2.

Az első óránk angol volt. A tanárnő halálpontosan érkezett, pontban nyolckor lépett be az ajtón. A mormogás abbamaradt, és mindenki egyszerre emelkedett fel a padból, hogy köszöntsük a tanárnőt.

– Good morning, class!

– Good morning, Mrs. Judge! – hangzott egyszerre harminc gyerek szava. És valaki rémesen meg van fázva, mert iszonyatosan krákog! Hátra pillantottam, és láttam, hogy Tom az, aki úgy köhög, mint egy láncdohányos tüdőbeteg. Szegény. Nem is értem minek jött ma iskolába. Mondjuk, pont én beszélek?

Egész órán azon gondolkodtam, mi a franc is történt ma velem. Érdemlegesre nem jutottam, illetve csak arra, amire futás közben. Ha hozzáérek valakihez, akkor eltűnik a valóvilág, és bumm, csatt, ott vagyok. Azt hiszem, nagyon elgondolkodhattam, ugyanis a tanárnő felszólított, hogy ismételjem meg az utolsó mondatát. Azonban én nem tudtam. Hát ez probléma. Kinyitotta kis füzetkéjét, és látványosan bevágott nekem egy kisegyest. Éljen, pont ez hiányzott mára! Színötös vagyok angolból, erre elrontom a hibátlan előmenetelem. De mondjuk, kezdjük ott, hogy miért engem zrikál, mikor az osztályban vannak még rajtam kívül huszonkilencen, és mindegyik majd meggebed a hármasért?! Inkább azokat túráztassa, ne engem! Na, jó, kifortyogtam magam, vissza a valódi problémámhoz. Valahogy ki kell derítenem, mi ez az egész. A következő óra úgyis tesi. Akkor majd itt maradok egy kicsit, miután mindenki elment, és teszek egy próbát. Ki tudja, hogy ez az érintősdi, mi mindenre terjed ki? Most, hogy megterveztem, miképpen fogom kideríteni, mi is történik velem, úgy éreztem nyugodtan figyelhetek az óra hátralévő részében, elvégre a főproblémát már elviekben megoldottam.

Huh, jó sokáig gondolkodtam! A tanárnő belefogott az új anyagba, a present perfect-be. Ajj! Sebaj, kikeresem a könyvből, hogy mi is az, és mire használjuk. „ A present perfect-et a következőképpen képezzük: have+az ige harmadik alakja. – Eddig értelme nincs. – Használata: a present perfectet egy olyan múltbeli esemény meghatározására használjuk, amely kihatással van a jelenünkre.” Hát ez rém jó pofa. Akkor rövidítve és értelmesen arról van szó, hogy a múltról beszélek a jelenemben. De ez miért jó nekem? Igazából mindegy. Megtanulom, hogy miért és hogyan használjuk, és ezzel le is tudtam az angol órát. Szerencsémre megszólalt a csengő! Életemben nem örültem még a csengőnek ennyire, és régi szokásom által vezérelve már lapátoltam is a könyveimet a táskámba, felkaptam a tesi cuccomat, és ekkor belém hasított a felismerés, hogy úgy terveztem, ma én leszek az utolsó. Nos, rém nevetséges leszek, ha most elkezdem rugdosni a krétát – ami egyébként az osztályban mindig a földön van, sosem a táblaszegélyen –, de ennyit vállalnom kell, ha pontot akarok tenni az ügy végére. Legnagyobb meglepetésemre az osztály ma valamiért kimondottan sietett tesire. Oh, hát persze, ma röplabdázunk! Francba, azt én is imádom! Jó vagy Smith, neked is pont ma kell ezt csinálnod. Na, mindegy. A terem két perc alatt kiürült. Behúztam a terem ajtaját, majd óvatosan a kezemet magam előtt tartva körbesétáltam a teremben. Mindenfélét megérintettem, de semmi. Hát, akkor ennyit erről!

Nagy sebbel-lobbal átszeltem a kis termet, hogy lekapcsoljam a villanyokat. Mikor hozzáértem a villanykapcsolóhoz megint úgy éreztem magam, mint amikor Dorka megérintett. Mintha áramütés szaladt volna végig a testemen, de ezt követően, a nagy bumm és a vakító fény elmaradt. Most teljesen magamnál voltam, mégis úgy éreztem, mintha elvesztettem volna az irányítást a testem fölött. Csak néztem az ujjam a kapcsolón, és akkor fogtam fel, hogy a kezemen tényleg áram folyik végig! Gyönyörű volt. Az áram a mutató ujjamon lépett be a testembe, majd az ereimben a színtiszta fehérből lassan áthajlott egy vibráló, szivárványszínű folyamba. Éreztem, ott hömpölygött és vibrált az ereimben. Kissé furcsa érzés volt, de nem volt rossz. És hirtelen az érzés elmúlt. Kis rándulást éreztem onnan, ahonnét az előbb a vibráló érzés eredt, és ekkor meghallottam a halk kattanást. Az ujjam megcsúszott a kapcsolón, ezzel lekapcsolva azt, és így zárva az áramkört. Nem jutottam szóhoz, ami nálam nagy ritkaság! Istenem, annyira jó érzés volt, annyira finom, nyers és végtelen!

Az órámra pillantottam. Még van öt percem! Oké, nincs mese, itt kell átöltöznöm, majd rohannom, mint az őrültnek. De előtte még le kell kapcsolnom a másik két villanyt! Mivel több időt nem akartam elvesztegetni, ezért felültem a padra, majd meglendítettem a lábam, és lekapcsoltam a második, majd a harmadik kapcsolót. Nem tudom, hogy ha nem lett volna rajtam cipő, akkor mi történt volna, de pillanatnyilag ez érdekelt a legkevésbé. Hanyatt vetettem magam a padon, kigomboltam a nadrágom, majd lehúztam a sliccét. Miközben azon ügyeskedtem, hogy lerúgjam magamról a nadrágot, megragadtam a pólóm alját, és fölfelé kezdtem húzni, azonban akadályba ütköztem. Hát persze! Ha fekszel, akkor a lapockád hozzáér a padhoz! Úgyhogy elkezdtem vergődni a padon, mint egy hatalmas kukac, és szép lassan feltornáztam a pólót a nyakamig, onnan pedig már könnyű dolgom volt. Miután a felesleges ruhákat már levedlettem magamról, beakasztottam a lábam a tesi cuccom madzagjába, majd fellendítettem a lábam, mire a kis csomag az arcom felé kezdett száguldani. Elkaptam, majd széthúztam a száját, kikaptam belőle a pólómat. Okulván az előbbiekből, most felültem, és egy perc alatt belebújtam a pólómba, majd jött a gatya. Ismét hanyatt vágtam magam a padon, felhúztam a nadrágot a térdemig, majd feltoltam magam gyertyaállásba, és magamra rántottam a nadrágomat. Nagyon jól haladok, már csak a zoknimat kell átváltanom, aztán beleugrok a cipőmbe, és a fűzőmet ráérek majd befűzni, mikor leértem. Összerámoltam a ruháimat, a hátamra vetettem a hátizsákomat, majd a kis csomagot, feltéptem az ajtót, és futottam, mint az őrült.

Mire leértem a csarnokhoz, pont megszólalt a csengő. Azt hiszem, a bemelegítésen túl vagyok. Benyitottam az öltözőbe, ahol a többi fiú még öltözött. Bedobtam a cuccomat, és hallottam, hogy halk puffanással landolt az egyik padon. Majd egy újabb halk puffanással lebukfencezett a földre. Annyi baj legyen, ma nem volt benne törékeny. Bementem a csarnokba, és leültem az egyik bordásfal elé. Beakasztottam az egyik fokba a lábaimat, majd lassan leengedtem a törzsemet, amíg meg nem éreztem a hűvös linóleumot a hátam alatt. Becsukott szemmel, a villanykapcsolós élményembe temetkezve vártam, hogy meghalljam az osztály zsibongását, ahogy izgatottan belépnek a csarnokba, és felsorakoznak.