoszterba. Ettől megkönnyebbültem, legalább őt nem fenyegeti veszély. A nehéz fém ajtó utamat állta, így kénytelen voltam megfordulni. Kócos úr felém vette az irányt. A döbbenettől ledermedtem. Egy szempillantás alatt előttem termett, és kést mélyesztett a mellkasomba, pontosan a szegycsontom közepébe.

Ekkor ébredtem fel. Egészen pontosan akkorát ugrottam félig ülő, félig fekvő helyzetemből, hogy lefejeltem a térdem. Zihálásom egy csöppet megnyugtatott. Legalább tudtam, hogy élek, ébren vagyok, biztonságban. Ennek örömére az órámra pillantottam, hogy lássam, hány órácskát szunyáltam át. Tíz perc?! Ez most komoly? Bár inkább örülök neki, még az hiányzott volna, hogy órákon keresztül vetítsem magamnak ezt a borzalmat! Éreztem, ahogy a telefonom fáradhatatlanul rezeg a zsebemben, hogy észrevegyem, valaki ugyanolyan fáradhatatlanul keres engem.

– Tessék – lihegtem bele a telefonba.

– Matt. Végre valahára! Tudod hányszor hívtalak már?! – esett nekem Dorka.

– Bocs, eddig éppen halálra rémítettem magam.

Pontosan tudta miről beszélek. Ez az álom azóta kínzott, hogy Mama meghalt. És annak már lassan fél éve! Amikor először volt ez az álmom, éppen náluk aludtam. Állítólag artikulálatlanul üvöltöztem, miközben úgy rángatóztam, mint aki a halálán van, és bármit tett, nem volt képes felébreszteni. Mikor végre sikerült, zokogva borultam a karjaiba, miközben még mindig remegtem, és ez eltartott olyan fél óra hosszat.

– Dorka, el tudnál jönni értem?

– Mi?

– Vicces sztori. – Igyekeztem legalább egy silány nevetést kipréselni magamból, nem túl sok sikerrel. – Mire hazaértem, anyuék bezárták az ajtót, úgyhogy most itt gubbasztok az ajtó előtt.

– Értem. Maradj ott ahol vagy, és próbálj nem elaludni – még a telefonon keresztül is kihallottam a hangjából, hogy mire a mondat végére ért, már tudta mekkora ökörséget mondott. Tudta, hogy ezek után virrasztani fogok. – Sietek, ahogy tudok. Tíz perc és ott vagyok.

– Imádlak – nyögtem ki.

– Ne hülyülj. – Hallottam, hogy elmosolyodik.

Tíz perc. Egy örökkévalóság. De tudtam, hogy arra nem lesz gondom, hogy netán visszaalszom. Azonban az aggasztott, hogy nem pisloghatok. Tudtam, ha csak egy pislogás erejéig is lehunyom a szemem, megint újra látom a képsort. Ha mindenáron muszáj, jobb szeretek egy éjszaka csak egyszer meghalni. Öt perc után kezdtek jelentkezni a tipikus tünetek: a szemem viszketett, és könnyezett, miközben azt motyogtam „nem pislogok”. Egy kívülálló nyílván bolondnak nézett volna – és lehet nem járt volna messze a igazságtól! Újabb pokoli öt perc után Dorka ott volt. Ahogy ráemeltem a tekintetem, láttam, hogy egy pillanatra kővé dermed. Ennyire kétségbeejtően nézek ki? Majd egy pillanattal később visszanyerte az uralmat a teste felett, és értem nyújtotta a kezét. Nem fogadtam el. Mára már éppen eléggé megalázottnak éreztem magam, és ha ahhoz, hogy felálljak, szükségem van egy lány segítségére – függetlenül attól, hogy ez a lány a legjobb barátom, meg egyáltalán, sosem voltam az az „én férfi, te nő!” mentalitású ember –, akkor inkább a seggemen pattogok le a harmadikról, és el Dorkáékhoz – bár ez a kedvenc farmeromban eléggé átgondolandó! Szerencsére semmi hasonlóra nem kellett vetemedtem, gond nélkül feltápászkodtam, bár a lábam egy kicsit zsibbadt, szóval amíg elértünk a folyosó végéig, úgy mentem, mint Charlie Chaplin, de ettől eltekintve semmilyen – fizikai – problémám nem volt. Leszámítva az égő szemeimet, de úgy éreztem, ez kis ár a nyugalmamért.

Nem telt sok időbe, míg eljutottunk Dorkáékhoz. Késő este nem nagyon van forgalom. Legalábbis a mi kerületünk ilyenkor inkább hasonlít kivilágított temetőre, mint valami lakóövezet szerűségre. Dorka leültetett a nagy, narancssárga plüsskanapéra, és megkért, hogy maradjak nyugton arra az egy percre, amíg készít egy kis kamillateát. Elismerem, a nyugton maradással nekem világéletemben problémáim voltak. Mindig is olyan voltam, mint egy sajtkukac, nem tudtam két másodpercnél tovább ugyanazon a helyen, ugyanabban a testhelyzetben megmaradni. De legalább volt életcélom! Már évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy egyszer végigülök öt percet, fészkelődés nélkül. Akinek ez megy, annak gratulálok, akinek nem, az tudja miért olyan hatalmas kihívás ez. Már messziről megéreztem a kamilla illatát, pedig állítólag elég jellegtelen aromájú növény. Amióta az eszemet tudom, mindig is érzékeny voltam a szagokra, és a hangokra. Mint a kutyák. Egészen kicsi korom óta imádtam a kutyákat. Na, jó, be kell ismernem, ez így teljes egészében nem fedi le a valóságot. Állítólag nagyon kicsi koromban rettegtem a kutyáktól, de amikor egy kutya lenyelt egy követ, én habozás nélkül könyékig belemásztam a szájába. Felteszem az volt a sorsdöntő pillanat.

Dorka ígéretéhez híven egy percen belül visszatért a teával, és az egyik hatalmas csészét a kezembe nyomta. Csurgattam bele egy kis mézet, csöppet elkevertem, aztán nagyot kortyoltam belőle. Igazából ki nem állhattam a mézet, de a kamillateát csak így voltam hajlandó meginni. Az aranyló méz valahogy remekül kiegészíti a sápadt sárga kamilla finom, nyarat idéző izét.

Hosszú percekig kortyolgattuk a teát, egy szót sem szólva, de éreztem, hogy a csészéje mögül Dorka az arcomat fürkészi. Miután kiittam az utolsó cseppet, és még mindig némán meredtem magam elé, Dorka végül nem bírta tovább, és megtörte a csendet.

11.

Az órámra pillantottam, és csalódottan konstatáltam, hogy ennyi volt a móka mára. Magam alá húztam a lábam, és fellöktem magam álló helyzetbe.

– Sajnálom, de mennem kell.

– Muszáj? – nézett rám csalódottan.

– Sajnos igen. El kell csípnem az utolsó buszt, ha haza akarok érni. – Lacey kezéért nyúltam. Az ajkamhoz emeltem, és csókot leheltem rá.

– Hát jó – adta meg magát. – De ha már elkísértél hazáig, úgy illik, hogy kapj búcsú puszit.

– Csak puszit? – néztem rá, kicsit eltúlzott meglepettséggel.

– Igen – mosolygott rám, miközben huncutul nyelvet öltött rám. – Ez csak az első randink volt, én pedig nem vagyok az a fajta lány.

– Nos ezt örömmel hallom.

Kiszabadította a kezét az enyémből, és kibányászta a telefonomat a nadrágom zsebéből. A telefonom halkan prüntyügött, miközben beírta a számát. Elmentette, majd lezárta, visszacsúsztatta a helyére, és újra a szemembe nézett, szinte kérlelve.

– Holnap hívlak – leheltem.

Egy utolsó mosolyt villantott rám, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra, és kitessékelt a szobájából, miközben azt mondta: – Na gyerünk, nehogy lekésd nekem azt a buszt!

Lebotorkáltam a lépcsőn, de nem számítottam rá, hogy ilyen éles kontraszt lesz Lacey szobája és a buli helyiség között. Elképesztő, hogy egy hangszigetelt szoba – na meg egy gyönyörű lány – miket el nem feledtet az emberrel. Kiszúrtam Bellst. Ez sosem volt nehéz, de mostanra ő volt az egyetlen, akinek zsiráfnyaka lett. Szegénykém, halálra izgulhatta magát, hogy merre lehetek. Kiabálni nem volt kedvem, ahogy sültbolondot csinálni magamból sem, ezért a vad kalimpálás is kiesett. A könyökömmel törtem utat magamnak, sűrű bocsánatkérések közepette. Amikor Bells meglátott, látszott rajta, hogy nagy kő esett le a szívéről. Vagy inkább a Himalája?

– Jézusom, merre jártál? Van fogalmad róla, mióta kajtatlak itt?

– Én csak…

Esélyem nem volt befejezni a mondatot. Erre a töredékre is csak azért volt időm, mert Bellsnek levegőre volt szüksége. Ha az ember éppen hisztérikusan tör ki valakire, akkor bizony nem ügyel a levegő beosztására. És ha még kiabálnia is kell, az pláne megnehezíti az ember dolgát.

– És egyáltalán… – az arca teljesen megváltozott. Nyoma sem volt az előbbi kétségbeesésének. Elvigyorodott! – Az meg mi az arcodon?

Ódzkodva értem az arcomhoz. Csöppet ragacsos volt. Magam elé tartottam a kezem, hogy jobban szemügyre vegyem az izét az arcomról. Csillogott.

– Asszem, ez szájfény. – Ökölbe szorítottam a kezem, és csak a mutató ujjam meredt az égnek. Az orromhoz emeltem a bűnjelet, mélyet szippantottam belőle, majd szórakozottan megnyaltam. – És epres.

– Kösz, valahogy ez a része nem érdekelt – vágott hátba Bells, miközben a kijárat felé őgyelegtünk. – Szóval, merre járt fiatalúr? – Láttam rajta, hogy megfeszül az erőlködéstől, hogy ne vesse szét azonnal a nevetés, miközben arcára erőltette a legkomolyabb arckifejezését, amit ismertem. Ettől persze nekem is nevethetnékem támadt.

– Ha annyira tudni akarja, felügyelőtiszt – igyekeztem ennek elég hangsúlyt adni, miközben megpukkadtam a röhögéstől –, egy nőszemély felráncigált a szobájába, és igen kellemesen töltöttünk el… – Komolyan elgondolkoztam, mégis mennyit időztem odafönn.

– Közel két órát.

– Mi van?! – Most valahogy nem volt kedvem poénkodni. – Két órát?!

– Jó, ha nagyon szőrözni akarsz, egy órát, negyvenöt percet, és…

– Jó, nem kell másodpercre pontosan, kösz. – Nagyon úgy festett nekem, hogy valahol elhagytam az időérzékemet. A szíves megtaláló lesz szíves visszaszolgáltatni, köszönöm!

– Na, és mit csináltatok? – mosolygott rám Bells úgy, ahogy én szoktam, amikor lélekbúvárkodásra készültem. Most már értem, miért szokott olyankor az emberek arcán metsző fájdalom átszaladni. Olyan érzés ez, mintha valaki megfogná az ember kis szívecskéjét – az önmagában is elég abszurd, és rossz érzés lehet –, majd erőteljesen megmarkolná, és csavarna egyet rajta. Ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy soha többet nem fogok így rámosolyogni senkire! Elmeséltem neki mindent. Illetve, majdnem mindent. Jobbnak láttam elhallgatni a történet azon részét, amikor testen kívül tartózkodtam.

– Ez a lány akar tőled valamit!

– Köszönöm, drága Wattson.

– Nincs mit, kedves Sherlock. Na de, sortban és topban? – Megint az a mosoly. Brr. – És ezek után csak egy puszit kaptál?

– Hé, ő mondta, hogy ő nem az a fajta lány, én meg nem fogom erőltetni! – Beletúrtam a hajamba, hogy kifésüljek néhány kósza tincset a szememből. Bakker! A szájfény.

Nagy szerencsénkre elkaptuk az utolsó buszt. Levetettük magunkat az egyik négyesbe, de figyeltünk rá, hogy kívülre üljünk. Ha belülre ülsz, valami jöttment csürhe tuti odaveti magát melléd a következő megállóban. Lehunytam a szemem, és egy percig csak figyeltem a légzésemre. Annyira jól esett a csönd. Csak most tűnt fel, hogy bedugult, és sípol a fülem. De most kifejezetten megnyugtatott a halk, monoton sípolás.

– Matt?

– Tessék? – kérdeztem bágyatag hangon.

– Lassan szállnod kéne.

– Kösz, hogy szólsz – ugrottam meg egy kicsit ültömben, és közben a szememet dörgöltem. – Oké, most már fönn vagyok.

– Aludtál?

– Ááá, dehogy – mondtam ásítva.

– Már jeleztem neked.

– Köszi. Ezt is, meg a bulit is. Találkozunk szerdán, a bálon?

– Persze! – csillant fel elcsigázott mosolya. Bells imádta az év végi bált. Azon ugyan kötelező volt a részvétel, de mindig nagy sikert aratott.

Gyorsan elköszöntünk, aztán leszálltam. Éreztem, hogy a szemem azonnal leragad, amint kiléptem a fényes buszból a sötétbe. Tarts ki! Száz métert még te is kibírsz! – győzködtem magam. Csodával határos módon eljutottam a ház bejáratáig, anélkül, hogy akár egy pillanatra is elbóbiskoltam volna. Nagy erőfeszítést igényelt, csak megjegyzem. Felcsoszogtam a harmadikra, végigvonszoltam magam a folyosón, és imádkoztam, hogy a bejárati ajtó nyitva legyen. De nem volt! Előbányásztam a kulcsomat, és megpróbáltam a zárba illeszteni, de nem ment. Na, nem azért mert béna vagyok! Az ajtó belülről volt zárva, és benne hagyták a kulcsot. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, ha duplára zárják, de csak egyre volt. Így lehetetlenség bejutni.

– A francba – motyogtam, miközben az ajtónak támaszkodva lassan lecsúsztam a földre. Ahogy a seggem földet ért, már el is aludtam.

10.

Felmentünk az emeletre. Maga a tény, hogy van emelet, meglepett, mert a helyiség, ahol eddig voltunk, azt az illúziót keltette, hogy kitölti az összes rendelkezésre álló teret.

Már lent is éreztem ugyan, de ott sokkal kevésbé, a dohány illatot. De ahogy haladtunk feljebb a lépcsőkön, egyre erősödött, és szaggá fajult. Bár azt nem mondanám, hogy kellemetlen volt. Egyáltalán nem hasonlított a boltokban kapható dohány szagára. Az illata sokkal gazdagabb volt, és ha az ember jó nagyokat szippantott belőle, határozottan valami édesség is vegyült bele.

– Dohányzol? – kérdeztem.

– Mi? – Egy pillanatra, azt hiszem zavarba hoztam a kérdéssel. – Ja, nem. De apu igen.

Felértünk végre. Lacey kitárt előttem egy ajtót, én pedig szó nélkül bementem. Azt hiszem, a szobája közepén álltam. Nagyon tágas volt – legalábbis ahhoz az összesen hat négyzetméteres szobához képest, amin Peterrel kellett osztoznom.

– Nyugodtan helyezd magad kényelembe, mindjárt jövök. – Azzal kilibbent az ajtón.

Leültem az ágy lába mellé. Nem tudom, kinek mi a véleménye a kényelemről, de én speciel a legnagyobb kényelemben akkor érzem magam, ha a hűvös parkettán ülhetek, a hátamat egy ágynak támasztva, és a fejemet hátravethetem.

Amikor Lacey visszatért, a kezében egy kis tálcával, rajta két üveg valamivel, szemmel láthatólag meglepte a kényelemről alkotott elképzelésem.

– Biztos jó ott neked a földön? – kérdezte zavart mosollyal.

– Persze – bólintottam, és közben szélesen elmosolyodtam. Mindig meg tudom győzni az embereket azzal, ha mosolygok. Pedig nem is olyan régen még nem szerettem mosolyogni. Túlságosan merevnek találtam az arcomat hozzá, és valahányszor megpróbáltam, mindig valami vicsorítás szerűség sikeredett, még ha szívből mosolyogtam, akkor is.

Lacey letette a tálcát az ágy mellett álló éjjeliszekrényre, és leült mellém. Furcsán bensőségesnek gondoltam a helyzetet, mégsem zavart. De az, hogy nem zavart, kezdett egyre inkább zavarni!

– Tudod, nem sok embert szoktam felhozni ide – kezdte Lacey.

– Ezt úgy érted, hogy fel a szobádba?

– Úgy is – nevetett fel zavartan –, de én inkább arra gondoltam, hogy fel a lakótérbe.

– Akkor én most a ritka, büszke kevesek egyike vagyok?

– A ritka büszke kevés – helyesbített.

– Hát, örvendek a megtiszteltetésnek. – Kicsit kihúztam magam ültömben, és ha ez lehetséges, még szélesebben elmosolyodtam, mint két perccel ezelőtt.

– Mindig ilyen sokat mosolyogsz? – kérdezte, miközben halványan ő is elmosolyodott.

– Mostanában igen. – Lassan kezdtem magam úgy érezni, mint egy vadkörte. Valaki lőjön le, vagy fojtson egy kanál vízbe, légyszi!

Egy hosszú percig csak ültünk, és néztük egymást. Hirtelen, furcsa érzés kerített hatalmába. A hideg futkosott a hátamon, és minden szőrszálam az égnek állt. A levegő sűrű lett, és nehéz, már-már úgy éreztem, hogy kicsapódik a bőrömre, mint a hajnali harmat a fűszálakra. Lacey tekintete úgy szívott magába, mintha fokozatosan elmerülnék egy feneketlen tóban. Minden elsötétült, majd egy nagy villanás, de semmi csattanás. Pedig úgy reménykedtem benne.

Nagyon meglepődtem. Eddig még soha nem érzékeltem így a világot, vagy egy másik embert. Láttam magamat, ahogy Laceyvel szemközt üldögélek, és elveszek a szemében, közben láttam, hallottam és éreztem mindent, ami Laceyvel valaha megtörtént, és még a szobában összegyűlt energiákat is láttam villódzni. Lacey úgy ragyogott, akár az Esthajnal csillag a tiszta égbolton, de színtiszta fehér helyet, különös, rózsás fényben úszott. Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megérintsem őt! Ahogy a kezem a látóterembe került, észrevettem, hogy aranyszínben úszik. Egy pillanatra megálltam, és közelebbről szemügyre vettem saját magam. Színtiszta aranyfény voltam, emberi körvonalakkal. Amikor tekintetemet újra Laceyre emeltem, láttam, hogy a valódi testem megállt a mozdulatban, ahogy Lacey felé nyúlt. Hirtelen, a semmiből, valami erőteljesen kezdett visszahúzni a testembe. Minden erőmet latba vetve próbáltam ellenállni neki, teljesen hasztalanul. Tehetetlenül vártam az elkerülhetetlent, miközben azt néztem, ahogy én, a fényes valami, vékony aranynyalábként visszakúsztam magamba.

Nagyjából öt másodpercig tartott, amíg újra önmagamban találtam magam, nekem mégis egy örökkévalóságig tűnt. Próbáltam úgy összeszedni magam, hogy abból Lacey semmit se vegyen észre.

– Megbocsájtasz nekem egy pillanatra?

– Persze – rebegtem.

Hangtalanul talpra állt, és kilibbent az ajtón. Amíg távol volt, gyorsan végigpörgettem magamban az eseményeket. Egyszerűen nem értettem, hogy gyakorolhatott rám ilyen hatást? A szobafogság alatt annyit gyakoroltam, amennyi a csövön kifért, és már az agykurkászás is egyre jobban ment, szinte egy szintre vittem az energiás huncutsággal. Várjunk csak, lehet, hogy itt van a kutya elásva! Eddig az egyik mindig elmaradt a másiktól. Az létezik, hogy egyszerre tudjam használni őket? Nos, a mellékelt ábra alapján igen. De ez rém kimerítő!

– Ugye nem vered szét a házat? – Lacey hangja távolinak tűnt, de egyre közeledett.

– Még nem, pedig terveztem. De ha számítasz rá, nem olyan vicces.

– Bocs, hogy meghiúsítottam a tervedet – az ajtóban állt, szélesen mosolyogva. Egy topban és sortban volt, mezítláb, leengedett hajjal, ami rendezetlenül az arcába hullott.

– Így is remekül festesz.

– Köszönöm.

9.

Nagyon lassan, de végül eltelt az egy hét. Ki hallott már ilyet, hogy az ember pont az utolsó hétre kap szobafogságot?! Bár egy sikeres ellógás után talán nem kéne hőzöngenie az embernek. Azt hiszem akkor, vasárnap kimerítettem az éves szerencsekészletemet.

És szerencsére, a jogaimat a családon belül is szem előtt tartom, így kiokoskodtam, hogy tudok majd elmenni az év végi buliba. Hogy őszinte legyek, semmi kedvem nem volt hozzá, de tavaly rájöttem, hogy ez nem azon múlik, hogy akarod-e, vagy sem, ez egyszerűen presztízskérdés! Ha elmész, akkor felkerülsz a térképre, ha nem, akkor, két lehetőséged van: vagy olyan szerencsés vagy, mint én, hogy több menő haverod is van, és így eljutsz, meghívás nélkül is, vagy egy életre elfelejtheted, hogy veled valaha a büdös életben – de legalábbis a gimnáziumban még eltöltendő időben – szóba álljanak.

Délután egy körül elkezdtem készülődni. A buli ugyan csak ötkor kezdődik, de valahogy oda is kell érni, és büdösen mégsem mehetek, nem igaz?

Természetesen, ahogy kikászálódtam a kádból, és magamra tekertem egy törülközőt, apám benyitott.

– Hová lesz a séta?

– Az év végi bulira.

– De szobafogságban vagy!

– Khm… ami azt illeti nem.

– Tessék?!

– A szobafogság egy hétről szólt, amikor vasárnap megkezdtük, délután egy óra, ötvenhárom perc volt, most pedig délután fél három van. A büntetésül kiszabott idő lejárt, tehát én minden gond nélkül elmehetek a buliba! – az utolsó mondatot meglepő határozottsággal mondtam, ami ha figyelembe vesszük a tényt, hogy egy szál törülközőben álltam, és vitatkoztam, szerintem egész jó.

– Nagyapádnak volt igaza, belőled politikus lesz. – Azzal rám vágta az ajtót.

Heh, győzelem!

Miután kitámolyogtam a fürdőszobából, kicsit dideregtem. Hát igen, ha az ember hozzászokik a negyven fokos vízhez, és az általa befűtött apró kis fürdőszoba páratartalmához, akkor a kora nyári húsz fok igencsak arcul tudja csapni. Sietnem kellett, mert ez az egész szépítkezés sok időmet elvette. Ha gyakrabban reszelném le a bőrkeményedést a lábfejemről, valószínűleg nem tartott volna ilyen sokáig, de a bőrkeményedésre az embernek szüksége van, amikor naphosszat lohol. Attól kevésbé fáj!

Egyik kezemmel a törülközőt tartva, másikkal a szekrénybe kapaszkodva, felmásztam a székre, ami a szekrény előtt állt. Néha elgondolkozom rajta, hogy miért nem tudok öltözködés előtt én is magamra kapni egy alsógatyát, mint más normális ember, de tekintettel arra, hogy ez mindig csak a hasonló helyzetekben jut eszembe, azt hiszem most már mindegy. Kitártam a szekrényajtót, és alaposan szemügyre vettem a benn sorakozó ingek garmadáját, a télikabátok ölelésében. Nem tudtam eldönteni, hogy a bordó, a fekete csíkos, vagy a kék ingemet vegyem-e fel? A kék volt a kedvencem, mert általánosban azt szavaztuk meg ballagásra, és mivel nem rajongtam az általános iskolámért, örültem, hogy elballaghatok onnan, ezért ez az ing különösen kedves volt számomra. De végül arra jutottam, hogy a fekete csíkos lesz a nyerő, mivel valószínűleg meg fogok izzadni, a már most megtett óvintézkedések ellenére, és a feketén ez úgysem fog látszani. Kivettem az inget, beakasztottam a felsőszekrény sínébe, amíg végre magamra kaptam az alsómat. Az órára pillantottam, és észrevettem, hogy már három óra! Még egyszer kiszaladtam a fürdőbe, magamra fújtam egy fél flakon dezodort, biztos, ami bizonytalan, visszarohantam a szobámba, magamra rángattam a csőfarmerom, zoknit húztam, felvettem az ingemet, beleugrottam a cipőmbe, és levadásztam a szobában szerte-széthagyott cuccaimat, jelesül mobiltelefon, személyi és lakáskulcs. Remek, minden meg van, indul a mandula! Feltéptem a szobám ajtaját, és elsuhantam a döbbenten bámuló családom mellett.

– Majd jövök, csá! – Azzal bevágtam a bejárati ajtót magam mögött.

Volt két órám odaérni a buli helyszínére, mindezt úgy, hogy hétköznapi közlekedéssel ez egy és háromnegyed óra lenne! Vasárnapi menetrenddel ez vagy lehetetlen, vagy el kell csípnem két percen belül a buszt, és akkor másodpercre pontosan oda tudok majd érni. Iszonyat nagy mázlim volt, amikor kiértem a buszmegállóba! A busz pont megérkezett, úgyhogy rohantam, mint egy őrült, és szabályosan bevetettem magam a nyitott ajtón keresztül. Még éppen lihegtem, amikor valaki megböködte a vállamat.

– Szia! – Bells volt az. Legalább nem kellett egyedül végigszenvednem az utat.

– Szia, te is késel?

– Nagyon úgy fest – villantott rám egy zavart mosolyt.

– Ami azt illeti, ez tiszta szerencse, úgyis te vagy az én belépőm – mosolyogtam én is. – Ha nem vagy ott velem a bejáratnál, amikor megérkezek, valószínűleg páros lábbal rugdaltak volna vissza a megállóig.

– Ááá, nem! Ők sem akarnának seggre esni!

– Hé, amúgy... hogyhogy engem viszel plusz egy főként?

– Merő hálából a múltkoriért – elpirulva mosolygott, majd puszit nyomott az arcomra.

Nagyon kicentiztük az érkezést, mert pont kapunyitásra értünk oda. Valójában nem is értettem, hogy miért voltam annyira izgatott azért, hogy odaérjünk időre, hiszen akkora sor volt, hogy jó volt, ha hatra bejutunk. De ha később jössz, később mész!

Felnéztem a hatalmas neonreklámra. The Club – hirdette. Hmm. Hát nem vitték túlzásba a kreatívkodást. Bár az épület maga kívülről igényes volt. Reméltem, hasonlóan jó ízlést fog belül is tükrözni. Legnagyobb megkönnyebbülésemre elszámoltam magam egy félórával, így már fél hatkor benn voltunk. A zene hangosan dübörgött, nem is hallottam semmi egyebet, csak mikor Bells már a karomba csimpaszkodva húzott maga felé, miközben ordítva azt kérdezte:

– Teszünk egy tiszteletkört?

– Persze – kiabáltam vissza.

Miközben Brandon Templesmith-szel és kis csapatával beszélgettünk, kiszúrtam, hogy az egyik asztalnál egyedül ül egy lány, és a poharában lévő löttyöt kavargatta, amit ilyen messziről nem bírtam beazonosítani.

– Figyelj, mindjárt jövök! – A zene még mindig úgy ordított, hogy az én kiabálásom alig hatott suttogásnak mellette.

– Oké!

A lány messziről se volt semmi, de ahogy közelebb értem, kezdtek kibontakozni a részletek, és kezdtem úgy érezni, szerelmes vagyok! Lenge, combközépig érő ruha volt rajta, valami matt fényű, fehér anyagból, rajta végig finom fekete csipkével. Gyönyörű, mély csokoládébarna színű haja lazán fel volt tűzve, és lágy hullámokban omlott a vállára. A szeme pedig olyasfajta kékben játszott, mint amilyen a kora őszi, esti égbolt szokott lenni ott, ahol a hold fénykoronája még éppen megvilágítja az éj feketéjét.

Leesett, hogy ha én látom az ő szemét, az óhatatlanul azt jelenti, hogy most már velem van elfoglalva a tömeg helyett.

– Szia – próbáltam túlordítani a zenét –, Matthew Smith vagyok.

– Lacey Schwimmer. Nincs kedved valami csöndesebb helyen beszélgetni? – mázlim, hogy tudok szájról olvasni, különben nem sokat értettem volna abból, amit mondott.

Néhányszor bólintottam, jelezvén, hogy remek ötletnek tartom. Valahogy ma már nem volt kedvem többet ordibálni, már most éreztem, hogy holnap reggel hangszálgyulladással fogok ébredni.

8.

Ebédre mindenképpen haza kellett volna érnem, ezért olyan tizenegy óra magasságában elváltak útjaink Dorkával. Amikor haza értem, nem ért meglepetésképpen a kétfős, mogorva arcú fogadóbizottság.

– Merre jártál? – mennydörögte apám.

– Kimentem a térre. – Azzal a szobám felé vettem az irányt, ugyanis az ebédlőasztal nálunk interaktívan működött: össze kellett rakni. Az én feladatom rendszerint az asztallap volt.

– És ezzel szerinted el van intézve?

– Mertem remélni.

– Ez nem így működik – anyám láthatóan a könnyeivel küszködött. – Tegnap megint a zuhanytálcán heverve leltünk rád, ma meg szó nélkül elmész itthonról? Nem gondolod, hogy ez kicsit abszurd?

– Talán. Nem vagyok orvos. Szerintem megint csak kimerültem, de most már kialudtam magam. Most pedig, ha nem haragszotok, végre kihoznám az asztallapot.

Végre beszabadultam a szobámba. Peter szemmel láthatóan remekül szórakozott rajtam.

– Bajban vagy!

– Na ne, tényleg? Én meg azt hittem csak poénból vártak rám az ajtóban.

Miután végre megterítettünk, és asztalhoz ültünk, jó ideig senki nem szólt egy szót sem. Végül ismét apám törte meg a csendet.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy a viselkedésed komoly következményt von maga után.

– Ugye nem akarsz szobafogságra ítélni? – röhögtem. – Könyörgöm, az életben nem volt még rá példa, hogy meg kelljen engem büntessetek, most pedig már csöppet késő lenne a nevelésem új irányba tereléséhez.

– Márpedig pontosan ez lesz. Szobafogság, vita nincs.

Oké, semmi probléma! Elvégre gyakorolni akartam. Igaz, a tisztáson terveztem, de itthon is megteszi. Legalább koncentrálhatok végre a másik képességemre is.

Az ebéd hátralévő részét síri csöndben töltöttük el. Ez kicsit frusztrált, mert nálunk csöndben még sosem telt ebéd, de végül sikerült meggyőznöm magam ennek szépségéről: legalább nem kényszerülök arra, hogy feltárjam a lelkemet a szüleimnek, akik egyébiránt, sosem értették meg a problémáimat. Mindig engem hoztak ki a probléma forrásaként, hogy nekem túl sok a problémám a világgal, és így nehéz lesz majd boldogulnom az életben. Leszedtük az asztalt, és én bevonultam a szobámba, az asztallappal. Az asztallapot betoltam a helyére, öcsém éjjeliszekrénye mögé, majd az ágyamra vetettem magam. Egy darabig a plafont bámultam, majd miután meguntam a monoton fehérséget, az ágyammal szemközti számítógép felé fordítottam a tekintetem. Az öcsém – mint mindig – a gép előtt ült, és valami buta internetes szerepjátékot játszott, eközben igencsak feltűnően rázta őt egész testében a néma röhögés.

– Élvezed, mi?

– Viccelsz? Mintha karácsony lenne!

Legalább neki jó napja van. Hurrá. Oké, elég volt az önsajnálatból, ideje gyakorolni! Törökülésbe helyezkedtem az ágyamon, hátamat a puha falvédőnek vetettem, majd hosszan, mélyen lélegeztem be- és ki. Azt is mondhatnánk, hogy csak úgy száguldottam, ugyanis nagyjából két perc alatt elértem, hogy megszűnjön számomra a világ, és már a légzésem hangját is alig hallottam. Azt hiszem, mélyebbre ereszkedtem, mint terveztem. De ha már ilyen jól sikerült, akkor vágjunk bele!

Igazából nem tudtam mihez is kezdjek. A fejbemászós dolgot akartam fejleszteni, eddig viszont csak akkor sikerült, ha megérintettem valakit. Hirtelen megéreztem, hogy kezdek átcsúszni, valakibe. Eddig erre nem volt példa! Mindegy, végül átengedtem magam az érzésnek, hagytam, had járja át a lényemet – elvégre, az ellenkezéssel nem sokat segítettem volna magamon, nem igaz? Az egész nagyon gyors volt. És ismételten, se bumm, se villanás. Egy kicsit örültem neki, így kevesebb volt az esélye, hogy szívinfarktust kapok az átlépést megelőző hang- és fényhatásoktól, ugyanakkor így elestem az egyetlen kapaszkodómtól, ami eddig legalább figyelmeztetett, hogy mi következik – egyetlen reményem a jövőre nézve, hogy a húzó érzés átveszi majd ezt a figyelmeztető szerepet.

Egy pár másodpercig fogalmam sem volt, hol lehetek és a tájékozódásban az sem segített, hogy amit a képernyőkön láttam, valami folyadéktól teljesen elhomályosult. De mikor az egészhez hanghatás is társult, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a könnyektől nem látok tisztán, az illető fejében. Miután ezt ilyen frenetikusan kiderítettem, ideje volt kitalálni, mégis kibe sikerült átcsusszannom? Minden erőmmel azon voltam, hogy a hang alapján sikerüljön azonosítanom az illetőt. A felismerés úgy hasított belém, mint a villámcsapás, és azzal a lendülettel vissza is zuhantam a saját testembe.

– Bells! – kiáltottam. Abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Ő volt az. – Szia Bells, mi a baj?

– Szia – szipogta. – Honnan tudod, hogy baj van? – Upsz. – Mindegy… ömm, tudunk találkozni?

– Persze, hol?

– A suli előtt jó?

– Persze, máris rohanok.

– Köszi – egy utolsó szipogás kíséretében letette.

Ez nem gyakorlat! Bells sosem sír ok nélkül, és pláne nem hív fel, hacsak nem élet-halálkérdés. Tiszta szerencse, hogy nem vetkőztem le, így csak cipőt kellett vennem, és már mehettem is. Illetve, ez persze nem ilyen egyszerű, de ha mázlim van, anyuék már megkezdték szokásos délutáni szundijukat. Láss csodát, szerencsém volt! Úgy látszik, Murphy most az egyszer mellém állt. Bár tudtam, hogy a helyzeten mit sem javít, azért hagytam egy cetlit.

– Már így is elég nagy szarban vagy, nem kéne még tetézned! – mondta az öcsém, amikor még visszamentem a szobába, hogy eltegyem az egyetlen működőképes tollat a háztartásban.

– Tudom, de ez vészhelyzet. Anyuék nyílván nem fogják megérteni, de én meg nem fogom cserbenhagyni egyetlen barátomat sem azért, mert anyuék kitalálták, hogy mostantól bevetik a szülői szigort. Nálad sem működött, majd pont nálam fog, mi? – Azzal kiviharoztam a szobából.

Mivel nem kockáztathattam a lebukást, nem vághattam be csak úgy magam után az ajtót – ámbár, ha a szüleim alszanak, az egész panelépületet rájuk robbanthatnák, akkor sem ébrednének fel. Mindenesetre kivettem a kulcsot a zárból, az ajtót finoman behajtottam magam mögött, majd kívülről megpróbálkoztam halk bezárásával. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne halkabb: lassan elfordítani kétszer, vagy gyorsan? Előbb megpróbálkoztam a lassúval, de túl nagy energiát igényelt az ilyen finom zárás, ráadásul hangosabb is volt, mint képzeltem, úgyhogy végül kétszer gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán skera! Még ha fel is ébrednek, először ki kell kászálódniuk az ágyból, majd megkeresni a kulcsot, és a fonákjával felfelé kell beleügyeskedniük a zárba. Tapasztalatból tudom, hogy frissen robbantva az ágyból ez igen megterhelő művelet, úgyhogy mire kijutnak az ajtón, én már az elsőn leszek, onnan pedig semmi nem állíthat meg! Igazából van egy-két dolog, de nagyon remélem, hogy egy öreg néni sem akar most vásárolni indulni a kerekes szatyrával, és még véletlenül sem akar egy seregnyi kiskölyök felcaplatni a hatodikra, kézen fogva, minél kevesebb helyet hagyva ezzel a szembejövő forgalomnak – jelesül nekem.