6.

Hazaérvén első dolgom volt lefejteni magamról a ruháimat, és beállni a zuhany alá. Nem érdekelt, hogy milyen víz, csak érje a testemet, hogy megszabaduljak a testi-lelki mocskaimtól. Egy idő után úgy ítéltem, hogy teljesen feleslegesen támaszkodom a zuhanyfülkének, a víz akkor is érni fog, ha a zuhanytálcán vagyok, így lekuporodtam. Felhúztam a térdeimet, egészen az államig, és két karommal magam előtt, szorosan átfontam a lábaimat. Ez már nekem is sok volt, úgy éreztem, nem bírom már ezt tovább! Az elmúlt három év csak arról szólt, hogy a nagyszüleim meghaltak. Úgy hullottak minden évben, mint az agyaggalambok. És mindig valami jelentős családi ünnepre estek az elhalálozások: apai nagymamám karácsony előtt két nappal. Mondanom sem kell, annak a karácsonynak meg volt a maga hangulata. Anyai nagyapám húsvétkor, és végül anyai nagymamám. Igazából az ő halála volt a legmegrendítőbb. Fél éven át küzdött, és végül a születésnapja előtt egy nappal halt meg. Még most sem sikerült feldolgoznom, pedig már lassan több mint féléve történt. Nem is tudom, mi visel meg jobban: az, hogy három éve járhatunk temetésekre, vagy az, amit a halál az emberekből kivált? Bár azt hiszem, inkább az utóbbi. Emlékszem, valahányszor halálhírt kaptunk, az sosem rendített meg. Inkább az, hogy a szüleim hogyan reagálták le. Amikor apu anyja meghalt, félévig pattanásig feszült hangulat uralkodott a családban, és mindenért velünk ordítozott. Pontosabban velem. Én voltam az, aki adott is valamit arra, amit mondott. Anya mindig kerülte a nyílt atrocitásokat apával, az öcsém, Peter, pedig már pár hónapos korában is magasról tett rá. Később, nagyapám halálakor, a szüleim már nagyon korán fenn voltak, pedig húsvét volt, ráadásul hétvége, kétszeres ok a lustálkodásra. Amikor kiléptem a szobámból, már éreztem, hogy valami nem volt rendben, a légkör nyomott volt, és apám nem szólt egy szót se, viszont már fel volt öltözve. Mikor kiléptem a konyhába, anyám megzuhanva ült az egyik széken, és monoton hangon közölte, hogy nagyapám meghalt. És ezzel kezdődött nagymamám hosszas leépülése, ugyanis cukorbeteg volt. Márpedig, egy cukorbeteg nem élhet egyedül, mert éjszakánként hipózhat, és akkor, viszlát. Felmerült ugyan, hogy egyikünk átköltözik hozzá, hogy vigyázzon rá, de ő ezt elutasította. Talán már akkor eldöntötte, hogy ő záros határidőn belül meghal? S most még ez is! Oké, Dorka nem halt meg, de azt a lányt, akiről azt hittem a barátom, végképp elveszítettem. Így nem maradt senkim, akivel megoszthatnám, hogy min megyek most keresztül. Persze, ott a családom, de már jó pár éve csak azért járok haza, hogy ne az iskolában legyek, meg aludni. Sós víz folyt a számba. Te jó ég, én zokogok! De nem érdekelt. Itt, a zuhany alatt, olyannyira mindegy. Meg egyébként is, három halál és egy barát elvesztése után, én is megengedhetek magamnak egyszer, egy jó kis tombolást, nem? Most nem érdekelt semmi sem, el akartam veszteni az önuralmam! És ehhez semmi sem lehet alkalmasabb annál, minthogy szabadjára engedem az erőmet.

Ahogy a gondolat végigsuhant az agyamon, éreztem, hogy az akadály az aranyfolyam elől ismét eltűnik, most viszont nem indult meg olyan sebesen, mint szokott. Lassan mozgott, és néha olyan érzésem volt, nem is akaródzik neki megmozdulni. Azonban a gravitáció ellen még ő sem tehet semmit. Olyan érzés volt, mintha elvéreznék. Bár még sosem véreztem el, és nem is tervezem, mégis, olyan súlyos volt most az energia folyam, és lassan akaródzott csak kifolynia a bőrömön keresztül. Szépen, lassan, a világot fekete lepel fedte el előlem, és én örömmel nyugtáztam, hogy hamarosan öntudatlan állapotba zuhanok.

Az ágyamban tértem magamhoz, takarókba bugyolálva, és mégis, egész testemet remegés járta át. Először csak hangokat hallottam. Minden olyan távolinak tűnt, de ezt betudtam annak, hogy a szüleim a szomszéd szobában suttogtak. Azt hitték, hogy megint elaludtam a zuhany alatt. Mostanában ez szokásom volt. Erőszakot vettem magamon, és kinyitottam a szemem. Az öcsém, mint mindig, most is a gép előtt ült, és a klaviatúrát bántalmazta. Halk nyögés szaladt ki a torkomon. Szerencsémre senkinek nem keltettem fel a figyelmét. Úgy döntöttem, felmérem, mekkora kárt tettem magamban. Lehunytam a szemem, és most igazán kellett koncentrálnom, hogy ne engedjem át magamat az ösztöneimnek, miszerint este szem lecsuk, jön a szundi. Mindenekelőtt valahogy abba kell hagynom a remegést, mert az nem segít! Megpróbáltam felmelegíteni magamat, de mivel olyan szorosan betakargattak, ez nehezebbnek tűnt, mint valaha. Nincs mese, felül kell emelkednem evilági problémáimon, és az erőmet kell használnom azok megoldására. Próbáltam valami kapaszkodót találni, ami az éberséghez köt, és nem engedi, hogy elaludjak. Úgy döntöttem a klaviatúra halk nyöszörgése éppen megfelelő lesz. Koncentráltam a billentyűzet hangjára, és lassan leeresztettem magam a lényem legmélyére.

Megéreztem az energiaforrásomat, de most csak halvány árnyéka volt önmagának. Nagyon úgy látszik, hogy ez a nagyon elengedem magam, nem jött be neki. De ekkor észrevettem, hogy újratermeli magát, a semmiből! Amíg sok volt, nem izgatott különösebben, honnan termeli ki magának az energiát, de most láttam, hogy lassan felbugyog benne az aranyos folyadék. Na, jó, még mielőtt újabb fatális marhaságot csinálok, ellenőrzöm, hogy most zárva van-e aminek zárva kell lennie. Igen, remek, akkor, no problem, keressük azt a valamit, amiből a forrás nyeri az energiáját. Nem telt sok időbe, mire megfejtettem honnan szívja el a szükséges energiát. Éreztem, hogy a testem most már ide-oda hánykolódik az ágyon a takarótömeg alatt. Belőlem! Belőlem merített energiát! Ez a felállás korántsem tetszett, pláne, hogy egyre nehezebb volt koncentrálnom, az összekoccanó fogaim hangjától. Ha tetszik, ha nem, amíg nem veszem át az irányítást, addig önmagam áldozata leszek. Szupertempóban előadtam azt, amit a tisztáson nagyjából megtanultam. Felmértem a környezetem energiáját. Most nem szabad hibáznom! Ha elrontom, azon emberéletek múlhatnak! Erősen koncentráltam, és próbáltam a csukott szemem ellenére meglátni az energiák színeit. A színlátás nemigen jött be, de mégis, mintha megéreztem volna az energiák súlyát. Az elektromos energia könnyed és mozgékony volt, mindent betöltött, az emberi energia valamivel nehezebb és lomhább is, és helyhez kötöttnek éreztem. Nos, ez is valami, nemde? De már nem nagyon tudtam koncentrálni, a billentyűk kopogása egyre távolodott, és olyan érzésem támadt, mintha valami húzott volna lefelé, a lábamnál fogva. Oké, most, hogy felmértem a környezetem energiaforrásait, ideje meríteni belőlük! Ismét éreztem a hívást, de most gyengébben. Nyílván ébrenlét és álom határán ez is eltompul, mint annyi minden. Most azonban nem engedhettem, hogy csak úgy, ész nélkül neki essek. Ezt most tudatosan fogom csinálni. Elképzeltem, hogy kinyújtom a kezem, és lenyúlok az ágyam mellett, kitapintom a kábelalagutat, és finoman cirógatni kezdem azt. Ez bejött! Úgy éreztem, az elektromosság lassan, kicsi gömbönként felemelkedik, kifurakszik az alagúton, és körülleng engem. Amikor úgy éreztem, a levegő már pattanásig feszül, egyszeriben felnyitottam az energiaforrásomat, és miután kifeszegettem a karomat a takarók alól, kinyújtottam a kezem, és az ujjaim megfeszültek, ahogy a tömérdek mennyiségű energia végigcikázott rajtuk. Egyre kevesebb elektromosság feszült a levegőben, de az én "éhségem" is alábbhagyott. Miután úgy éreztem, teljesen feltöltődtem, elzártam a forrást.

Újra tisztán hallottam a klaviatúra kétségbeesett kiáltását. Már nem remegtem, és nekem ennyi bőven elég volt! Átengedtem magam a húzó érzésnek, és elnyelt az álomvilág.