5.

Úgy döntöttem, inkább busszal megyek haza. Valahogy nem éreztem magamban annyi erőt, hogy hazáig gyalogoljak. Pontosabban, de igen, csak egyszerűen eldöntöttem, hogy most nincs kedvem három kilométert gyalogolni, végig a folyóparton, ahol a kísértés akkora, mint ide Moszkva, és vissza. Amikor megállt előttem a busz, már megbántam, hogy nem mentem végig „a tiltott úton”. Dorka állt az ajtóban, és lelkendezve megragadott, felhúzott, és behuppantunk az egyik négyesbe. Nem mászok bele, nem mászok bele, nem mászok bele! – ismételgettem magamban. Más sem hiányzik, mint még egy elfuserált élmény mára. Úgy látszik, ez a kis önszuggesztió hatott.

– Na, mesélj, mit keresel itt?

– Én csak… egy kis természetre vágytam. – Reméltem, hogy ez elég meggyőző lesz, és most próbáltam elhagyni a bárgyú vigyoromat.

– Természetre, mi? Az esőben?

– Tudod, hogy imádom az esőt. – Bárgyú vigyorom utat tört magának, és elterpeszkedett az arcomon.

– De két héttel ezelőtt még ki nem állhattad.

– Mi lenne, ha nem az időjárásról beszélnénk, mint azokban a rémes angol filmekben? – Nagyon reméltem, hogy ez elég lesz, hogy ejtsük a témát.

– Oké. – Köszönöm istenem!

– És te? Úgy értem, mit keresel ezen a buszon? A város másik végében laksz.

– Ez igaz, de tegnap Chad-nél aludtam, és most megyek haza.

– Ja, vagy úgy.
Dorka legújabb hapsija, Chad, amerikai focizik, és annak ellenére, hogy még férfi szemmel is egy Adonis, nem szorult belé több, minthogy megkerülje a fát. Dorka valahogy mindig is bukott az idiótákra. De ez valahogy a tini lányok kilencven százalékára igaz. A magamfajta mély érzésű fiúk jobb esetben a rövidebbet húzzák, és nem jut nekik senki, rosszabb esetben melegnek titulálják. Én egyelőre az első csoportba tartozom, de ha nem találok magamnak gyorsan barátnőt, akkor ebédidőben én is mehetek a sarokba, a többi kitaszítotthoz. De én nem akarok oda menni! Az egy dolog, hogy a kuka mellett van, ez zavarna a legkevésbé, az sokkal inkább, hogy tíz galacsin landolna a hajamban, tizenöt a pólómon, és minimum öt a képemben, amíg be nem fejezem az ebédemet. Semmi gusztusom nincs ahhoz, hogy a huszonöt perces szünetből tíz percig a nyálas galacsinokat vadásszam magamról.

– Egyébként mit csináltatok?

– Tegnap előhozakodott azzal.

– Mire te? – Hosszú, kínos csönd. – Dorka!

– Lefeküdtünk!

Bumm, villanás, szoba. Az összes képernyőn az ment. Amivel úgy alapjáraton nem lenne bajom, ha nem a legjobb barátomat látnám olyan pózokban, amikről nekem először nem a vágy, az érzékiség és a tesi örömök jutnak eszembe, hanem valami középkori kínzásforma.

A busz megállt. Ugyan nem láttam semmit a valódi világból, de jelenleg ez zavart a legkevésbé. Úgyis az ajtó mellé ültünk le, két lépést, meg három lépcsőt, rutinból is meg tudok tenni, vagy nem?

– Nyissa ki! – ordítottam a vezetőnek.

– Matt, várj! – Éreztem, hogy Dorka megérinti a hátamat, majd a keze lesiklik a hátamon.

A látóterem kitágult, és újra láttam a már ismert díszköveket a sétálóutcában. Nem érdekelt merre, de mennem kellett. Rohantam, mint egy frissen szabadult elmeháborodott. Az alakok elmosódtak és nem tudtam megállapítani, hogy a sebességtől, vagy attól, hogy könnyek égették a szememet. Olyan könnyek, amelyek soha nem fognak legördülni az arcomon, mert már kicsi korom óta arra tanítottam magam, hogy egy fiú nem sír, és ha mégis elkapja a sírhatnék, akkor visszanyeli. Kétszáz méter után már nem a könnyek marása volt a legnagyobb gondom. Egész nap csak egy almát ettem, pár szem keksszel, és most ezek is kikívánkoztak. Befordultam az első sarkon, ami kínálkozott, majd a kevéske kis kaja, ami eddig bennem volt, kipatakzott a számon. Nem volt művészet azt a keveset kiadni, viszont az inger nem hagyott alább, és tömény gyomorsav kúszott fel a torkomon, majd bukott ki belőlem. Egyetlen reményem az volt, hogy Dorka nem futott utánam, és így legalább fenntarthatom az erős, ámbár kifejezetten sértődött barát látszatát.

– Matt! – Nincs isten! Miért pont ma kell ember módjára reagálnia arra, hogy besértődök?! A földön fetrengtem, a testem öt másodpercenként rándult össze.

– Úristen, Matt, mi bajod?

Ez határozottan ismerős volt. Pont egy napja, és nagyjából öt órával ezelőtt ugyanez a mondat, ugyanezzel a hangsúllyal hasított a fülembe. A különbség mindösszesen annyi, hogy először öntudatlan voltam, most pedig itt fetrengek, teljes öntudattal, egy kis bolt mögött, egyik oldalamon a legjobb barátom, a másik oldalamon pedig a saját gyomortartalmam.

– Vizet – a hangom kifejezetten karcos volt.

Nem tudom honnan, de Dorka előkapott egy kis üveg vizet. Jó nagyot húztam belőle, átforgattam a számban, majd jó messzire kiköptem. Meghúztam még egyszer, most viszont már le is nyeltem. Nagyon jól esett a finom, hűs víz. Egy percig nagyokat lélegeztem, némaságomat Dorka szemmel láthatólag rosszul viselte.

– Könyörgöm, mondj valamit! – hangja hisztérikus volt, és ahogy felnéztem rá, láttam, hogy könnyek csillognak azokban a gyönyörű zöld szemekben. Szó nélkül meredtem magam elé, és ő zokogva rám vetette magát. Fél percig tűrtem, hogy a karjait a nyakam köré fonja, és a mellkasomba fúrja a fejét, hogy a könnyeit feligya a pólóm. Pillanatnyilag annyira magamon kívül voltam, hogy az érintése nem volt rám hatással, és nem csusszantam bele.

– Eressz el! – a hangom még nekem is durvának tűnt. Mintha nem is én lettem volna. Szorítása a nyakam körül nem lazult, úgyhogy elkezdtem lefejteni magamról. Két kezemmel Dorka karjait fogtam, és eltartottam magamtól. Guggoló helyzetbe erőltettem magam, majd a jobb lábfejemmel megkerestem a bolt falát. A fal még cipőn keresztül is érdesnek hatott. Amikor fellöktem magam álló helyzetbe, elengedtem Dorka karjait, s azok erőtlenül hullottak az ölébe. Pár másodpercig még álltam egyhelyben, néztem a lábaimnál guggoló lányt, aki öt perccel, és kétszáz méterrel ezelőtt még a legjobb barátom volt, szinte a testvérem. Miután elég erőt gyűjtöttem, elindultam. Lassan, kimért léptekkel hagytam el a kis boltot, melynek árnyékot nyújtó fala mellett ott zokogott az egyetlen személy, akit valaha feltétel nélkül szerettem. A lány, aki mától kezdve nem volt több számomra, mint egy lány, a sok közül.