15.

Végül beadtam a derekamat, és én is elszenderültem. Nem álmodtam, vagy ha mégis, nem emlékeztem rá, mikor felébredtem. Mikor felébredtem, hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, de ahogy őrült módjára kapkodtam a tekintetem ide-oda, felfedeztem néhány ismerős bútordarabot, és rögvest megnyugodtam. Feltápászkodtam a földről, és a konyha felé indultam. Bár Dorkáéknál már öt éve úgy érzem magam, mintha otthon lennék, mégse tudom rávenni magam, hogy bármit is egyek. Még az is komoly fejlődésnek számít nálam, hogy két éve kimerek jönni a konyhába, és különösebb feszengés nélkül elkészítem a finom forró csokit, amit anno még a mamámtól tanultam. Imádtam ezt az italt, és anno Dorkának is szerencséje volt megkóstolni, amikor a nagymamám unszolására végül áthívtam. Azóta bevett szokás, hogy ha valamelyikünk a másiknál alszik, reggelente ezzel kényeztetem magunkat.

Miután minden szükséges hozzávaló benne volt a tejben, kislángon elkezdtem összeforralni az egészet. Nem kevés önuralomról tettem tanúbizonyságot azzal, hogy nem lefetyeltem be a felét kóstolgatás címén! A kész, sűrű nedűt kitöltöttem két hatalmas bögrébe, de még így is maradt nagyjából egy személyre való adag. Hát, ma még valakinek jó napja lesz.

Visszatértem a nappaliba, és mosolyt csalt az arcomra a látvány, ahogy Dorka, mint egy pár hetes kiskutya, összegömbölyödve aludt a kanapén, de tudtam, hogy már nem sokáig! Már nem egy alkalommal bebizonyosodott, hogy aki életében akár csak egy kortyot is ivott az általam készített forró csokiból, az annak az illatára kevesebb, mint fél másodpercen belül úgy rúgja le magáról a takarót, és ugrik ki az ágyból, mint anyám, amikor apám fél órán át hajkurászott minket éjnek évadján, s mikor végül mindenkit megtalált – az én kiságyamban! -, azzal kezdte a mondandóját: „Andy, ne ijedj meg…” Most sem történt ez másképp, két fintorgás, három szemhéjrebegtetés, és Dorka szeme azonnal kipattant, miközben csak annyit mondott: – Te egy isten vagy! – S már kapott is a bögréért.

– Ha te mondod. – Emeltem magasba a bögrémet, hogy koccinthassunk.

– És, mi a terv mára? – kérdezte, miután végzett az ivászattal, és körbenyalta a száját, eltávolítva a csoki bajuszt.

– Hát, semmi különös.

– Hé, nem azt mondtad, hogy a csaj…

– Lacey.

– Igen, úgy értettem. Szóval, hogy megadta a számát?

– Én ilyet biztosan nem mondtam – néztem rá kétkedve a bögrém mögül, majd eszembe jutott a tegnapi verebes-baglyos beszélgetés, és éreztem, ahogy az arcom megint abba az elszánt, gyilkos maszkba torzul. – Mennyit tudsz?

– Gyakorlatilag mindent – villantott rám egy hatalmas mosolyt. A fülig ér a szája kifejezés kutyafüle se volt ahhoz képest! – Na, és mire vársz?

– Tessék? – próbáltam nem megfulladni meglepettségemben.

– Úgy értem miért nem hívod fel most rögtön?

– Talán mert még csak reggel fél nyolc van?

– Hello, a szerelem nem ismeri az órát!

– Először is, honnan veszed, hogy szerelmes vagyok?

– Honnan veszem? Néztél te mostanság tükörbe? Olyanok a szemeid, mint egy kiskutyának, akit a kedvenc játékával bűvöl a gazdája!

– Oké, tegyük fel, hogy nem közömbös számomra.

– Ez a mondat több sebből is vérzik, Matt!

– Akkor sem illik senkit sem reggel nyolc előtt háborgatni, pláne nyári szünetben. És most térjünk csak vissza a több sebből vérzésre!

– Először is, tegyük fel? Másodszor pedig, nem közömbös?

– Ezzel most mit akarsz?

– Mindössze csak annyit, hogy ha nem érdekelne, ezeket a kifejezéseket nem is használtad volna!

– Túúúl sokat tanultál el tőlem.

– Azt mondod? Szerintem pedig még nem eleget. Mindig is meg akartam tanulni azt a csontig hatoló nézésedet.

– Arra születni kell, sajnálom – öltöttem nyelvet rá. – Miért nézel rám így?

– Ami azt illeti, nem téged bámullak – intett az állával az irányomba. Követtem a tekintetét, míg megláttam a telefonomat a TV-szekrényen.

– Eszedbe ne jusson!

– Már késő! – Nem tudom hogyan, de átvetette magát a kávézóasztal fölött, és letepert a földre, majd mindenféle nőies kecsességet mellőzve átmászott rajtam.

– Dorka, ne!

– Parancsolj! – nyújtotta felém a telefont, és a kijelzőn Lacey számát láttam.

– Neked véged! – tátogtam. – Szia Lacey. Ugye nem én keltettelek?

– Nem, dehogy! Már majdnem egy órája fenn vagyok.

– Hogy-hogy?

– Ma latin est lesz nálunk, és el kell takarítanunk a tegnapi romokat, és fel kell díszítenünk a nagytermet.

– Ohh. Segítsek?

– Igazán nem szükséges.

– De szeretnék.

– Akkor, köszi – hallottam, ahogy elmosolyodik.

– Hányra menjek át?

– Hát, a takarításban már érdemben nem tudsz segíteni, de a díszítésben annál inkább. Mondjuk háromkor?

– Nekem jó! – vigyorogtam a telefonba.

– Akkor, háromkor. Szia.

– Szia – nyomtam ki a vonalat, és bambán meredtem magam elé egy hosszú percig.

– Igazán, nagyon szívesen! – ébresztett fel Dorka elrévedésemből.

– Ja, tényleg, kösz. Majd’ elfelejtettem, hogy meg akartalak fojtani!

– Szépen hálálod meg, hogy megkíméltelek fél óra teketóriázástól!

– Ó, ne aggódj, rém hálásan tudok fojtogatni!