17.

– Kop-kop. – Lestem be Lacey ajtaján. Összerázkódott a hangom hallatán.

– Gyere csak, már kész vagyok – nézett rám mosolyogva, miközben megtörölte a szemét, aztán újra a padlót kezdte behatóan tanulmányozni.

– Mi a baj? – Letérdeltem elé, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Semmi.

– Mondd el, kérlek! – Fogtam mindkét kezét a kezembe, és az ajkaimhoz emeltem őket, hogy csókot lehelhessek rájuk, majd kérlelőn a szemébe néztem.

– Semmiség, tényleg. – Finoman kihúzta a kezeit az enyémek szorításából, és zavartan a szoknyája szegélyével kezdett babrálni.

– Amber? – kérdeztem rá. Nem volt szükségem verbális megerősítésre, ahogy egész testében megfeszült, az éppen elég válaszul szolgált. Fellöktem magam álló helyzetbe, majd mellé ültem az ágyra. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig átfonta a derekamat, és a mellkasomba fúrta a fejét, miközben elkezdett némán sírni. Az ölembe húztam, és ringatni kezdtem, és homlokon csókoltam.

– Ugye, nem jártál vele? – törte meg az egyperces, néma csendet, de a hangja minden szótag után elcsuklott a sírástól.

– Nem – suttogtam. Éreztem, ahogy szinte felenged a karjaim közt. Lassan a levegőt is kezdte szabályosan venni. Miután megnyugodott, kicsit lazítottam a szorításomon, ő pedig kicsit hátrébb húzódott, éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. – Sajnálom, ha félreérthetően viselkedtem Amberrel. Tudnod kell, hogy… – Lacey a mutatóujját az ajkamra tapasztotta.

– Nem érdekes – suttogta, majd puszit nyomott az arcomra. Különös bizsergést éreztem az arcom azon táján, ahol megpuszilt. Hasonló volt ahhoz, mint amikor a villanykapcsolóhoz értem. Az nem jó! – szólalt meg a vészharang a fejemben. De nem érdekelt, úgy éreztem, az a bizsergés nekem nagyobb dózisban kell!

Először csak egy ártatlan, pár másodperces csók volt, aztán éreztem, ahogy magával ragad a hév, és egyre hosszabban és szenvedélyesebben csókoltam Laceyt, s ő viszont. Először csak tompa szúrás, majd őrjítő lángolás, végül pedig megnyugtató zsibbadás lett úrrá az egész testemen, és nem értettem, hogy pár perccel ezelőtt, amikor öleltem és ringattam, miért nem éreztem ezt? Mert akkor még ura voltál önmagadnak! – hallottam egy hangot a fejemben, ami hasonlított az enyémre, de valamivel mélyebb volt, és sütött belőle az elégedettség.

Elhatároztam, hogy nem adom meg neki – vagy nekem, már nem tudom –, azt az élvezetet, hogy pánikba esek! Ennek hatására rögtön alább hagyott a zsibbadás, és felváltotta a lángolás. De nem bántam, ez legalább azt jelentette, hogy hellyel-közzel a magam ura vagyok, ismét! Felkészítettem magam lelkiekben, hogy öt másodperc múlva véget vessek az élvezetnek, mire testem minden porcikája ellenkezésben tört ki. Szinte hallani véltem, ahogy minden ízem azt kiáltja „nem!”, de legyűrtem a tiltakozásukat.

– Tudod, tiszta szerencse, hogy te nem vagy az a fajta lány – ziháltam, föléje magasodva.

– Álljon meg a menet, te tepertél le! – mondta szélesen elmosolyodva, és a mutatóujját a szegycsontomba mélyesztette.

– Nem ellenkeztél! – vágtam vissza. Átkulcsolta a nyakamat, és elkezdett finoman maga felé húzni, mire testem minden izmát megfeszítettem. Féltem, mi van, ha megint elvesztem a fejem?

– Most mi van? – méltatlankodott.

– Beosztom – mosolyogtam rá. Lehemperedtem mellé, majd megpusziltam az arcát. – Nem akarom, hogy egyszer csak elfogyjon.

– Lökött vagy! – nevetett rám. – És tiszta szájfény a szád! – törölte meg az arcát ott, ahová az előbb puszit adtam.

– Tényleg? – Megnyaltam a számszélét, és eper íze volt. – Mmm, epres. Akkor ez a tied.

– Még jó! – fakadt ki belőle egy újabb kacaj.

– Mosdó? – tudakoltam.

– Kint, rögtön jobbra.

– Csak egy pillanat! – Felpattantam az ágyról, és kimentem a folyosóra. – Itt csak egy gardróbszekrény van! – kiáltottam.

– Nyisd ki!

– Huh! – mondtam, csak úgy magamnak. Eddig még csak egyszer láttam ilyen megoldást, azt is csak katalógusban, de így élőben még jobban nézett ki. Odaálltam a tükör elé, és megcsodáltam magam. A szám valóban tiszta szájfény volt, ami nem lett volna akkora baj, ha nem az apró csillámos fajta lett volna. Gyorsan lemostam, aztán mentem is vissza Lacey szobájába.

– Mi tartott ilyen sokáig? – rántott magához az ajtóban.

– Nem vagyok egy szájfény lemosó művész. – Öleltem át a derekát. – Viszont, neked legalább nem kell majd ezzel vesződnöd! Ahogy látom, sikerült összeset magamra kennem.

– Gyere, táncoljunk! – bújt ki az ölelésemből, és karon ragadott.

– Nem úgy volt, hogy ma már valószínűleg nem lesz sok kedved? – értetlenkedtem, miközben mentünk lefelé a lépcsőn.

– Mikor volt az? – nevetett.

– Olyan tíz perce – méláztam el rajta, csak hogy húzzam egy kicsit. Morcosan rám sandított. – Jól van, na, csak hülyülök! – nevettem el magam. – De ha már úgyis táncolhatnékod van, szeretném megkérdezni, hogy szerdán eljönnél-e velem a bálba?

– Milyen bálba? – Álltunk meg a parkett szélén.

– Az iskolai bálba.

– Vihettek külsőst?

– Nem, de ez engem sose tartott vissza! – vigyorodtam el.

– Lázadás a rendszer ellen? Nagyon szívesen! – mosolygott vissza rám.

– Köszi. – Nyomtam egy puszit az arcára.

Éppen rumba ment. A legszenvedélyesebb a latin táncok közül. S bár sosem tartozott a kedvenceim közé, most örültem, hogy Laceyvel rumbázhatok. Végül beigazolódott az, amit a tánctanárom olyan sokszor mondott nekünk: „ahhoz, hogy a parketten csoda történjen, két olyan embernek kell összeállnia, akik képesek egymást – és ez által a táncukat is – mennyei magaslatokba repíteni.”