13.

– Matt, nézz rám! – Éreztem a hangjában a hónapok óta elhallgatott fájdalmat. Engedelmesen rá emeltem a tekintetem. – Ki kell mondanod, érted?

– Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

– Jaj, ne már! Én is vesztettem már el nagyszülőmet, tudom, milyen nyomorultul érzi magát az ember ilyenkor. De te egy könnycseppet sem ejtettél, nem omlottál látványosan össze, és egyáltalán semmilyen módon nem reagáltad le a mamád halálát. – Amikor az a két szó elhagyta a száját, úgy éreztem magam, mint akit nekifutásból pofon vágtak. – Nem egészséges ezt magadba fojtani. Mindketten látjuk az eredményét.

– Annak egyáltalán semmi köze ahhoz! – tiltakoztam.

– Figyelj, nem kell a világ tudtára adnod, de előttem nem kell szégyellned.

Próbáltam uralkodni magamon, ezért ahelyett, hogy odavágtam volna a csészét a kávézóasztalra, finoman letettem, és csak utána viharoztam ki az erkélyre. A hűvös nyári szellő finoman simogatta az arcomat, miközben egy könnycsepp gördült végig rajta. Hallottam, ahogy Dorka utánam jött.

– Sajnálom. Egyszerűen csak rossz így látni téged, hogy teszed a kemény legényt, miközben mindketten tudjuk, hogy…

– Egy világ omlott össze bennem? – sóhajtottam. – Én csak… azért nem akartam kimondani, mert akkor végleg elismerem.

– Nézd, én megértem, hogy nehéz elfogadni – mondta, miközben szorosan megölelt –, de a valósággal szembenézni nem sokkal nehezebb, mint erőlködni annak kizárásáért.

– Na, ez pont olyan, mintha én mondtam volna – fakadt ki belőlem egy erőtlen kacaj.

– Nem csak a kosz ragadt rám melletted, ennyi év alatt – mosolygott rám.

– Apropó kosz. Mi a bánatban állunk?

– Merem remélni, hogy a macskaalomban. – Nézett el a velem ellenkező irányba, egy kósza pillantást sem vetve a korláton alulra. – Na gyere, menjünk be. Kezd hűvös lenni.

– Könyörgöm, húsz fok van!

– Jó, akkor csak le akarom vakarni a lábamról ezt a valamit, most jobb? – nézett rám megint, kicsit hitetlenkedve. – Kezdesz berozsdásodni a kódolt üzenetek dekódolásában.

– Mostanában nem nagyon kellett gyakorolnom – vontam vállat.

– Igazán? Hát, én nem egészen ezt hallottam – forgatta úgy a szemét, ahogy ilyenkor szokás.

– Tessék?

– Sok a veréb errefelé.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy mielőtt megölöm Bellst, te igen sűrűn fogsz csuklani!

– Üzenem neki, hogy bocsi. – Azzal berángatott a nappaliba.

– Ja, még valami. A verebek ilyenkor alszanak.

– Legközelebb baglyot fogok mondani – motyogta. – Egyébként ki ez a lány?

– A tulaj lánya.

– Kösz.

– Hé, amúgy kivel jössz a bálra? – Próbálkoztam témát váltani, és válaszul a kínos, néma csönd szolgált. – Ugye nem?

– De – fordult felém könnyes szemmel.

– Megint miért?

– Cleo. Együtt jöttek a bulira. Az egyik asztal alatt találtam rájuk, tök részegen, miközben smároltak.

Hirtelen bevillant! A megalázottság érzése, ahogy a könnyek elhomályosították a képet, majd a jellegzetes sós íz.

Amikor az emléknek vége szakadt, megint úgy találtam magam, mint Lacey szobájában, azzal a kivétellel, hogy most nem lógott ernyedten a kezem a levegőben. Éreztem, ahogy felforr bennem a vágy, és minden porcikámat végigjárva arra kényszerít, hogy Dorka alakja után nyúljak. Ugyanakkor féltem is. Nem tudtam, pontosan mire számítsak, és a mai terveim között nem szerepelt egy emberi lény halálra szipolyozása! Pláne úgy, hogy tudom, még kisebb élő szervezet esetén sem vagyok képes megálljt parancsolni magamnak. De az az ezüstös ragyogás, ami Dorkából áradt, túlságosan ellenállhatatlan volt ahhoz, hogy nemet mondjak rá! Ebben a pillanatban láttam, ahogy a testem megfeszül, majd lassan Dorka irányába kezd ereszkedni, miközben lassan széttárja karjait. A mozgása annyira esetlen volt, mintha egy gép lett volna, de Dorkát szemmel láthatólag nem zavarta. Túlságosan el volt foglalva a sírással. Amikor a testem ujjbegyei hozzáértek Dorka csupasz vállához, furcsa bizsergést éreztem előbb csak az aranyos ujjbegyeimben, aztán az érzés lassan feljebb kúszott mindkét karomba, és végigfutott egész lényemen, míg végül hangos robajlással nem kezdte ostromolni a forrásom falát, ami könnyen meg is adta magát.

Dorka energiája olyan volt nekem, mint emberi testemnek a levegő. Éreztem, ahogy átjár, ahogy elegyedik a saját energiámmal, és egy pillanatra fényesebben ragyogtam. Mikor a ragyogás alább hagyott, nagyjából két másodpercig úgy láttam, mintha fakóbbra váltott volna a színem, aztán újra visszanyertem eredeti színemet, sőt, még egy kicsit el is sötétedtem. Azt hiszem, ezt az árnyalatot hívják óaranynak.

Kipattant a szemem, és úgy kapkodtam levegő után, mintha egészen idáig fojtogattak volna, és már az utolsó korty levegőmet is egy perce elhasználtam volna. Ugye az még csak véletlenül sem lehetséges, hogy minden egyes kilépés alkalmával megszűnnek az életfunkcióim? Az elég kellemetlen lenne.

A jó életbe, Dorkát nem a sírás rázza! – jutott el a tudatomig a felismerés. Még mindig őt csapoltam. Elkeserített a tény, hogy a testembe való visszatérés nem egyenértékű a testemen kívüli funkciók felfüggesztésével. Eközben Dorka már kezdett görcsösen szorítani, és a körmei a hátamba mélyedtek. Próbáltam megfeledkezni a páni félelmemről, és a fájdalomról annyira, hogy el tudjam zárni az energiaforrásomat, de ez egyelőre túlságosan összetettnek látszott, ezért úgy döntöttem ahelyett, hogy legyűrném őket, azokba kapaszkodva fogom elérni a szinte önkívületi állapotot. Nem hittem volna, hogy ez egy működőképes terv lehet, de pillanatok alatt megszűnt számomra a külvilág, és éreztem, ahogy az energiaforrásom még mindig mohón szívja Dorka energiáját. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon az övé is ugyanolyan végtelen-e mint az enyém, és jobb híján a testéből merít-e erőt a fenntartáshoz, de hirtelen metsző fájdalom hasított belém. Nincs időm filozofálgatni, már így is a halál szélére sodortam a legjobb barátomat! Furcsa, de amint erre gondoltam, éles robajt hallottam, majd éreztem, ahogy az energiaáramlás megszűnik, és az, ami még a csatornákban állt, lassan elkezdett visszafelé csordogálni. Még sosem láttam ehhez foghatót! Ahogy a színtiszta arany elvegyült a fémes fényű ezüsttel, olyan volt, mint a hajnali napsugár tánca a felhőkön.

A világ információi lassan kezdtek beszivárogni tompult elmémbe. Először a nedvesség érzete a mellkasomon, majd valami meleg és ragacsos csordogálása a hátamon, aztán egy súlyos valami rám nehezedése, és annak nyomán pedig váltakozva bizsergés, és teljes érzéketlenség, végül az éles fájdalom. Dorka elvesztette az eszméletét, és ernyedt teste lassan kezdett lefolyni rólam. Megfogtam az egyik kezét, majd egy gyors mozdulattal kirántottam a körmeit ideiglenes hüvelyeikből. Legszívesebben teli torokból üvöltöttem volna, de szilárd meggyőződésem volt, hogy ezt sem a szomszédok, sem Dorka szülei nem díjaznák. De még nem voltam túl a nehezén, másik öt köröm még mindig a húsomba vájt. Egy, kettő, három! Semmit sem segített, hogy elszámoltam háromig, csak előre tudtam mikor fog fájni. Három lihegést engedélyeztem magamnak, majd összekapartam Dorkát a földről, és lefektettem a kanapéra. Tudtam, hogy mennyire fázhat mindezek után, úgyhogy betakartam a két pléddel, melyek nagy műgonddal a kanapéra voltak terítve.