7.

Másnap reggel – még kicsit félálomban ugyan – úgy éreztem, nem férek a bőrömbe, annyira kicsattanok az energiától, ezért próbaképpen kinyitottam az egyik szemem, és karomat magam elé tartva meggyőződtem róla, hogy még benne vagyok. De ez mégsem nyugtatott meg teljesen. Visszaevickéltem magam háton fekvő pozícióba, kinyitottam a másik szemem is, majd egy hosszú másodpercig a plafonra meredtem. A szép, fehérre meszelt plafon most is ugyanolyan távolinak tűnt, mint eddig, szóval még mindig áll a megállapítás, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Miután kigyönyörködtem magam a plafonban, úgy döntöttem, ideje a tettek mezejére lépni, és felkelni. Szokatlan lendülettel pördültem ki az ágyból, ezért kisebb nehézséget okozott megtalálnom újra az egyensúlyomat, amikor végre álló helyzetben voltam. Peter már felkelt. Te jó ég, meddig aludtam?! Az órára pillantottam, és az reggel hét órát mutatott. Eltartott egy percig, amíg leküzdöttem magamban a páni félelmet, és tudatosítottam magamban, hogy még csak vasárnap van, szóval nem fogok elkésni, és nem dőlt össze a világ, mert elaludtam. Sarkon fordultam, és az ablak felé vettem az irányt. Mikor bebújtam a függöny alá, egy pillanatig elvakított a nagy fényár, és már éppen kezdtem volna – megint – megijedni, majd megéreztem a kora reggeli nap simogató sugarait a bőrömön. Egy percig lehunyt szemmel álltam a napfényben, és képzeletben újra azon a kis tisztáson voltam, ahol tegnap délután. A virágok és a fűzfa lombja kecses táncot lejtettek a lágy szellővel. Olyan idilli volt ez, olyan meseszerű. És olyan kevés ideig tartott. Feltépték a szoba ajtaját, ebből tudtam, hogy az öcsém az. A hátamon a szőr már most égnek állt, ahogy elképzeltem, hogy megszólal.

– Felébredtél, Csipkerózsika?

– Nem, alva járok! – Nahát, milyen szellemes vagyok, így korán reggel.

Bár Peter tetszését koránt sem nyerte el annyira a kis visszavágásom, mint amennyire nekem tetszett. Akkora hévvel távozott a szobából, hogy az általa keltett szélbe a nehéz sötétítő függöny is belehullámzott. A hátam mögé nyúltam, és elhúztam a függönyt, had terítse be ez a halvány aranyszín az egész szobát, ne csak én lubickoljak benne. A szekrényem közvetlenül az ablak mellett volt. Elhúztam az ajtaját, és az első kezem ügyébe akadó felsőt kivettem, majd halásztam magamnak egy nadrágot is – az ember ugyan kényelmesen el lenne otthon, akár egy szál alsónadrágban is, de nekem ma nagy terveim voltak a gyönyörű időre való tekintettel. Kiléptem a szobából a nappaliba, ami egyébként a szüleim hálójaként is szolgált. A furcsa az volt, hogy a szülői hálóban nem voltak ott a szüleim.

– Anyuék?

– Nem tudom, amikor én kijöttem, már akkor se voltak itthon.

Hmm. Nyílván vásárolni mentek. Valamiért imádtak minden vasárnap reggel korán lemenni a boltba, együtt. Többek közt ezt sem értettem a szüleimben, de bájosnak találtam, hogy tizenhét év házasság után még mindig ennyire igénylik, hogy kettesben tölthessenek el némi időt. A rántotta természetesen ott virított a konyhapulton, és ez alkalommal úgy volt elkészítve, ahogy én szeretem: krumplival és virslivel. Hát, ha másért nem, már ezért megérte tegnap elájulnom. Valahányszor "álomba merülve" találtak rám a zuhany padlóján, egy kicsivel több figyelmet szenteltek nekem. Azért remélem nem, tart sokáig. Nem bírnám elviselni, ha visszatérnénk a szülők szemefénye korszakhoz. Bőven elég volt tíz éves koromig, már akkor is soknak találtam. Gyorsan belapátoltam a kis rántottámat, majd felvettem egy zoknit, amit előzőleg az öltözködés címén elfelejtettem, beleugrottam a cipőmbe, és már indultam is.

– Hová lesz a séta?

– Messze tőled.

Nem tudom miért, de egyszerűen ki nem állhatom a testvéremet, amióta az eszemet tudom – ez pedig azért mondható rövid korszaknak, mert irtó gyorsan felejtek! –, pedig állítólag három évesen még odavoltunk egymásért. Hát nem tudom, mindenesetre, a természet remekül reprodukálja magát kicsiben: két hím nem igazán tűri meg egymást, ugyanazon a falkán belül – apámról ne beszéljünk, mert bár mindenáron bizonygatni akarja, hogy ő az alfahím, valahogy ez mindig fordítva sül el.

Bevágtam magam mögött az ajtót és hagytam, had vigyenek a lábaim. Végül a téren lyukadtam ki. Ott volt a kedvenc játékszerem, a hinta! Kicsi koromtól kezdve rajongtam a hintáért, képes voltam akár fél órán keresztül hintázni. Leültem az ülőkére, és hajtani kezdtem magam. Ilyenkor azért kifejezetten örülök, hogy régebben a fejembe vettem, hogy lefogyok. A mostani ötvenöt kilómért sem rajongott különösebben a hinta, amikor a magasba emelkedtem, mit szólt volna szerencsétlen a régi hatvanhéthez? Lépteket hallottam a hátam mögül, majd hirtelen semmi nesz. Nyílván megállt. Úgy éreztem valaki bámul, ezért megállítottam a hintát, és anélkül, hogy kiszálltam volna, hátrafordultam. Dorka állt velem szemben.

– Szia. Reméltem, hogy itt leszel. Mindig idejössz, ha felzaklat valami.

Annyira elkeseredettnek tűnt. Mintha össze is ment volna tegnap óta. Biztos csak azért láttam így, mert a tegnapi után érzett szégyen nehezedett a vállára.

– Mit akarsz? – Megpróbáltam nem túl durvára venni a figurát.

– Megbeszélni, a tegnapit. Nézd, én tudom, hogy váratlanul ért, és nem vagyok büszke rá, hogy megtettem, és arra sem, hogy nem szóltam...

Nekem ennyi éppen elég volt. Általában haragtartó voltam, rá mégis képtelen voltam egy napnál tovább haragudni. Felálltam, megkerültem a hintát, és szorosan átöleltem.

– Már nincs miről beszélnünk – súgtam a fülébe.

Most különösebb figyelmeztetés nélkül csusszantam át a fejébe. Biztosan a felfokozott érzelmek miatt. Nem tetszett, amit a monitorokon láttam. Különösebben nem is voltam rá büszke, hogy miattam átsírta az egész éjszakát, de a lelkem mélyén, egy nagyon picit örültem, hogy ennyire fontos vagyok neki. Szokatlanul hamar kiléptem a fejéből, és újra a saját testemben találtam magam. A testemet remegés rázta, de nem az enyém. Dorka sírt, fejét ismét a mellkasomba temette, és olyan szorosan szorított magához, hogy az már egy csöppet fájt. Egyik karommal átfontam a derekát, a másikkal a feje búbját simogattam, és csókot leheltem a homlokára. Nem tudom meddig álltunk így, és a legkevésbé sem érdekelt. Örültem, hogy megint ugyanolyan erős a barátságunk, mint volt. Habár tudtam, azt a kis csorbát egy ideig még szem előtt fogom tartani, de biztos voltam benne, hogy ez sem fog sokáig tartani.

Elsőként Dorka lazított a szorításon, és kicsit távolabb húzódott tőlem. Most már nem sírt, de az utolsó könnycsepp még mindig ott csillogott az arcán. Mutatóujjammal kicsit megemeltem az állát, és hüvelykujjammal finoman letöröltem azt az egy árva könnycseppet. Megvillantotta mosolyát, amit úgy imádtam, bal karjával belekapaszkodott a derekamba, én pedig átvetettem a jobb karomat a válla fölött, és így összekapaszkodva sétáltunk egy jó darabig.