18.

Az este hátralévő részét gyakorlatilag végig táncoltuk, és ahogy láttam, Lacey szinte teljesen megfeledkezett már Amber kirohanásáról. Bárcsak nekem is ilyen egyszerűen menne! Csakhogy én mindig is olyan szívére vevős ember voltam, így elég nehezen ment a felejtés, és most, hogy meg vagyok áldva ezekkel a képességekkel, még nehezebben megy. Először is, ott vannak a saját emlékeim, és érzéseim a dologgal kapcsolatban, másodszor Laceyé, és nem utolsó sorban Amberé. Bár nem értem hozzá, hogy mélyebben elmerülhessek a gondolataiban, de mégis, képes volt olyan vehemenciával előadni magát, hogy az ott szikrázott a levegőben, s ennek köszönhetően azt is magamba szívtam.

Nem is volt kérdés, hogy Laceynél alszom. Egyrészt, ha haza akartam volna menni, nagyjából a díszítés végeztével indulnom is kellett volna, másrészt, kedvem sem nagyon volt, hogy őszinte legyek. Ellenben az komoly kérdésnek bizonyult számomra, hogy hol fogok aludni? Lacey ragaszkodott hozzá, hogy aludjunk együtt, de én ódzkodtam ettől egy kicsit. Először is, nekem ez már egy szemernyit gyors volt, a csókkal már így is messzebbre mentem mára, mint terveztem. De kétlem, hogy a helyemben bárki más képes lett volna türtőztetni magát! Na, jó, ez azért elég szánalmas mentség, lássuk be. Másodszor pedig, kifejezetten tartottam attól, hogy mire lennék képes, teljesen öntudatlanul.

Miután lefürödtünk, elnyújtóztunk az ágyon. Lacey odabújt hozzám, és összegömbölyödött, mint egy kismacska. Szorosan magamhoz öleltem és csókot leheltem a homlokára.

– Elmeséled, mire fel volt ez a nagy hűhó Amber részéről? – suttogta a mellkasomba.

– Azt mondtad, nem számít.

– Tudom, de mégse hagy nyugodni.

– Oké. Azt ugye már tudod, hogy együtt táncoltunk. És lényegében azért lett vége, mert ő versenyezni akart, de én nem. Nem éreztem elég felkészültnek magam.

– Hát, a maiak alapján, teljesen alaptalan volt a félelmed – mondta, miközben szórakozottan rajzolgatni kezdett a mellkasomon.

– Köszi. – Még szorosabban öleltem magamhoz, mint az imént. – De tudod, éppen akkortájt halt meg a mamám. Akkoriba úgy éreztem, élni sincs elég erőm.

– Sajnálom – mondta, és keze finoman feljebb siklott, egészen a nyakamig. Még közelebb húztam magamhoz, csípőink szinte eggyé olvadtak. Mélyen egymás szemébe néztünk, miközben ajkaink egyre közeledtek egymáshoz.

Telefonom csörgése mennydörgésként hasított a meghitt csendbe. Hogy a nyavalya álljon abba, aki képes most hívni!

– Ne haragudj – rebegtem, majd áthemperedtem a másik oldalamra, és kibányásztam a földön heverő nadrágomból a telefonomat. Dorka száma volt a kijelzőn. – Szia, sürgős? – kérdeztem, kicsit ingerülten.

– Megzavartam valamit? – kérdezte bűnbánóan, de hallottam a hangjában valami dühítően incselkedőt.

– Ennél szebben csak akkor tudtad volna, ha ránk törsz.

– Ó, bocsánat – kuncogott fel a vonal másik végén. – Nem tudtam, hogy éppen akció van.

– Ki az? – kérdezte suttogva Lacey.

– Valaki, akit holnap a hüvelykujjánál fogva felkötök – mondtam inkább a telefonba, mint Laceynek.

–Akkor én most inkább magatokra hagylak titeket.

– Igazán, nagyon kedves vagy. Jó éjt!

– Majd írd meg, mi volt! – hadarta el, mielőtt megszakítottam a vonalat.

– Amber?

– Rosszabb. Dorka. – Felültem, és finoman ledobtam a telefonomat a gatyakupacra. – A legjobb barátom. Akinek nem mellékesen különleges érzéke van a pillanat varázsának lerombolásában.

– Szó se róla, tényleg tud valamit! – nevetett fel.

– Ha már így alakult, tegyük el magunkat holnapra – ásítottam. Eddig fel sem tűnt, milyen fáradt vagyok. – Bennem van a hiba, vagy tényleg nincs villanykapcsoló a szobában? – néztem körül zavartan.

– Tényleg nincs. – Magasba emelte karjait, kétszer tapsolt, mire a lámpa fénye kihunyt.

– Ez így tényleg energiatakarékosabb, mint a hagyományos módszer. – Ismét elnyúltam az ágyon.

– Aludj jól – motyogta.

– Majd igyekszem – dünnyögtem alig hallhatóan. Adtam a homlokára egy jó éjt-puszit, majd mormogtam egy szép álmokat. Ahogy becsuktam a szemem, szinte már aludtam is.

Megint a páternoszter előtt voltam, de most Laceyvel! Éreztem, hogy rossz vége lesz, de nem tehettem semmit, a rémkép nem hagyott nekem önálló akaratot, így be kellett szállnom a felvonóba. Minden idegszálam pattanásig feszült, és amikor a csapzott idegen is beszállt, már tudtam, hogy mi lesz a következő. Éreztem, ahogy kezd rajtam eluralkodni a pánik, s bár a hátam közepére nem kívántam a halálfélelmet, de legalább volt mibe kapaszkodnom, így lassan sikerült a magam urává válnom. Ahogy elhagytuk a nyolcadikat, Lacey karja köré csavartam az enyémet, és szorosan összefűztem az ujjainkat. Elértük a hetediket, és feszülten vártam a pillanatot, amikor rongyos uraság majd kiragadja Laceyt a liftből. Amint megéreztem a húzást, én is nekilódultam, de óvintézkedéseim ellenére, Lacey keze kicsusszant az enyémből. Lacey pontosan úgy futott, mint ahogy anyu szokott ebben a lidércnyomásban, és végül sikerült megmenekülnie a szörnyű végzet elől, de értetlenül meredt rám, amikor nem követtem őt a felvonóba. Na megállj, te rohadék, most megkapod, ami már régóta kijár neked! – visszhangzott a gondolatom a folyosón. Rongyos uraság egyre közelebb ért hozzám, én pedig ott álltam, fegyvertelenül, mégis határozottan. Karomat a levegőbe lendítettem, majd vállmagasságban ökölbe szorítottam a kezem, mire szakadt kinézetű barátom megmerevedett. Durván magamhoz rántottam, és vizslatni kezdtem, hátha találok rajta valamit, amiről belőhetem, ki is kísért rémálmaiban. Mérhetetlen nyugalom sugárzott belőle, és ez kifejezetten idegesített. Nekem te ne legyél ilyen laza, miközben nálam van az előny! – visszhangozta a gondolatomat a folyosó. Öblösen felnevetett, majd hátravetette a fejét, s mikor megpillantottam elszánt arcát, azt hittem szívinfarktust kapok! Minden vonása teljesen megegyezett az enyémmel! Egyedül a hangja volt más, az teljesen olyan volt, mint amit a fejemben hallottam.

Kipattant a szemem, és akkora lendületet szereztem, ahogy felültem, hogy le is bukfenceztem az ágyról. A padlón zihálva, szétterpesztett lábakkal – és kegyetlenül sajgó alféllel! – próbáltam magamhoz térni a sokkból. Az ágy végéhez kuporodtam, és a térdemet átölelve ringattam magam előre-hátra, hogy kicsit lecsillapítsam magam. Semmi baj, csak álom volt. Csak álom volt – skandáltam magamban, és szép lassan sikerült megnyugodnom. Azonban a nehezen kivívott sikert sikerült egy szemvillanás alatt porig rombolnom, mikor eszembe jutott, hogy az, hogy csak álom volt, még nem garancia semmire! A lefekvést megelőző félelmemre alapozva lassan megfordultam, és az ágy szélébe kapaszkodva csigalassúsággal visszamásztam az ágyra, hogy alaposan szemügyre vehessem Laceyt. Eddig fel sem tűnt, milyen élesen látok a sötétben! Ami csak azért különös, mert közelre még napfény mellett is csak szemüveggel látok. Komoly kétségeim vannak afelől, hogy szinte vaksötétben jobb lenne a szemem. Miután felülemelkedtem ezen a világrengető problémán, gondosan megvizsgáltam Laceyt. Semmi jelét nem láttam annak, hogy álmomban kárt tettem volna benne, így kicsit még kalapáló szívvel visszavackoltam magam a helyemre, és nagyjából egy óra hánykolódás után álomba merültem.

17.

– Kop-kop. – Lestem be Lacey ajtaján. Összerázkódott a hangom hallatán.

– Gyere csak, már kész vagyok – nézett rám mosolyogva, miközben megtörölte a szemét, aztán újra a padlót kezdte behatóan tanulmányozni.

– Mi a baj? – Letérdeltem elé, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Semmi.

– Mondd el, kérlek! – Fogtam mindkét kezét a kezembe, és az ajkaimhoz emeltem őket, hogy csókot lehelhessek rájuk, majd kérlelőn a szemébe néztem.

– Semmiség, tényleg. – Finoman kihúzta a kezeit az enyémek szorításából, és zavartan a szoknyája szegélyével kezdett babrálni.

– Amber? – kérdeztem rá. Nem volt szükségem verbális megerősítésre, ahogy egész testében megfeszült, az éppen elég válaszul szolgált. Fellöktem magam álló helyzetbe, majd mellé ültem az ágyra. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig átfonta a derekamat, és a mellkasomba fúrta a fejét, miközben elkezdett némán sírni. Az ölembe húztam, és ringatni kezdtem, és homlokon csókoltam.

– Ugye, nem jártál vele? – törte meg az egyperces, néma csendet, de a hangja minden szótag után elcsuklott a sírástól.

– Nem – suttogtam. Éreztem, ahogy szinte felenged a karjaim közt. Lassan a levegőt is kezdte szabályosan venni. Miután megnyugodott, kicsit lazítottam a szorításomon, ő pedig kicsit hátrébb húzódott, éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. – Sajnálom, ha félreérthetően viselkedtem Amberrel. Tudnod kell, hogy… – Lacey a mutatóujját az ajkamra tapasztotta.

– Nem érdekes – suttogta, majd puszit nyomott az arcomra. Különös bizsergést éreztem az arcom azon táján, ahol megpuszilt. Hasonló volt ahhoz, mint amikor a villanykapcsolóhoz értem. Az nem jó! – szólalt meg a vészharang a fejemben. De nem érdekelt, úgy éreztem, az a bizsergés nekem nagyobb dózisban kell!

Először csak egy ártatlan, pár másodperces csók volt, aztán éreztem, ahogy magával ragad a hév, és egyre hosszabban és szenvedélyesebben csókoltam Laceyt, s ő viszont. Először csak tompa szúrás, majd őrjítő lángolás, végül pedig megnyugtató zsibbadás lett úrrá az egész testemen, és nem értettem, hogy pár perccel ezelőtt, amikor öleltem és ringattam, miért nem éreztem ezt? Mert akkor még ura voltál önmagadnak! – hallottam egy hangot a fejemben, ami hasonlított az enyémre, de valamivel mélyebb volt, és sütött belőle az elégedettség.

Elhatároztam, hogy nem adom meg neki – vagy nekem, már nem tudom –, azt az élvezetet, hogy pánikba esek! Ennek hatására rögtön alább hagyott a zsibbadás, és felváltotta a lángolás. De nem bántam, ez legalább azt jelentette, hogy hellyel-közzel a magam ura vagyok, ismét! Felkészítettem magam lelkiekben, hogy öt másodperc múlva véget vessek az élvezetnek, mire testem minden porcikája ellenkezésben tört ki. Szinte hallani véltem, ahogy minden ízem azt kiáltja „nem!”, de legyűrtem a tiltakozásukat.

– Tudod, tiszta szerencse, hogy te nem vagy az a fajta lány – ziháltam, föléje magasodva.

– Álljon meg a menet, te tepertél le! – mondta szélesen elmosolyodva, és a mutatóujját a szegycsontomba mélyesztette.

– Nem ellenkeztél! – vágtam vissza. Átkulcsolta a nyakamat, és elkezdett finoman maga felé húzni, mire testem minden izmát megfeszítettem. Féltem, mi van, ha megint elvesztem a fejem?

– Most mi van? – méltatlankodott.

– Beosztom – mosolyogtam rá. Lehemperedtem mellé, majd megpusziltam az arcát. – Nem akarom, hogy egyszer csak elfogyjon.

– Lökött vagy! – nevetett rám. – És tiszta szájfény a szád! – törölte meg az arcát ott, ahová az előbb puszit adtam.

– Tényleg? – Megnyaltam a számszélét, és eper íze volt. – Mmm, epres. Akkor ez a tied.

– Még jó! – fakadt ki belőle egy újabb kacaj.

– Mosdó? – tudakoltam.

– Kint, rögtön jobbra.

– Csak egy pillanat! – Felpattantam az ágyról, és kimentem a folyosóra. – Itt csak egy gardróbszekrény van! – kiáltottam.

– Nyisd ki!

– Huh! – mondtam, csak úgy magamnak. Eddig még csak egyszer láttam ilyen megoldást, azt is csak katalógusban, de így élőben még jobban nézett ki. Odaálltam a tükör elé, és megcsodáltam magam. A szám valóban tiszta szájfény volt, ami nem lett volna akkora baj, ha nem az apró csillámos fajta lett volna. Gyorsan lemostam, aztán mentem is vissza Lacey szobájába.

– Mi tartott ilyen sokáig? – rántott magához az ajtóban.

– Nem vagyok egy szájfény lemosó művész. – Öleltem át a derekát. – Viszont, neked legalább nem kell majd ezzel vesződnöd! Ahogy látom, sikerült összeset magamra kennem.

– Gyere, táncoljunk! – bújt ki az ölelésemből, és karon ragadott.

– Nem úgy volt, hogy ma már valószínűleg nem lesz sok kedved? – értetlenkedtem, miközben mentünk lefelé a lépcsőn.

– Mikor volt az? – nevetett.

– Olyan tíz perce – méláztam el rajta, csak hogy húzzam egy kicsit. Morcosan rám sandított. – Jól van, na, csak hülyülök! – nevettem el magam. – De ha már úgyis táncolhatnékod van, szeretném megkérdezni, hogy szerdán eljönnél-e velem a bálba?

– Milyen bálba? – Álltunk meg a parkett szélén.

– Az iskolai bálba.

– Vihettek külsőst?

– Nem, de ez engem sose tartott vissza! – vigyorodtam el.

– Lázadás a rendszer ellen? Nagyon szívesen! – mosolygott vissza rám.

– Köszi. – Nyomtam egy puszit az arcára.

Éppen rumba ment. A legszenvedélyesebb a latin táncok közül. S bár sosem tartozott a kedvenceim közé, most örültem, hogy Laceyvel rumbázhatok. Végül beigazolódott az, amit a tánctanárom olyan sokszor mondott nekünk: „ahhoz, hogy a parketten csoda történjen, két olyan embernek kell összeállnia, akik képesek egymást – és ez által a táncukat is – mennyei magaslatokba repíteni.”

16.

Haza bumliztam, és nagy vonalakban vázoltam a tegnap este történteket, valamint a mai programomat, amire csak egy sokat mondó összenézés volt a válasz a szüleim részéről. Kifejezetten nem szerettem, ha bárki ilyetén módon nyilvánul meg, az ugyanis azt jelent, hogy akármennyire is igyekeztél kihagyni a kínos részleteket, az illető ennek ellenére tudja, de legalábbis sejti azokat. Gyorsan lefürödtem, majd kényelembe helyeztem magam ebédig. Ebéd után újból lefürödtem, majd magamra fújtam azt a fél flakon dezodort, ami tegnapról megmaradt – az ember sosem lehet eléggé elővigyázatos, ha az izzadásról van szó, és én különösen szerencsétlen géneket örököltem, e téren is.

Átcsörtettem Lacey-ékhez, ahol futólag be lettem mutatva mindenkinek, majd munkához láttunk. Sikerült nagyjából egy órával nyitás előtt befejeznünk a hadműveletet, és ennek örömére Lacey apja minden dekorvitézt meghívott egy körre. Meg kell, valljam, haboztam egy pillanatig, mielőtt végül kértem egy Bloody Mary-t. Nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy élnem kéne a lehetősséggel, de végül meggyőztem magam, hogy nagy valószínűséggel nincsenek beépített emberek a bandában. A Bloody Mary-ről pedig tudtam, hogy jól bírom, és egy pohártól tényleg nem borul el az agyam.

– Felmegyek, lefürdök – súgta oda nekem Lacey. – Ha gondolod, tíz perc múlva jöhetsz te is.

– Köszi – dünnyögtem a poharamba.

– Matthew, beszélhetnék veled négy szem közt? – intett a fejével a raktár felé Lacey apja.

– Hogyne Mr. Schwimmer, csak egy pillanat! – felhörpintettem gyorsan a maradék koktélomat, aztán követtem. – Miben állhatok szolgálatára? – kérdeztem, és igyekeztem nem haptákba vágni magam. Az egy dolog, hogy így éreztem volna helyesnek, de valószínűleg inkább komikusnak hatott volna, és egyelőre nem állt szándékomban elviccelni a dolgokat Lacey apjával.

– Először is, szeretném, ha tegeznél, úgyhogy ezentúl csak Terry, oké?

– Rendben – próbáltam visszanyelni a meglepettségemet, viszonylag sok sikerrel.

– Másodszor pedig, nem tudom nem észrevenni azt, ahogy a lányommal viselkedsz, és viszont. Szeretném tudni, mik a szándékaid?

– Nos, nem tudom, pontosan mire is gondol?

– Az előbb kértelek, hogy tegezz.

– Igaz, elnézést. Gondolsz. De annyit bizton állíthatok, hogy nem fogok neki állni váltig azt bizonygatni, hogy én mennyivel jobb és másabb vagyok, mint a többi korombeli fiú. Egyrészt azért nem, mert nem ismerek sok korombeli fiút, másrészt azért, mert ahányat ismerek, mind ezt teszi, és ezzel pont, hogy az ellenkezőjét bizonyítják be. És nem tudom, mennyire nyugtat meg, vagy sem, de nekem eddig még nem volt párkapcsolatom. Viszont kifejezetten örülnék, ha az élet – és te, természetesen – abban a kegyben részesítene, hogy Laceyvel legyen.

– Derék beszéd. Isten hozott a családban, fiam! – Terry egy targonca sebességével, és erejével kapott el, és veregetett hátba.

– Matt, mehetsz für… Ejha! Elmegyek fürdeni, ti meg rögvest összebratyiztok? – állt meg az ajtóban Lacey, törülközőbe csavart hajjal és egy a tegnapihoz hasonló sort-top összeállításban.

– Ja, hát, szóval – Kötőszavakból jeles, gratulálok! – Én inkább most megyek – araszoltam ki az ajtón, a lépcső felé mutogatva.

Miután végeztem a fürdéssel és lementem, valószínűleg engem ért a legnagyobb meglepetésként, hogy mekkora tömeg gyűlt össze.

– Huh! – állt meg mellettem Lacey a lépcsőn, kicsit megrökönyödve. Oké, tehát nem csak engem lepett meg a dolog.

– Ezek szerint még te se láttál ekkora latintáncos tömeget.

– Hát nem. Pedig nekem elhiheted, versenyen sincsenek kevesen!

– Igen, tudom.

– Azt ne mond, hogy tudsz táncolni! – nézett rám az elképedés, a megkönnyebbülés, és a határtalan boldogság furcsa keverékével a szemében.

– Egy évig versenytáncoltam. – öltöttem rá szórakozottan nyelvet. – Bár az igaz, hogy versenyen csak, mint néző vettem részt.

– Tényleg? Na, akkor lássuk, mit tudsz, parkettre! – villantott rám egy olyan kacér mosolyt, amitől még a térdem is megrogyott alattam, és ha valaki ott helyben megkérdezte volna, fiú vagyok-e vagy lány, nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy a helytálló választ adtam volna.

Bevezettem Lacey-t a tánctér közepére. Állítólag, ha beveted magad a táncoló tömeg közepébe, sokkal kevésbé leszel feltűnő, mint a csődület bármely más pontján. Egy másodpercen belül kiderült, hogy ez az állítás közel sem fedi le a valóságot, mert láttam, ahogy a tömeg kezd körülöttünk egyre jobban széthúzódni, és viszonylag szabályos kört alkotni. Végül már csak aprókat ugrándoztak, és legalább ezer kéz kalézolt a levegőben, időnként pedig valakinek sikerült túlharsognia a zenét, önfeledt kiáltozásával. A számnak egy harsány felkiáltással lett vége, és nekem pont akkor sikerült Laceyt a levegőbe emelnem, mire a körülöttünk állók tapsviharban törtek ki.

– Nem rossz – pihegte miközben én lazítottam a szorításomon, és leereszkedett a karjaim közt.

– Te sem voltál semmi – fújtattam.

– Lám-lám. Hát ezért hagytál el? – hasított az elhalkuló ovációba egy ismerős hang.

– Amber?! Mit keresel itt?

– Kettőt találhatsz.

– Dan! – kiáltottam a hozzánk legközelebb álló biztonsági őrnek.

– Mi van?! – emelte rám Amber a tekintetét, amibe tanácstalanság vegyült az irántam érzett ellenszenvével.

– Elejét veszem az ilyenkor szokásos „beszélgetésnek” – tájékoztattam Ambert. Időközben Dan odaért hozzánk. – Dan, a hölgy távozik.

– Tessék?! – kelt ki magából. – Ezt ugye nem gondolod komolyan? Már kifizettem a belépőt!

– Ezen ne múljon! – Lacey elengedte a kezem, majd úgy kelt át a tömegen a pénztárgép felé, mintha ő maga lenne Moses. – Parancsolj, a belépti díj, és még egy kevés taxira. És most, ha volnál oly’ kegyes, és távoznál! – intett indulatosan az ajtó felé, Amber pedig miután körbejáratta vérig sértett tekintetét a tömegen, majd egy hosszú pillanatig elidőzött szerény személyemen, nagy sebbel-lobbal távozott.

Lacey után kiáltottam, miközben éppen megpróbáltam nem agyontapostatni magam az immáron újra táncolók tömegében. Még sikerült elkapnom, mielőtt a lépcsőhöz ért volna.

– Annyira sajnálom ezt a közjátékot, fogalmam sem volt róla, hogy itt lesz! – hadartam. Beletúrtam a zsebembe, hogy egy kis pénz után kutatva, és már éppen kivettem volna a zsebemből ötven dollárt, amikor Lacey elkapta a karom, és odaszögezte az oldalamhoz. – Szeretném kipótolni a bevételt, amitől Amber miatt elestetek ma este. – Emeltem rá a tekintetem, esedezve.

– Hagyd csak. Száz dollár nem a világ! – Elengedte a kezemet, és lekuporodott elém a lépcsőre. – Egyébként, ki volt ez a lány? – Gördült végig egy könnycsepp az arcán. Leguggoltam elé, egyik kezemet a térdére helyeztem, a másikkal pedig finoman megemeltem az állát, és lecsókoltam orcájáról a könnycseppet.

– Röviden, és tömören, az ok, amiért már fél éve nem táncolok.

– Ohh. Most már értem, miért csak egy évig táncoltál – kacagott rám keserűen, miközben egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán.

– Felteszem, ma már nem nagyon lesz kedved táncolni – mondtam, bár a végére sikerült kérdőhangnemet megütnöm.

– Hát tényleg nem túl valószínű. – Törölte meg óvatosan a szemét, nehogy az eddigieknél is jobban elkenje a szemfestékét. – Adnál két perc előnyt, mielőtt te is feljössz? – hüppögte. Bólintottam, hogy persze. Felálltam, majd felsegítettem Laceyt a lépcsőről. Rebegett egy köszönömöt, aztán felszaladt az emeletre.

Csak most kezdtem érezni az őrjítő bizsergést a végtagjaimban. Először azt hittem, hogy elzsibbadtak, de aztán figyelmes lettem az égető érzésre az ajkaimon. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy csak ennyire tudom visszafogni magam anélkül, hogy különösebben koncentrálnék. Csakhogy ez vajmi kevés! Ha nem tanulom meg huzamosabb ideig visszafogni magam, akkor a kapcsolatom Lacey-vel nem lesz hosszú életű! A lépcsőn fölfelé menet emésztettem csak meg, a nem sokkal ezelőtti gondolatom utolsó négy szavát. Az iránta érzett vonzalmam egyúttal a halálos ítélete is lehet!

15.

Végül beadtam a derekamat, és én is elszenderültem. Nem álmodtam, vagy ha mégis, nem emlékeztem rá, mikor felébredtem. Mikor felébredtem, hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, de ahogy őrült módjára kapkodtam a tekintetem ide-oda, felfedeztem néhány ismerős bútordarabot, és rögvest megnyugodtam. Feltápászkodtam a földről, és a konyha felé indultam. Bár Dorkáéknál már öt éve úgy érzem magam, mintha otthon lennék, mégse tudom rávenni magam, hogy bármit is egyek. Még az is komoly fejlődésnek számít nálam, hogy két éve kimerek jönni a konyhába, és különösebb feszengés nélkül elkészítem a finom forró csokit, amit anno még a mamámtól tanultam. Imádtam ezt az italt, és anno Dorkának is szerencséje volt megkóstolni, amikor a nagymamám unszolására végül áthívtam. Azóta bevett szokás, hogy ha valamelyikünk a másiknál alszik, reggelente ezzel kényeztetem magunkat.

Miután minden szükséges hozzávaló benne volt a tejben, kislángon elkezdtem összeforralni az egészet. Nem kevés önuralomról tettem tanúbizonyságot azzal, hogy nem lefetyeltem be a felét kóstolgatás címén! A kész, sűrű nedűt kitöltöttem két hatalmas bögrébe, de még így is maradt nagyjából egy személyre való adag. Hát, ma még valakinek jó napja lesz.

Visszatértem a nappaliba, és mosolyt csalt az arcomra a látvány, ahogy Dorka, mint egy pár hetes kiskutya, összegömbölyödve aludt a kanapén, de tudtam, hogy már nem sokáig! Már nem egy alkalommal bebizonyosodott, hogy aki életében akár csak egy kortyot is ivott az általam készített forró csokiból, az annak az illatára kevesebb, mint fél másodpercen belül úgy rúgja le magáról a takarót, és ugrik ki az ágyból, mint anyám, amikor apám fél órán át hajkurászott minket éjnek évadján, s mikor végül mindenkit megtalált – az én kiságyamban! -, azzal kezdte a mondandóját: „Andy, ne ijedj meg…” Most sem történt ez másképp, két fintorgás, három szemhéjrebegtetés, és Dorka szeme azonnal kipattant, miközben csak annyit mondott: – Te egy isten vagy! – S már kapott is a bögréért.

– Ha te mondod. – Emeltem magasba a bögrémet, hogy koccinthassunk.

– És, mi a terv mára? – kérdezte, miután végzett az ivászattal, és körbenyalta a száját, eltávolítva a csoki bajuszt.

– Hát, semmi különös.

– Hé, nem azt mondtad, hogy a csaj…

– Lacey.

– Igen, úgy értettem. Szóval, hogy megadta a számát?

– Én ilyet biztosan nem mondtam – néztem rá kétkedve a bögrém mögül, majd eszembe jutott a tegnapi verebes-baglyos beszélgetés, és éreztem, ahogy az arcom megint abba az elszánt, gyilkos maszkba torzul. – Mennyit tudsz?

– Gyakorlatilag mindent – villantott rám egy hatalmas mosolyt. A fülig ér a szája kifejezés kutyafüle se volt ahhoz képest! – Na, és mire vársz?

– Tessék? – próbáltam nem megfulladni meglepettségemben.

– Úgy értem miért nem hívod fel most rögtön?

– Talán mert még csak reggel fél nyolc van?

– Hello, a szerelem nem ismeri az órát!

– Először is, honnan veszed, hogy szerelmes vagyok?

– Honnan veszem? Néztél te mostanság tükörbe? Olyanok a szemeid, mint egy kiskutyának, akit a kedvenc játékával bűvöl a gazdája!

– Oké, tegyük fel, hogy nem közömbös számomra.

– Ez a mondat több sebből is vérzik, Matt!

– Akkor sem illik senkit sem reggel nyolc előtt háborgatni, pláne nyári szünetben. És most térjünk csak vissza a több sebből vérzésre!

– Először is, tegyük fel? Másodszor pedig, nem közömbös?

– Ezzel most mit akarsz?

– Mindössze csak annyit, hogy ha nem érdekelne, ezeket a kifejezéseket nem is használtad volna!

– Túúúl sokat tanultál el tőlem.

– Azt mondod? Szerintem pedig még nem eleget. Mindig is meg akartam tanulni azt a csontig hatoló nézésedet.

– Arra születni kell, sajnálom – öltöttem nyelvet rá. – Miért nézel rám így?

– Ami azt illeti, nem téged bámullak – intett az állával az irányomba. Követtem a tekintetét, míg megláttam a telefonomat a TV-szekrényen.

– Eszedbe ne jusson!

– Már késő! – Nem tudom hogyan, de átvetette magát a kávézóasztal fölött, és letepert a földre, majd mindenféle nőies kecsességet mellőzve átmászott rajtam.

– Dorka, ne!

– Parancsolj! – nyújtotta felém a telefont, és a kijelzőn Lacey számát láttam.

– Neked véged! – tátogtam. – Szia Lacey. Ugye nem én keltettelek?

– Nem, dehogy! Már majdnem egy órája fenn vagyok.

– Hogy-hogy?

– Ma latin est lesz nálunk, és el kell takarítanunk a tegnapi romokat, és fel kell díszítenünk a nagytermet.

– Ohh. Segítsek?

– Igazán nem szükséges.

– De szeretnék.

– Akkor, köszi – hallottam, ahogy elmosolyodik.

– Hányra menjek át?

– Hát, a takarításban már érdemben nem tudsz segíteni, de a díszítésben annál inkább. Mondjuk háromkor?

– Nekem jó! – vigyorogtam a telefonba.

– Akkor, háromkor. Szia.

– Szia – nyomtam ki a vonalat, és bambán meredtem magam elé egy hosszú percig.

– Igazán, nagyon szívesen! – ébresztett fel Dorka elrévedésemből.

– Ja, tényleg, kösz. Majd’ elfelejtettem, hogy meg akartalak fojtani!

– Szépen hálálod meg, hogy megkíméltelek fél óra teketóriázástól!

– Ó, ne aggódj, rém hálásan tudok fojtogatni!

14.

A fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy ellássam magam. Kinyitottam a tükrös szekrényt, és örömmel nyugtáztam, hogy minden van, amire szükségem lehet. Kigomboltam az ingem, majd kibújtam az ujjaiból, azonban a derekamra szorosan rátapadt a vértől. Reméltem, hogy különösebb szenvedés nélkül le tudom operálni magamról, mert mára nekem már éppen elég volt ennyi fájdalom. Finoman húzni kezdtem az anyagot, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az könnyedén elvált a bőrömtől. Miután lehámoztam magamról az ingem, kicsit félve, de beljebb hajtottam a szekrényt, hogy a tükörben láthassam a hátam. Valamivel jobban nézett ki, mint amire számítottam, de ebből még nem lehet messze menő következtetéseket levonni, a sebeimet illetően. Ugyan nem vizsgáltam meg tüzetesebben, hogy milyen hosszúak Dorka körmei, de mindig hagyta hosszúra nőni őket, és tudtam, hogy nagyon halvány rá az esély, hogy mostanában levágta volna. Bedobtam az ingemet a kádba, és megnyitottam a csapot, majd bedugtam a dugót a lefolyóba. Valahol azt hallottam, hogy a hideg víz nagyon szépen kiviszi a vért. Én drukkolok a hidegvíznek!

Vissza az elsősegélyhez! A nadrágom hátsó zsebéből kibányásztam egy textilzsebkendőt – miután kivasalom a nadrágjaimat, mindegyikbe szoktam tenni egyet, hogy később ne kelljen lóhalálában keresgélni –, és a víz alá tartottam egy pillanatra, majd alaposan kicsavartam, és elkezdtem lemosni a hátamról a vért. Láttam már el hasonló sebeket másokon, és magamon is, így tudtam mire számíthatok, de egyszerre négy csontig hatoló nyilallás még nekem is sok volt – pedig elég magas a fájdalomküszöböm. Éreztem, hogy lassan átitatja a meleg vér a kezdetekben hűs textilt, úgyhogy belemártottam a kádnyi hidegvízbe, majd elzártam a csapot. Otthon gond nélkül hagytam volna majdnem csurig megtelni a kádat, de más számlájára nem szerettem pazarolni, bár úgy láttam ez most elengedhetetlen lesz, mert a víz már most márványosan vörös volt, és hátam felét sem mostam még le. Kicsavartam a zsebkendőt, és újra munkához láttam.

Még kétszer kellett kimosnom a zsebkendőmet, utána jöhetett a fertőtlenítés. Az egésznek ezt a részét utálom a legjobban! Szusszantam egy kicsit, aztán folytattam a műveletet.

Levettem a polcról a gézt, a Leukoplast–ot, és az ollót. Szabtam egy akkora darabot, ami véleményem szerint megfelelhet a célnak, vágtam két csík Leukoplast-ot, majd a hátamra ragasztottam a gézlapot, majd mindent szépen visszapakoltam a szekrénybe, kínosan ügyelve arra, hogy minden helyére kerüljön – ebben nagy segítségemre volt a fotografikus memóriám.

Úgy ítéltem meg, hogy az ingem már eleget pancsikolt, úgyhogy kivettem a kádból, és alaposan kicsavartam. A vér tényleg gyönyörűen kijött! Azért biztos, ami biztos, ha egyszer haza esz a penész, bevágom a mosógépbe. Kerítettem egy vállfát, hogy felakaszthassam az ingem a fregolira, aztán visszatértem a nappaliba. Dorka úgy aludt, mint akit agyon vágtak. Ha csak magamból indulok ki, ez a boldog állapot még eltart majd egy olyan három órán keresztül, és aztán majd lassan magához tér. Meg kell, valljam, én azt a pillanatot nagyon nem várom! Fogalmam sincs mire fog emlékezni, ha fog emlékezni. És amennyiben fog, hogyan fogom el magyarázni neki? Az azért elég hihetetlenül hangzik, hogy olyan ellenállhatatlan volt az energiád, hogy muszáj volt. Na, mindegy, amit főztem, azt előbb-utóbb meg kell ennem.

Kimentem az erkélyre. Finom szellő nyaldosta az arcomat, és a meztelen felsőtestemet. Kimondottan jól esett, úgy éreztem majd meggyulladok! Egy kisebb csoportnyi tücsök rázendített. Mindig is imádtam a tücsökciripelést. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy magát a tücsökciripelést szeretem–e jobban, vagy azt, ahogy a lágy kis hangok rezonanciát keltettek a torkomban? Elterpeszkedtem a korláton, és mély áhítattal kezdtem csodálni az éjjeli égboltot. Eddig nem is vettem észre, hogy holdtölte van. Már máskor is éreztem furcsán magam holdtölte alkalmával, de eddig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. De a közelmúltban annyira feje tetejére állt az életem, hogy már meg sem lepődnek, ha bebizonyosodna, hogy a hold valamiféle hatással van rám.

A tücskök ciripelésébe halk nyögés hasított. Úgy megijedtem, hogy majdnem átugortam a korláton! Még mázli, hogy Dorkáék a földszinten laknak. A vállam fölött vetettem egy pillantást a nyitott ajtón keresztül a szobára. Heves mozgást láttam a kanapén. Három hatalmas lépéssel átszeltem az erkélyt és a szobát, és ott termettem a heverő mellett, melyen Dorka görcsösen rángatózott. Egy másodperc alatt terebélyesedett el rajtam a pánik! Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Még csak fél óra telt el a minimum háromból! Merem remélni, hogy csak rosszat álmodik, mert ha én tehetek róla, azt soha, a büdös életben nem bocsájtom meg magamnak!

– Dorka! Dorka, hallasz engem? – szólongattam kétségbeesetten, és a lehető leghalkabban. Még csak az kéne, hogy felverjem Dorka szüleit, és arra a látványra kelljen félkómásan kitámolyogniuk, hogy a lányuknak rohama van. De azt hiszem, ilyesmiről szó sem volt, mert a szólongatásomra szemhéjrebegés volt a válasz, majd lassan láthatóvá vált jáde zöld színű szeme, ami zavartan az arcomat fürkészte.

– Matt… hol va… mi a… a fejem.

– Csss, semmi baj. Itthon vagy, minden rendben. Azt leszámítva, hogy, egyszeriben csak elvágódtál, mintha lecsapták volna nálad a biztosítékot.

– Igen, úgy is érzem magam.

– Asszem túl erősre sikerült a kamillatea. – Reméltem, hogy van annyira kába, hogy ezt bevegye.

– Ja, lehet. – Köszönöm istenem! – De akkor téged hogy-hogy nem ütött ki? – Ezúton szeretném közölni, hogy visszavontam a köszönömöt!

– Biztos azért, mert… - próbáltam valami hihetővel előrukkolni, eredménytelenül.

– Mert még túlteng benned az adrenalin az álmod miatt – mondta, szinte suttogva, miközben a szemét dörgölte.

– Igen, valószínűleg – bólogattam bőszen. Ki sem találhattam volna jobbat!

13.

– Matt, nézz rám! – Éreztem a hangjában a hónapok óta elhallgatott fájdalmat. Engedelmesen rá emeltem a tekintetem. – Ki kell mondanod, érted?

– Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

– Jaj, ne már! Én is vesztettem már el nagyszülőmet, tudom, milyen nyomorultul érzi magát az ember ilyenkor. De te egy könnycseppet sem ejtettél, nem omlottál látványosan össze, és egyáltalán semmilyen módon nem reagáltad le a mamád halálát. – Amikor az a két szó elhagyta a száját, úgy éreztem magam, mint akit nekifutásból pofon vágtak. – Nem egészséges ezt magadba fojtani. Mindketten látjuk az eredményét.

– Annak egyáltalán semmi köze ahhoz! – tiltakoztam.

– Figyelj, nem kell a világ tudtára adnod, de előttem nem kell szégyellned.

Próbáltam uralkodni magamon, ezért ahelyett, hogy odavágtam volna a csészét a kávézóasztalra, finoman letettem, és csak utána viharoztam ki az erkélyre. A hűvös nyári szellő finoman simogatta az arcomat, miközben egy könnycsepp gördült végig rajta. Hallottam, ahogy Dorka utánam jött.

– Sajnálom. Egyszerűen csak rossz így látni téged, hogy teszed a kemény legényt, miközben mindketten tudjuk, hogy…

– Egy világ omlott össze bennem? – sóhajtottam. – Én csak… azért nem akartam kimondani, mert akkor végleg elismerem.

– Nézd, én megértem, hogy nehéz elfogadni – mondta, miközben szorosan megölelt –, de a valósággal szembenézni nem sokkal nehezebb, mint erőlködni annak kizárásáért.

– Na, ez pont olyan, mintha én mondtam volna – fakadt ki belőlem egy erőtlen kacaj.

– Nem csak a kosz ragadt rám melletted, ennyi év alatt – mosolygott rám.

– Apropó kosz. Mi a bánatban állunk?

– Merem remélni, hogy a macskaalomban. – Nézett el a velem ellenkező irányba, egy kósza pillantást sem vetve a korláton alulra. – Na gyere, menjünk be. Kezd hűvös lenni.

– Könyörgöm, húsz fok van!

– Jó, akkor csak le akarom vakarni a lábamról ezt a valamit, most jobb? – nézett rám megint, kicsit hitetlenkedve. – Kezdesz berozsdásodni a kódolt üzenetek dekódolásában.

– Mostanában nem nagyon kellett gyakorolnom – vontam vállat.

– Igazán? Hát, én nem egészen ezt hallottam – forgatta úgy a szemét, ahogy ilyenkor szokás.

– Tessék?

– Sok a veréb errefelé.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy mielőtt megölöm Bellst, te igen sűrűn fogsz csuklani!

– Üzenem neki, hogy bocsi. – Azzal berángatott a nappaliba.

– Ja, még valami. A verebek ilyenkor alszanak.

– Legközelebb baglyot fogok mondani – motyogta. – Egyébként ki ez a lány?

– A tulaj lánya.

– Kösz.

– Hé, amúgy kivel jössz a bálra? – Próbálkoztam témát váltani, és válaszul a kínos, néma csönd szolgált. – Ugye nem?

– De – fordult felém könnyes szemmel.

– Megint miért?

– Cleo. Együtt jöttek a bulira. Az egyik asztal alatt találtam rájuk, tök részegen, miközben smároltak.

Hirtelen bevillant! A megalázottság érzése, ahogy a könnyek elhomályosították a képet, majd a jellegzetes sós íz.

Amikor az emléknek vége szakadt, megint úgy találtam magam, mint Lacey szobájában, azzal a kivétellel, hogy most nem lógott ernyedten a kezem a levegőben. Éreztem, ahogy felforr bennem a vágy, és minden porcikámat végigjárva arra kényszerít, hogy Dorka alakja után nyúljak. Ugyanakkor féltem is. Nem tudtam, pontosan mire számítsak, és a mai terveim között nem szerepelt egy emberi lény halálra szipolyozása! Pláne úgy, hogy tudom, még kisebb élő szervezet esetén sem vagyok képes megálljt parancsolni magamnak. De az az ezüstös ragyogás, ami Dorkából áradt, túlságosan ellenállhatatlan volt ahhoz, hogy nemet mondjak rá! Ebben a pillanatban láttam, ahogy a testem megfeszül, majd lassan Dorka irányába kezd ereszkedni, miközben lassan széttárja karjait. A mozgása annyira esetlen volt, mintha egy gép lett volna, de Dorkát szemmel láthatólag nem zavarta. Túlságosan el volt foglalva a sírással. Amikor a testem ujjbegyei hozzáértek Dorka csupasz vállához, furcsa bizsergést éreztem előbb csak az aranyos ujjbegyeimben, aztán az érzés lassan feljebb kúszott mindkét karomba, és végigfutott egész lényemen, míg végül hangos robajlással nem kezdte ostromolni a forrásom falát, ami könnyen meg is adta magát.

Dorka energiája olyan volt nekem, mint emberi testemnek a levegő. Éreztem, ahogy átjár, ahogy elegyedik a saját energiámmal, és egy pillanatra fényesebben ragyogtam. Mikor a ragyogás alább hagyott, nagyjából két másodpercig úgy láttam, mintha fakóbbra váltott volna a színem, aztán újra visszanyertem eredeti színemet, sőt, még egy kicsit el is sötétedtem. Azt hiszem, ezt az árnyalatot hívják óaranynak.

Kipattant a szemem, és úgy kapkodtam levegő után, mintha egészen idáig fojtogattak volna, és már az utolsó korty levegőmet is egy perce elhasználtam volna. Ugye az még csak véletlenül sem lehetséges, hogy minden egyes kilépés alkalmával megszűnnek az életfunkcióim? Az elég kellemetlen lenne.

A jó életbe, Dorkát nem a sírás rázza! – jutott el a tudatomig a felismerés. Még mindig őt csapoltam. Elkeserített a tény, hogy a testembe való visszatérés nem egyenértékű a testemen kívüli funkciók felfüggesztésével. Eközben Dorka már kezdett görcsösen szorítani, és a körmei a hátamba mélyedtek. Próbáltam megfeledkezni a páni félelmemről, és a fájdalomról annyira, hogy el tudjam zárni az energiaforrásomat, de ez egyelőre túlságosan összetettnek látszott, ezért úgy döntöttem ahelyett, hogy legyűrném őket, azokba kapaszkodva fogom elérni a szinte önkívületi állapotot. Nem hittem volna, hogy ez egy működőképes terv lehet, de pillanatok alatt megszűnt számomra a külvilág, és éreztem, ahogy az energiaforrásom még mindig mohón szívja Dorka energiáját. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon az övé is ugyanolyan végtelen-e mint az enyém, és jobb híján a testéből merít-e erőt a fenntartáshoz, de hirtelen metsző fájdalom hasított belém. Nincs időm filozofálgatni, már így is a halál szélére sodortam a legjobb barátomat! Furcsa, de amint erre gondoltam, éles robajt hallottam, majd éreztem, ahogy az energiaáramlás megszűnik, és az, ami még a csatornákban állt, lassan elkezdett visszafelé csordogálni. Még sosem láttam ehhez foghatót! Ahogy a színtiszta arany elvegyült a fémes fényű ezüsttel, olyan volt, mint a hajnali napsugár tánca a felhőkön.

A világ információi lassan kezdtek beszivárogni tompult elmémbe. Először a nedvesség érzete a mellkasomon, majd valami meleg és ragacsos csordogálása a hátamon, aztán egy súlyos valami rám nehezedése, és annak nyomán pedig váltakozva bizsergés, és teljes érzéketlenség, végül az éles fájdalom. Dorka elvesztette az eszméletét, és ernyedt teste lassan kezdett lefolyni rólam. Megfogtam az egyik kezét, majd egy gyors mozdulattal kirántottam a körmeit ideiglenes hüvelyeikből. Legszívesebben teli torokból üvöltöttem volna, de szilárd meggyőződésem volt, hogy ezt sem a szomszédok, sem Dorka szülei nem díjaznák. De még nem voltam túl a nehezén, másik öt köröm még mindig a húsomba vájt. Egy, kettő, három! Semmit sem segített, hogy elszámoltam háromig, csak előre tudtam mikor fog fájni. Három lihegést engedélyeztem magamnak, majd összekapartam Dorkát a földről, és lefektettem a kanapéra. Tudtam, hogy mennyire fázhat mindezek után, úgyhogy betakartam a két pléddel, melyek nagy műgonddal a kanapéra voltak terítve.

12.

Abban a panelházban voltam anyuval, ahol mama lakott. Késő este volt. A folyosón égtek a lámpák, ahogy széles U-alakban befordultunk a liftekhez. A liftek helyében két régi, de meglepő mód tágas páternoszter volt. Anyuval beugrottunk a lefelé menőbe, egy másik úr mellé. A nyolcadikon csatlakozott egy zilált illető. Hosszú fekete haja csimbókokban lógott az arcába, és valami hosszú, bő barna izét viselt kabát gyanánt, rongyos ruházata fölött. Ahogy leértünk a hetedikre, zilált úr karon ragadta anyut, és kirángatta a páternoszterből, én pedig habozás nélkül utánuk vetettem magam. A csapzott férfi anyámat üldözte, aki sikongatva próbált menekülni előle. Anyu szembefutott velem, és a férfi is. Anyunak sikerült az utolsó pillanatban bevetnie magát a páternoszterba. Ettől megkönnyebbültem, legalább őt nem fenyegeti veszély. A nehéz fém ajtó utamat állta, így kénytelen voltam megfordulni. Kócos úr felém vette az irányt. A döbbenettől ledermedtem. Egy szempillantás alatt előttem termett, és kést mélyesztett a mellkasomba, pontosan a szegycsontom közepébe.

Ekkor ébredtem fel. Egészen pontosan akkorát ugrottam félig ülő, félig fekvő helyzetemből, hogy lefejeltem a térdem. Zihálásom egy csöppet megnyugtatott. Legalább tudtam, hogy élek, ébren vagyok, biztonságban. Ennek örömére az órámra pillantottam, hogy lássam, hány órácskát szunyáltam át. Tíz perc?! Ez most komoly? Bár inkább örülök neki, még az hiányzott volna, hogy órákon keresztül vetítsem magamnak ezt a borzalmat! Éreztem, ahogy a telefonom fáradhatatlanul rezeg a zsebemben, hogy észrevegyem, valaki ugyanolyan fáradhatatlanul keres engem.

– Tessék – lihegtem bele a telefonba.

– Matt. Végre valahára! Tudod hányszor hívtalak már?! – esett nekem Dorka.

– Bocs, eddig éppen halálra rémítettem magam.

Pontosan tudta miről beszélek. Ez az álom azóta kínzott, hogy Mama meghalt. És annak már lassan fél éve! Amikor először volt ez az álmom, éppen náluk aludtam. Állítólag artikulálatlanul üvöltöztem, miközben úgy rángatóztam, mint aki a halálán van, és bármit tett, nem volt képes felébreszteni. Mikor végre sikerült, zokogva borultam a karjaiba, miközben még mindig remegtem, és ez eltartott olyan fél óra hosszat.

– Dorka, el tudnál jönni értem?

– Mi?

– Vicces sztori. – Igyekeztem legalább egy silány nevetést kipréselni magamból, nem túl sok sikerrel. – Mire hazaértem, anyuék bezárták az ajtót, úgyhogy most itt gubbasztok az ajtó előtt.

– Értem. Maradj ott ahol vagy, és próbálj nem elaludni – még a telefonon keresztül is kihallottam a hangjából, hogy mire a mondat végére ért, már tudta mekkora ökörséget mondott. Tudta, hogy ezek után virrasztani fogok. – Sietek, ahogy tudok. Tíz perc és ott vagyok.

– Imádlak – nyögtem ki.

– Ne hülyülj. – Hallottam, hogy elmosolyodik.

Tíz perc. Egy örökkévalóság. De tudtam, hogy arra nem lesz gondom, hogy netán visszaalszom. Azonban az aggasztott, hogy nem pisloghatok. Tudtam, ha csak egy pislogás erejéig is lehunyom a szemem, megint újra látom a képsort. Ha mindenáron muszáj, jobb szeretek egy éjszaka csak egyszer meghalni. Öt perc után kezdtek jelentkezni a tipikus tünetek: a szemem viszketett, és könnyezett, miközben azt motyogtam „nem pislogok”. Egy kívülálló nyílván bolondnak nézett volna – és lehet nem járt volna messze a igazságtól! Újabb pokoli öt perc után Dorka ott volt. Ahogy ráemeltem a tekintetem, láttam, hogy egy pillanatra kővé dermed. Ennyire kétségbeejtően nézek ki? Majd egy pillanattal később visszanyerte az uralmat a teste felett, és értem nyújtotta a kezét. Nem fogadtam el. Mára már éppen eléggé megalázottnak éreztem magam, és ha ahhoz, hogy felálljak, szükségem van egy lány segítségére – függetlenül attól, hogy ez a lány a legjobb barátom, meg egyáltalán, sosem voltam az az „én férfi, te nő!” mentalitású ember –, akkor inkább a seggemen pattogok le a harmadikról, és el Dorkáékhoz – bár ez a kedvenc farmeromban eléggé átgondolandó! Szerencsére semmi hasonlóra nem kellett vetemedtem, gond nélkül feltápászkodtam, bár a lábam egy kicsit zsibbadt, szóval amíg elértünk a folyosó végéig, úgy mentem, mint Charlie Chaplin, de ettől eltekintve semmilyen – fizikai – problémám nem volt. Leszámítva az égő szemeimet, de úgy éreztem, ez kis ár a nyugalmamért.

Nem telt sok időbe, míg eljutottunk Dorkáékhoz. Késő este nem nagyon van forgalom. Legalábbis a mi kerületünk ilyenkor inkább hasonlít kivilágított temetőre, mint valami lakóövezet szerűségre. Dorka leültetett a nagy, narancssárga plüsskanapéra, és megkért, hogy maradjak nyugton arra az egy percre, amíg készít egy kis kamillateát. Elismerem, a nyugton maradással nekem világéletemben problémáim voltak. Mindig is olyan voltam, mint egy sajtkukac, nem tudtam két másodpercnél tovább ugyanazon a helyen, ugyanabban a testhelyzetben megmaradni. De legalább volt életcélom! Már évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy egyszer végigülök öt percet, fészkelődés nélkül. Akinek ez megy, annak gratulálok, akinek nem, az tudja miért olyan hatalmas kihívás ez. Már messziről megéreztem a kamilla illatát, pedig állítólag elég jellegtelen aromájú növény. Amióta az eszemet tudom, mindig is érzékeny voltam a szagokra, és a hangokra. Mint a kutyák. Egészen kicsi korom óta imádtam a kutyákat. Na, jó, be kell ismernem, ez így teljes egészében nem fedi le a valóságot. Állítólag nagyon kicsi koromban rettegtem a kutyáktól, de amikor egy kutya lenyelt egy követ, én habozás nélkül könyékig belemásztam a szájába. Felteszem az volt a sorsdöntő pillanat.

Dorka ígéretéhez híven egy percen belül visszatért a teával, és az egyik hatalmas csészét a kezembe nyomta. Csurgattam bele egy kis mézet, csöppet elkevertem, aztán nagyot kortyoltam belőle. Igazából ki nem állhattam a mézet, de a kamillateát csak így voltam hajlandó meginni. Az aranyló méz valahogy remekül kiegészíti a sápadt sárga kamilla finom, nyarat idéző izét.

Hosszú percekig kortyolgattuk a teát, egy szót sem szólva, de éreztem, hogy a csészéje mögül Dorka az arcomat fürkészi. Miután kiittam az utolsó cseppet, és még mindig némán meredtem magam elé, Dorka végül nem bírta tovább, és megtörte a csendet.