10.

Felmentünk az emeletre. Maga a tény, hogy van emelet, meglepett, mert a helyiség, ahol eddig voltunk, azt az illúziót keltette, hogy kitölti az összes rendelkezésre álló teret.

Már lent is éreztem ugyan, de ott sokkal kevésbé, a dohány illatot. De ahogy haladtunk feljebb a lépcsőkön, egyre erősödött, és szaggá fajult. Bár azt nem mondanám, hogy kellemetlen volt. Egyáltalán nem hasonlított a boltokban kapható dohány szagára. Az illata sokkal gazdagabb volt, és ha az ember jó nagyokat szippantott belőle, határozottan valami édesség is vegyült bele.

– Dohányzol? – kérdeztem.

– Mi? – Egy pillanatra, azt hiszem zavarba hoztam a kérdéssel. – Ja, nem. De apu igen.

Felértünk végre. Lacey kitárt előttem egy ajtót, én pedig szó nélkül bementem. Azt hiszem, a szobája közepén álltam. Nagyon tágas volt – legalábbis ahhoz az összesen hat négyzetméteres szobához képest, amin Peterrel kellett osztoznom.

– Nyugodtan helyezd magad kényelembe, mindjárt jövök. – Azzal kilibbent az ajtón.

Leültem az ágy lába mellé. Nem tudom, kinek mi a véleménye a kényelemről, de én speciel a legnagyobb kényelemben akkor érzem magam, ha a hűvös parkettán ülhetek, a hátamat egy ágynak támasztva, és a fejemet hátravethetem.

Amikor Lacey visszatért, a kezében egy kis tálcával, rajta két üveg valamivel, szemmel láthatólag meglepte a kényelemről alkotott elképzelésem.

– Biztos jó ott neked a földön? – kérdezte zavart mosollyal.

– Persze – bólintottam, és közben szélesen elmosolyodtam. Mindig meg tudom győzni az embereket azzal, ha mosolygok. Pedig nem is olyan régen még nem szerettem mosolyogni. Túlságosan merevnek találtam az arcomat hozzá, és valahányszor megpróbáltam, mindig valami vicsorítás szerűség sikeredett, még ha szívből mosolyogtam, akkor is.

Lacey letette a tálcát az ágy mellett álló éjjeliszekrényre, és leült mellém. Furcsán bensőségesnek gondoltam a helyzetet, mégsem zavart. De az, hogy nem zavart, kezdett egyre inkább zavarni!

– Tudod, nem sok embert szoktam felhozni ide – kezdte Lacey.

– Ezt úgy érted, hogy fel a szobádba?

– Úgy is – nevetett fel zavartan –, de én inkább arra gondoltam, hogy fel a lakótérbe.

– Akkor én most a ritka, büszke kevesek egyike vagyok?

– A ritka büszke kevés – helyesbített.

– Hát, örvendek a megtiszteltetésnek. – Kicsit kihúztam magam ültömben, és ha ez lehetséges, még szélesebben elmosolyodtam, mint két perccel ezelőtt.

– Mindig ilyen sokat mosolyogsz? – kérdezte, miközben halványan ő is elmosolyodott.

– Mostanában igen. – Lassan kezdtem magam úgy érezni, mint egy vadkörte. Valaki lőjön le, vagy fojtson egy kanál vízbe, légyszi!

Egy hosszú percig csak ültünk, és néztük egymást. Hirtelen, furcsa érzés kerített hatalmába. A hideg futkosott a hátamon, és minden szőrszálam az égnek állt. A levegő sűrű lett, és nehéz, már-már úgy éreztem, hogy kicsapódik a bőrömre, mint a hajnali harmat a fűszálakra. Lacey tekintete úgy szívott magába, mintha fokozatosan elmerülnék egy feneketlen tóban. Minden elsötétült, majd egy nagy villanás, de semmi csattanás. Pedig úgy reménykedtem benne.

Nagyon meglepődtem. Eddig még soha nem érzékeltem így a világot, vagy egy másik embert. Láttam magamat, ahogy Laceyvel szemközt üldögélek, és elveszek a szemében, közben láttam, hallottam és éreztem mindent, ami Laceyvel valaha megtörtént, és még a szobában összegyűlt energiákat is láttam villódzni. Lacey úgy ragyogott, akár az Esthajnal csillag a tiszta égbolton, de színtiszta fehér helyet, különös, rózsás fényben úszott. Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megérintsem őt! Ahogy a kezem a látóterembe került, észrevettem, hogy aranyszínben úszik. Egy pillanatra megálltam, és közelebbről szemügyre vettem saját magam. Színtiszta aranyfény voltam, emberi körvonalakkal. Amikor tekintetemet újra Laceyre emeltem, láttam, hogy a valódi testem megállt a mozdulatban, ahogy Lacey felé nyúlt. Hirtelen, a semmiből, valami erőteljesen kezdett visszahúzni a testembe. Minden erőmet latba vetve próbáltam ellenállni neki, teljesen hasztalanul. Tehetetlenül vártam az elkerülhetetlent, miközben azt néztem, ahogy én, a fényes valami, vékony aranynyalábként visszakúsztam magamba.

Nagyjából öt másodpercig tartott, amíg újra önmagamban találtam magam, nekem mégis egy örökkévalóságig tűnt. Próbáltam úgy összeszedni magam, hogy abból Lacey semmit se vegyen észre.

– Megbocsájtasz nekem egy pillanatra?

– Persze – rebegtem.

Hangtalanul talpra állt, és kilibbent az ajtón. Amíg távol volt, gyorsan végigpörgettem magamban az eseményeket. Egyszerűen nem értettem, hogy gyakorolhatott rám ilyen hatást? A szobafogság alatt annyit gyakoroltam, amennyi a csövön kifért, és már az agykurkászás is egyre jobban ment, szinte egy szintre vittem az energiás huncutsággal. Várjunk csak, lehet, hogy itt van a kutya elásva! Eddig az egyik mindig elmaradt a másiktól. Az létezik, hogy egyszerre tudjam használni őket? Nos, a mellékelt ábra alapján igen. De ez rém kimerítő!

– Ugye nem vered szét a házat? – Lacey hangja távolinak tűnt, de egyre közeledett.

– Még nem, pedig terveztem. De ha számítasz rá, nem olyan vicces.

– Bocs, hogy meghiúsítottam a tervedet – az ajtóban állt, szélesen mosolyogva. Egy topban és sortban volt, mezítláb, leengedett hajjal, ami rendezetlenül az arcába hullott.

– Így is remekül festesz.

– Köszönöm.