27.

Gondolom, mondanom sem kell, az, hogy Bruno szerint Lacey már így is bőven túlteljesítette a mellettem elvárható maximális élettartamot, csöppet sem nyugtatott meg! Mi több, újra közel sodort ahhoz a katatón állapothoz, amiből épp csak nem rég sikerült kilábalnom – balszerencsémre azonban kisült, az ébredésnek van egy olyan mellékhatása, hogy az ember nem tud kénye-kedve szerint mentális illegalitásba vonulni, kénytelen ugyanolyan élesen érzékelni mindent, ami körülötte folyik. Ennek köszönhetően nem állt módomban figyelmen kívül hagyni Bruno vérfagylaló szavait. Szerencse a szerencsétlenségben azonban, hogy ezzel egyidejűleg ugyanolyan mélyre merülhet az ember a gondolataiba, mint azt kongó magányában tenné.

Lacey átkarolta a nyakamat, az én kezeim pedig kezdtek mindfeljebb araszolni a derekáról érzéki ívbe görbült hátán. Éjkék szeme az enyémbe fúródott, kölcsönösen fogva tartottuk egymást. Egyikünk se mert pislogni, nehogy egy pillanatot is elszalasszunk! Már-már belefeledkeztem volna ebbe az őrjítő álomképbe, mikor észrevettem, hogy kezem körül – mellyel éppen egy kósza ébenbarna tincset fésültem ki szépséges arcából – apró, aranyszínű pihetollak keringnek. Egy századmásodperccel később úgy éreztem, mintha lángok szántanának végig szédítő sebességgel az egész testemen, majd megláttam az aranyló lángnyelveket, melyek eleinte lazán körülölelték testünket, majd másodpercről-másodpercre egyre szorosabbra fonódtak körülöttünk. Éreztem, ahogy Lacey teste is ugyanúgy felhevül, ahogy az enyém, és nem voltam benne biztos, hogy nem az immár gyakorlatilag második bőrként ránk feszülő tűzfátyoltól. Valami határozottan nincs rendjén! Mintegy megerősítésként, egy fél másodperc múlva éreztem, ahogy kínzóan lassan bársonyos hullámokban átáramlik belém Lacey energiája! Egyszerre támadt bennem mohó vágy, hogy még erősebben magamhoz szorítsam törékeny testét – abban a reményben, hogy a testi közelség némiképp befolyásolja az energiaáramlást –, s löktem volna magamtól olyan távol, amennyire csak lehet. Végül a mohóságom győzött, s tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy kihunyt az élet azokból a gyönyörű szemekből, s a szeretett nő erőtlenül omlott a karjaimba – akár egy rongybaba!

Ugyanabban a pillanatban, amikor ennek az eleinte mámorítónak ígérkező rémálomképnek vége szakadt, egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

– Ezt nem lehetett volna hamarabb? – rivalltam Brunora.

– Bocs, először szofisztikáltabb módszerekkel próbálkoztam, de azzal az euforikus ábrándképpel eléggé keresztbetettél a mentális beavatkozásomnak!

Legszívesebben visszavágtam volna, hogy alig tíz perccel ezelőtt sem voltam sokkal kiegyensúlyozottabb, mégsem okozott neki problémát teljes testszélességében elterpeszkedni az elmémben, de a gondolatnál nem juthattam tovább: – De igen, nagy különbség van a kettő között! – mondta ostorcsapásként csattanó hangon. – Most ugyanis érzelmileg túlfűtött állapotban voltál, ellentétben a korábbi, „pusztán” lesokkolt állapotoddal!

Beszéltem már úgy emberekkel, hogy tudtam, a külvilág felé közvetíteni kívánt érzelmek szöges ellentétben állnak a legmélyebb érzéseikkel, de így, hogy Bruno és köztem gyakorlatilag még egy síkon folyt kommunikáció, merőben más volt! A hangjából és a szeméből felháborodottság és düh sugárzott, de minden igyekezete ellenére sem tudta teljesen magáévá tenni ezeket az érzéseket, az önmagában való csalódás keserűsége ugyanis erősebb volt ezeknél. Egészen mostanáig azt hitte, tudja, milyen teljesen magatehetetlennek lenni, de kénytelen volt rájönni, hogy mindezidáig fogalma sem volt róla: ahogy én egyre inkább belelovalltam magam abba a vízióba, ő azzal párhuzamosan vesztette először a teljes belátást az elmémbe, majd az önmaga feletti kontrollt.

Abban a pillanatban annyira szerettem volna, ha sikerül újra azzá a Matté válnom, aki pontosan tudja, kinek, mit mondjon, hogy megkönnyítse az utat a lelki-völgyből fel a hegyre, de képtelen voltam rá! Bruno emlékeiből ugyanis – amik egyre kegyetlenebbül ostromoltak – egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy fogalma sincs, milyen teljesen elveszíteni az irányítást, tényleg veszélyeztetni más életét – ő mindig tudatában volt annyira a tetteinek, hogy még véletlenül se veszélyeztesse más életét saját igényeinek kielégítése közben.

– Mindenegyes adandó alkalommal rácsodálkozom, mennyire mást jelenthet két ember számára egy látszólag könnyen meghatározható fogalom – mondtam alig hallhatóan.

– Hé, felesleges túlmisztifikálnod– mondta immár újfent csibészesen mosolyogva. – Tudom, idegesítő, de a magunkfajta jobb, ha megbékél a zéró-titok- rendszerrel, ha a közelében van még egy csodabogár.

– A magunkfajta jobb, ha megbékél ezzel a kényszeremmel – öltöttem rá nyelvet. – Tudod, elég furcsa, hogy sokkal spontánabb életet élsz, mint én, mégsem vesztetted még el igazán a fejed.

Valószínűleg az, hogy ki, mit él meg az önkontroll teljes elvesztésének, alighanem szoros kapcsolatban áll azzal a szabályrendszerrel, amit önmaga, valamint a környezete felől felé irányuló elvárások alakítanak ki valakiben. Ennek megfelelően, mivel Bruno szabadabb szellem, mint én, így nem meglepő, hogy a tehetetlen szemlélőről alkotott véleménye is merőben eltér az enyémtől: míg az ő külső szemlélője, ha akar, végül tud tenni az ügy ellenében, az én olvasatomban csak az utolsó előtti pillanatban bírhatja ezt a kegyet – és ha szerencséje van, még élni tud vele!

De volt itt még valami, amit felettébb nyomasztónak találtam: Bruno szerint azt az életformát, amit ő él, rövid időn belül én is magaménak tudhatom – hasonlóan többi szerencsétlen sorstársamhoz. Noha egyáltalán nem állt szándékomban megbékélni ezzel a gondolattal, az ösztöneim tudatos kielégítése még mindig elfogadhatóbbnak tűnt, mint a módszer, amivel eljuthatok odáig: mások manipulációja elég összeférhetetlen az én értékrendemmel.

Mivel egyelőre nem éreztem leküzdhetetlen kényszert arra, hogy uk-muk-fuk életszemléletet váltsak, bizonytalanul nekiveselkedtem a következő nyugtalanító kérdéskörnek: – Nem tudom, hogy kérdezzem meg finoman…

– Akkor praktikusan ne törd magad az ilyesmivel! – Vágott hátba Bruno.

– Oké – köptem ki az utolsó korty levegőmmel együtt. Még egy másodpercig haboztam, reménykedvén abban, hátha mégis sikerül normálisan megfogalmaznom a kérdést, de minek után nem ment, nagy levegőt vettem és elhadartam: – Önmagunk megjátszása is életvitelünk elkerülhetetlen velejárója?

– Úgy látom, ez eléggé kiábrándít – jegyezte meg fakó hangon.

– Én inkább azt mondanám: ez is – szúrtam közbe egy keserű nevetéssel.

– De, ha attól jobban érzed magad, neked alighanem jobb esélyeid vannak az energia-vegetarianizmusra, mint nekem ugyanerre az érzelmek terén.

Na, ez nem szorult magyarázatra! Tisztán emlékeztem rá, amikor a tisztáson gyakorlás címén feketére „égettem” azt a talpalatnyi földterületet, amibe gyökeret vertem. Csakhogy arra is ugyanolyan tisztán emlékeztem, milyen rövid idő alatt tört rám újra a kényszer, egy újabb adag iránt. A kérdés csak az, mennyiben fenntarthatóbb az az életforma, amikor eljutok arra, ahonnét Bruno szerint már nincs szabad választásom, mintha – követvén az ő példáját – legszentebb elveimen felülemelkedve olyanná válok, mint ő?

– Van rá mód, hogy… – Egy pillanatra elhallgattam. Valami mélyen bennem a legvégsőkig küzdött még a feltételezés ellen is, miszerint Lacey miattam fog belátható időn belül távozni az élők sorából. S noha ezt a tényt üdvözítőnek találtam – mert így talán nem egy eleve halálraítélt románcba rángatom bele – mégis, kénytelen voltam erőt venni magamon, tényként kezelni az elképzelhetetlent, és felkészülni rá, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, minden erőmet latba vetve küzdjek az életéért. –… visszahozzunk valakit a halálból?

A döbbenettel vegyes hitetlenség, ami kiült az arcára szavaim hallatán, egyértelművé tette számomra: finoman fogalmazva is a lehetetlenről ábrándozom!

26.

Halványan tudatában voltam annak, hogy pánikszerűen elhagytuk a kávézót, de ezt alighanem csak abból fogtam fel, hogy a nehézkes, kávéaromájú fojtó légtömeget finom, borzongatóan hűs légáramlat váltotta fel. A talpam alatt egyszeriben elfogyott a rideg beton, helyébe lábfejemet lágyan körülölelő homoktenger kúszott. Mindebből viszont vajmi keveset fogtam fel, mivel elmém még a kávézóban takaréklángra tette magát – csakhogy elkerülje a drasztikusabb feldolgozási metódusokat. Még másik felem is csak ernyedten motoszkált elmém leghátsóbb zugában – mindaddig, amíg fel nem fedezte: szabad a vásár! Éreztem, hogy eltökélten, mégis óvatosan mindinkább utat tör magának az általam oly’ nagy erőkkel emelt gátakon át.

Egy ponton azonban megragadt – bár már ígyis elég magasra jutott ahhoz, hogy lassanként képtelen legyek éles határvonalat húzni kettőnk közt; jóformán már eggyé váltunk! Egy öntudatosabb pillanatban viszont ki tudtam tapogatni, mi gátolja őt a további térhódításban: egy hatalmas, szinte éjfekete, de még éppen lila, izzó ametisztszín tekintetű kígyó terpeszkedett végestelen-végig az elmémben. Noha már méreteinél fogva is rémisztőnek hatott – nem beszélve hátborzongatóan emberi vonású szemeiről, melyek mintha a vesémbe láttak volna! –, mégis fékezhetetlen vágy fogott el, hogy megérintsem! Legnagyobb meglepetésemre közel sem volt olyan száraz és finoman érdes, ahogy azt – talán némi joggal – elvárnánk egy kígyószerű teremtménytől, inkább olyan érzés volt, mintha finomszemű láncinget simogatnék.

Érintésemre az addig háborítatlanul nyugvó test felélénkült, szédítő gyorsasággal tekerte maga köré testét, s a következő pillanatban már farkasszemet néztünk. Szabályosan fájt a pillantása, mintha centiről-centire haladva elevenen nyúzott volna meg! Épp mikor már azt hittem, meghalok a kínzó fájdalomtól, látóterembe egy izzó, aranyszínű lángfolyam kúszott be, ami a következő pillanatban már teljesen elnyelt, védelmezőn körülölelt, s egy másodperccel később hosszú, a lobogó tűz minden szemkápráztató gyönyörű színében, hosszú tolltakaróként omlott le rólam, valószerűtlen madárlény képében tűntetve fel engem a rám meredő ametiszt-szempárban.

Fojtogató légszomj közepette tértem magamhoz a homokban fekve. Gondolkodás nélkül nyitottam számat, hogy hatalmas kortyokban nyelve a levegőt csillapítsam szomjúságom, de ahogy a friss levegő végigégette a légcsövemet, menten átgondoltam a légzésre vonatkozó elképzeléseimet. Végül legjobb meggyőződésem ellenére is kénytelen voltam eltűrni ezt a szemernyi fájdalmat, máskülönben elájultam volna. Ahogy szabályosabbra váltott a légvételem, egyszeriben a fejem is kitisztult – alighanem a megfelelő oxigénellátottság miatt. Miután úgy ítéltem, magamhoz tértem, odaevickéltem a homokban az eddig szó nélkül szemlélődő Bruno mellé.

– Az ember azt hinné, aki ennyire nem tudja álcázni magát, az már túl van az ébredés minden nyűgén-baján – mormolta maga elé, huncut mosollyal a szája szegletében. – De ahogy a kávézóban egyszeriben elsápadtál és kifejezéstelenné vált a tekinteted, menten tudtam, távoznunk kell, a lehető leggyorsabban. – Rám nézett, és megmosolyogta – alighanem – bárgyú arckifejezésemet.

– Egészen pontosan miről beszélsz? – kérdeztem még mindig reszelős, el-elfúló hangon.

– Ja, persze, ezt nem volt időm elmondani, mert illegalitásba vonultál – jegyezte meg nevetve, olyan hangon, mint ahogy a szenilis öregapók veszik fel újra a nagy hévvel mesélt, de időközben elfeledett mese fonalát. – Ettől a perctől teljesen egy vagy vele. Többé nem tudod elhatárolni magad tőle, minden gondolatotok, érzésetek, vágyatok egy és ugyanaz, mégis jól meghatározható, melyiket milyen mértékben melyiktek kívánja – de tenni ellene nem áll majd módodban!

– Ez elég skizoidul hangzik – nyögtem keserűen nevetve.

– Miért, eddig nem érezted skizofrénnek magad? – kérdezte hasonló stílusban nevetve. – Hidd el, egy többszörös személyiségzavaros hozzánk képest kész mázlista!

Ez végre nem szorult magyarázatra, pontosan tudtam, mire gondol!

Sokáig egy szót sem szóltunk, némán ültünk és meredtünk magunk elé. Csak néztem, ahogy a tajték kifut a partra, majd azonnal – már-már szemérmesen – vissza is szalad a tengerbe, mintha csak azért vonulna vissza, mert tudja, leplezetlenül lessük őt.

Mindenegyes sejtemen újra eluralkodott a forró, lángoló bizsergés, erősebben, mint bármikor azelőtt, úgy éreztem, bármelyik pillanatban atomjaimra hullhatok, megannyi szikrázva cikázó részecskére, melyek fáradhatatlanul és vadul kergetik-öklelik egymást! Most azonban nem akartam küzdeni ellene, élveztem, ahogy soha nem tapasztalt mélységekig beleremegek a lényemet kitöltő zabolátlan erőbe.

Elnyújtóztam a homokban, lehunytam a szemem és élveztem, ahogy a mind magasabbra emelkedő nap bársonyosan cirógató sugarai egyre feljebb táncolnak az arcomon. Az a különös, lángoló madárlény rögvest előttem termett! Megbűvölve, mozdulatlanná dermedve vártam, hogy a büszke tartású, peckes járású lény mind közelebb és közelebb jöjjön. Nem tudnám megmondani, az alakot öltött lángok melegét, vagy netán a fizikai valóm süldögélését éreztem-e egyre jobban, de tény, ahogy közeledett felém, körvonalazódni kezdett bennem, mit érezhetne egy szerencsétlen malac, ha élve húznák nyársra, és ennek tetejébe még volna olyan peches, hogy a karóba húzástól nem nyuvadna ki azonnal! De erről az apró kellemetlenségről is hamar megfeledkeztem, mikor a sötét indigókék, szikrázó szemek magukba szippantottak. Emlékképek ostromolták szemem, harmatosak és rég elfeledettnek hittek egyaránt, szabályosan beleszédültem, olyan gyorsan váltották egymást.

Úgy eszméltem fel, mintha csak rémálomból ébredtem volna: zihálva – épp csak a víz nem szakadt rólam, bár meglehet, ha erőszakot vettem volna magamon, s még egy pár pillanatig kiszolgáltatom magam a sodró emlékáradatnak, akkor annyira levert volna a veríték, mintha legalábbis megmártóztam volna az előttem zúgó-morajló óceánban.

Igyekeztem hosszabb légvételekkel normalizálni a légzésemet, s mire eljutottam volna odáig, hogy képes lettem volna lihegés nélkül feltenni a kérdést, ami a nyelvem hegyén vesztegelt, Bruno már meg is válaszolta azt:

– Az esetek döntő többségében csak rajtad áll, miként jelenik meg – bár mindannyiunk lényének vannak olyan állandó aspektusai, amiken ha meggebedünk, se tudunk változtatni.

– Mint például? – firtattam tovább, ugyanis valamiért teljesen összeegyeztethetetlennek tűnt a teljes körű morfológiai szabadság a megváltoztathatatlan jellemvonásokkal.

– Az, hogy miként képződik le más elméjében, csak azon múlik, mit akarsz láttatni vele – de általában egy alakot használunk, mert ahogy elsőként meglátjuk magunkat, az annyira belénk ég, hogy nehezen tudunk csak elvonatkoztatni tőle. Mindemellett mindannyiunknak vannak levetkőzhetetlen vonásai, amik nagyban meghatározzák a megjelenésünket mások elméjében. Én például az érzelmekre vagyok különösen fogékony. Ha a közelemben valaki túlfűtött érzelmi állapotba kerül, az olyan nekem, mint a buta kis bogaraknak a bogár-grill-lámpa: tudom, hogy veszélyes, de akkor is muszáj „rárepülnöm”. Éppen ennek elkerülése végett, inkább én gerjesztek bizonyos érzéseket másokban, mert azt könnyebb úgy befolyásolni, hogy még azon a szinten maradjon, ami egyikünknek sem veszélyes.

– Ezért teszed a szépet minden lánynak!

Így hirtelenjében minden értelmet nyert: Bruno egyáltalán nem a szokásos értelemben kezeli tárgyként a nőket! Az ő célja nem a skalpvadászat, hanem megszerezni a számára nélkülözhetetlen napi érzelem-adagot. A kérdés csak az, mennyiben jobb ez a felállás, mint a szokásos – nincs mese, emberi! – szédítés? Mert hisz mindkettőnek az a vége, hogy egy érzelmileg teljesen kizsigerelt lányt hagyunk magunk mögött – igaz, a Bruno-féle kihasználásnak nem természetes velejárója a lány erényén esett sérelem.

– Elítélheted az életformámat, de mint barátod és sorstársad kötelességemnek érzem elmondani: előbb-utóbb mind eljutunk arra a szintre, hogy legszentebb meggyőződésünk ellenére is kénytelenek leszünk berendezkedni erre az életstílusra! Hidd el nekem, jobb, ha tudatában vagy annak, kivel és mit teszel, mintha tehetetlenül vagy kénytelen végignézni, ahogy a szükségleteid kiszolgálják magukat.

Egy percig újra némán meredtem magam elé. Megpróbáltam megemészteni a hallottakat, majd erőt gyűjtöttem a kérdéshez, ami mér rég óta birizgálta a fantáziámat – épp úgy, mintha belülről smirglivel simogatnák a koponyámat –, de igyekeztem elodázni a feltevés pillanatát, félvén, az életemet meghatározó válasz egyáltalán nem olyan lesz, amilyet várok: – Hogy fogok tudni parancsolni magamnak Lacey közelében?

– Lehetek veled maradéktalanul őszinte?

– Kérlek – nyögtem kétségbeesve.

– Én már azt sem értem, eddig hogy parancsoltál magadnak!?

25.

– Biztos ne kísérjelek haza? – tettem fel tíz perc alatt aligha nem századjára ezt a kérdést.

– Nagyon aranyos vagy, de nem venném a lelkemre, ha nagy elrévülésedben kocsi alá gyalogolnál – mondta mosolyogva, miközben végig simított az arcomon. – És nyugodt lehetsz afelől, hogy senki sem fog elrabolni!

– Hát a tegnapiak után… – csúszott ki a számon.

– Oké, megfogtál, semmi sem biztos. Leszámítva azt, hogy apu élve megnyúz, ha nem toppanok be legalább öt percre rom eltakarítani.

Mintha csak erre várt volna, hirtelen feltűnt az utca végén a busz, és önmagát meghazudtoló sebességgel vágtatott végig a rövid útszakaszon, ami elválasztotta tőlünk, ezzel gyakorlatilag semmi esélyt sem adva nekem az eb karóhoz kötésére: mire megmukkantam volna, már bent állt a megállóban, Lacey gyors puszit nyomott az arcomra, majd felperdült a buszra. A sofőr, esélyeim tovább csökkentése végett azonnal be is zárta az ajtókat, gázt adott, s mint akit puskából lőttek ki, hasított is tova a következő megállóba, s mire egyáltalán feleszméltem volna, hogy legalább integetni kezdjek, már rég befordult a sarkon. Úgy látszik, Lacey nem alaptalanul félt attól az autó alá sasszézástól!

Minden igyekezetem ellenére sem tudtam másodperceknél tovább fennmaradni gondolataim tengerének felszínen, egyhamar sötét mélységekbe merültem. Megtehetem én ezt egyáltalán? Kockáztathatom Lacey életét pusztán azért, hogy megéljem a legszebb érzéseket, amik egy ember életében megadathatnak? Egyáltalán, méltó vagyok rá, hogy akár csak a gondolattal is eljátszhassak, szeretem?

Telefonom fáradhatatlan csöngése – s így valaki még fáradhatatlanabb próbálkozása – térített magamhoz, mit ad Isten, egy úttest kellős közepén!

– Halló? – nyögtem meglepetten.

– Na, végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Bruno a vonal másik végén. – Bakker, nekem senki nem mondta, hogy olimpiai távfutók kitartása kell az utolérésedhez! – mondta nevetve.

– Ha az vígasztal, csak mostanában.

– Vigasztalni épp nem vígasztal, de különösebben nem is zavar, szóval mindegy. De nem ezért csörgetlek már öt perce! Figyu, nincs kedved ma kiruccanni valahova?

– Kicsit konkrétabban?

– Akkor ezt igennek veszem. Nem tudom, mondjuk kávézni?

– Csak így, kettecskén? – kérdeztem vissza, kicsit meghökkenve.

– Ne sértődj meg, de ha buzi lennék, se lennél az esetem – mondta évődve, és szinte magam előtt láttam, ahogy lefitymálóan végigmér.

– Ezt örömmel hallom – adtam alá a lovat.

– Akkor egy fél óra múlva, mondjuk az Espresso Joe’s-ban?

– Majd igyekszem egy kicsit – mondtam a fogamat szívva, az Espresso Joe’s ugyanis még busszal is egy izmos fél óra lett volna, de minek után nem volt különösebb ingerenciám újfent buszra várni, így maradt a távgyalogló tempó.

– Miattam igazán ne törd magad, amíg nem érkezel meg, legalább tudok vadászni.

– Ugye tudod, hogy ez rém undorítóan hangzik? – kérdeztem, immár kicsit lihegve, de leplezetlen undorral a hangomban.

– Majd ezt is megtárgyaljuk, ha ideértél, feministácskám! – Azzal letette a telefont.

Mindig is érdekesnek tartottam, nyaranta mennyire nincs élet az utcákon délelőtt tízig. Nyílván azért, mert minden épeszű ember kihasználja az alkalmat, hogy nem kell hajnalok-hajnalán felkelni, de számomra mégis emészthetetlen, hogy lehet tizenkét órákat aludni anélkül, hogy utána az ember ne keljen fel még fáradtabban, mint ahogy lefeküdt. Különösebb autós fenyegetettség nélkül haladtam előre – az út közepén, ahogy azt kell – célom felé, jóformán nem is figyelve, merre járok – jóformán többet tartózkodtam Keyportban, mint otthon, amióta gimnazista vagyok. Sokszor felmerült bennem egy-egy izomlázas reggelen, nem teljesen lehetetlen-e, hogy hébe-hóba átruccanok álmomban?

Egyszer csak bekapcsolt a vészfék, ami levágta az automatapilótámat, s feleszmélve megállapítottam, hogy célt értem. Bruno egy a kávézó végében lévő boxban terpeszkedett, éppen az egyik – meglehetősen attraktív – pincérnőt szédítette. Sosem értettem igazán, mi az, ami a kifejezetten zord külseje ellenére mágnesként bevonzza a lányokat, de ettől függetlenül el kellett ismernem a valami hatásosságát. A kávézó szokatlanul zsúfolt volt annak ellenére, hogy az utca mennyire kihalt volt – nyílván csak a hozzám hasonló elmebetegek ültek be, hogy elüssék az időt, amíg a pláza meg miegyéb kinyit, olyan tíz óra magasságában. Ahogy szoktam, haláli csendben és feltűnésmentesen átlejtettem Bruno felé, majd hangtalanul helyet foglaltam, és amíg észre nem vettek, élveztem a kétszemélyes színdarabot. Ami még inkább meglepett, az az volt, hogy külsejével és általános viselkedésével ellentétben, mennyire kifinomultan hálózta be Bruno a lányt – a finom hasonlatok, a lágy hangnem és az a furcsa, rosszfiús és mégis láb remegtető mosoly valahogy annyira nem illettek ahhoz a Brunohoz, akit én ismertem. Bár, ha jobban meggondolom, ez Ő! Csupa rejtély, maga a kiismerhetetlenség, mikor azt hiszed, végre megfejtetted legalább egy állandónak hitt szokását és annak indíttatását, azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vesz – mindezt mégis úgy, hogy az életben egyszer sem fog egy egész kört leírni!

– Mit iszol? – pillantott hirtelen rám, a lány válla felett.

Zavaromban egy percig megmukkanni sem tudtam, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek éppen sikerült felmászni a konyhakredencre és kicsempészni egy szem sütit a dobozból, majd a csendben szemlélődő szülő felfedi magát, és leleplezi a titkos kis akciót. – Teát, citrommal – nyögtem végül.

– Milyet hozhatok? – kérdezte édeskedve a pincérnő, akiről nem mertem volna teljes biztonsággal állítani, hogy idősebb nálam.

– Mindegy, erős legyen – hagytam rá.

– Nekem meg egy feketét, tisztán – duruzsolta Bruno, mire a lány felkuncogott.

– Tisztán? – kérdeztem csöpp értetlenséggel, de annál több elfojtott nevetéssel, mikor végre hallótávolságon kívül került a hölgyemény.

– Tudod, a hozzá hasonló kislányok zabálják az olyan frappáns pasikat, mint szerény személyem. – Amennyire tudott, így ültében, teátrálisan meghajolt. – Bár tudom, szerinted nem szép kihasználni a naivitásukat.

– Nem, valóban nem, de kétlem, hogy – ahogy te fogalmaztál – a feminista világnézetem megvitatása miatt hívtál fel, illetve el.

– Én inkább úgy mondanám, nem elsősorban ezért, ugyanis módfelett érdekelne, mi szükséges ahhoz, hogy egy férfi erre az álláspontra jusson. – Ebben a pillanatban tért vissza a szőke szépség, arcán a tipikus, méregető kifejezéssel, amivel általában nézni szoktak rám az emberek, majd Brunora nézett, aki villantott rá egy mosolyt, amitől majdhogynem elolvadt, én pedig már ugrásra kész voltam, arra az esetre, ha két másodpercen belül összenyeklenének alatta a lábai. Szerencsére, erre nem került sor – bár meg kell hagyni, bizonytalan léptekkel sétált vissza a pulthoz. Hörpintettem egyet a teámból, amit sikerült bivaly erősre csinálniuk, így eltartott egy pár pillanatig, amíg nem láttam csillagokat mindenfelé.

– Tudod, én a helyedben jobban erőlködnék annak érdekében, hogy elhitessem a világgal, normális vagyok.

– Parancsolsz? – köhécseltem vissza meglepetten az iménti korty teámat.

– Teljesen kifordultál magadból, mindketten tudjuk, miért. – Szemét az enyémbe fúrta, úgy nézett rám, mint majdnem minden krimiben a maffiafőnök a szegény, jelentéktelen, fél perc alatt eltakarítható, kétbalkezes beosztottjára.

Hosszú percekig némán ültünk, nem szóltunk egy szót se, de efféle félrevezető hadműveletekre nem is volt szükség. Ahogy mindinkább elmélyültem Bruno szemének tanulmányozásában, észrevettem, hogy szivárványhártyája apró szikrákat vet, miközben szűnni nem akaró keringőt lejt éjsötét szembogara körül! Szabályosan tengeribeteg lettem, de egy perccel később, a felismerés úgy vetette rám magát, mint kiéhezett tigris egy védtelen, sánta antilopra, ezzel legalább tompítva egyre erősödő hányingeremet – s mintha csak erre várt volna, Bruno is megszólalt – csakhogy a fejemben! –: Bizony, nem te vagy az egyedüli!

24.

Öles léptekkel indultam meg hazafelé, ennek eredményeként lágy szellő ölelt körül és simogatta csupasz bőröm – az amúgy mozdulatlan levegőjű utcán. Különös, eső előtti állottság volt ez. Valószínűleg más is ugyanarra a – két perc múlva egyébiránt beigazolódó – konszenzusra jutott volna, miszerint pillanatokon belül leszakad az ég, csakhogy én éreztem, ahogy az odafönt a feszültség nőttön-nő a fellegekben.

Mire befordultam az utcánk sarkára, ahonnét már csak ötven méterre lettem volna a biztonságot nyújtó eresztől, ronggyá áztam, így már egészen más színben tűnt fel előttem az eresz által lefedett világosszürke folt, és teljesen feleslegesnek ítéltem lélekszakadva berohanni alá. Komótosan baktattam hát végig az utcán, ahogy azt egy ráérős öregúr tenné egy kellemes, nyári napon, majd a kapualjban nagy erőkkel állhattam neki kulcsom előbányászásának zsebem végtelen mélységéből – ugyanis nem állt szándékomban a kapucsengőt használni, mert akkor az előszobánkban felvisított volna a kaputelefon, ami hiába játszotta néha nap Beethoven Für Elisét, akkor sem egy leányálom arra kelni! Cuppogva felbaktattam harmadikra, majd csendben beslisszoltam a lakásba, hogy egy lépéssel a fürdőszobában teremjek és megszabaduljak csatakos ruháimtól. Utam innen – ismét – az előszobán keresztül a konyhába vezetett, ugyanis gyomrom elégedetlen mordulással jelezte: ételt kíván, de mihamarabb! Neki álltam hát egy gyors Matt-omlettnek, ami igazából csak fűszerezésében tért el a normálistól – értsd, a következők közül, nótás jókedvem szerint, bármi belekerülhetett: vegeta, kömény, fűszerpaprika, petrezselyem, zeller, tárkony, betétnek pedig valamilyen sonka, illetve kiborítva még melegen annyi sajt és ketchup, amennyit a szemem kívánt. Épp fordultam volna hátra, hogy amíg szilárdul a tojás, előbányásszam könnyű, de tartalmas reggelim mellé azt a pár szem, jóképű paradicsomot, amit még tegnap este kinéztem magamnak, mire finom kezek ölelésébe hátráltam.

– Oh, jó reggelt! – mondtam meglepetten.

– Neked is – mormolta a hátamba. – Mit eszünk? – tette fel a költői kérdést, ahogy állát a vállgödrömbe fúrva belelesett a serpenyőbe. – És miért vagy ilyen nyirkos? – kérdezte, és mímelt vacogásában összekoccantotta fogait.

– Oda kint esik – válaszoltam, miközben gyorsan fordítottam az omletten, mert a széle már elvált a serpenyő falától, sőt, kicsit meg is barnult.

– És mi dolgod volt neked hajnalok-hajnalán a zuhogó esőben?

– Bellsszért kellett kimennem Keyportba. – Nem tudtam, mennyire lenne illendő Laceyt beavatnom Bells magánéletbe, tekintve, hogy, kis túlzással, vadidegenek egymás számára. Végül arra jutottam, hogy egy jól megfogalmazott féligazság éppen kielégítheti Lacey kíváncsiságát, anélkül, hogy kényes részleteket lennék kénytelen közölni. – Neki hosszabbra nyúlt a tegnap este, mint a többieknek.

– Hmm. – Ennél kicsit többre számítottam, de ámen!

Reggelinkre – talán csak számomra – szűkszavúságom alig érezhetően rányomta bélyegét – de a biztos, feszület csöndességet még mindig jobban viseltem, mint egy előre megjósolhatatlan reakciót Lacey részéről.

Ezt követően lábujjhegyen visszaosontunk a szobámba, ahol Peter természetesen ugyanolyan félájultan hortyogott. Sokszor az a benyomásom, hogy a családomra gond nélkül rá lehetne robbantani az egész lakóépületet, lebombázhatnák a várost, vagy akár be is köszönthetne a világ vége, ők ugyanolyan nyugodtan aludnák az igazak álmát, s miután felkeltek, valószínűleg a legkevésbé zavartatnák magukat új környezetük miatt, a felkelés miatti tompultságban halálos nyugalommal lejtenének ki az elpusztult konyhába, egy korty vízért.

– Biztos, hogy azt akarod felvenni? – kérdeztem suttogva, mikor Lacey felkapta a székemről gondosan összehajtogatott ruháját.

– Igen.

– De, odakint még mindig esik – erősködtem. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy az a ruha térden állva könyörögne, hogy esővízben fürödhessék.

– Igaz – mondta elhúzott szájjal, majd azzal a laza mozdulattal ki is bújt belőle és ledobta az ágyamra, majd a szekrényem felé vette az irányt. Mire elsült az agyam, már magára is vette a kedvenc pólómat és mélyebbre ásta magát egy nadrágért.

– Tudod, ez nem fair! – jegyeztem meg mosolyogva. – Én nem nyúlhatok be tőled csak így bármit.

– Mit kérsz, a melltartóm vagy a tangám? – kérdezte nyelv kiöltve, majd visszafordult a szekrényem felé. – Basszus! – sziszegte, majd rögtön ezt követően tompa koppanás hallatszott.

– Mi az? – termettem mellette. – Minden oké?

– Persze – mondta a feje búbját simogatva –, leszámítva, hogy, ahogy elnézem, a tangám még jó is lenne rád! De ezt nem adom, ez a kedvencem, bocsi.

Laceynek végül sikerült a kedvenc farmeromat is kikotornia a kedvenc pólóm mellé, amin én csak halk nevetéssel konstatáltam, mire ő mosolyogva kilökdösött a szobából, nehogy felébresszük Petert.

Nyolc óra magasságában elhagytuk a lakást és sétálni indultunk a környéken. Tömérdek gondolat és érzés kavargott bennem, így nem volt nagy meglepetés, hogy végül a parkban kötöttünk ki. Lehuppantam az egyik hintába, az ölembe vontam Laceyt. Furcsán megosztva éreztem magam, ahogy Laceyvel az ölemben, kitámasztott lábakkal lágyan előre-hátra ringatóztam. Egyfelől – hála a tompán égető bizsergésnek – teljesen tisztában voltam azzal, éppen kivel és hol vagyok, ugyanakkor olyan mélyre sikerült a gondolataimba merülnöm, hogy attól tartottam, bármelyik pillanatban lefordulhatok az ülőkéről.

– Mi a baj? – Lacey aggódó hangja nyomán úgy buktam a felszínre, mint fuldokló búvár a mélységből.

– Jaj, bocs, nagyon elmerengtem?

– Azt ne mondd, hogy ennél van mélyebbre! – nevetett fel.

– Attól tartok, elég lesújtó dolgokat kell még megtudnod! – mondtam mosolyogva.

– Tudod, még soha nem találkoztam hozzád hasonló emberrel – hangja furcsán révetegnek tűnt az előbbi harsány nevetéséhez képest. – Az a félelmetes benned, hogy képes vagy megragadni az emberek legbelső, igazi énjét, és minden erőlködés nélkül a felszínre tudod hozni azt. Nem is tudom, mint egy mindent feltáró tükör, ami előtt lehetetlen vállalkozás megjátszani magad. Ugyanakkor magadból alig mutatsz valamit a külvilágnak.

– Tükör? – ismételtem meg, ízlelgetve a hallottakat. Hiába, no, az embert nem sűrűn tükrözik le csak úgy!

– Hogy lehet valaki ennyire lehetetlen? – kérdezte nevetve, miközben valahogy megpördült az ölemben, így szemtől szembe kerültünk, lábaival pedig átkulcsolta a derekamat.

Egy tükör, aki mindenki igaz valóját mutatja. Lehetséges lenne ez? S ha igen, attól tartok csak egyetlen módon: más valódi énjét csak önnön valónk feltárásával érthetjük meg és érhetjük el. De akkor ez egyet jelentene azzal, hogy igazából az a valódi énem, akit minden erőmmel igyekszem elnyomni, és az az én, akiről mindeddig azt hittem, ő az igazi Matt, valójában csak silány, a társadalom elvárásaihoz igazított utánnyomás.

23.

Miután sikerült lenyugtatnom a kedélyeket – Nem véletlen a többes szám, mert magamat is le kellett! –, nagyjából hajnali kettő felé ismét elszenderedtünk, ezúttal viszont szorosan egymáshoz simulva. Furcsa, de az, hogy ilyen szinten a közvetlen közelemben volt, valamiért megnyugtatólag hatott rám, holott rövid ismeretségünk során mindig is irtóztam attól, hogy ennyire közel legyen hozzám. Egészen eddig szabályosan halálra rémültem a gondolattól, hogy semmiféle „akadály” ne legyen köztem és közte, féltem, így még inkább kiszolgáltatom őt a sötét, ösztönösebb felemnek, de ez irányú félelmeim teljesen tévesnek bizonyultak. Valójában az, hogy testünk majd’ mindenegyes négyzetcentimétere összeért, a legjobb visszatartó erő volt, ami csak el tudtam képzelni, mert így minden egyes idegszálamon egyszerre futott végig az égő-zsibbasztó fájdalom, ami állandó készültségben tartott, mikor szememre szállt az álom, akkor is. Olyannyira megnyugodtam és ellazultam ettől, hogy olyan mélyen sikerült aludnom, hogy nem álmodtam az ég egy adta világon semmit!

Azonban nem sokáig élvezhettem újonnan meglelt „fegyverem” gyümölcsét, mert olyan hat óra magasságában megcsörrent a telefonom – ami más körülmények között nem ért volna készületlenül, mert olyankor már egy órája ébren vagyok, de így a szünetben kezdtem egyre jobban elkényelmesedni alvás téren. A telefonom az ágy fölötti könyves polcomon pihent, hangosan és az elhalás bármiféle reménye nélkül sivított a némaságba kedvenc együttesem, a Three Days Grace legújabb albumának egyik száma, a No More, amire úgy látszik, rajtam kívül senki sem kelt fel! Ki se nyitottam a szemem, úgy csapkodtam végig a polcon, míg végül megtaláltam a készüléket.

– Halló? – nyögtem erőtlenül, ahogy felültem az ágyban és másik kezemmel a szememet kezdtem dörgölni.

– Matt, hála az égnek, hogy téged utolértelek! – szólt bele a vonal másik végén Bells, álmos fejemnek kifejezetten bántóan hangosan. – Zavarlak? – kérdezte olyan hangon, amitől elmémben azonnal felderengett előttem bájos, bár kissé sovány arca, ahogy beszívja az alsó ajkát, valahányszor felteszi ezt a társadalmilag bevett kérdést.

–Már nem – ásítottam bele a telefonba. Tudom, ez nem éppen a legudvariasabb módja e kérdés megválaszolásának, de frissen ugrasztva senki ne várjon tőlem ennél kedvesebbet!

– Akkor el tudnál jönni értem? – Kezdett kiélesedni a hallásom, fülemet megütötte az elfojtott könnyek jellegzetes szimfóniája hangjában.

– Persze, hol vagy? – kérdeztem suttogva, miközben óvatosan kimásztam Lacey mellől, majd fél kézzel beleügyeskedtem magam a farmeromba.

– A McDonagh’s előtt.

– Oké, tizenöt perc, és ott vagyok!

– Köszi – mondta elhaló hangon. Tudtam, amíg nem teszem le, nem enged szabad utat a könnyeinek, így elköszönés nélkül kinyomtam – Amúgy is, tizenöt percre nem érdemes elköszönni!

Már éppen magamra kaptam egy pólót és a cipőmet, mikor eszembe jutott, a helyzet közel sem ennyire egyszerű! Itt fekszik az ágyamon egy lány, akinek minden bizonnyal el kell majd számolnom azzal, miért hagytam őt magára egy olyan helyen, ahol még életében nem járt azelőtt. És ami ennél kényesebb az egészben, hogy egy másik lány miatt – függetlenül attól, hogy ez a másik lány csak egy barát! Végül meggyőztem magam, hogy – függetlenül attól, éreztem, ahogy a vakbuzgó imádat Lacey irányába egyre csak nőttön-nő bennem – mindig is a barátokat kell az elsőnek tekintenem, arról már nem is beszélve, hogy Lacey felszínre bukó emlékeiből tudtam, valószínűleg ő borulna ki a leginkább, ha most azonnal nem hordanám el magam Bellsért!

Odalent kifejezetten friss volt az idő, a finom, hűvös szellő, ami az utcákon táncolt, különösen jól esett a szoba fülledtsége után. Mivel megint úgy mentem, mint egy törtető tank, sokkal hamarabb kiértem Bellshez. A járda szélére kucorodva, arcát a térdei közé temetve pillantottam meg őt. Lassú, halk léptekkel közeledtem felé. Annyira ritkán láttam őt olyannak, mint most – mint amilyen valójában! –: egy gyönyörű, törékeny lánynak. A külvilág felé mindig is igyekezett erősnek mutatkozni – csak úgy, mint legtöbbünk. Sosem értettem, az emberek miért bújnak álarc mögé? Erre persze mindenki kapásból rávágta: hogy megóvják magukat a csalódásoktól. De, szerintem, ez úgy, ahogy van ökörség! Ha a valódi arcunkat mutatnánk a világ felé, csak a hozzánk hasonlók figyelnének fel ránk, de azzal, hogy igyekszünk megóvni magunkat a csalódásoktól, igazából csak belehajszoljuk magunkat a lehető legtöbbe!

– Szia – mondtam lágyan és letelepedtem mellé. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem lett volna rossz ötlet magammal hozni valami felöltőt, hogy a hátára teríthessem.

– Szia – köszöntött erőltetett mosollyal az arcán, majd gyorsan letörölte könnyeit az arcáról. – Azt hittem, tizenöt perc, amíg kiérsz. – Akármennyire is próbálkozott, nem sikerült elrejtenie előlem meglepettségét és csalódottságát, gyors lábaim miatt.

– Ismersz, én vagyok Villámlábú Matt! – mondtam mosolyogva, miközben felsegítettem őt a földről.

– Hogy is felejthettem el? – nevetett fel. Mosolya végre valódi – bár nagyon rövid – volt.

Miközben elkísértem hazáig, elmesélte, milyen irányt vettek a dolgok, miután szétváltak útjaink: a többiekkel még elmentek egyet kocsmázni, csakhogy a srácok nem bírták úgy a piát, mint ő, így hamar kidőltek. Időközben összehaverkodtak a szomszédban ülő fiúkkal, így végül már mind együtt ittak. Az egyik srác – Bells úgy emlékezett, Neilnek hívták a fiút – kihívta őt egy tequilaivó-versenyre, amit természetesen Bells nyert meg. De a sok tequila azt a szomorú következményt vonta maga után, hogy mindketten olyan részegek lettek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva! Azonban ez – ahogy az másodpercekkel később Bells történetéből kiderült – még nem a legdurvább része volt a tegnap estének. Ezzel a Neillel egészen összemelegedtek, de közben a többiek már kellően magukhoz tértek, és indítványozták, hogy induljanak haza, Bellst azonban éppen nagyon lefoglalta a mi jó Neilünk. Fél óra győzködés után a srácok végül feladták és elindultak haza. Ekkor történt meg az, hogy a jóembernek valamitől – felteszem attól, hogy Bells ekkor már teljesen védtelen volt – elborult az agya, és bedurvult! Beráncigálta Bellst a mosdóba, ahol öt perc „szenvedélyes” smárolás után megerőszakolta őt az egyik WC-fülkében.

– Oké, ez most furának fog tűnni, de még mielőtt komolyabban kiborulok, tudnom kell: szeded még a fogamzás gátlót? – kérdeztem, valószínűleg teljesen halálra vált arccal.

– Igen – rebegte alig hallhatóan. Egy másodpercre elöntött a megnyugvás, de egy pillanat múlva, ahogy sikerült mindent megemésztenem, a nyakába zúdítottam minden gondolatomat. Természetesen tekintettel voltam arra, hogy mindent úgy fogalmazzak meg, hogy éreztessem vele, egyáltalán nem tartom őt felelősnek azért, ami történt, mert rajta kívül álló tényezők alakították így az eseményeket – holott a véleményem az volt, hogy, noha a megerőszakolásáról tényleg nem tehet, az azt megelőző események alakulásában igenis „vétkes” volt. Bells azonban ismert annyira, hogy pontosan tudja, mit gondolok valójában, de – mint mindig – ez nem képezte további beszélgetés tárgyát közöttünk. Mindenkinek egyszerűbb, ha most minden energiánkat arra koncentráljuk, hogy mihamarabb túltegye magát ezen. Azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit, hogy megkönnyítsem számára a feldolgozás nehézkes folyamatát, de ez normális embereket is egy életre megnyomorít, és elképzelni sem tudtam, Bells miképp fog megbirkózni vele – ha egyáltalán sikerül neki valaha. Erről pedig eszembe jutott a múltkori eset, amikor hónapokig élőhalottként járt-kelt köztünk – pedig az akkori barátja „csak” eldobta, mint egy használt rongyot. A Bellsből sugárzó letargikus gondolatok pedig csak megerősítettek abban az elképzelésemben, hogy egy életen át kizárólag önmagát fogja okolni. Abban a szent pillanatban azt kívántam, bárcsak én is olyan feltétel nélkül elfogadó és megértő lennék, ahogy az egy igaz baráthoz illik. De egyszer valaki már elherdálta a megértésemet, és – részben miatta – már nem vagyok képes annyira ártatlannak tekinteni egyetlen embert – még a barátaimat – sem!

Mikor a házuk elé értünk, egy pár pillanatig némán álltunk egymással szemben, majd felágaskodott hozzám és puszit nyomott az arcomra

– Köszi. Mindenért. – Azzal beszaladt a házba,egy fél perc múlva félrevonta az ablaka elől a függönyt, intett, hogy minden rendben, mire visszaintegettem és elindultam haza.

22.

– Nem, mintha nem érteném meg maximálisan a reakciódat – kezdtem bele a világ talán legkézenfekvőbb kérdésébe, mikor elindultunk hazafelé –, de honnan jött ez a hirtelen harag Amberrel szemben?

– Fogalmam sincs – ismerte be. – Nevezz bolondnak, de ott vibrált a levegőben.

– Tessék? – Megtorpantam a zebra kellős közepén, ami azért valljuk be, nem egy életbiztosítás, még ilyen kései órán sem!

– Olyan volt, mintha mindenfelől ez szivárgott volna az emberekből. Ami egyébként nem meglepő, és be kell látnom, teljesen elrugaszkodott ötlet volt részemről, hogy bizalmat szavaztam Ambernek.

– Az – válaszoltam elmerengve. Lacey érzékenysége mások érzései iránt birizgálta a fantáziámat. Szinte teljesen biztosra vettem, hogy nem bír az enyémekhez hasonló képességekkel, ugyanakkor nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy efféle képességek hiányában mégis ennyire fogékony a környezet ingereire.

– … amúgy bírom a barátaidat! – mondta mosolyogva. A nagy merengés közepette lemaradtam a mondat első feléről! Király, pedig eddig nem okozott problémát egyszerre több dologra figyelni! – Bár Izzy kicsit ijesztő!

– Tagadhatatlan, Bells nagyon vehemens.

– De szépen fejezted ki magad! – mondta nevetve.

– Hát igen, a szinonima szótárral a kezemben szoktam elaludni – viccelődtem.

– Ezt most komolyan mondtad? – Nézett rám elképedve. Ezek szerint rosszul hangsúlyoztam.

– Nem, persze, hogy nem! – nevettem fel.

– Ennek örülök. A szinonima szótár elég vaskos, nem hiszem, hogy kényelmesen tudtam volna aludni rajta! – öltött nyelvet rám.

Felvetettem, hogy sétálhatnánk hazáig. Lacey nem ellenkezett, ellenben lekapta a magas sarkúját a lábáról, amit viszont nem hagyhattam szó nélkül! Félreértés ne essék, nem vagyok egy szadista, aki elvárja, hogy a magas sarkúhoz hasonló kínzóeszközben lejtsen velem haza Keyportból, de az ilyen iskolai rendezvények mindig úgy zárulnak, hogy szinte mindenki lelép olyan tíz óra magaslatában, elmennek kocsmázni, és azok, akik ne adj isten, valami oknál fogva tíz után távoznak, már üvegszilánkszőnyegen mehetnek haza, így ölbe kaptam és elindultunk.

Félúton Lacey elaludt, így valamivel lassabban szedtem a lábaimat, mint egyébként tettem volna. Mikor hazaértünk, meg se lepődtem rajta, hogy az ajtó zárva volt. Laceyt finoman leengedtem a térdemre, miközben másik kezemmel a zsebemben matattam a kulcsom után. Végre sikerült elővennem, de tizedszer sem sikerült beletalálnom a zárba. Végül megesett rajtam a fentiek szíve, így a tizenegyedik próbálkozás végre célt ért. Amilyen halkan csak tudtam, elfordítottam a kulcsot négyszer a zárban, majd újra az ölembe kapva Laceyt, finoman berúgtam az ajtót, és egyenest a szobám felé vettem az irányt.

A szobában fülledt meleg volt. Óvatosan lefektettem Laceyt az ágyamra, majd kinyitottam az ablakot. Lehámoztam magamról a felesleges ruhadarabokat, átvonultam velük a fürdőbe és behajítottam őket a szennyes-bödönbe. Eszembe jutott, hogy még nem zártam be, így kisiettem a fürdőből az előszobába, majd gyorsan bezártam az ajtót.

Mikor visszamentem a szobámba, egy percig tanácstalanul álltam az ágyam mellett. Az elsődleges dilemmám az volt, hogy Lacey teljes „harci díszben” feküdt az ágyamon. A második pedig maga a tény, hogy valaki fekszik az ágyamon. Kilencven centiméter minden, csak éppen nem kényelmes két ember számára!

Végül, szemérmességemet félre téve átöltöztettem Laceyt, majd megágyaztam magamnak a földön, ugyanis, ha én alszom belül, az éjszaka folyamán tuti kifúrom Laceyt, ha meg kívül, akkor száz, hogy a földön kötök ki, így meg aztán mindegy, nem? – arról nem is szólva, hogy nem akartam megkockáztatni, hogy az éjszaka folyamán olyat tegyek, amit megbánok. Testem minden egyes porcikája égett a vágytól, és az elmémen is kezdett eluralkodni valami furcsa sötétség, ami tompította a figyelmemet, így komoly kétségek merültek fel bennem azt illetően, hogy álmomban képes lennék olyan szinten felülkerekedni rajta, mint a múltkor!

Megint a páternoszter előtt voltam, ezúttal azonban egyedül. A felvonók nem jártak, így elindultam a lépcsők felé. Mikor leértem a földszintre, semmit sem láttam. Üvegszilánkok sercegtek a talpam alatt. Nagyszerű, valaki szétverte a lámpákat! Sosem szoktam vandálokról álmodni. Az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy valaki figyel, ami azért, valljuk be, elég abszurd egy álomban. Megfordultam, de nem láttam senkit. Elindultam előre, a végtelen sötétségbe. Kitapogattam az ajtót. Kilöktem, de ahelyett, hogy fényár vakított volna el, még annyit se láttam, mint az előbb!

– Örülök, hogy újra itt vagy! – hörögte valaki odabentről. Megvillant egy vörös szempár, de még mielőtt elcsodálkozhattam volna rajta, valami megragadta a karomat és behúzott a sötétségbe!

A karomba hasító éles fájdalomra, valamint saját üvöltésemre keltem fel. Halk puffanást hallottam magam mellett. Odakaptam a tekintetem és láttam, hogy Lacey terült el mellettem.

– Úristen, jól vagy? – segítettem fel.

– Jó pofa vagy. Arra ébredek, hogy üvöltesz, te meg azért aggódsz, hogy megütöttem magam?

– Nem értem, mi olyan furcsa ebben? – kérdeztem, immár suttogva.

– Hagyjuk – legyintett. – Veled minden rendben?

– Persze, csak… – Egy pillanatra elgondolkodtam. Készen állok arra, hogy máris megosszam vele a titkomat? És ami még fontosabb, ő vajon kész rá? Végül úgy döntöttem, az igazságból nem lehet nagy probléma. Csak, nem kell mindent tudnia. – Rosszat álmodtam, ennyi az egész – mormogtam.

A félhomályban láttam, ahogy lágyan elmosolyodik. Finoman végig simított az arcomon, majd gyöngéd csókot lehelt ajkamra. Átkulcsolta a nyakamat, én pedig szorosan magamhoz öleltem a derekát. Már éppen megörültem, hogy ezek szerint még sem vagyok olyan gyenge, mint elalvás előtt feltételeztem, mikor összerezzent a karjaim közt.

– Mi a baj? – néztem rá értetlenül. Tudtam, semmi olyat nem tehettem, ami veszélyt jelenthetne rá, mert még sose érzékeltem ennyire tisztán azt a sötét hangot az elmém legmélyebb zugában, amin most maradéktalanul sikerült erőt vennem. Karjai lesiklottak a nyakamról a karomra. Tekintetét le nem vette volna rólam. Kezei folytatták útjukat egyre lejjebb a karomon, szinte egészen le a csuklómig. Az alkaromon, ujjai nyomán, furcsa melegséget éreztem.

– Mintha az mondta volna, minden rendben – mondta halálra vált arccal, ahogy kettőnk közé emelte a karomat. Öt vékony csíkban sötét folyadék színezte meg. Először nem kapcsoltam, de ahogy a jellegzetes, fémes-sós szag megcsapta az orromat, ledermedtem. Vér! Másik kezemet is magam elé emeltem. Körmeim feketéllettek a sötétségben. Akkor az már nem az álom része volt – jöttem rá.

21.

Odakint erősen fújt a szél. Lacey közvetlen a kijárat előtt kuporgott, a lépcső szélén.

– Hé, minden oké? – A vállára terítettem a zakómat és lekuporodtam mellé.

– Megígérted – mormolta maga elé.

– Tűrtem volna egy szó nélkül, hogy odajön és megaláz téged az egész iskola előtt? – kérdeztem inkább elképedve, mintsem bosszúsan. Nem akartam elhinni, hogy Laceynek valóban fontosabb volt az, hogy megígértem, nem alázom Ambert a sárga földig, mint a saját becsülete.

– Nem, de ez így akkor is durva volt! – Most először nézett rám, mióta kijöttem. Könnyes szeméből megalázottság sugárzott. Akkor értettem meg, hogy azzal, hogy így védtem meg, jobban meggyaláztam ott mindenki előtt, mintha Amber még további öt percen keresztül patáliázott volna.

– Sajnálom – rebegtem, és gyengéden átöleltem. Karjait a derekam köré kulcsolta, arcát pedig az ingembe temette.

– Mmm, mi ez rajtad? – terelte hirtelen másra a szót.

– Tulajdonképpen ez egy ing.

– Nem így értettem! – nevetett rám. Végre! – Az illatod. Dezodor, arcszesz, kölni?

– Kölni – mosolyogtam rá. – True Force.

– Nagyon finom. – Szorosabbra fogta ölelését a derekam körül és bevackolta magát az ölembe. Így ültünk, mikor Bruno leverte a vesémet az ajtóval.

– Oh, bocsánat, hogy megzavarom a meghitt pillanatot, de gondoltam lenne kedvetek táncolni, ha már eljöttetek a bálra, meg minden.

– Kösz, hogy gondoltál ránk – sziszegtem, még mindig az ajtós élmény hatása alatt.

– Máskor is! – hallottam, ahogy elmosolyodik. – Ja, és legközelebb megpróbálok kíméletesebben rátok törni, oké? – Meg se várta a válaszomat, azonnal bement. Nem tudom honnan, de valahogy megérzi, mikor, mit, hogyan kell tennie. Félelmetes!

– Van valami abban, amit mondott – suttogta Lacey.

– Igen. Ha a másik vesémet is leveri, akkor komoly gondok lesznek.

– Én nem erre gondoltam – nevetett a mellkasomba.

– Ja! – Na, landolt a papírtantusz! – Egy keringő?

– De nem most rögtön. Még szükségem van egy kis méltósággyűjtésre az előbbiek után.

– Hiszen te… - Egy gyengéd csókkal belém fojtotta az egyébiránt igen meggyőző mondatomat arról, hogy ha valakinek itt méltóság újratöltésre van szüksége, az Amber. Ha minden vitaindító mondatomat hasonlóképpen fogunk lekezelni, akkor gyümölcsöző kapcsolat elébe nézünk, az akut vitatkozási kényszerem fényében! – Nagyra értékelem ezt a megoldási módot, de szeretnélek figyelmeztetni, hogy ezt hosszútávon igen sűrűn kell majd bevetned.

– Annyi baj legyen! – mosolyodott el.

Még viharosabb lett a szél, körülöttünk a fák enyhén meghajoltak az erejétől. Valami homályosan derengett a ma reggeli időjárás jelentésből, és felsejlett, hogy kisebb zivatart ígértek estére.

– Be kellene mennünk – javasoltam. – Úgy rémlik, vihart mondtak ma estére, nem szeretném, ha itt kinn kucorogva érne minket.

– Nem szereted az esőt? – Pattant fel az ölemből.

– Imádom, de csak nézni. – Álltam fel én is, és kitártam az ajtót.

– Azt hittem nagy természetjáró vagy. – Az vagyok, de ezt honnan tudja? Látván elképedt arcomat gyorsan hozzátette: – A kölnidről feltételeztem. Az illat sokat elárul a viselőjéről. – Vont vállat kacéran, majd belibbent előttem.

– Ami azt illeti, imádok túrázni, annak ellenére, hogy nem vagyok egy kiköpött túraalkat – hadartam, miközben visszacsuktam az ajtót.

– Ez meg mit akar jelenteni? – nézett rám mosolyogva.

– Azt, hogy a túrázok általában nem olyan göthösek, mint én. Úgy meg tudok fázni, hogy azt tanítani kéne!

– Nem hiszem, hogy az emberek egymást taposnák, hogy felvehessék ezt a tárgyat! – nevetett fel.

Ahogy beléptünk a csarnokba, meghallottuk az angolkeringő sajátságos dallamát. Természetesen nem sokan ismerték még az alapokat sem, akik mégis, azok lagymatagon táncoltak. Megfogtam Lacey kezét, majd táncos tartásban beforogtam vele a tánctér közepére. Ez alkalommal kifejezetten akartam, hogy mindenki – különösen Amber! – minket nézzen. A nagy forgás közepette azonban nem láttam őt sehol. Amint egy pillanatra megálltam, észrevettem, hogy ő is a táncolók közt van! Egy magas, jóképű fiúval táncolt, akiről bizton mertem volna állítani, hogy még soha életemben nem láttam. Ez persze nem azt jelenti, hogy Amber csempészte volna be! Annyira azért nem bátor. Elkaptam a pillantását, miközben a partnerével egy a miénkhez hasonló figurát táncoltak. A szeméből és az elméjéből csak úgy sugárzott a harag.

– Mennyire vagy otthon a standard táncokban? – kérdeztem suttogva, miközben igyekeztem tartani a feszes tartást.

– Amennyire szeretnéd. Ez alkalommal nem hagyom magam! – Cinkos mosolyából tudtam, hogy ő is látta azt Amber szemében, amit én.

– Hová lett a „ne essünk túlzásokba”?

– Hatalmas szél van odakint – kacsintott rám.

– Értem – mosolyogtam rá. – Ismered a kígyó figurát?

– Igen – válaszolta. Mikor felfogta mit tervezek, halálra sápadt. – Ezt nem gondolhatod komolyan, az még a profiknak se megy mindig!

– Akkor most kapaszkodj meg, mert nem kevés változtatással, visszafelé fogjuk csinálni, közben forogni fogok, és a végére kéne egy arabeszk! – Falfehér arca láttán gyorsan hozzátettem: – Ne aggódj, tudom, mit csinálok.

– Ettől most megnyugodtam – mondta remegő hangon.

– Tényleg?

– Nem, de hülyén nézne ki, ha ennyi tanakodás után semmit se csinálnánk – villantott rám egy feszült mosolyt.

– Akkor hajrá! –Az egyik lábamat beakasztottam az övébe, ő pedig a testével máris körülfonta az enyémet. Éreztem, ahogy egész testében remeg. Félt, de a bizonyítási vágy erősebben munkált benne! Két karjával átnyúlt a nyakam mögött, én magasba emeltem mind a két karom, ezzel rákulcsolva az ővéire, és elkezdtem forogni. Lábával elengedte az én lábamat, és éreztem, ahogy a teste forogni kezd körülöttem. – Most gyorsan válts fogást, kulcsold át a nyakamat! – hadartam, miközben leengedtem a kezem, hogy megfogjam a derekát, ami elém került. Követte az utasításomat, ennek eredményeképpen a teste átpördült a levegőben. Én a derekánál fogva elkaptam és a magasba emeltem. Ő pont a megfelelő pillanatban hajtotta végre az arabeszket, sőt, még a nyakamat is elengedte, magasba emelte karjait és belehomorított a pózba.

Finoman leengedtem. Még jobban remegett, mint azelőtt, és biztos voltam benne, hogy ezt már nem csak én vettem észre. Egy árva pisszenést sem lehetett hallani! Minden szempár ránk meredt. Nem igaz, hogy ezt túlélte! – hasított olyan erővel az elmémbe a tömeg ki nem mondott gondolata, hogy azt hittem, összerogyok a súlya alatt.

– Te nem vagy normális, ezt ugye tudod?! – visította végül Amber, kimondva, amit a többiek nem mertek, vagy még nem tudtak a sokktól. – Lazán meghalhatott volna, ha leesik, amikor fogást vált!

– Ne haragudj Amber, de az életemhez neked aztán rohadtul semmi közöd! – fordult szembe Lacey Amberrel, miközben nem is olyan diszkréten a számra tette a kezét. Látnom sem kellett az arcát, hogy tudjam, Amber mitől lett falfehér. Lacey tajtékzott a dühtől! Olyannyira hogy koncentrálás nélkül is láthatóvá vált számomra az őt körülvevő energia mező, ami vérvörös színben játszott.

– Ha ettől jobban érzed magad, nem téged féltettelek. Bárki másért aggódtam volna, aki a keze közé kerül és megcsinálja ezt vele.

– Amint látod, az ég egy adta világon semmi baja – fejtettem le a számról Lacey kezét. – Pontosan tudtam mit csinálok, és mekkora a rizikófaktor, ha ezt olyannal csinálom, akivel még csak soha nem is gyakoroltam azelőtt, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, egyeseknek – Néztem úgy Amberre, hogy kétsége se lehessen afelől, jelen esetben őt értem „egyesek” alatt. – Isten adta tehetségük van az ilyesmihez.

– Ez akkor is életveszélyes volt – suttogta.

– Szeretnéd, hogy veled is megcsináljam?

– Azért, azt talán nem kéne – súgta oda nekem Lacey. – Ne sértődj meg, de nem hiszem, hogy ezt most rögtön újra meg tudnád csinálni.

– Én is pont erre apellálok – válaszoltam.

– Oké, oszolj emberek! – segített ki Bells.

– Azért azt ismerd el, hogy tényleg nem vagy százas! – suttogta Dorka, ahogy közelebb léptek hozzánk.

– Az biztos! Ez tényleg életveszélyes volt! – sziszegte Zac.

– Hiszen már mondtam, tudtam mit csinálok! – ismételtem meg újfent.

– Nem tudom, én ettől nem éreztem volna jobban magam! – mondta Dorka.

– Engem sem nyugtatott meg – ismerte be a többieknek is Lacey –, de jobb ötletem pillanatnyilag nem volt, és kellett valami ütős a végére, amitől Ambernek eláll a szava.

– Nos, ez nem egészen sikerült a tervek szerint – mutatott rá Bruno.