1.

Matthew Smith vagyok, tizenhat éves múltam. Szüleimmel és testvéremmel egy átlagos család voltunk, átlagos kis lakással, Union Beach Oak Street nevű utcájában.

De amikor a tizenhatodik születésnapomon felkeltem, nagyon furcsán éreztem magam. Nem tudtam megmagyarázni az okát, de határozottan éreztem, hogy megváltoztam. Mivel a szüleim már annyit áradoztak kamaszkorukról, és hogy az mennyi változással jár, arra gondoltam, velem is valami hasonló történik éppen, szóval nem kerítettem nagy feneket a dolognak.

Azonban az iskolában minden kiderült, egy szemvillanás alatt!
Jó szokásom szerint nagyon korán benn voltam. Ez többek között azért volt hasznos, mert nagyon lusta vagyok, s így legalább lehetőségem nyílt megírni a leckéimet, amíg a barátaim és az osztálytársaim érkezését vártam.

Fél nyolckor elkezdtek beesni az emberek, többek közt Dorka is, a legjobb barátom. Elsős korunkban vallottam neki szerelmet, de nem lett belőle semmi, csak egy nagyon szoros barátság. Szokás szerint a nyakamba ugrott, és adtunk egymásnak három puszit.

Ekkor hirtelen úgy éreztem, mintha áram szaladt volna végig rajtam, majd eltűnt előlem a világ, és csak a nagy sötétség volt. Két másodperc múlva iszonyatos robajt hallottam, kivágódott előttem egy hatalmas faajtó, és hirtelen Dorka életének mindenegyes életképét magam előtt láttam. Mintha egy óriási szobában álltam volna, ahol megannyi plazmatévén ment volna a műsor.

Majd megint az osztályteremben találtam magam, és Dorka ott állt előttem, értetlen arckifejezéssel.

– Úristen, Matt, mi bajod?

– Én… nem… miért kérdezed, mit csináltam?

– Hát… álltál egyhelyben, mint akit leszögeltek, és közben húznak fölfelé a fejénél fogva, a szemed pedig fennakadt! – Hangja túlcsordult az aggodalomtól, és már áthajlott hisztérikusba. – Gyere, most azonnal lemegyünk a suli orvoshoz!

– De Dorka, még nincs is benn.

– Nem érdekel, akkor az osztályfőnökhöz, az iskolatitkárhoz, valakihez, aki legalább megnéz, és legalább annyit mond, hogy nem aludt eleget, vagy bármi! – ezzel kézen ragadott, és úgy húzott maga után, hogy mire leértünk az elsőre, a kezemet gyakorlatilag már nem éreztem, és már futnom kellett, hogy tarthassam vele a tempót.

És miközben már tempósan vettük a kanyar után a lépcsőfokokat a földszint felé, hirtelen megint robbanást hallottam, majd vakító fényesség, és megint abban a teremben találtam magam. De most nem életképek villogtak előttem. Most szívdobogás, zihálás és gondolatok visszhangoztak a hatalmas teremben. Úgy tűnt, a terem végtelen, de akkor hogy lehet itt visszhang? Ez az egy dolog járt az eszemben. Olyan erősen koncentráltam erre az egy dologra, hogy a terem zajai hirtelen távolodni kezdtek, az ajtó bevágódott.

Megint sötétség, aztán lassan kitágult a látóterem. A földszinten voltam, a csarnok melletti tanáriban, az osztályfőnökömnél.

– Látja már Ms. Somlyai, hogy miről beszéltem? – visszhangzott Dorka hangja a kis teremben.

– Igen. Matthew, jól érzed magad? – Eltartott egy fél percig, mire felfogtam, hogy a tanárnő most hozzám beszél.

– Ömm… igen, persze. Kicsit szédülök, de semmi komoly, de tényleg.

– Hát nem tudom, fiam. A biztonság kedvéért megkérnélek, hogy amint az iskolaorvos bejön, menj le hozzá, rendben?

– Rendben.

– Jól van, gyere, mert elkésünk! – hangzott a parancs.
Dorka éppen a karom után nyúlt volna, mire elkaptam, és gyorsan fellöktem magam a székből.

– Na gyerünk! – vakkantottam, majd feltéptem a tanári ajtaját, és futottam is.

Nem egészen értettem mi a fene történik velem, de annyit már sikerült megemésztenem, hogy ha valaki hozzám ér, akkor jön a bumm, meg a villogás, majd a nagy terem. Az igazat megvallva, ha nem lenne a bumm, meg a villogás, tök poén lenne! Ezekkel együtt azonban valahogy félelmetes az egész, de legalább ez egyfajta figyelmeztetés, és el tudom különíteni a valóságtól. Már nem tudom ki mondta, de most már látom, nagyon igaza volt: ami mellette szól, az ellene is.

Nagy gondolkodásom közepette Dorka beért engem, majd a vállamra tette a kezét, hátrahúzott, ezzel fékezésre kényszerítve, majd megpördített a tengelyem körül.

– Na, jó, ez meg mi volt?! – tajtékzott.

– Nem értem, miről beszélsz?

– Jaj, ne csináld már, tudod, mire gondolok! Leviszlek az ofőhöz, aztán megint fennakad a szemed, amit te tök flegmán kezelsz, majd miután segítenék felállni, te elrohansz, és annyit se mondasz fapapucs!

– Ohh. Bocsánat, én csak… jól voltam, és nem volt szükségem segítségre a felálláshoz. De hiszen láthattad, különben hogy tudtam volna így szaladni?

– Hmm… igen, ebben van valami. De legközelebb azért büföghetnél valamit, mielőtt elszelelsz, mint a gyalogkakukk.

– Mik-mik. – Utánoztam a gyalogkakukkot, telipofából vigyorogva.

– Ajj, te mindent elviccelsz, így nem lehet rád haragudni. – Most már ő is mosolygott, aztán vállba öklözött.

Végre visszakaptam az én régi Dorkámat. Két perccel ezelőttig úgy éreztem, az anyámmal beszélek. Nevetgélve léptünk be az osztályterembe, amivel óhatatlanul magunkra vontuk a figyelmet. Szerencsére még volt két perc a csöngőig, így csak az osztály nézett ránk furcsán, és a tanárnak nem kellett magyarázkodnunk – Na, még az hiányzott volna! A napom már így is nagyon érdekesen indult.