11.

Az órámra pillantottam, és csalódottan konstatáltam, hogy ennyi volt a móka mára. Magam alá húztam a lábam, és fellöktem magam álló helyzetbe.

– Sajnálom, de mennem kell.

– Muszáj? – nézett rám csalódottan.

– Sajnos igen. El kell csípnem az utolsó buszt, ha haza akarok érni. – Lacey kezéért nyúltam. Az ajkamhoz emeltem, és csókot leheltem rá.

– Hát jó – adta meg magát. – De ha már elkísértél hazáig, úgy illik, hogy kapj búcsú puszit.

– Csak puszit? – néztem rá, kicsit eltúlzott meglepettséggel.

– Igen – mosolygott rám, miközben huncutul nyelvet öltött rám. – Ez csak az első randink volt, én pedig nem vagyok az a fajta lány.

– Nos ezt örömmel hallom.

Kiszabadította a kezét az enyémből, és kibányászta a telefonomat a nadrágom zsebéből. A telefonom halkan prüntyügött, miközben beírta a számát. Elmentette, majd lezárta, visszacsúsztatta a helyére, és újra a szemembe nézett, szinte kérlelve.

– Holnap hívlak – leheltem.

Egy utolsó mosolyt villantott rám, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra, és kitessékelt a szobájából, miközben azt mondta: – Na gyerünk, nehogy lekésd nekem azt a buszt!

Lebotorkáltam a lépcsőn, de nem számítottam rá, hogy ilyen éles kontraszt lesz Lacey szobája és a buli helyiség között. Elképesztő, hogy egy hangszigetelt szoba – na meg egy gyönyörű lány – miket el nem feledtet az emberrel. Kiszúrtam Bellst. Ez sosem volt nehéz, de mostanra ő volt az egyetlen, akinek zsiráfnyaka lett. Szegénykém, halálra izgulhatta magát, hogy merre lehetek. Kiabálni nem volt kedvem, ahogy sültbolondot csinálni magamból sem, ezért a vad kalimpálás is kiesett. A könyökömmel törtem utat magamnak, sűrű bocsánatkérések közepette. Amikor Bells meglátott, látszott rajta, hogy nagy kő esett le a szívéről. Vagy inkább a Himalája?

– Jézusom, merre jártál? Van fogalmad róla, mióta kajtatlak itt?

– Én csak…

Esélyem nem volt befejezni a mondatot. Erre a töredékre is csak azért volt időm, mert Bellsnek levegőre volt szüksége. Ha az ember éppen hisztérikusan tör ki valakire, akkor bizony nem ügyel a levegő beosztására. És ha még kiabálnia is kell, az pláne megnehezíti az ember dolgát.

– És egyáltalán… – az arca teljesen megváltozott. Nyoma sem volt az előbbi kétségbeesésének. Elvigyorodott! – Az meg mi az arcodon?

Ódzkodva értem az arcomhoz. Csöppet ragacsos volt. Magam elé tartottam a kezem, hogy jobban szemügyre vegyem az izét az arcomról. Csillogott.

– Asszem, ez szájfény. – Ökölbe szorítottam a kezem, és csak a mutató ujjam meredt az égnek. Az orromhoz emeltem a bűnjelet, mélyet szippantottam belőle, majd szórakozottan megnyaltam. – És epres.

– Kösz, valahogy ez a része nem érdekelt – vágott hátba Bells, miközben a kijárat felé őgyelegtünk. – Szóval, merre járt fiatalúr? – Láttam rajta, hogy megfeszül az erőlködéstől, hogy ne vesse szét azonnal a nevetés, miközben arcára erőltette a legkomolyabb arckifejezését, amit ismertem. Ettől persze nekem is nevethetnékem támadt.

– Ha annyira tudni akarja, felügyelőtiszt – igyekeztem ennek elég hangsúlyt adni, miközben megpukkadtam a röhögéstől –, egy nőszemély felráncigált a szobájába, és igen kellemesen töltöttünk el… – Komolyan elgondolkoztam, mégis mennyit időztem odafönn.

– Közel két órát.

– Mi van?! – Most valahogy nem volt kedvem poénkodni. – Két órát?!

– Jó, ha nagyon szőrözni akarsz, egy órát, negyvenöt percet, és…

– Jó, nem kell másodpercre pontosan, kösz. – Nagyon úgy festett nekem, hogy valahol elhagytam az időérzékemet. A szíves megtaláló lesz szíves visszaszolgáltatni, köszönöm!

– Na, és mit csináltatok? – mosolygott rám Bells úgy, ahogy én szoktam, amikor lélekbúvárkodásra készültem. Most már értem, miért szokott olyankor az emberek arcán metsző fájdalom átszaladni. Olyan érzés ez, mintha valaki megfogná az ember kis szívecskéjét – az önmagában is elég abszurd, és rossz érzés lehet –, majd erőteljesen megmarkolná, és csavarna egyet rajta. Ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy soha többet nem fogok így rámosolyogni senkire! Elmeséltem neki mindent. Illetve, majdnem mindent. Jobbnak láttam elhallgatni a történet azon részét, amikor testen kívül tartózkodtam.

– Ez a lány akar tőled valamit!

– Köszönöm, drága Wattson.

– Nincs mit, kedves Sherlock. Na de, sortban és topban? – Megint az a mosoly. Brr. – És ezek után csak egy puszit kaptál?

– Hé, ő mondta, hogy ő nem az a fajta lány, én meg nem fogom erőltetni! – Beletúrtam a hajamba, hogy kifésüljek néhány kósza tincset a szememből. Bakker! A szájfény.

Nagy szerencsénkre elkaptuk az utolsó buszt. Levetettük magunkat az egyik négyesbe, de figyeltünk rá, hogy kívülre üljünk. Ha belülre ülsz, valami jöttment csürhe tuti odaveti magát melléd a következő megállóban. Lehunytam a szemem, és egy percig csak figyeltem a légzésemre. Annyira jól esett a csönd. Csak most tűnt fel, hogy bedugult, és sípol a fülem. De most kifejezetten megnyugtatott a halk, monoton sípolás.

– Matt?

– Tessék? – kérdeztem bágyatag hangon.

– Lassan szállnod kéne.

– Kösz, hogy szólsz – ugrottam meg egy kicsit ültömben, és közben a szememet dörgöltem. – Oké, most már fönn vagyok.

– Aludtál?

– Ááá, dehogy – mondtam ásítva.

– Már jeleztem neked.

– Köszi. Ezt is, meg a bulit is. Találkozunk szerdán, a bálon?

– Persze! – csillant fel elcsigázott mosolya. Bells imádta az év végi bált. Azon ugyan kötelező volt a részvétel, de mindig nagy sikert aratott.

Gyorsan elköszöntünk, aztán leszálltam. Éreztem, hogy a szemem azonnal leragad, amint kiléptem a fényes buszból a sötétbe. Tarts ki! Száz métert még te is kibírsz! – győzködtem magam. Csodával határos módon eljutottam a ház bejáratáig, anélkül, hogy akár egy pillanatra is elbóbiskoltam volna. Nagy erőfeszítést igényelt, csak megjegyzem. Felcsoszogtam a harmadikra, végigvonszoltam magam a folyosón, és imádkoztam, hogy a bejárati ajtó nyitva legyen. De nem volt! Előbányásztam a kulcsomat, és megpróbáltam a zárba illeszteni, de nem ment. Na, nem azért mert béna vagyok! Az ajtó belülről volt zárva, és benne hagyták a kulcsot. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, ha duplára zárják, de csak egyre volt. Így lehetetlenség bejutni.

– A francba – motyogtam, miközben az ajtónak támaszkodva lassan lecsúsztam a földre. Ahogy a seggem földet ért, már el is aludtam.