8.

Ebédre mindenképpen haza kellett volna érnem, ezért olyan tizenegy óra magasságában elváltak útjaink Dorkával. Amikor haza értem, nem ért meglepetésképpen a kétfős, mogorva arcú fogadóbizottság.

– Merre jártál? – mennydörögte apám.

– Kimentem a térre. – Azzal a szobám felé vettem az irányt, ugyanis az ebédlőasztal nálunk interaktívan működött: össze kellett rakni. Az én feladatom rendszerint az asztallap volt.

– És ezzel szerinted el van intézve?

– Mertem remélni.

– Ez nem így működik – anyám láthatóan a könnyeivel küszködött. – Tegnap megint a zuhanytálcán heverve leltünk rád, ma meg szó nélkül elmész itthonról? Nem gondolod, hogy ez kicsit abszurd?

– Talán. Nem vagyok orvos. Szerintem megint csak kimerültem, de most már kialudtam magam. Most pedig, ha nem haragszotok, végre kihoznám az asztallapot.

Végre beszabadultam a szobámba. Peter szemmel láthatóan remekül szórakozott rajtam.

– Bajban vagy!

– Na ne, tényleg? Én meg azt hittem csak poénból vártak rám az ajtóban.

Miután végre megterítettünk, és asztalhoz ültünk, jó ideig senki nem szólt egy szót sem. Végül ismét apám törte meg a csendet.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy a viselkedésed komoly következményt von maga után.

– Ugye nem akarsz szobafogságra ítélni? – röhögtem. – Könyörgöm, az életben nem volt még rá példa, hogy meg kelljen engem büntessetek, most pedig már csöppet késő lenne a nevelésem új irányba tereléséhez.

– Márpedig pontosan ez lesz. Szobafogság, vita nincs.

Oké, semmi probléma! Elvégre gyakorolni akartam. Igaz, a tisztáson terveztem, de itthon is megteszi. Legalább koncentrálhatok végre a másik képességemre is.

Az ebéd hátralévő részét síri csöndben töltöttük el. Ez kicsit frusztrált, mert nálunk csöndben még sosem telt ebéd, de végül sikerült meggyőznöm magam ennek szépségéről: legalább nem kényszerülök arra, hogy feltárjam a lelkemet a szüleimnek, akik egyébiránt, sosem értették meg a problémáimat. Mindig engem hoztak ki a probléma forrásaként, hogy nekem túl sok a problémám a világgal, és így nehéz lesz majd boldogulnom az életben. Leszedtük az asztalt, és én bevonultam a szobámba, az asztallappal. Az asztallapot betoltam a helyére, öcsém éjjeliszekrénye mögé, majd az ágyamra vetettem magam. Egy darabig a plafont bámultam, majd miután meguntam a monoton fehérséget, az ágyammal szemközti számítógép felé fordítottam a tekintetem. Az öcsém – mint mindig – a gép előtt ült, és valami buta internetes szerepjátékot játszott, eközben igencsak feltűnően rázta őt egész testében a néma röhögés.

– Élvezed, mi?

– Viccelsz? Mintha karácsony lenne!

Legalább neki jó napja van. Hurrá. Oké, elég volt az önsajnálatból, ideje gyakorolni! Törökülésbe helyezkedtem az ágyamon, hátamat a puha falvédőnek vetettem, majd hosszan, mélyen lélegeztem be- és ki. Azt is mondhatnánk, hogy csak úgy száguldottam, ugyanis nagyjából két perc alatt elértem, hogy megszűnjön számomra a világ, és már a légzésem hangját is alig hallottam. Azt hiszem, mélyebbre ereszkedtem, mint terveztem. De ha már ilyen jól sikerült, akkor vágjunk bele!

Igazából nem tudtam mihez is kezdjek. A fejbemászós dolgot akartam fejleszteni, eddig viszont csak akkor sikerült, ha megérintettem valakit. Hirtelen megéreztem, hogy kezdek átcsúszni, valakibe. Eddig erre nem volt példa! Mindegy, végül átengedtem magam az érzésnek, hagytam, had járja át a lényemet – elvégre, az ellenkezéssel nem sokat segítettem volna magamon, nem igaz? Az egész nagyon gyors volt. És ismételten, se bumm, se villanás. Egy kicsit örültem neki, így kevesebb volt az esélye, hogy szívinfarktust kapok az átlépést megelőző hang- és fényhatásoktól, ugyanakkor így elestem az egyetlen kapaszkodómtól, ami eddig legalább figyelmeztetett, hogy mi következik – egyetlen reményem a jövőre nézve, hogy a húzó érzés átveszi majd ezt a figyelmeztető szerepet.

Egy pár másodpercig fogalmam sem volt, hol lehetek és a tájékozódásban az sem segített, hogy amit a képernyőkön láttam, valami folyadéktól teljesen elhomályosult. De mikor az egészhez hanghatás is társult, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a könnyektől nem látok tisztán, az illető fejében. Miután ezt ilyen frenetikusan kiderítettem, ideje volt kitalálni, mégis kibe sikerült átcsusszannom? Minden erőmmel azon voltam, hogy a hang alapján sikerüljön azonosítanom az illetőt. A felismerés úgy hasított belém, mint a villámcsapás, és azzal a lendülettel vissza is zuhantam a saját testembe.

– Bells! – kiáltottam. Abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Ő volt az. – Szia Bells, mi a baj?

– Szia – szipogta. – Honnan tudod, hogy baj van? – Upsz. – Mindegy… ömm, tudunk találkozni?

– Persze, hol?

– A suli előtt jó?

– Persze, máris rohanok.

– Köszi – egy utolsó szipogás kíséretében letette.

Ez nem gyakorlat! Bells sosem sír ok nélkül, és pláne nem hív fel, hacsak nem élet-halálkérdés. Tiszta szerencse, hogy nem vetkőztem le, így csak cipőt kellett vennem, és már mehettem is. Illetve, ez persze nem ilyen egyszerű, de ha mázlim van, anyuék már megkezdték szokásos délutáni szundijukat. Láss csodát, szerencsém volt! Úgy látszik, Murphy most az egyszer mellém állt. Bár tudtam, hogy a helyzeten mit sem javít, azért hagytam egy cetlit.

– Már így is elég nagy szarban vagy, nem kéne még tetézned! – mondta az öcsém, amikor még visszamentem a szobába, hogy eltegyem az egyetlen működőképes tollat a háztartásban.

– Tudom, de ez vészhelyzet. Anyuék nyílván nem fogják megérteni, de én meg nem fogom cserbenhagyni egyetlen barátomat sem azért, mert anyuék kitalálták, hogy mostantól bevetik a szülői szigort. Nálad sem működött, majd pont nálam fog, mi? – Azzal kiviharoztam a szobából.

Mivel nem kockáztathattam a lebukást, nem vághattam be csak úgy magam után az ajtót – ámbár, ha a szüleim alszanak, az egész panelépületet rájuk robbanthatnák, akkor sem ébrednének fel. Mindenesetre kivettem a kulcsot a zárból, az ajtót finoman behajtottam magam mögött, majd kívülről megpróbálkoztam halk bezárásával. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne halkabb: lassan elfordítani kétszer, vagy gyorsan? Előbb megpróbálkoztam a lassúval, de túl nagy energiát igényelt az ilyen finom zárás, ráadásul hangosabb is volt, mint képzeltem, úgyhogy végül kétszer gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán skera! Még ha fel is ébrednek, először ki kell kászálódniuk az ágyból, majd megkeresni a kulcsot, és a fonákjával felfelé kell beleügyeskedniük a zárba. Tapasztalatból tudom, hogy frissen robbantva az ágyból ez igen megterhelő művelet, úgyhogy mire kijutnak az ajtón, én már az elsőn leszek, onnan pedig semmi nem állíthat meg! Igazából van egy-két dolog, de nagyon remélem, hogy egy öreg néni sem akar most vásárolni indulni a kerekes szatyrával, és még véletlenül sem akar egy seregnyi kiskölyök felcaplatni a hatodikra, kézen fogva, minél kevesebb helyet hagyva ezzel a szembejövő forgalomnak – jelesül nekem.