9.

Nagyon lassan, de végül eltelt az egy hét. Ki hallott már ilyet, hogy az ember pont az utolsó hétre kap szobafogságot?! Bár egy sikeres ellógás után talán nem kéne hőzöngenie az embernek. Azt hiszem akkor, vasárnap kimerítettem az éves szerencsekészletemet.

És szerencsére, a jogaimat a családon belül is szem előtt tartom, így kiokoskodtam, hogy tudok majd elmenni az év végi buliba. Hogy őszinte legyek, semmi kedvem nem volt hozzá, de tavaly rájöttem, hogy ez nem azon múlik, hogy akarod-e, vagy sem, ez egyszerűen presztízskérdés! Ha elmész, akkor felkerülsz a térképre, ha nem, akkor, két lehetőséged van: vagy olyan szerencsés vagy, mint én, hogy több menő haverod is van, és így eljutsz, meghívás nélkül is, vagy egy életre elfelejtheted, hogy veled valaha a büdös életben – de legalábbis a gimnáziumban még eltöltendő időben – szóba álljanak.

Délután egy körül elkezdtem készülődni. A buli ugyan csak ötkor kezdődik, de valahogy oda is kell érni, és büdösen mégsem mehetek, nem igaz?

Természetesen, ahogy kikászálódtam a kádból, és magamra tekertem egy törülközőt, apám benyitott.

– Hová lesz a séta?

– Az év végi bulira.

– De szobafogságban vagy!

– Khm… ami azt illeti nem.

– Tessék?!

– A szobafogság egy hétről szólt, amikor vasárnap megkezdtük, délután egy óra, ötvenhárom perc volt, most pedig délután fél három van. A büntetésül kiszabott idő lejárt, tehát én minden gond nélkül elmehetek a buliba! – az utolsó mondatot meglepő határozottsággal mondtam, ami ha figyelembe vesszük a tényt, hogy egy szál törülközőben álltam, és vitatkoztam, szerintem egész jó.

– Nagyapádnak volt igaza, belőled politikus lesz. – Azzal rám vágta az ajtót.

Heh, győzelem!

Miután kitámolyogtam a fürdőszobából, kicsit dideregtem. Hát igen, ha az ember hozzászokik a negyven fokos vízhez, és az általa befűtött apró kis fürdőszoba páratartalmához, akkor a kora nyári húsz fok igencsak arcul tudja csapni. Sietnem kellett, mert ez az egész szépítkezés sok időmet elvette. Ha gyakrabban reszelném le a bőrkeményedést a lábfejemről, valószínűleg nem tartott volna ilyen sokáig, de a bőrkeményedésre az embernek szüksége van, amikor naphosszat lohol. Attól kevésbé fáj!

Egyik kezemmel a törülközőt tartva, másikkal a szekrénybe kapaszkodva, felmásztam a székre, ami a szekrény előtt állt. Néha elgondolkozom rajta, hogy miért nem tudok öltözködés előtt én is magamra kapni egy alsógatyát, mint más normális ember, de tekintettel arra, hogy ez mindig csak a hasonló helyzetekben jut eszembe, azt hiszem most már mindegy. Kitártam a szekrényajtót, és alaposan szemügyre vettem a benn sorakozó ingek garmadáját, a télikabátok ölelésében. Nem tudtam eldönteni, hogy a bordó, a fekete csíkos, vagy a kék ingemet vegyem-e fel? A kék volt a kedvencem, mert általánosban azt szavaztuk meg ballagásra, és mivel nem rajongtam az általános iskolámért, örültem, hogy elballaghatok onnan, ezért ez az ing különösen kedves volt számomra. De végül arra jutottam, hogy a fekete csíkos lesz a nyerő, mivel valószínűleg meg fogok izzadni, a már most megtett óvintézkedések ellenére, és a feketén ez úgysem fog látszani. Kivettem az inget, beakasztottam a felsőszekrény sínébe, amíg végre magamra kaptam az alsómat. Az órára pillantottam, és észrevettem, hogy már három óra! Még egyszer kiszaladtam a fürdőbe, magamra fújtam egy fél flakon dezodort, biztos, ami bizonytalan, visszarohantam a szobámba, magamra rángattam a csőfarmerom, zoknit húztam, felvettem az ingemet, beleugrottam a cipőmbe, és levadásztam a szobában szerte-széthagyott cuccaimat, jelesül mobiltelefon, személyi és lakáskulcs. Remek, minden meg van, indul a mandula! Feltéptem a szobám ajtaját, és elsuhantam a döbbenten bámuló családom mellett.

– Majd jövök, csá! – Azzal bevágtam a bejárati ajtót magam mögött.

Volt két órám odaérni a buli helyszínére, mindezt úgy, hogy hétköznapi közlekedéssel ez egy és háromnegyed óra lenne! Vasárnapi menetrenddel ez vagy lehetetlen, vagy el kell csípnem két percen belül a buszt, és akkor másodpercre pontosan oda tudok majd érni. Iszonyat nagy mázlim volt, amikor kiértem a buszmegállóba! A busz pont megérkezett, úgyhogy rohantam, mint egy őrült, és szabályosan bevetettem magam a nyitott ajtón keresztül. Még éppen lihegtem, amikor valaki megböködte a vállamat.

– Szia! – Bells volt az. Legalább nem kellett egyedül végigszenvednem az utat.

– Szia, te is késel?

– Nagyon úgy fest – villantott rám egy zavart mosolyt.

– Ami azt illeti, ez tiszta szerencse, úgyis te vagy az én belépőm – mosolyogtam én is. – Ha nem vagy ott velem a bejáratnál, amikor megérkezek, valószínűleg páros lábbal rugdaltak volna vissza a megállóig.

– Ááá, nem! Ők sem akarnának seggre esni!

– Hé, amúgy... hogyhogy engem viszel plusz egy főként?

– Merő hálából a múltkoriért – elpirulva mosolygott, majd puszit nyomott az arcomra.

Nagyon kicentiztük az érkezést, mert pont kapunyitásra értünk oda. Valójában nem is értettem, hogy miért voltam annyira izgatott azért, hogy odaérjünk időre, hiszen akkora sor volt, hogy jó volt, ha hatra bejutunk. De ha később jössz, később mész!

Felnéztem a hatalmas neonreklámra. The Club – hirdette. Hmm. Hát nem vitték túlzásba a kreatívkodást. Bár az épület maga kívülről igényes volt. Reméltem, hasonlóan jó ízlést fog belül is tükrözni. Legnagyobb megkönnyebbülésemre elszámoltam magam egy félórával, így már fél hatkor benn voltunk. A zene hangosan dübörgött, nem is hallottam semmi egyebet, csak mikor Bells már a karomba csimpaszkodva húzott maga felé, miközben ordítva azt kérdezte:

– Teszünk egy tiszteletkört?

– Persze – kiabáltam vissza.

Miközben Brandon Templesmith-szel és kis csapatával beszélgettünk, kiszúrtam, hogy az egyik asztalnál egyedül ül egy lány, és a poharában lévő löttyöt kavargatta, amit ilyen messziről nem bírtam beazonosítani.

– Figyelj, mindjárt jövök! – A zene még mindig úgy ordított, hogy az én kiabálásom alig hatott suttogásnak mellette.

– Oké!

A lány messziről se volt semmi, de ahogy közelebb értem, kezdtek kibontakozni a részletek, és kezdtem úgy érezni, szerelmes vagyok! Lenge, combközépig érő ruha volt rajta, valami matt fényű, fehér anyagból, rajta végig finom fekete csipkével. Gyönyörű, mély csokoládébarna színű haja lazán fel volt tűzve, és lágy hullámokban omlott a vállára. A szeme pedig olyasfajta kékben játszott, mint amilyen a kora őszi, esti égbolt szokott lenni ott, ahol a hold fénykoronája még éppen megvilágítja az éj feketéjét.

Leesett, hogy ha én látom az ő szemét, az óhatatlanul azt jelenti, hogy most már velem van elfoglalva a tömeg helyett.

– Szia – próbáltam túlordítani a zenét –, Matthew Smith vagyok.

– Lacey Schwimmer. Nincs kedved valami csöndesebb helyen beszélgetni? – mázlim, hogy tudok szájról olvasni, különben nem sokat értettem volna abból, amit mondott.

Néhányszor bólintottam, jelezvén, hogy remek ötletnek tartom. Valahogy ma már nem volt kedvem többet ordibálni, már most éreztem, hogy holnap reggel hangszálgyulladással fogok ébredni.