25.

– Biztos ne kísérjelek haza? – tettem fel tíz perc alatt aligha nem századjára ezt a kérdést.

– Nagyon aranyos vagy, de nem venném a lelkemre, ha nagy elrévülésedben kocsi alá gyalogolnál – mondta mosolyogva, miközben végig simított az arcomon. – És nyugodt lehetsz afelől, hogy senki sem fog elrabolni!

– Hát a tegnapiak után… – csúszott ki a számon.

– Oké, megfogtál, semmi sem biztos. Leszámítva azt, hogy apu élve megnyúz, ha nem toppanok be legalább öt percre rom eltakarítani.

Mintha csak erre várt volna, hirtelen feltűnt az utca végén a busz, és önmagát meghazudtoló sebességgel vágtatott végig a rövid útszakaszon, ami elválasztotta tőlünk, ezzel gyakorlatilag semmi esélyt sem adva nekem az eb karóhoz kötésére: mire megmukkantam volna, már bent állt a megállóban, Lacey gyors puszit nyomott az arcomra, majd felperdült a buszra. A sofőr, esélyeim tovább csökkentése végett azonnal be is zárta az ajtókat, gázt adott, s mint akit puskából lőttek ki, hasított is tova a következő megállóba, s mire egyáltalán feleszméltem volna, hogy legalább integetni kezdjek, már rég befordult a sarkon. Úgy látszik, Lacey nem alaptalanul félt attól az autó alá sasszézástól!

Minden igyekezetem ellenére sem tudtam másodperceknél tovább fennmaradni gondolataim tengerének felszínen, egyhamar sötét mélységekbe merültem. Megtehetem én ezt egyáltalán? Kockáztathatom Lacey életét pusztán azért, hogy megéljem a legszebb érzéseket, amik egy ember életében megadathatnak? Egyáltalán, méltó vagyok rá, hogy akár csak a gondolattal is eljátszhassak, szeretem?

Telefonom fáradhatatlan csöngése – s így valaki még fáradhatatlanabb próbálkozása – térített magamhoz, mit ad Isten, egy úttest kellős közepén!

– Halló? – nyögtem meglepetten.

– Na, végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Bruno a vonal másik végén. – Bakker, nekem senki nem mondta, hogy olimpiai távfutók kitartása kell az utolérésedhez! – mondta nevetve.

– Ha az vígasztal, csak mostanában.

– Vigasztalni épp nem vígasztal, de különösebben nem is zavar, szóval mindegy. De nem ezért csörgetlek már öt perce! Figyu, nincs kedved ma kiruccanni valahova?

– Kicsit konkrétabban?

– Akkor ezt igennek veszem. Nem tudom, mondjuk kávézni?

– Csak így, kettecskén? – kérdeztem vissza, kicsit meghökkenve.

– Ne sértődj meg, de ha buzi lennék, se lennél az esetem – mondta évődve, és szinte magam előtt láttam, ahogy lefitymálóan végigmér.

– Ezt örömmel hallom – adtam alá a lovat.

– Akkor egy fél óra múlva, mondjuk az Espresso Joe’s-ban?

– Majd igyekszem egy kicsit – mondtam a fogamat szívva, az Espresso Joe’s ugyanis még busszal is egy izmos fél óra lett volna, de minek után nem volt különösebb ingerenciám újfent buszra várni, így maradt a távgyalogló tempó.

– Miattam igazán ne törd magad, amíg nem érkezel meg, legalább tudok vadászni.

– Ugye tudod, hogy ez rém undorítóan hangzik? – kérdeztem, immár kicsit lihegve, de leplezetlen undorral a hangomban.

– Majd ezt is megtárgyaljuk, ha ideértél, feministácskám! – Azzal letette a telefont.

Mindig is érdekesnek tartottam, nyaranta mennyire nincs élet az utcákon délelőtt tízig. Nyílván azért, mert minden épeszű ember kihasználja az alkalmat, hogy nem kell hajnalok-hajnalán felkelni, de számomra mégis emészthetetlen, hogy lehet tizenkét órákat aludni anélkül, hogy utána az ember ne keljen fel még fáradtabban, mint ahogy lefeküdt. Különösebb autós fenyegetettség nélkül haladtam előre – az út közepén, ahogy azt kell – célom felé, jóformán nem is figyelve, merre járok – jóformán többet tartózkodtam Keyportban, mint otthon, amióta gimnazista vagyok. Sokszor felmerült bennem egy-egy izomlázas reggelen, nem teljesen lehetetlen-e, hogy hébe-hóba átruccanok álmomban?

Egyszer csak bekapcsolt a vészfék, ami levágta az automatapilótámat, s feleszmélve megállapítottam, hogy célt értem. Bruno egy a kávézó végében lévő boxban terpeszkedett, éppen az egyik – meglehetősen attraktív – pincérnőt szédítette. Sosem értettem igazán, mi az, ami a kifejezetten zord külseje ellenére mágnesként bevonzza a lányokat, de ettől függetlenül el kellett ismernem a valami hatásosságát. A kávézó szokatlanul zsúfolt volt annak ellenére, hogy az utca mennyire kihalt volt – nyílván csak a hozzám hasonló elmebetegek ültek be, hogy elüssék az időt, amíg a pláza meg miegyéb kinyit, olyan tíz óra magasságában. Ahogy szoktam, haláli csendben és feltűnésmentesen átlejtettem Bruno felé, majd hangtalanul helyet foglaltam, és amíg észre nem vettek, élveztem a kétszemélyes színdarabot. Ami még inkább meglepett, az az volt, hogy külsejével és általános viselkedésével ellentétben, mennyire kifinomultan hálózta be Bruno a lányt – a finom hasonlatok, a lágy hangnem és az a furcsa, rosszfiús és mégis láb remegtető mosoly valahogy annyira nem illettek ahhoz a Brunohoz, akit én ismertem. Bár, ha jobban meggondolom, ez Ő! Csupa rejtély, maga a kiismerhetetlenség, mikor azt hiszed, végre megfejtetted legalább egy állandónak hitt szokását és annak indíttatását, azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vesz – mindezt mégis úgy, hogy az életben egyszer sem fog egy egész kört leírni!

– Mit iszol? – pillantott hirtelen rám, a lány válla felett.

Zavaromban egy percig megmukkanni sem tudtam, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek éppen sikerült felmászni a konyhakredencre és kicsempészni egy szem sütit a dobozból, majd a csendben szemlélődő szülő felfedi magát, és leleplezi a titkos kis akciót. – Teát, citrommal – nyögtem végül.

– Milyet hozhatok? – kérdezte édeskedve a pincérnő, akiről nem mertem volna teljes biztonsággal állítani, hogy idősebb nálam.

– Mindegy, erős legyen – hagytam rá.

– Nekem meg egy feketét, tisztán – duruzsolta Bruno, mire a lány felkuncogott.

– Tisztán? – kérdeztem csöpp értetlenséggel, de annál több elfojtott nevetéssel, mikor végre hallótávolságon kívül került a hölgyemény.

– Tudod, a hozzá hasonló kislányok zabálják az olyan frappáns pasikat, mint szerény személyem. – Amennyire tudott, így ültében, teátrálisan meghajolt. – Bár tudom, szerinted nem szép kihasználni a naivitásukat.

– Nem, valóban nem, de kétlem, hogy – ahogy te fogalmaztál – a feminista világnézetem megvitatása miatt hívtál fel, illetve el.

– Én inkább úgy mondanám, nem elsősorban ezért, ugyanis módfelett érdekelne, mi szükséges ahhoz, hogy egy férfi erre az álláspontra jusson. – Ebben a pillanatban tért vissza a szőke szépség, arcán a tipikus, méregető kifejezéssel, amivel általában nézni szoktak rám az emberek, majd Brunora nézett, aki villantott rá egy mosolyt, amitől majdhogynem elolvadt, én pedig már ugrásra kész voltam, arra az esetre, ha két másodpercen belül összenyeklenének alatta a lábai. Szerencsére, erre nem került sor – bár meg kell hagyni, bizonytalan léptekkel sétált vissza a pulthoz. Hörpintettem egyet a teámból, amit sikerült bivaly erősre csinálniuk, így eltartott egy pár pillanatig, amíg nem láttam csillagokat mindenfelé.

– Tudod, én a helyedben jobban erőlködnék annak érdekében, hogy elhitessem a világgal, normális vagyok.

– Parancsolsz? – köhécseltem vissza meglepetten az iménti korty teámat.

– Teljesen kifordultál magadból, mindketten tudjuk, miért. – Szemét az enyémbe fúrta, úgy nézett rám, mint majdnem minden krimiben a maffiafőnök a szegény, jelentéktelen, fél perc alatt eltakarítható, kétbalkezes beosztottjára.

Hosszú percekig némán ültünk, nem szóltunk egy szót se, de efféle félrevezető hadműveletekre nem is volt szükség. Ahogy mindinkább elmélyültem Bruno szemének tanulmányozásában, észrevettem, hogy szivárványhártyája apró szikrákat vet, miközben szűnni nem akaró keringőt lejt éjsötét szembogara körül! Szabályosan tengeribeteg lettem, de egy perccel később, a felismerés úgy vetette rám magát, mint kiéhezett tigris egy védtelen, sánta antilopra, ezzel legalább tompítva egyre erősödő hányingeremet – s mintha csak erre várt volna, Bruno is megszólalt – csakhogy a fejemben! –: Bizony, nem te vagy az egyedüli!

24.

Öles léptekkel indultam meg hazafelé, ennek eredményeként lágy szellő ölelt körül és simogatta csupasz bőröm – az amúgy mozdulatlan levegőjű utcán. Különös, eső előtti állottság volt ez. Valószínűleg más is ugyanarra a – két perc múlva egyébiránt beigazolódó – konszenzusra jutott volna, miszerint pillanatokon belül leszakad az ég, csakhogy én éreztem, ahogy az odafönt a feszültség nőttön-nő a fellegekben.

Mire befordultam az utcánk sarkára, ahonnét már csak ötven méterre lettem volna a biztonságot nyújtó eresztől, ronggyá áztam, így már egészen más színben tűnt fel előttem az eresz által lefedett világosszürke folt, és teljesen feleslegesnek ítéltem lélekszakadva berohanni alá. Komótosan baktattam hát végig az utcán, ahogy azt egy ráérős öregúr tenné egy kellemes, nyári napon, majd a kapualjban nagy erőkkel állhattam neki kulcsom előbányászásának zsebem végtelen mélységéből – ugyanis nem állt szándékomban a kapucsengőt használni, mert akkor az előszobánkban felvisított volna a kaputelefon, ami hiába játszotta néha nap Beethoven Für Elisét, akkor sem egy leányálom arra kelni! Cuppogva felbaktattam harmadikra, majd csendben beslisszoltam a lakásba, hogy egy lépéssel a fürdőszobában teremjek és megszabaduljak csatakos ruháimtól. Utam innen – ismét – az előszobán keresztül a konyhába vezetett, ugyanis gyomrom elégedetlen mordulással jelezte: ételt kíván, de mihamarabb! Neki álltam hát egy gyors Matt-omlettnek, ami igazából csak fűszerezésében tért el a normálistól – értsd, a következők közül, nótás jókedvem szerint, bármi belekerülhetett: vegeta, kömény, fűszerpaprika, petrezselyem, zeller, tárkony, betétnek pedig valamilyen sonka, illetve kiborítva még melegen annyi sajt és ketchup, amennyit a szemem kívánt. Épp fordultam volna hátra, hogy amíg szilárdul a tojás, előbányásszam könnyű, de tartalmas reggelim mellé azt a pár szem, jóképű paradicsomot, amit még tegnap este kinéztem magamnak, mire finom kezek ölelésébe hátráltam.

– Oh, jó reggelt! – mondtam meglepetten.

– Neked is – mormolta a hátamba. – Mit eszünk? – tette fel a költői kérdést, ahogy állát a vállgödrömbe fúrva belelesett a serpenyőbe. – És miért vagy ilyen nyirkos? – kérdezte, és mímelt vacogásában összekoccantotta fogait.

– Oda kint esik – válaszoltam, miközben gyorsan fordítottam az omletten, mert a széle már elvált a serpenyő falától, sőt, kicsit meg is barnult.

– És mi dolgod volt neked hajnalok-hajnalán a zuhogó esőben?

– Bellsszért kellett kimennem Keyportba. – Nem tudtam, mennyire lenne illendő Laceyt beavatnom Bells magánéletbe, tekintve, hogy, kis túlzással, vadidegenek egymás számára. Végül arra jutottam, hogy egy jól megfogalmazott féligazság éppen kielégítheti Lacey kíváncsiságát, anélkül, hogy kényes részleteket lennék kénytelen közölni. – Neki hosszabbra nyúlt a tegnap este, mint a többieknek.

– Hmm. – Ennél kicsit többre számítottam, de ámen!

Reggelinkre – talán csak számomra – szűkszavúságom alig érezhetően rányomta bélyegét – de a biztos, feszület csöndességet még mindig jobban viseltem, mint egy előre megjósolhatatlan reakciót Lacey részéről.

Ezt követően lábujjhegyen visszaosontunk a szobámba, ahol Peter természetesen ugyanolyan félájultan hortyogott. Sokszor az a benyomásom, hogy a családomra gond nélkül rá lehetne robbantani az egész lakóépületet, lebombázhatnák a várost, vagy akár be is köszönthetne a világ vége, ők ugyanolyan nyugodtan aludnák az igazak álmát, s miután felkeltek, valószínűleg a legkevésbé zavartatnák magukat új környezetük miatt, a felkelés miatti tompultságban halálos nyugalommal lejtenének ki az elpusztult konyhába, egy korty vízért.

– Biztos, hogy azt akarod felvenni? – kérdeztem suttogva, mikor Lacey felkapta a székemről gondosan összehajtogatott ruháját.

– Igen.

– De, odakint még mindig esik – erősködtem. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy az a ruha térden állva könyörögne, hogy esővízben fürödhessék.

– Igaz – mondta elhúzott szájjal, majd azzal a laza mozdulattal ki is bújt belőle és ledobta az ágyamra, majd a szekrényem felé vette az irányt. Mire elsült az agyam, már magára is vette a kedvenc pólómat és mélyebbre ásta magát egy nadrágért.

– Tudod, ez nem fair! – jegyeztem meg mosolyogva. – Én nem nyúlhatok be tőled csak így bármit.

– Mit kérsz, a melltartóm vagy a tangám? – kérdezte nyelv kiöltve, majd visszafordult a szekrényem felé. – Basszus! – sziszegte, majd rögtön ezt követően tompa koppanás hallatszott.

– Mi az? – termettem mellette. – Minden oké?

– Persze – mondta a feje búbját simogatva –, leszámítva, hogy, ahogy elnézem, a tangám még jó is lenne rád! De ezt nem adom, ez a kedvencem, bocsi.

Laceynek végül sikerült a kedvenc farmeromat is kikotornia a kedvenc pólóm mellé, amin én csak halk nevetéssel konstatáltam, mire ő mosolyogva kilökdösött a szobából, nehogy felébresszük Petert.

Nyolc óra magasságában elhagytuk a lakást és sétálni indultunk a környéken. Tömérdek gondolat és érzés kavargott bennem, így nem volt nagy meglepetés, hogy végül a parkban kötöttünk ki. Lehuppantam az egyik hintába, az ölembe vontam Laceyt. Furcsán megosztva éreztem magam, ahogy Laceyvel az ölemben, kitámasztott lábakkal lágyan előre-hátra ringatóztam. Egyfelől – hála a tompán égető bizsergésnek – teljesen tisztában voltam azzal, éppen kivel és hol vagyok, ugyanakkor olyan mélyre sikerült a gondolataimba merülnöm, hogy attól tartottam, bármelyik pillanatban lefordulhatok az ülőkéről.

– Mi a baj? – Lacey aggódó hangja nyomán úgy buktam a felszínre, mint fuldokló búvár a mélységből.

– Jaj, bocs, nagyon elmerengtem?

– Azt ne mondd, hogy ennél van mélyebbre! – nevetett fel.

– Attól tartok, elég lesújtó dolgokat kell még megtudnod! – mondtam mosolyogva.

– Tudod, még soha nem találkoztam hozzád hasonló emberrel – hangja furcsán révetegnek tűnt az előbbi harsány nevetéséhez képest. – Az a félelmetes benned, hogy képes vagy megragadni az emberek legbelső, igazi énjét, és minden erőlködés nélkül a felszínre tudod hozni azt. Nem is tudom, mint egy mindent feltáró tükör, ami előtt lehetetlen vállalkozás megjátszani magad. Ugyanakkor magadból alig mutatsz valamit a külvilágnak.

– Tükör? – ismételtem meg, ízlelgetve a hallottakat. Hiába, no, az embert nem sűrűn tükrözik le csak úgy!

– Hogy lehet valaki ennyire lehetetlen? – kérdezte nevetve, miközben valahogy megpördült az ölemben, így szemtől szembe kerültünk, lábaival pedig átkulcsolta a derekamat.

Egy tükör, aki mindenki igaz valóját mutatja. Lehetséges lenne ez? S ha igen, attól tartok csak egyetlen módon: más valódi énjét csak önnön valónk feltárásával érthetjük meg és érhetjük el. De akkor ez egyet jelentene azzal, hogy igazából az a valódi énem, akit minden erőmmel igyekszem elnyomni, és az az én, akiről mindeddig azt hittem, ő az igazi Matt, valójában csak silány, a társadalom elvárásaihoz igazított utánnyomás.

23.

Miután sikerült lenyugtatnom a kedélyeket – Nem véletlen a többes szám, mert magamat is le kellett! –, nagyjából hajnali kettő felé ismét elszenderedtünk, ezúttal viszont szorosan egymáshoz simulva. Furcsa, de az, hogy ilyen szinten a közvetlen közelemben volt, valamiért megnyugtatólag hatott rám, holott rövid ismeretségünk során mindig is irtóztam attól, hogy ennyire közel legyen hozzám. Egészen eddig szabályosan halálra rémültem a gondolattól, hogy semmiféle „akadály” ne legyen köztem és közte, féltem, így még inkább kiszolgáltatom őt a sötét, ösztönösebb felemnek, de ez irányú félelmeim teljesen tévesnek bizonyultak. Valójában az, hogy testünk majd’ mindenegyes négyzetcentimétere összeért, a legjobb visszatartó erő volt, ami csak el tudtam képzelni, mert így minden egyes idegszálamon egyszerre futott végig az égő-zsibbasztó fájdalom, ami állandó készültségben tartott, mikor szememre szállt az álom, akkor is. Olyannyira megnyugodtam és ellazultam ettől, hogy olyan mélyen sikerült aludnom, hogy nem álmodtam az ég egy adta világon semmit!

Azonban nem sokáig élvezhettem újonnan meglelt „fegyverem” gyümölcsét, mert olyan hat óra magasságában megcsörrent a telefonom – ami más körülmények között nem ért volna készületlenül, mert olyankor már egy órája ébren vagyok, de így a szünetben kezdtem egyre jobban elkényelmesedni alvás téren. A telefonom az ágy fölötti könyves polcomon pihent, hangosan és az elhalás bármiféle reménye nélkül sivított a némaságba kedvenc együttesem, a Three Days Grace legújabb albumának egyik száma, a No More, amire úgy látszik, rajtam kívül senki sem kelt fel! Ki se nyitottam a szemem, úgy csapkodtam végig a polcon, míg végül megtaláltam a készüléket.

– Halló? – nyögtem erőtlenül, ahogy felültem az ágyban és másik kezemmel a szememet kezdtem dörgölni.

– Matt, hála az égnek, hogy téged utolértelek! – szólt bele a vonal másik végén Bells, álmos fejemnek kifejezetten bántóan hangosan. – Zavarlak? – kérdezte olyan hangon, amitől elmémben azonnal felderengett előttem bájos, bár kissé sovány arca, ahogy beszívja az alsó ajkát, valahányszor felteszi ezt a társadalmilag bevett kérdést.

–Már nem – ásítottam bele a telefonba. Tudom, ez nem éppen a legudvariasabb módja e kérdés megválaszolásának, de frissen ugrasztva senki ne várjon tőlem ennél kedvesebbet!

– Akkor el tudnál jönni értem? – Kezdett kiélesedni a hallásom, fülemet megütötte az elfojtott könnyek jellegzetes szimfóniája hangjában.

– Persze, hol vagy? – kérdeztem suttogva, miközben óvatosan kimásztam Lacey mellől, majd fél kézzel beleügyeskedtem magam a farmeromba.

– A McDonagh’s előtt.

– Oké, tizenöt perc, és ott vagyok!

– Köszi – mondta elhaló hangon. Tudtam, amíg nem teszem le, nem enged szabad utat a könnyeinek, így elköszönés nélkül kinyomtam – Amúgy is, tizenöt percre nem érdemes elköszönni!

Már éppen magamra kaptam egy pólót és a cipőmet, mikor eszembe jutott, a helyzet közel sem ennyire egyszerű! Itt fekszik az ágyamon egy lány, akinek minden bizonnyal el kell majd számolnom azzal, miért hagytam őt magára egy olyan helyen, ahol még életében nem járt azelőtt. És ami ennél kényesebb az egészben, hogy egy másik lány miatt – függetlenül attól, hogy ez a másik lány csak egy barát! Végül meggyőztem magam, hogy – függetlenül attól, éreztem, ahogy a vakbuzgó imádat Lacey irányába egyre csak nőttön-nő bennem – mindig is a barátokat kell az elsőnek tekintenem, arról már nem is beszélve, hogy Lacey felszínre bukó emlékeiből tudtam, valószínűleg ő borulna ki a leginkább, ha most azonnal nem hordanám el magam Bellsért!

Odalent kifejezetten friss volt az idő, a finom, hűvös szellő, ami az utcákon táncolt, különösen jól esett a szoba fülledtsége után. Mivel megint úgy mentem, mint egy törtető tank, sokkal hamarabb kiértem Bellshez. A járda szélére kucorodva, arcát a térdei közé temetve pillantottam meg őt. Lassú, halk léptekkel közeledtem felé. Annyira ritkán láttam őt olyannak, mint most – mint amilyen valójában! –: egy gyönyörű, törékeny lánynak. A külvilág felé mindig is igyekezett erősnek mutatkozni – csak úgy, mint legtöbbünk. Sosem értettem, az emberek miért bújnak álarc mögé? Erre persze mindenki kapásból rávágta: hogy megóvják magukat a csalódásoktól. De, szerintem, ez úgy, ahogy van ökörség! Ha a valódi arcunkat mutatnánk a világ felé, csak a hozzánk hasonlók figyelnének fel ránk, de azzal, hogy igyekszünk megóvni magunkat a csalódásoktól, igazából csak belehajszoljuk magunkat a lehető legtöbbe!

– Szia – mondtam lágyan és letelepedtem mellé. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem lett volna rossz ötlet magammal hozni valami felöltőt, hogy a hátára teríthessem.

– Szia – köszöntött erőltetett mosollyal az arcán, majd gyorsan letörölte könnyeit az arcáról. – Azt hittem, tizenöt perc, amíg kiérsz. – Akármennyire is próbálkozott, nem sikerült elrejtenie előlem meglepettségét és csalódottságát, gyors lábaim miatt.

– Ismersz, én vagyok Villámlábú Matt! – mondtam mosolyogva, miközben felsegítettem őt a földről.

– Hogy is felejthettem el? – nevetett fel. Mosolya végre valódi – bár nagyon rövid – volt.

Miközben elkísértem hazáig, elmesélte, milyen irányt vettek a dolgok, miután szétváltak útjaink: a többiekkel még elmentek egyet kocsmázni, csakhogy a srácok nem bírták úgy a piát, mint ő, így hamar kidőltek. Időközben összehaverkodtak a szomszédban ülő fiúkkal, így végül már mind együtt ittak. Az egyik srác – Bells úgy emlékezett, Neilnek hívták a fiút – kihívta őt egy tequilaivó-versenyre, amit természetesen Bells nyert meg. De a sok tequila azt a szomorú következményt vonta maga után, hogy mindketten olyan részegek lettek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva! Azonban ez – ahogy az másodpercekkel később Bells történetéből kiderült – még nem a legdurvább része volt a tegnap estének. Ezzel a Neillel egészen összemelegedtek, de közben a többiek már kellően magukhoz tértek, és indítványozták, hogy induljanak haza, Bellst azonban éppen nagyon lefoglalta a mi jó Neilünk. Fél óra győzködés után a srácok végül feladták és elindultak haza. Ekkor történt meg az, hogy a jóembernek valamitől – felteszem attól, hogy Bells ekkor már teljesen védtelen volt – elborult az agya, és bedurvult! Beráncigálta Bellst a mosdóba, ahol öt perc „szenvedélyes” smárolás után megerőszakolta őt az egyik WC-fülkében.

– Oké, ez most furának fog tűnni, de még mielőtt komolyabban kiborulok, tudnom kell: szeded még a fogamzás gátlót? – kérdeztem, valószínűleg teljesen halálra vált arccal.

– Igen – rebegte alig hallhatóan. Egy másodpercre elöntött a megnyugvás, de egy pillanat múlva, ahogy sikerült mindent megemésztenem, a nyakába zúdítottam minden gondolatomat. Természetesen tekintettel voltam arra, hogy mindent úgy fogalmazzak meg, hogy éreztessem vele, egyáltalán nem tartom őt felelősnek azért, ami történt, mert rajta kívül álló tényezők alakították így az eseményeket – holott a véleményem az volt, hogy, noha a megerőszakolásáról tényleg nem tehet, az azt megelőző események alakulásában igenis „vétkes” volt. Bells azonban ismert annyira, hogy pontosan tudja, mit gondolok valójában, de – mint mindig – ez nem képezte további beszélgetés tárgyát közöttünk. Mindenkinek egyszerűbb, ha most minden energiánkat arra koncentráljuk, hogy mihamarabb túltegye magát ezen. Azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit, hogy megkönnyítsem számára a feldolgozás nehézkes folyamatát, de ez normális embereket is egy életre megnyomorít, és elképzelni sem tudtam, Bells miképp fog megbirkózni vele – ha egyáltalán sikerül neki valaha. Erről pedig eszembe jutott a múltkori eset, amikor hónapokig élőhalottként járt-kelt köztünk – pedig az akkori barátja „csak” eldobta, mint egy használt rongyot. A Bellsből sugárzó letargikus gondolatok pedig csak megerősítettek abban az elképzelésemben, hogy egy életen át kizárólag önmagát fogja okolni. Abban a szent pillanatban azt kívántam, bárcsak én is olyan feltétel nélkül elfogadó és megértő lennék, ahogy az egy igaz baráthoz illik. De egyszer valaki már elherdálta a megértésemet, és – részben miatta – már nem vagyok képes annyira ártatlannak tekinteni egyetlen embert – még a barátaimat – sem!

Mikor a házuk elé értünk, egy pár pillanatig némán álltunk egymással szemben, majd felágaskodott hozzám és puszit nyomott az arcomra

– Köszi. Mindenért. – Azzal beszaladt a házba,egy fél perc múlva félrevonta az ablaka elől a függönyt, intett, hogy minden rendben, mire visszaintegettem és elindultam haza.

22.

– Nem, mintha nem érteném meg maximálisan a reakciódat – kezdtem bele a világ talán legkézenfekvőbb kérdésébe, mikor elindultunk hazafelé –, de honnan jött ez a hirtelen harag Amberrel szemben?

– Fogalmam sincs – ismerte be. – Nevezz bolondnak, de ott vibrált a levegőben.

– Tessék? – Megtorpantam a zebra kellős közepén, ami azért valljuk be, nem egy életbiztosítás, még ilyen kései órán sem!

– Olyan volt, mintha mindenfelől ez szivárgott volna az emberekből. Ami egyébként nem meglepő, és be kell látnom, teljesen elrugaszkodott ötlet volt részemről, hogy bizalmat szavaztam Ambernek.

– Az – válaszoltam elmerengve. Lacey érzékenysége mások érzései iránt birizgálta a fantáziámat. Szinte teljesen biztosra vettem, hogy nem bír az enyémekhez hasonló képességekkel, ugyanakkor nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy efféle képességek hiányában mégis ennyire fogékony a környezet ingereire.

– … amúgy bírom a barátaidat! – mondta mosolyogva. A nagy merengés közepette lemaradtam a mondat első feléről! Király, pedig eddig nem okozott problémát egyszerre több dologra figyelni! – Bár Izzy kicsit ijesztő!

– Tagadhatatlan, Bells nagyon vehemens.

– De szépen fejezted ki magad! – mondta nevetve.

– Hát igen, a szinonima szótárral a kezemben szoktam elaludni – viccelődtem.

– Ezt most komolyan mondtad? – Nézett rám elképedve. Ezek szerint rosszul hangsúlyoztam.

– Nem, persze, hogy nem! – nevettem fel.

– Ennek örülök. A szinonima szótár elég vaskos, nem hiszem, hogy kényelmesen tudtam volna aludni rajta! – öltött nyelvet rám.

Felvetettem, hogy sétálhatnánk hazáig. Lacey nem ellenkezett, ellenben lekapta a magas sarkúját a lábáról, amit viszont nem hagyhattam szó nélkül! Félreértés ne essék, nem vagyok egy szadista, aki elvárja, hogy a magas sarkúhoz hasonló kínzóeszközben lejtsen velem haza Keyportból, de az ilyen iskolai rendezvények mindig úgy zárulnak, hogy szinte mindenki lelép olyan tíz óra magaslatában, elmennek kocsmázni, és azok, akik ne adj isten, valami oknál fogva tíz után távoznak, már üvegszilánkszőnyegen mehetnek haza, így ölbe kaptam és elindultunk.

Félúton Lacey elaludt, így valamivel lassabban szedtem a lábaimat, mint egyébként tettem volna. Mikor hazaértünk, meg se lepődtem rajta, hogy az ajtó zárva volt. Laceyt finoman leengedtem a térdemre, miközben másik kezemmel a zsebemben matattam a kulcsom után. Végre sikerült elővennem, de tizedszer sem sikerült beletalálnom a zárba. Végül megesett rajtam a fentiek szíve, így a tizenegyedik próbálkozás végre célt ért. Amilyen halkan csak tudtam, elfordítottam a kulcsot négyszer a zárban, majd újra az ölembe kapva Laceyt, finoman berúgtam az ajtót, és egyenest a szobám felé vettem az irányt.

A szobában fülledt meleg volt. Óvatosan lefektettem Laceyt az ágyamra, majd kinyitottam az ablakot. Lehámoztam magamról a felesleges ruhadarabokat, átvonultam velük a fürdőbe és behajítottam őket a szennyes-bödönbe. Eszembe jutott, hogy még nem zártam be, így kisiettem a fürdőből az előszobába, majd gyorsan bezártam az ajtót.

Mikor visszamentem a szobámba, egy percig tanácstalanul álltam az ágyam mellett. Az elsődleges dilemmám az volt, hogy Lacey teljes „harci díszben” feküdt az ágyamon. A második pedig maga a tény, hogy valaki fekszik az ágyamon. Kilencven centiméter minden, csak éppen nem kényelmes két ember számára!

Végül, szemérmességemet félre téve átöltöztettem Laceyt, majd megágyaztam magamnak a földön, ugyanis, ha én alszom belül, az éjszaka folyamán tuti kifúrom Laceyt, ha meg kívül, akkor száz, hogy a földön kötök ki, így meg aztán mindegy, nem? – arról nem is szólva, hogy nem akartam megkockáztatni, hogy az éjszaka folyamán olyat tegyek, amit megbánok. Testem minden egyes porcikája égett a vágytól, és az elmémen is kezdett eluralkodni valami furcsa sötétség, ami tompította a figyelmemet, így komoly kétségek merültek fel bennem azt illetően, hogy álmomban képes lennék olyan szinten felülkerekedni rajta, mint a múltkor!

Megint a páternoszter előtt voltam, ezúttal azonban egyedül. A felvonók nem jártak, így elindultam a lépcsők felé. Mikor leértem a földszintre, semmit sem láttam. Üvegszilánkok sercegtek a talpam alatt. Nagyszerű, valaki szétverte a lámpákat! Sosem szoktam vandálokról álmodni. Az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy valaki figyel, ami azért, valljuk be, elég abszurd egy álomban. Megfordultam, de nem láttam senkit. Elindultam előre, a végtelen sötétségbe. Kitapogattam az ajtót. Kilöktem, de ahelyett, hogy fényár vakított volna el, még annyit se láttam, mint az előbb!

– Örülök, hogy újra itt vagy! – hörögte valaki odabentről. Megvillant egy vörös szempár, de még mielőtt elcsodálkozhattam volna rajta, valami megragadta a karomat és behúzott a sötétségbe!

A karomba hasító éles fájdalomra, valamint saját üvöltésemre keltem fel. Halk puffanást hallottam magam mellett. Odakaptam a tekintetem és láttam, hogy Lacey terült el mellettem.

– Úristen, jól vagy? – segítettem fel.

– Jó pofa vagy. Arra ébredek, hogy üvöltesz, te meg azért aggódsz, hogy megütöttem magam?

– Nem értem, mi olyan furcsa ebben? – kérdeztem, immár suttogva.

– Hagyjuk – legyintett. – Veled minden rendben?

– Persze, csak… – Egy pillanatra elgondolkodtam. Készen állok arra, hogy máris megosszam vele a titkomat? És ami még fontosabb, ő vajon kész rá? Végül úgy döntöttem, az igazságból nem lehet nagy probléma. Csak, nem kell mindent tudnia. – Rosszat álmodtam, ennyi az egész – mormogtam.

A félhomályban láttam, ahogy lágyan elmosolyodik. Finoman végig simított az arcomon, majd gyöngéd csókot lehelt ajkamra. Átkulcsolta a nyakamat, én pedig szorosan magamhoz öleltem a derekát. Már éppen megörültem, hogy ezek szerint még sem vagyok olyan gyenge, mint elalvás előtt feltételeztem, mikor összerezzent a karjaim közt.

– Mi a baj? – néztem rá értetlenül. Tudtam, semmi olyat nem tehettem, ami veszélyt jelenthetne rá, mert még sose érzékeltem ennyire tisztán azt a sötét hangot az elmém legmélyebb zugában, amin most maradéktalanul sikerült erőt vennem. Karjai lesiklottak a nyakamról a karomra. Tekintetét le nem vette volna rólam. Kezei folytatták útjukat egyre lejjebb a karomon, szinte egészen le a csuklómig. Az alkaromon, ujjai nyomán, furcsa melegséget éreztem.

– Mintha az mondta volna, minden rendben – mondta halálra vált arccal, ahogy kettőnk közé emelte a karomat. Öt vékony csíkban sötét folyadék színezte meg. Először nem kapcsoltam, de ahogy a jellegzetes, fémes-sós szag megcsapta az orromat, ledermedtem. Vér! Másik kezemet is magam elé emeltem. Körmeim feketéllettek a sötétségben. Akkor az már nem az álom része volt – jöttem rá.

21.

Odakint erősen fújt a szél. Lacey közvetlen a kijárat előtt kuporgott, a lépcső szélén.

– Hé, minden oké? – A vállára terítettem a zakómat és lekuporodtam mellé.

– Megígérted – mormolta maga elé.

– Tűrtem volna egy szó nélkül, hogy odajön és megaláz téged az egész iskola előtt? – kérdeztem inkább elképedve, mintsem bosszúsan. Nem akartam elhinni, hogy Laceynek valóban fontosabb volt az, hogy megígértem, nem alázom Ambert a sárga földig, mint a saját becsülete.

– Nem, de ez így akkor is durva volt! – Most először nézett rám, mióta kijöttem. Könnyes szeméből megalázottság sugárzott. Akkor értettem meg, hogy azzal, hogy így védtem meg, jobban meggyaláztam ott mindenki előtt, mintha Amber még további öt percen keresztül patáliázott volna.

– Sajnálom – rebegtem, és gyengéden átöleltem. Karjait a derekam köré kulcsolta, arcát pedig az ingembe temette.

– Mmm, mi ez rajtad? – terelte hirtelen másra a szót.

– Tulajdonképpen ez egy ing.

– Nem így értettem! – nevetett rám. Végre! – Az illatod. Dezodor, arcszesz, kölni?

– Kölni – mosolyogtam rá. – True Force.

– Nagyon finom. – Szorosabbra fogta ölelését a derekam körül és bevackolta magát az ölembe. Így ültünk, mikor Bruno leverte a vesémet az ajtóval.

– Oh, bocsánat, hogy megzavarom a meghitt pillanatot, de gondoltam lenne kedvetek táncolni, ha már eljöttetek a bálra, meg minden.

– Kösz, hogy gondoltál ránk – sziszegtem, még mindig az ajtós élmény hatása alatt.

– Máskor is! – hallottam, ahogy elmosolyodik. – Ja, és legközelebb megpróbálok kíméletesebben rátok törni, oké? – Meg se várta a válaszomat, azonnal bement. Nem tudom honnan, de valahogy megérzi, mikor, mit, hogyan kell tennie. Félelmetes!

– Van valami abban, amit mondott – suttogta Lacey.

– Igen. Ha a másik vesémet is leveri, akkor komoly gondok lesznek.

– Én nem erre gondoltam – nevetett a mellkasomba.

– Ja! – Na, landolt a papírtantusz! – Egy keringő?

– De nem most rögtön. Még szükségem van egy kis méltósággyűjtésre az előbbiek után.

– Hiszen te… - Egy gyengéd csókkal belém fojtotta az egyébiránt igen meggyőző mondatomat arról, hogy ha valakinek itt méltóság újratöltésre van szüksége, az Amber. Ha minden vitaindító mondatomat hasonlóképpen fogunk lekezelni, akkor gyümölcsöző kapcsolat elébe nézünk, az akut vitatkozási kényszerem fényében! – Nagyra értékelem ezt a megoldási módot, de szeretnélek figyelmeztetni, hogy ezt hosszútávon igen sűrűn kell majd bevetned.

– Annyi baj legyen! – mosolyodott el.

Még viharosabb lett a szél, körülöttünk a fák enyhén meghajoltak az erejétől. Valami homályosan derengett a ma reggeli időjárás jelentésből, és felsejlett, hogy kisebb zivatart ígértek estére.

– Be kellene mennünk – javasoltam. – Úgy rémlik, vihart mondtak ma estére, nem szeretném, ha itt kinn kucorogva érne minket.

– Nem szereted az esőt? – Pattant fel az ölemből.

– Imádom, de csak nézni. – Álltam fel én is, és kitártam az ajtót.

– Azt hittem nagy természetjáró vagy. – Az vagyok, de ezt honnan tudja? Látván elképedt arcomat gyorsan hozzátette: – A kölnidről feltételeztem. Az illat sokat elárul a viselőjéről. – Vont vállat kacéran, majd belibbent előttem.

– Ami azt illeti, imádok túrázni, annak ellenére, hogy nem vagyok egy kiköpött túraalkat – hadartam, miközben visszacsuktam az ajtót.

– Ez meg mit akar jelenteni? – nézett rám mosolyogva.

– Azt, hogy a túrázok általában nem olyan göthösek, mint én. Úgy meg tudok fázni, hogy azt tanítani kéne!

– Nem hiszem, hogy az emberek egymást taposnák, hogy felvehessék ezt a tárgyat! – nevetett fel.

Ahogy beléptünk a csarnokba, meghallottuk az angolkeringő sajátságos dallamát. Természetesen nem sokan ismerték még az alapokat sem, akik mégis, azok lagymatagon táncoltak. Megfogtam Lacey kezét, majd táncos tartásban beforogtam vele a tánctér közepére. Ez alkalommal kifejezetten akartam, hogy mindenki – különösen Amber! – minket nézzen. A nagy forgás közepette azonban nem láttam őt sehol. Amint egy pillanatra megálltam, észrevettem, hogy ő is a táncolók közt van! Egy magas, jóképű fiúval táncolt, akiről bizton mertem volna állítani, hogy még soha életemben nem láttam. Ez persze nem azt jelenti, hogy Amber csempészte volna be! Annyira azért nem bátor. Elkaptam a pillantását, miközben a partnerével egy a miénkhez hasonló figurát táncoltak. A szeméből és az elméjéből csak úgy sugárzott a harag.

– Mennyire vagy otthon a standard táncokban? – kérdeztem suttogva, miközben igyekeztem tartani a feszes tartást.

– Amennyire szeretnéd. Ez alkalommal nem hagyom magam! – Cinkos mosolyából tudtam, hogy ő is látta azt Amber szemében, amit én.

– Hová lett a „ne essünk túlzásokba”?

– Hatalmas szél van odakint – kacsintott rám.

– Értem – mosolyogtam rá. – Ismered a kígyó figurát?

– Igen – válaszolta. Mikor felfogta mit tervezek, halálra sápadt. – Ezt nem gondolhatod komolyan, az még a profiknak se megy mindig!

– Akkor most kapaszkodj meg, mert nem kevés változtatással, visszafelé fogjuk csinálni, közben forogni fogok, és a végére kéne egy arabeszk! – Falfehér arca láttán gyorsan hozzátettem: – Ne aggódj, tudom, mit csinálok.

– Ettől most megnyugodtam – mondta remegő hangon.

– Tényleg?

– Nem, de hülyén nézne ki, ha ennyi tanakodás után semmit se csinálnánk – villantott rám egy feszült mosolyt.

– Akkor hajrá! –Az egyik lábamat beakasztottam az övébe, ő pedig a testével máris körülfonta az enyémet. Éreztem, ahogy egész testében remeg. Félt, de a bizonyítási vágy erősebben munkált benne! Két karjával átnyúlt a nyakam mögött, én magasba emeltem mind a két karom, ezzel rákulcsolva az ővéire, és elkezdtem forogni. Lábával elengedte az én lábamat, és éreztem, ahogy a teste forogni kezd körülöttem. – Most gyorsan válts fogást, kulcsold át a nyakamat! – hadartam, miközben leengedtem a kezem, hogy megfogjam a derekát, ami elém került. Követte az utasításomat, ennek eredményeképpen a teste átpördült a levegőben. Én a derekánál fogva elkaptam és a magasba emeltem. Ő pont a megfelelő pillanatban hajtotta végre az arabeszket, sőt, még a nyakamat is elengedte, magasba emelte karjait és belehomorított a pózba.

Finoman leengedtem. Még jobban remegett, mint azelőtt, és biztos voltam benne, hogy ezt már nem csak én vettem észre. Egy árva pisszenést sem lehetett hallani! Minden szempár ránk meredt. Nem igaz, hogy ezt túlélte! – hasított olyan erővel az elmémbe a tömeg ki nem mondott gondolata, hogy azt hittem, összerogyok a súlya alatt.

– Te nem vagy normális, ezt ugye tudod?! – visította végül Amber, kimondva, amit a többiek nem mertek, vagy még nem tudtak a sokktól. – Lazán meghalhatott volna, ha leesik, amikor fogást vált!

– Ne haragudj Amber, de az életemhez neked aztán rohadtul semmi közöd! – fordult szembe Lacey Amberrel, miközben nem is olyan diszkréten a számra tette a kezét. Látnom sem kellett az arcát, hogy tudjam, Amber mitől lett falfehér. Lacey tajtékzott a dühtől! Olyannyira hogy koncentrálás nélkül is láthatóvá vált számomra az őt körülvevő energia mező, ami vérvörös színben játszott.

– Ha ettől jobban érzed magad, nem téged féltettelek. Bárki másért aggódtam volna, aki a keze közé kerül és megcsinálja ezt vele.

– Amint látod, az ég egy adta világon semmi baja – fejtettem le a számról Lacey kezét. – Pontosan tudtam mit csinálok, és mekkora a rizikófaktor, ha ezt olyannal csinálom, akivel még csak soha nem is gyakoroltam azelőtt, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, egyeseknek – Néztem úgy Amberre, hogy kétsége se lehessen afelől, jelen esetben őt értem „egyesek” alatt. – Isten adta tehetségük van az ilyesmihez.

– Ez akkor is életveszélyes volt – suttogta.

– Szeretnéd, hogy veled is megcsináljam?

– Azért, azt talán nem kéne – súgta oda nekem Lacey. – Ne sértődj meg, de nem hiszem, hogy ezt most rögtön újra meg tudnád csinálni.

– Én is pont erre apellálok – válaszoltam.

– Oké, oszolj emberek! – segített ki Bells.

– Azért azt ismerd el, hogy tényleg nem vagy százas! – suttogta Dorka, ahogy közelebb léptek hozzánk.

– Az biztos! Ez tényleg életveszélyes volt! – sziszegte Zac.

– Hiszen már mondtam, tudtam mit csinálok! – ismételtem meg újfent.

– Nem tudom, én ettől nem éreztem volna jobban magam! – mondta Dorka.

– Engem sem nyugtatott meg – ismerte be a többieknek is Lacey –, de jobb ötletem pillanatnyilag nem volt, és kellett valami ütős a végére, amitől Ambernek eláll a szava.

– Nos, ez nem egészen sikerült a tervek szerint – mutatott rá Bruno.

20.

Másnap ötre beszéltük meg a találkozót Laceyéknél, de én jó szokásomhoz híven egy tíz perccel hamarabb ott voltam. Terry éppen a nyitásra készülődött, így nem igen beszélgettünk. Gondoltam, nyugodtan besegíthetek, baj nem lesz belőle, maximum lesz egy kis ideje fújtatni. Ragadtam egy rongyot és letöröltem a bárpultot, majd az asztalokat, miközben Terry szinte tökéletesen követve engem, felmosott. Ennél összehangoltabbak akkor se lehettünk volna, ha összebeszélünk.

Éppen végeztem az utolsó asztallal, ledobtam a rongyot, hogy azon lépkedve ne – nagyon – ganézzam össze a padlót, mikor halk kopogásra lettem figyelmes a lépcső felől. Még szerencse, hogy sikerült elcsoszognom a bárpultig, különben hét szentség, hogy hanyatt vágom magam! Lacey elképesztően gyönyörű volt! Frizurája és visszafogott sminkje kihangsúlyozta tökéletes vonásait, a ruha pedig felfedte hibátlan alakját.

– Huh! – Csak ennyire futotta tőlem.

– Kösz – mosolyodott el.

– Nem akarok belerondítani a pillanatba – szúrta közbe Terry –, de nem fogtok elkésni?

– Ebben van valami! – bukott ki belőlem meglepetésemben, mikor az órámra pillantottam. Elköszöntünk Terrytől, majd száguldottunk a buszmegállóba. Előre engedtem Laceyt – bár tudom, az illem úgy diktálja, hogy ha idegen helyre léptek be, akkor a férfi megy előre, mert sosem lehet tudni… –, ő pedig azonnal lehuppant az első ülésre. Feszült csend.

– Mi lesz, ha Amber megint jelentet rendez? – kérdezte Lacey, miközben elmerengve nézte a mellettünk elszáguldó tájat.

– Emiatt nem aggódnék. A múltkor éppen eléggé beégette magát, nem hinném, hogy lenne egy olyan kényszerképzete, miszerint ezt minden adandó alkalommal meg kell tennie.

– És ha mégis?

– Akkor határtalanul boldog leszek, hogy az egész iskola előtt lealázhatom a sárga földig!

– Azért nem kéne túlzásokba esni. – Nem akartam hinni a szememnek! Lacey tekintetében az együttérzés szikrája csillant meg! Nálam ez és Amber valahogy nem nagyon passzolt össze, pláne ha azt vesszük, mekkora cirkuszt rendezett Laceyéknél két napja.

– Porig? – javasoltam alternatívaként.

– Ha feltétlen muszáj.

Mikor megérkeztünk a suli elé, hatalmas sor kígyózott a bejárat előtt. Természetesen nem a bejáraton terveztem bejutni, mivel azonnal kidobnának, amiért külsőssel érkeztem és erről Lacey is tudott – arról azonban nem, hogy miképpen fogunk bejutni. Hátravezettem a parkolóhoz, ahol a hátsó ajtók a vártak szerint le voltak lakatolva. Én persze nem zavartattam magam. Megkértem Laceyt, hogy őrködjön, nehogy rajtakapjanak minket, addig én lefeszítettem a lakatot. Na, nem ám pusztakézzel! Ahhoz még sok spenótot kéne ennem! Egy rövidke másodpercig magam elé tartottam a kezem, míg meg nem láttam, hogy a lakat aranyfényben úszik. Ekkor tettem egy hirtelen csuklómozdulatot, mire a lakat elpattant. Arról mondjuk halványlila segédfogalmam sem volt, miképp fogom visszarakni a lakatot, de ezen bőven ráértem még gondolkodni. Kilógni úgy is csak órák múlva szándékoztunk.

– Oké, kész vagyok!

– Remek, már kezdtem fázni.

– Mondtam, hogy odaadom a zakómat.

– Szarkazmus. Majd megszokod – veregette meg a vállamat.

Próbáltunk minél észrevétlenebbül elvegyülni, ami meg kell, valljam, közel sem volt egyszerű mutatvány! Épp hogy csak sikerült becsuknom magunk mögött az ajtót, mire a halk kattanásra majdnem minden szempár ránk – jobban mondva Laceyre szegeződött. A legtöbb fiú fél másodperc alatt rávert Pavlov kutyájára nyáltermelésben. A lányok először elképedve néztek párjaikra, majd tekintetüket követve Laceyre pillantottak, és látni lehetett, ahogy minden lány önbecsülése romokba dől. Speciel, én mindkét oldalt megértem! Lányként én is biztos el akarnék tűnni a föld színéről, ha Lacey egyáltalán egy légtérben tartózkodna velem. Ha pedig azon szerencsétlen hím egyedek egyike lennék, aki nem Laceyvel érkezik, nekem is biztos el kéne egy kisebb lavór.

Piszok szerencsénk volt, hogy Dorka és Bells a párjaikkal együtt az első sorban állók között voltak, és viszonylag hamar magukhoz tértek. Gyorsan félrevonultunk egy sarokba, és hallottam, ahogy a hátunk mögött lassan a többiek is felocsúdnak, és táncolni kezdenek.

– Kösz a mentőakcióért csajok! – mondtam a szokásosnál valamivel hangosabban. Kezdem azt hinni, hogy minden zenés mulatságnál alapkövetelmény, hogy az embernek okvetlenül ordítva kell beszélni, hogy így biztosan hangszálgyulladást kapjon másnapra!

– Csak semmi kösz! Szia, Izzy vagyok – mutatkozott be Bells.

– Úgy tudtam, hogy Bellsnek hívnak – nézett rám Lacey zavartan.

– Csak Matt, mert tudja, hogy a Bellst kevésbé szeretem, mint az Izzyt. Egyébként ő itt Zac – mutatta be a partnerét – ők pedig Dorka és Bruno.

– Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket – rázott kezet Lacey mindenkivel.

– Amúgy hatásos belépő volt! – mosolygott rám Dorka.

– Hát, ez valahogy nem volt betervezve – nevetett fel zavartan Lacey.

– Én nagyjából valami ilyesmire számítottam, de nem tudtam, hogy ennyien leszünk – mondtam én, még mindig kicsit remegő térdekkel. Senkinek sem kívánom, hogy ennyi szempár szegeződjön rá, pláne ilyen sokáig!

– Már nem azért, de ezt a hatást akkor is elértétek volna, ha valami szakadt rongyban érkezik a kishölgy – jegyezte meg Zac.

– Kösz, te bunkó! – könyökölte oldalba Bells Zacet.

– Azért lássuk be Izzy, van benne valami.

– Köszi – rebegte Lacey.

– Igazán nincs mit – mosolygott Bells Laceyre. – Ezek után a minimum, hogy egész nyáron te hívsz meg fagyira! – fordult ismét Zac felé.

– Már ne is haragudj Bells, de ez eddig sem volt másként! – mondtuk szinte egyszerre Dorkával, miközben próbáltunk nem megfulladni a röhögéstől.

– Jó, de most büntetésből!

– Miért, eddig ez kiváltság számba ment? – szólalt meg Bruno most először – ismerjük be –, remek dramaturgiai- és humorérzékről téve tanúbizonyságot.

– Ott a pont! – nevetett fel Dorka.

– Olyan lehetetlenek vagytok! – háborgott Bells. Ritkán használta a tömeggyilkos tekintetét, de most bevetette, és mindannyiunkban meghűlt egy kicsit a vér.

– Bocs, de ez többszemélyes labda volt – próbáltam kimenteni magunkat.

– És pontosan a labdaérzéketek miatt szoktam veletek lenni, ha röplabdázunk! – szállt be játékba.

– Bocs, hogy belepofátlankodok a beszélgetésbe, de Amber tizenkét óránál! – vonta magára mindannyiunk figyelmét Lacey.

– Ilyen isten nincs! – szűrtem a szavakat a fogaim közt.

– Lám-lám, hát újra találkozunk – mosolygott ránk Amber, de ez nem szívélyes mosoly volt! Ha ezt a mosolyt párosítottuk volna Bells tömeggyilkos tekintetével, akkor egy mindenre elszánt pszichopata pontos leírását kaptuk volna végeredményül.

– Hasonló mód örvendek a viszont látásnak – vetettem oda foghegyről, miközben kis csapatunk élére küzdöttem magam, így takarva Laceyt.

– Tudod mit? Időt spórolok neked, eltekintek a bájcsevejtől és elmondom, mi van!

– Hogy oda ne rohanjak!

– Vagy két másodpercen belül eltűnsz innen a kis barátnőddel együtt, vagy azonnal megyek és szólok az igazgatónak. Nem talál majd szavakat, hogy pont a mintadiák hágja át a szabályokat – villantott rám egy újabb olyan mosolyt. Tényleg azt hiszi, hogy nyeregben van, de úgy látszik megfeledkezett róla, hogy engem se kell félteni, ha alattomosságról van szó!

– Nem hiszem, hogy alkupozícióban lennél, aranyom!

– Hogy mondtad?! – Nem tudom, hogy azon bukott-e ki, hogy ennyire félvállról vettem a kis fenyegetőzését, vagy azon, hogy aranyomnak szólítottam, de kibukott, és csak ez a lényeg! Tudtam, hogy nagyjából fél percem van, amíg nem kezd el úgy hisztériázni, mint azt a klubban tette, ezért gyorsan rövidre zártam:

– Maradjunk annyiban, hogy az év folyamán nem egy olyan dolgot tussoltam el az érdekedben, amire az igazgató minden bizonnyal kíváncsibb lenne, mint arra, hogy én éppen kit csempészek be egy iskolai rendezvényre. Még mielőtt partnerek lettünk, megtudtad, miféle ember vagyok, és hogy használom az iskolai kapcsolataimat. Had súgjak meg valamit, nem akarod te megkockáztatni, hogy kirámoljak!

– Jobb, ha tőlem tudod, ezzel még nincs vége! – Éreztem, hogy amint kimondta, már meg is bánta. Nagyon jól tudta, hogy csak a levegőbe beszél, ellentétben velem! Lehet, hogy egy utolsó, alattomos csótány vagyok, amiért visszaélek a protekciómmal, amit anyunak köszönhetek, de ha bárki fenyegetni meri a szeretteimet, az kösse fel a textilt, mert két másodpercen belül úgy rúgatom ki bármelyik oktatási intézményből, hogy az alsóját már a felszállás pillanatában elhagyja!

Miután Amber – ismét – megalázottan elkullogott, hátrafordultam, hogy végre egy kis időt szakítsunk arra, amiért idejöttünk, de Laceyt nem láttam sehol! Tanácstalanul a többiekre néztem.

– Mikor a monológod végére értél, kiviharzott – mondta végül Dorka, gyászos hangon.

19.

Másnap a kora hajnal első sugarai keltettek. Lacey még békésen aludt. Szépséges arca a felkelő nap fényében olyan gyönyörű volt, akár egy angyalé. Csak feküdtem és néztem őt, képtelen voltam betelni vele. Szerencsésnek éreztem magam, amiért úgy hozta a sors, hogy megismerhettem. Még egyetlen lány sem gyakorolt rám olyan hatást, mint ő! Már a puszta jelenléte is képes volt belőlem egyszerre borzongást és határtalan boldogságot kiváltani. És valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy éreztem, már réges-régen elrendeltetett a kettőnk kapcsolata. Mindaddig, amíg együtt leszünk – és reményeim szerint ez meglehetősen hosszú idő lesz –, együtt kell majd élnem azzal a kísértéssel, amit tegnap este csak kis híján sikerült legyőznöm. Olyan ő nekem, mint egy kábítószeresnek a drog. Tudom, hogy tilos lenne hozzáérnem, mert azzal az életét kockáztatom, de ha nem érinthetem meg, abba én halok bele! És ezzel elérkeztünk a legnagyobb félelmemhez, miszerint veszélyt jelentek rá – na meg mindenki másra is, de pillanatnyilag éppen teszek mindenki másra!

Anélkül, hogy tudatában lettem volna, cirógatni kezdtem az arcát. Erre is csak azért jöttem rá, mert ismét elöntött az a furcsa bizsergés. Most azonban ez furcsa mód megnyugtatott. Mikor már lángolásba csapott át, az sem zavart, sőt örültem neki, mert ez azt jelentette, hogy magamnál vagyok, egyszersmind ragyogó lehetőség volt ez arra, hogy kipróbálhassam, mennyire tudom a gondolataimmal féken tartani az ösztöneimet. Miközben égtem a vágytól, hogy megízleljem Lacey energiáját, folyamatosan azt skandáltam magamban, hogy ez mennyire helytelen lenne, arról nem beszélve, hogy életveszélyes – lásd Dorka.

Legnagyobb meglepetésemre bevált, bár az igaz, hogy ez alkalommal kicsit kitartóbban kellett szuggerálnom magam, ellentétben azzal, mint amikor el akartam érni az öntudatlan állapotot. Egy hosszú perc után a bizsergés szinte teljesen elmúlt, mire meglepettségemben felkönyököltem! Na, nehogy már ez ennyire egyszerű! A kezemet lecsúsztattam a derekára, ügyelve arra, hogy a mozgásom minél finomabb legyen, nehogy felébresszem, majd közelebb húzódtam és amilyen gyengéden csak tudtam, szorosan magamhoz öleltem. Most mindenféle bizsergés nélkül vett rajtam erőt az égető érzés, és ha nem láttam volna, nem hittem el, hogy nem égek valójában! Megpróbáltam elvonatkoztatni a hirtelen támadt kellemetlenségektől, és újra elkezdtem azt mormogni, hogy nem lenne helyes, életveszélyes, s a többi. Az égető érzés csak nagyon lassan hagyott alább. Kezdtek komoly kétségeim támadni a módszer hatásosságát illetően, de azzal győzködtem magam, hogy az imént bevált, akkor most is működnie kell, csak most nagyobb a felület. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy feladjam, amikor egyszeriben nagyon gyorsan elkezdett alább hagyni a lángolás a bőröm alatt. Csak most vettem észre, hogy könnyes lett a szemem. Miközben fújtattam párat, szaporán pislogtam néhányszor, hogy segítsek eldönteni a könnycseppnek, be vagy ki óhajt-e menni.

Mialatt én nagy nehezen összeszedtem magam, Lacey is kezdett ébredezni a karjaimban.

– Jó reggelt – mormolta, majd kaptam egy gyors csókot. – Jól aludtál?

– Remekül! – Reméltem, hogy már nem látszik rajtam, hogy majd halálra rémültem az éjszaka folyamán, de az, hogy mellette ébredhettem, bőven kárpótolt ezért. – Bár az egészben az ébredés része volt a legjobb – mosolyodtam el. Így, a rémüldözős rész nélkül, még romantikusabb, mint a fejemben volt! – Egyébként, arra gondoltam, hogy holnap, a bál után, alhatnál nálunk. Amennyiben Terrynek sincs ellenére.

– Nem lesz, ezt garantálom – kacsintott rám cinkosul. Hirtelen valami nagyon finom, csokis illat csapta meg az orromat. Lacey úgy ugrott fel az ágyban, mint egy ragadozó, mikor megpillantja a zsákmányát. Karon ragadott, és csak annyit mondott: – Lefelé, azonnal!

Elképesztően kecsesen vette a lépcsőfokokat és ért földet, miután az utolsó hármat nagyvonalúan megoldotta egy ugrással, nekem kevésbé sikerült tartanom a színvonalat, én csak huppantam. A pulton egy óriási tányérban hatalmas csokis palacsinta hegyek sorakoztak.

– Jó reggelt, ifjúság! – fogadott minket Terry, faltól falig mosollyal az arcán.

– Neked is! – vetett oda hanyagul Lacey. Szinte futott a pult felé, ami egyébként nem volt olyan eget verően messze, közben felkapott egy tányért és egy villát, majd elképesztő gyakorlottsággal szúrt bele a palacsinta halomba úgy, hogy ötöt sikerült feltűzni a villájára.

– Éhezteted? – kérdeztem Terrytől, kicsit még mindig a látvány hatása alatt.

– Még csak az kéne! Akkor kétszer ennyit kéne csinálnom.

– Egyetek, vagy nem marad!

– Ugye ezt most nem mondta komolyan? – fordultam tanácstalanul Terryhez. – Ebből egy tízfős társaság is bőven jól lakna.

– Ezért van tizenkét ponton záródó ajtónk! – vakkantotta oda nekünk Lacey, mielőtt neki esett volna a harmadik palacsintának.

– Ne aggódj, a konyhában van még egy fél adag, ha nekünk ebből valamiért nem jutna – súgta oda nekem Terry.

Letelepedtünk a bárszékekre és mi is elkezdtük pusztítani a palacsintákat. Nem tartott soká míg rájöttem, Lacey nem véletlenül volt olyan mint egy eszelős. A palacsinta isteni finom volt, és határozottan volt benne valami, amitől az ember legszívesebben két kézzel tolta volna magába! Azonban én nagyjából az ötödik tájékán már a hasamat fogtam, annyira jól laktam – mi több, az a veszély fenyegetett, hogy hamarosan viszont láthatom a palacsintákat, de egy korty víz után máris jobban voltam. Miután mindenki végzett, és még a tartalék palacsinták is elfogytak, Laceyvel egymásra néztünk, és a szeméből azt olvastam ki, hogy ugorjak neki a dolognak.

– Tudod Terry – megköszörültem egy kicsit a torkom, ezzel is leheletnyi időt nyerve –, lesz nálunk ez a bál. És én arra gondoltam, hogy elvinném rá Laceyt.

– Igen, Lacey említette.

– És arra gondoltam – újra Laceyre néztem, és láttam, hogy a kiskutya szemek már csőre vannak töltve –, tekintve, hogy a bálnak elég későn lesz vége, aludhatna nálam. Persze, csak akkor, ha nincs ellenedre.

– Nyugodtan, sőt, magam is javasolni akartam. – Na, ilyen válaszra se számítottam! – És kislányom – fordult Lacey felé –, ha a helyedben lennék, nem alapoznék a kölyökkutyanézésre. Már tíz évesen se ment olyan jól.

– Ettől függetlenül, eddig remekül bevált! – öltött nyelvet Lacey az apjára.

– Csak mert vajból van a szívem – mosolygott Laceyre.

– Nem, hanem mert te vagy a világ legjobb apukája! – ölelte át Lacey Terryt, majd nyomott egy cuppanós puszit az arcára.

– És mert nagyon tudsz hízelegni! – Terry szorosan magához ölelte Laceyt, majd szórakozottan összeborzolta a haját.

– Baj, ha felkészült vagyok? – nevetett fel Lacey. Szinte lefolytam a székről. Annyira szívmelengető volt, ahogy Lacey ott ült Terry ölében, és mindketten önfeledten nevettek.