12.

Abban a panelházban voltam anyuval, ahol mama lakott. Késő este volt. A folyosón égtek a lámpák, ahogy széles U-alakban befordultunk a liftekhez. A liftek helyében két régi, de meglepő mód tágas páternoszter volt. Anyuval beugrottunk a lefelé menőbe, egy másik úr mellé. A nyolcadikon csatlakozott egy zilált illető. Hosszú fekete haja csimbókokban lógott az arcába, és valami hosszú, bő barna izét viselt kabát gyanánt, rongyos ruházata fölött. Ahogy leértünk a hetedikre, zilált úr karon ragadta anyut, és kirángatta a páternoszterből, én pedig habozás nélkül utánuk vetettem magam. A csapzott férfi anyámat üldözte, aki sikongatva próbált menekülni előle. Anyu szembefutott velem, és a férfi is. Anyunak sikerült az utolsó pillanatban bevetnie magát a páternoszterba. Ettől megkönnyebbültem, legalább őt nem fenyegeti veszély. A nehéz fém ajtó utamat állta, így kénytelen voltam megfordulni. Kócos úr felém vette az irányt. A döbbenettől ledermedtem. Egy szempillantás alatt előttem termett, és kést mélyesztett a mellkasomba, pontosan a szegycsontom közepébe.

Ekkor ébredtem fel. Egészen pontosan akkorát ugrottam félig ülő, félig fekvő helyzetemből, hogy lefejeltem a térdem. Zihálásom egy csöppet megnyugtatott. Legalább tudtam, hogy élek, ébren vagyok, biztonságban. Ennek örömére az órámra pillantottam, hogy lássam, hány órácskát szunyáltam át. Tíz perc?! Ez most komoly? Bár inkább örülök neki, még az hiányzott volna, hogy órákon keresztül vetítsem magamnak ezt a borzalmat! Éreztem, ahogy a telefonom fáradhatatlanul rezeg a zsebemben, hogy észrevegyem, valaki ugyanolyan fáradhatatlanul keres engem.

– Tessék – lihegtem bele a telefonba.

– Matt. Végre valahára! Tudod hányszor hívtalak már?! – esett nekem Dorka.

– Bocs, eddig éppen halálra rémítettem magam.

Pontosan tudta miről beszélek. Ez az álom azóta kínzott, hogy Mama meghalt. És annak már lassan fél éve! Amikor először volt ez az álmom, éppen náluk aludtam. Állítólag artikulálatlanul üvöltöztem, miközben úgy rángatóztam, mint aki a halálán van, és bármit tett, nem volt képes felébreszteni. Mikor végre sikerült, zokogva borultam a karjaiba, miközben még mindig remegtem, és ez eltartott olyan fél óra hosszat.

– Dorka, el tudnál jönni értem?

– Mi?

– Vicces sztori. – Igyekeztem legalább egy silány nevetést kipréselni magamból, nem túl sok sikerrel. – Mire hazaértem, anyuék bezárták az ajtót, úgyhogy most itt gubbasztok az ajtó előtt.

– Értem. Maradj ott ahol vagy, és próbálj nem elaludni – még a telefonon keresztül is kihallottam a hangjából, hogy mire a mondat végére ért, már tudta mekkora ökörséget mondott. Tudta, hogy ezek után virrasztani fogok. – Sietek, ahogy tudok. Tíz perc és ott vagyok.

– Imádlak – nyögtem ki.

– Ne hülyülj. – Hallottam, hogy elmosolyodik.

Tíz perc. Egy örökkévalóság. De tudtam, hogy arra nem lesz gondom, hogy netán visszaalszom. Azonban az aggasztott, hogy nem pisloghatok. Tudtam, ha csak egy pislogás erejéig is lehunyom a szemem, megint újra látom a képsort. Ha mindenáron muszáj, jobb szeretek egy éjszaka csak egyszer meghalni. Öt perc után kezdtek jelentkezni a tipikus tünetek: a szemem viszketett, és könnyezett, miközben azt motyogtam „nem pislogok”. Egy kívülálló nyílván bolondnak nézett volna – és lehet nem járt volna messze a igazságtól! Újabb pokoli öt perc után Dorka ott volt. Ahogy ráemeltem a tekintetem, láttam, hogy egy pillanatra kővé dermed. Ennyire kétségbeejtően nézek ki? Majd egy pillanattal később visszanyerte az uralmat a teste felett, és értem nyújtotta a kezét. Nem fogadtam el. Mára már éppen eléggé megalázottnak éreztem magam, és ha ahhoz, hogy felálljak, szükségem van egy lány segítségére – függetlenül attól, hogy ez a lány a legjobb barátom, meg egyáltalán, sosem voltam az az „én férfi, te nő!” mentalitású ember –, akkor inkább a seggemen pattogok le a harmadikról, és el Dorkáékhoz – bár ez a kedvenc farmeromban eléggé átgondolandó! Szerencsére semmi hasonlóra nem kellett vetemedtem, gond nélkül feltápászkodtam, bár a lábam egy kicsit zsibbadt, szóval amíg elértünk a folyosó végéig, úgy mentem, mint Charlie Chaplin, de ettől eltekintve semmilyen – fizikai – problémám nem volt. Leszámítva az égő szemeimet, de úgy éreztem, ez kis ár a nyugalmamért.

Nem telt sok időbe, míg eljutottunk Dorkáékhoz. Késő este nem nagyon van forgalom. Legalábbis a mi kerületünk ilyenkor inkább hasonlít kivilágított temetőre, mint valami lakóövezet szerűségre. Dorka leültetett a nagy, narancssárga plüsskanapéra, és megkért, hogy maradjak nyugton arra az egy percre, amíg készít egy kis kamillateát. Elismerem, a nyugton maradással nekem világéletemben problémáim voltak. Mindig is olyan voltam, mint egy sajtkukac, nem tudtam két másodpercnél tovább ugyanazon a helyen, ugyanabban a testhelyzetben megmaradni. De legalább volt életcélom! Már évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy egyszer végigülök öt percet, fészkelődés nélkül. Akinek ez megy, annak gratulálok, akinek nem, az tudja miért olyan hatalmas kihívás ez. Már messziről megéreztem a kamilla illatát, pedig állítólag elég jellegtelen aromájú növény. Amióta az eszemet tudom, mindig is érzékeny voltam a szagokra, és a hangokra. Mint a kutyák. Egészen kicsi korom óta imádtam a kutyákat. Na, jó, be kell ismernem, ez így teljes egészében nem fedi le a valóságot. Állítólag nagyon kicsi koromban rettegtem a kutyáktól, de amikor egy kutya lenyelt egy követ, én habozás nélkül könyékig belemásztam a szájába. Felteszem az volt a sorsdöntő pillanat.

Dorka ígéretéhez híven egy percen belül visszatért a teával, és az egyik hatalmas csészét a kezembe nyomta. Csurgattam bele egy kis mézet, csöppet elkevertem, aztán nagyot kortyoltam belőle. Igazából ki nem állhattam a mézet, de a kamillateát csak így voltam hajlandó meginni. Az aranyló méz valahogy remekül kiegészíti a sápadt sárga kamilla finom, nyarat idéző izét.

Hosszú percekig kortyolgattuk a teát, egy szót sem szólva, de éreztem, hogy a csészéje mögül Dorka az arcomat fürkészi. Miután kiittam az utolsó cseppet, és még mindig némán meredtem magam elé, Dorka végül nem bírta tovább, és megtörte a csendet.